Tíz évvel ezelőtt Jalta uralta a világsajtót a New York Times-tól a Foreign Affairsen és a Spiegelen át a Magyar Füzetekig. A konferenciáról konferenciára zarándokló boldog szaktörténészek mellett megszólaltak jóformán minden humán tudomány képviselői, volt és leendő politikusok, illetve Közép-Európa kultikus gondolkodói: Kundera, Michnik, Kis János. A „jaltai rendszer” elolvadása óta már nem az a kérdés, hogy miképpen lehet meghaladni a Krímben állítólag meghatározott kereteket, de még mindig eltűnődhetünk azon, hogy min múlik egy nagyhatalmi konferencia sikere vagy kudarca, és hogy a felek ugyanazt értik-e megállapodás alatt, amikor felállnak a tárgyalóasztaltól.
Jalta ma már szimbólum. Sokak számára Münchenhez hasonlóan az árulás fogalmával kapcsolódik össze. Bár a konferencia jegyzőkönyvei évtizedek óta hozzáférhetőek, az eseményt máig belengi a rejtélyesség folklorisztikus köde, különösen Kelet-Közép-Európában, az „áldozatok” körében. A titokzatosság okai között szerepel a jelenlevők benyomása Rooseveltről, akit betegsége – véleményük szerint – már alkalmatlanná tett az érdemi tárgyalásra; Alger Hiss részvétele az amerikai küldöttségben (akiről később bebizonyosodtak kommunista kapcsolatai); valamint az a vihar, amit a konferencia később az amerikai belpolitikában kavart.
Az árukapcsolás: ENSZ–Lengyelország
Ha Jaltát nem pusztán egy hétnapos konferenciának tekintjük, hanem úgy vizsgáljuk, mint egy rövid távú diplomáciai-politikai folyamat egyik állomását, akkor a megállapodások tekinthetők olyan kompromisszumnak, ahol az egyes vitatott területeken nem volt azonos a tárgyalófelek mozgástere. A legtöbb európai geopolitikai kérdést (Németország sorsa kivételével) már alapvetően befolyásolta a szovjet katonai jelenlét. A magabiztos Sztálin jó előre jelezte, miről is kíván tárgyalni. Decemberben újra határozottan elutasította Roosevelt ENSZ-szavazási formuláját, amivel már szeptemberben is zátonyra vitte a Dumbarton Oaks-i konferenciát. Nem sokkal ezután Moszkva elismerte a lublini lengyel kormányt. Az „üzenet” teljesen világos volt: amennyiben Roosevelt ragaszkodik a működőképes ENSZ-hez, cserében fogadja el a „lublini megoldást”.
Természetesen számos más rendkívül fontos kérdéscsoport is felmerült Jaltában. A térség jövője szempontjából azonban a legnagyobb horderejű probléma az volt, hogy Roosevelt miképpen válaszol Sztálinnak Lengyelországot az ENSZ működőképességével összekötő „árukapcsolására”. A kizárólagos lengyelországi szovjet befolyás, még ha csak felületesen érinti is a kérdést, erkölcsileg elfogadhatatlan volt az Egyesült Államokban. Ez azonnal lejáratta volna a „közös értékekről”, az amerikai–szovjet együttműködés távlati lehetőségeiről kialakított és Roosevelt által 1944 során folyamatosan propagált képet. Hasonlóképpen lejáratta, vagy legalábbis dühödt támadásoknak tette volna ki az elnököt magát, hiszen elgondolásai a szövetségesek háborúbeli egységéről és az Egyesült Államok háború utáni nemzetközi szerepvállalásának szükségességéről csak akkor maradhattak népszerűek, ha nem kényszerül a nyilvánosság elé tárni a hatalmi politika realitása és az Atlanti Charta retorikája között feszülő feloldhatatlan ellentmondást.
A február 6-i plenáris ülésen az elnök egyszerre vetette fel az ENSZ és Lengyelország ügyét. A szavazati jog feletti rövid vita után Sztálin – nyilvánvalóan időhúzási szándékkal – meglepetést színlelt az amerikai formulával kapcsolatban (amely sehol sem tért el lényegesen a decemberi javaslattól), és időt kért a behatóbb tanulmányozásra. Ezután Lengyelország került szóba. Roosevelt kissé ügyetlenül megpróbálta elérni, hogy Lvov a lengyel–szovjet határ nyugati oldalán maradjon, de rögtön hozzátette, hogy ehhez „nem kíván ragaszkodni”. Felvetette, hogy alakuljon Elnöki Tanács Lengyelországban, amely a széles rétegeket képviselő ideiglenes kormány megalakításával lenne megbízva. Churchillre maradt a feladat, hogy megfogalmazza a központi gondolatot: „számára sokkal fontosabb Lengyelország szuverenitása, mint határai”. Sztálin nem ment bele az alkuba. Mint mondta, az Elnöki Tanács ötlete ott hibádzik, hogy ezzel a lengyelek feje fölött hoznának létre kormányt. Esetleg – tette hozzá – idehívhatnák a szóba jöhető lengyel politikusokat.
