Kísértet járja be
Január közepén már volt szó ebben a rovatban a német zöldek és a CDU között folyó politikai kokettálásról, arról, hogy egy „fekete–zöld” koalíció a – bár távoli – lehetőségek világába került. (Beszélő, január 19.) A téma nem bizonyult tiszavirág-életűnek a német politikában. Bár napirendre kerülése a Bundestag-választások után meglepetésnek számított, valamiképpen mégis a levegőben volt. Hogy ez mennyire így van, egy sikeres beugratás példája is mutatja. A Frankfurter Allgemeine leközölt egy állítólagos zöldpárti „stratégiapapírt”, amely a „fekete–zöld” együttműködés előnyeit ecsetelgette forró szavakkal. A fogalmazvánnyal csak egyetlen baj volt: nem a zöldek, hanem egy tizenhét éves gimnazista írta, aki azért küldte el a tekintélyes liberális-konzervatív lapnak, hogy tesztelje éberségét.
Szegény ügyeletes szerkesztő. Az volt a veszte, hogy egy ilyen dokumentum felbukkanása belefért a világképébe. És a kereszténydemokrata–zöldpárti együttműködéssel kapcsolatban ez is a legnagyobb, a forradalmi újdonság: egyre több embernek belefér a világképébe.
Az érintett pártok hivatalos szóvivői kitartanak amellett, hogy a téma – az állítólagos partner radikális színeváltozása nélkül – nem aktuális. A zöldpárti Joschka Fischer egyenesen „kísértetről folytatott vitáról” beszélt. A cáfolatok hihetőek: hiszen mégiscsak két olyan pártot akarnak összeboronálni a vakmerő gondolatkísérletek, amelyek közül az egyik megalapozta és fél évszázadon keresztül formálta a bonni köztársaságot, a másik pedig az e mű elleni fellépésből nőtt ki. Másfelől viszont egy zöld politikus szerint a vita olyan kísértetről folyik, amely ellen az ördögűzés sem segít. Aztán ott van az, hogy a kereszténydemokrata Heiner Geißer új könyvét a Bundestag zöldpárti alelnöknője mutatta be hétfőn, az az Antje Vollmer, aki az SPD ellenére a CDU szavazataival – és a zöldek által egyébként szívesen démonizált Wolfgang Schäuble erőbevetésének köszönhetően – jutott magas hivatalához. Heiner Geißler történetesen a „fekete–zöld” együttműködés nagy propagátora, aki az elmúlt hetekben is kapott épp eleget a fejére azoktól a pártbarátaitól, akik nem tudnak megbarátkozni az eretnek gondolattal. Végül pedig egyre csak szaporodnak a cikkek és elemzések a zöldpárti–kereszténydemokrata összeborulás esélyeiről.
Az elemzések gyakran kezdődnek annak leszögezésével, hogy az ideológiai mélyrétegekben vannak érintkezési pontok a zöldek posztmaterialista és a kereszténydemokraták katolikus társadalmi tanításon alapuló világnézete között. Ebben nyilván van igazság, de az ideológia az érintkezési pontok dacára is inkább elválasztja a két pártot, mint összeköti. Valószínűleg igaza van a Die Zeitnek, hogy a zöldek és a kereszténydemokraták együttműködése azért kerülhet egyáltalán szóba, mert a hidegháború elmúltával enyhülés következett be a német belpolitikai életben is, ami az ideológia leértékelődéséhez vezetett. (Ráadásul a kereszténydemokratáknak ellenségként már nincs szükségük a zöldekre, annak ott van a PDS.) Az új pragmatizmus viszont felértékelte a parlamenti számtant. Pragmatikus szempontból pedig rengeteg értelme van a két párt szemezésének. Először is remekül lehet bosszantani a szociáldemokratákat és – ez sem ulolsó szempont – a kereszténydemokraták bajor testvérpártját, a CSU-t. Másodszor meg lehet fosztani a szociáldemokratákat attól a stratégiai előnytől, ami 1998-ban (a liberálisok parlamentből való kiesése esetén) az ölükbe hullhat a választás luxusa a nagykoalíció és a „vörös–zöld” koalíció között. Harmadszor: alkalmat nyújt a zöldeknek arra, hogy felhívják a szociáldemokraták figyelmét növekvő erejükre: arra, hogy nem tekintik magukat junior partnernek, akit – jobb híján és szükség esetén – ugrasztani lehet.