Az éjszaka során Roosevelt a szaván fogta a Generalisszimuszt, és írásos üzenetben kérte, hogy mind a lublini kormányt, mind egyéb lengyel politikai körök képviselőit hívják meg Jaltába. Sztálin a kapcsolatteremtés nehézségeire hivatkozva visszavonta előző napi blöffjét. Mielőtt magukhoz térhettek volna, Molotov árulkodóan pontos időzítéssel bemutatta a lengyel javaslattervezetet. Ennek lényege szerint a lublini kormány „kibővítését” ajánlanák „lengyel emigráns körök demokratikus vezetőivel”. Ellenvetés híján az ülést lezárták.
Pengeváltás és visszavonulás
Másnap, a február 8-i plenáris ülésen Roosevelt tett még egy erőfeszítést a lengyelkérdés elegánsabb megoldására. Elutasította a nyugati Neisse-határt, és újból benyújtotta Elnöki Tanács-tervezetét, méghozzá a londoni kormány, a lublini bizottság és a katolikus egyház egyenlő képviseletével. A defenzívába szoruló Sztálin Churchillre támadt, talán mert az angol–szovjet viszony kézenfekvőbb támadási célpontokat nyújtott, vagy mert a brit miniszterelnök hatását gyanította a váratlan roosevelti keménység hátterében. Kereken elutasította az Elnöki Tanács-tervet, de beleegyezett a választások mielőbbi megtartásába, akár egy hónapon belül is.
A hatás nem maradt el. Földcsuszamlásszerűen megindult az amerikai visszavonulás. A külügyminiszterek másnap reggeli találkozóján Stettinius végleg elejtette az Elnöki Tanács ötletét, és elfogadta Molotov „átszervezés”-formuláját, amelyben az új kormány magját a lublini csoport volt hivatott alkotni. Amerikai támogatás híján Churchill már nem sokat tehetett a plenáris ülésen. Eden felfogásával ellentétben (aki kulcskérdésnek nem a választásokat, hanem az azt kiíró kormány jellegét tartotta) nem ellenezte az „átszervezést”, és miután Roosevelt nem állt ki mellette, némi vita után felhagyott a választások tisztaságát szavatoló garanciák erőltetésével is. Végül csak annyit kért, hogy Mikolajczyk Parasztpártja nyerjen képviseletet az új kormányban. Erre Sztálin nagylelkűen ígéretet is tett. Az utolsó lépést a visszavonulás útján Stettinius tette meg másnap reggel, amikor formálisan is visszavonta a választások nagyköveti ellenőrzésének igényét.
Az eddig vázolt történet azt a látszatot kelti, hogy a roosevelti kérészéletű határozottság szó szerint egyik napról a másikra (8-áról 9-ére virradóra) csapott át az ellenkezőjébe, és teljes amerikai kapitulációval végződött. Kicsit módosul azonban a kép, ha hozzávesszük a tárgyalások másik Kelet-Európára vonatkozó eredményét, a „Nyilatkozat a Felszabadított Európáról” című közös közleményt.
Az értelmezés mint stratégia: mit mondjunk a választónak?
A fellengzős hangvételű nyilatkozatot a State Department állította össze az Atlanti Charta szellemében és arra hivatkozva. A felszabadított népeknek a nyilatkozat jogot ígért arra, hogy szabadon megválaszthatják azt a kormányzati formát, amely alatt élni kívánnak. Az ügyet Roosevelt február 9-én vetette fel, és az ő előterjesztésében még szerepelt egy többé-kevésbé határozott intézményi rend, amely a nagyhatalmi felelősségvállalásból származó cselekvési lehetőségeket lett volna hivatott biztosítani. Sztálin és Molotov számára ez elfogadhatatlan volt. Helyére meglehetősen homályos szövegrész került: „Ha… a körülmények ilyen eljárást szükségessé tesznek, a három kormány haladéktalanul tanácskozni fog egymással azok felől az intézkedések felől, amelyek a jelen Nyilatkozatban lefektetett közös kötelezettségek teljesítéséhez szükségesek.”
A megfelelően patetikus megfogalmazású és nagyon kevés konkrétumot tartalmazó szövegről sokan megállapították, hogy elsődlegesen az amerikai nagyközönség fogyasztására készült. Hasonló célból vitte magával az elnök a diplomáciában járatlan, ám a belpolitika minden vonatkozását alaposan ismerő harcos „New Dealert”, James F. Byrnest, akit eléggé szelektíven tájékoztatott a konferencia menetéről. De a nyilatkozat célja nemcsak a történtek kozmetikázása volt. Idáig a történet a titkos diplomácia szokásos ügymenetébe illeszkedett. A nyilatkozat azonban tartalmazta azt a fenyegető lehetőséget is, hogy az amerikai (és remélhetően világ-) közvélemény olyan morálisan színezett vonatkoztatási pontot kap, ahonnan megítélhet minden további szovjet politikai és diplomáciai műveletet, egy esetleges konfrontációban pedig a felelősséget a Szovjetunióra háríthatja. A nyilatkozat beemelése új dimenziót nyitott a szövetségesek diplomáciai viszonyában. Hogy ez nem pusztán esetleges hozadéka volt egy bonyolult tárgyalási folyamatnak, azt igazolni látszik a körültekintő szcenírozás, ahogy Roosevelt a konferencia eredményeit választóközönsége elé tárta.
Byrnes még a konferencia befejezése előtt hazaindult, és a közös kommüniké nyilvánosságra hozása után pár órával sajtókonferenciát hívott össze, ahol magabiztos pátosszal ismertette a konferencia két eredményét, az ENSZ-ről szóló megállapodást és a nyilatkozatot, amelyet a „legnagyobb jelentőségű eredménynek” kiáltott ki. Előadásában a nyilatkozat az érdekszférák megszüntetését jelentette, a Lengyelországról szóló megállapodás pedig a nyilatkozat általános elveinek gyakorlati alkalmazását, mivel Lengyelországban „a három nagyhatalom fog őrködni a rend felett, amíg megalakul az ideiglenes kormány, és megtartják a választásokat”. Mindez elég félrevezető volt, és jócskán túlment azon, amit az elnök a konferencián ténylegesen elért. A nyilatkozat nem szólt az érdekszférákról, és közös cselekvés helyett pusztán a konzultáció kötelezettségét írta elő. A hazatérő elnök megerősítette a Byrnes-féle verziót, és a csúsztatások el is érték a kívánt belpolitikai hatást. Egy február 20-i amerikai közvélemény-kutatás szerint a válaszadóknak csak mintegy 9%-a vélekedett úgyt hogy a Jaltában elért eredmények kedvezőtlenek az Egyesült Államok számára. Sztálin viszont egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy az amerikaiak megpróbálják „kibeszélni” magukat a tényleges megállapodásokból. Február végén és március elején a Kreml urai úgy döntöttek, hogy kemény fellépéssel bizonyítják, hogy ki is az úr az általuk megszállt területeken. Visinszkij bukaresti ajtócsapkodása és a lengyel tárgyalások megakadása viszont beindította a szakításhoz vezető spirált: mindkét fél a megállapodásokra hivatkozva utasította el a másik politikáját.
Visszatekintve úgy tűnik, Jalta – ha nem is tartozott a nyugati hatalmak diplomáciai mesterfogásai közé – valójában nem döntötte el a régió sorsát. Talán nem is érdemes a mindent meghatározó döntést keresgélni egyik vagy másik oldalon. A katonai fejlemények és a koalíció fenntartásának elsődlegessége akaratlanul is a szovjet terjeszkedés elfogadása felé terelte az angolszász diplomáciát. A történet inkább azt példázza, hogy hogyan ejti foglyul az Egyesült Államok nagy hatalmú elnökét saját közvéleménye és a belpolitikai támogatáshoz nélkülözhetetlen moralista vízió az új világrendről. A fellengzős és konkrétummentes nyilatkozatok ügyes átértelmezése ugyan jó kibúvó, de valódi megoldást nem kínál. Csak megnehezíti a szakítás felelősségének tisztázását, és erkölcsi bátorsággá kozmetikázza az egyébként érthető hatalmi visszavonulást. Ha szimbólum is Jalta, elsősorban nem Európa sokadik felosztását jelképezi, hanem a demokratikus politikai berendezkedés maga teremtette diplomáciai korlátait. A példázat lényege nem a modus vivendi, hanem a modus procedendi.