Clinton és a mexikói mocsár
Mexikóban gyalulnak, de a forgácsok Clinton elnökre is hullnak. Az új mexikói legfőbb ügyész az új kormány jóváhagyásával letartóztatta Raul Salinast, Carlos Salinas exelnök bátyját. A vád: az elnök-báty a legfőbb ügyész meggyőződése szerint egyik értelmi szerzője volt az Intézményes Forradalmi Párt főtitkára, José Francisco Ruiz Massieu meggyilkolásának. Fennáll az a gyanú is, hogy Luis Donaldo Colosio – ez az úr az IFP elnökjelöltje volt – másvilágra küldéséhez szintén köze volt. (A Salinas-kormány verziója szerint Colosio egy magányos őrült áldozata lett.) Raul Salinas is – miként exelnök öccse – oszlopos tagja az örökös mexikói kormányzó pártnak, sőt mind a meggyilkoltak, mind a Salinas fivérek, mind pedig Zedillo, a jelenlegi elnök és Lozano legfőbb ügyész az IFP reformereiként voltak nyilvántartva, olyan politikusokként, akik Mexikóban valóban demokráciát akarnak bevezetni.
Hogy mi köze van mindehhez Clintonnak? Az, hogy egyrészt túl sokat invesztált Carlos Salinasba, másrészt pedig Mexikóba. Amerikai szakértők szerint a volt elnök nagymértékben felelős Mexikó pénzügyi válságáért (a mexikói választók sem gondolkodnak másként: egy nem hivatalos népszavazás során a hatszázezer megkérdezett 97 százaléka szerint Salinast bíróság elé kell állítani), és a Clinton-adminisztráció asszisztált felelőtlen gazdaságpolitikájához. Tette ezt vagy ideológiai naivitásból (Salinast valódi reformernek tartva), vagy pedig azért, hogy ne nehezítse az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, a NAFTA, egyébként sem könnyű elfogadtatását. Ráadásul Clinton azután is lojális maradt Salinashoz, miután annak hivatali ideje lejárt. Az amerikaiak őt jelölték a GATT-utód Kereskedelmi Világszervezet (WTO) fejének, és még akkor is kitartottak mellette, amikor bátyja ellen (tehát közvetve ellene) Mexikóban megindult a vizsgálat. (Salinas végül is maga vonta vissza pályázatát március elsején.)
A Salinas fivérek körülötti botrány jelentősen gazdagítja azoknak a kritikusoknak az érvkészletét, akik mind a NAFTA-t, mind a Mexikó számára összeállított 50 milliárd dolláros segélycsomagot ellenezték. Most még meggyőzőbben érvelhetnek: jobb, ha az Egyesült Államoknak minél kevesebb köze van Mexikóhoz, ahhoz a rezsimjének hibájából nyomorult, korrupt, elfuserált országhoz. Ezt az értékelést osztja az amerikai közvélemény is. A felmérések szerint az amerikaiak nyolcvan százaléka ellenzi a Mexikónak nyújtott masszív pénzügyi segítséget, jobban szeretné, ha a pénzzel Amerika saját problémáit próbálnák megoldani, és általában nem esne kétségbe, ha Mexikó eltűnne a föld színéről.
Ezen nem sokat segít egy-egy olyan kommentár a The New York Timesban, amely a Clinton-vonal mellett érvel („Zedillónak szüksége van támogatásra”). A Salinas fivérek elleni gyanú – legalábbis az átlagamerikai szemében – aláásta a mexikói állampárt reformszárnyának hitelességét, így Zedillóét is. Ráadásul Zedillo sem tűnik sikeres reformernek: a mexikói pénzpiac a pénzügyi injekció kilátásba helyezése ellenére sem nyugodott meg, az indiófelkelés köszöni, jól van.
A pénzügyi segélyakció ügyében a republikánus többségű kongresszus a közeljövőben meghallgatásra citálja az elnököt. Tekintettel a közvélemény hangulatára és a Clinton-adminisztráció bírálható húzásaira, ez sem olyan alkalom lesz, ahol az elnök ragyoghat majd.
(NL)
Ki a tettes?
Vlad Lisztyev, a népszerű orosz tévészemélyiség és tévéigazgató brutális meggyilkolásának előestéjén tanulságos dokumentum jelent meg a Szevodnya című, értelmiségi körökben különösen népszerű moszkvai napilapban, amely az utóbbi időben egyre több „belügyi fülesnek” köszönhetően növeli példányszámát. A (nem is annyira) rossz nyelvek szerint így hálálja meg a belügy a lap kurzusváltását: a nemrég még köztiszteletben álló publicisták ugyanis most Lenint meghazudtoló vehemenciával szapulják az értelmiség csecsenügyben tanúsított „defetista magatartását”.
A szóban forgó dokumentum, az oroszországi belügyi szervek és belügyi alakulatok 1994. évi „tervbeszámolója”, nem kevesebbet állít, mint hogy a belügyi szerveknek „az elmúlt évben sikerült ellenőrzésük alatt tartani a bűnözés elleni harc egész szféráját”. Igazán mellékes, hogy naponta lőnek le tekintélyes és kevésbé tekintélyes személyeket – két Duma-képviselő, a baskír Legfelsőbb Tanács elnöke, az udmurt belügyminiszter-helyettes, a karéliai ÁVÜ-elnök, valamint 30 bankelnök az elmúlt év „legfelső szinten” végrehajtott gyilkosságainak mérlege. 1993-hoz képest tavaly Oroszországban 6 százalékkal csökkent a bűnelkövetések száma – állapítja meg büszkén a jelentés – tehát mindössze 2,6 millió eset történt, csakhogy ebből 1 teljes milliót nem derítettek föl. Egyébként is csupán a rögzített esetek száma csökkent, arról még csak becslések sincsenek, mennyi lehet a be nem jelentett esetek száma. A belügyi szervek legfőbb panasza immár az, hogy nincsenek feljelentők, nincsenek besúgók: „kimerült a belügyminisztérium hátországi támogatása”. A belügy következtetése az: ha technikai felszereltség tekintetében úgysem vehetik fel a harcot kitűnően képzett és felfegyverzett profi bandákkal – marad a propagandaharc és a besúgórendszer.
A moszkvai szervezett bűnözésben bekövetkező átrendeződéshez az utolsó lökést az adta meg – véli a Szevodnya –, hogy eltették láb alól az alvilág két legnagyobb tekintélyét, Sevkunyenkót, aki az alvilágban Főnök és Színész (Séf, Artyiszt) névre hallgatott, valamint az alvilági diktátort, Podolszkijt, aki olyan nagy tekintélynek számított, hogy már fedőnév se kellett neki. A Főnök, mint „alkotó értelmiségi szülők” gyermeke akár mozisztár is lehetett volna, ha el nem követi első bűntettét („huliganizmus”), majd a többit. A meglepő, hogy elítélése után rendre az előírt időnél jóval előbb szabadult. Utoljára 1994-ben, amikor az alvilági hierarchiában már a második legrangosabb helyen állt („helytartó”). Jog szerint őrá szállt a moszkvai „Rózsadomb” a követségi rezidenciákkal, színészlakásokkal tele Moszfilmovszkaja utca ellenőrzése („védelmi” fejpénz behajtása, zsarolás, kábítószer, gépkocsilopás, privatizálandó lakásokkal való manipulálás). A rendőrségi verziók szerint az erős kokainista és profi kártyás Főnök azonban megzavarta más „szövetkezetek” köreit, ezért lőtték főbe. Ugyanez lett a sorsa Borisz Podolszkijnak, aki ugyancsak kaszinó- és kábítószerügyekben utazott, de tevékenységi köréhez tartozott kiképzett harcosok kiközvetítése is.
A belügy szerint a „fejek” levágása a moszkvai alvilág belháborújához vezet: egyrészt az erősebb bandák megpróbálják átrántani maguk mellé a vezér nélkül maradtakat, másrészt még keményebb bosszú következik az érdekövezetek keresztezéseiért. Az „extenzív” terjeszkedés korának egyébként is vége, a nagyvárosok fel vannak osztva, nincsen újabb „ellenőrzés alá vehető” terep, csak „intenzív” terjeszkedés képzelhető el: a „bűnszövetkezetek” még kevésbé fogják megengedni, hogy az általuk ellenőrzött szférákban „tiszta” pénzek cseréljenek gazdát „tiszta kezek” között, különösen olyan „vastag” ágazatokban, mint a tévéreklám.
Az afféle rendteremtőknek, mint a tévéigazgató Lisztyev, végképp nincs semmi keresnivalójuk ebben a dzsungelben.
(KI)
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [8]