A budapesti ostrom idején történtekről alig maradt magyar és német levéltári dokumentum. A korabeli hivatalos iratok nagy része elégett vagy eltűnt; a hadosztályok hadinaplói közül például egyetlenegy maradt csak fenn, melyet valaki a Gellért Szálló pincéjében ásott el, és 1946-ban újra előbányászott. E napló létét is több mint 4 évtizeden át titokban tartották megőrzői: csak 1986-ban került a Hadtörténeti Intézet levéltárába, ahol ma már mindenki hozzáférhet.
Az ostrom eseményeiről azonban sokan készítettek feljegyzéseket. Budapesten 52 napig Sztálingrádhoz hasonlítható pokol elevenedett meg, azzal a különbséggel, hogy Sztálingrádból a civil lakosságot az ostrom előtt evakuálták. Budapesten nem ez történt: 800 000 ember feje fölött folyt a páncélosokkal, kézi- és nehézfegyverekkel vívott küzdelem. Közel 20 000 budapesti lakos vesztette életét, az ostrom minden harmadik halottja civil volt.
A nyolcvanas évek közepétől a visszaemlékezések egyre nagyobb számban érkeztek a Hadtörténeti Levéltár archívumába. Míg az NSZK-ban lehetőség volt arra, hogy a túlélők publikálják feljegyzéseiket, Magyarországon erre sokáig nem volt mód, ezért ezeket az írásokat csak szakemberek egészen szűk köre ismerte.
Budapest ostromát egyébként is elhanyagolta a magyarországi[1] történetírás. Csupán egy tudományos igényű feldolgozás született 1975-ben Tóth Sándor tollából. Szerzője a korabeli pártállamban uralkodó politikai szemlélettel összhangban tárgyalja a hadtörténeti eseményeket, elsősorban szovjet hivatalos forrásokra támaszkodott, nem is kutathatott német levéltárakban, és könyve igazán nem is arról szól, ami a városban történt. A 279 oldalból csak 62 oldalon foglalkozik a budapesti harcokkal. Nem véletlenül, hiszen a szemtanúk akkor vagy nem tudtak, vagy nem akartak nyilatkozni.
Budapest ostroma csak Varsó vagy Breslau (Boroszló, Wroczlaw) sorsával vethető egybe. Budapesten 52 napig, Varsóban 60 napig, Breslauban 77 napig folytak utcai harcok. Breslau elfoglalását azonban a szovjetek nem erőltették, így a város csak május 6-án kapitulált. Ezzel szemben Berlin 2 hét alatt elesett, Párizs és a többi európai főváros pedig nem is vált hadszíntérré.
Budapest ostroma mind a német, mind a szovjet fél szempontjából politikai okokból volt különösen jelentős. Sztálin már november elején el akarta foglalni a magyar fővárost, hogy mennél hamarabb Bécs alá érjen. Ezért, tekintet nélkül a 2. ukrán front pillanatnyi helyzetére, október 29-én megparancsolta Malinovszkij marsallnak, hogy menetből, azaz minden előkészület nélkül foglalja el Budapestet. E támadás Budapest előterében kifulladt, a szovjeteknek december 26-ig még 3 nagy támadást kellett indítaniuk, hogy a várost bekerítsék.
Hitler ragaszkodott Budapest védelméhez. Nemcsak katonai megfontolásból: a budapesti hídfő katonai értéke az adott helyzetben nem volt annyira jelentős. A védelmet politikai okokból tartotta elengedhetetlennek, és mint annyi más esetben, úgy itt is minden négyzetmétert erőddé nyilvánított, megtiltva a város feladását. De nemcsak presztízsszempontból volt szüksége Budapestre: sejthette, hogy az egyébként sem szívesen harcoló magyar csapatok maradék harci szelleme is eltűnik a főváros elestével.
A főváros ostroma tehát már november eleje óta zajlott Pest határában. Az egyik visszaemlékező így jellemzi a bekerítés előtti heteket: „Gyakran jártam moziba. A hétvégeken zsúfolásig látogatott volt a Kapás utcai tánciskola. A tánc a légiriadók, elsötétítések idején is zavartalanul folytatódott. Ekkor már az a vicc járta: »Budapestnek kitűnő a közlekedése, kisszakasszal is kivillamosozhat az ember a frontra.«[2]
A baloldali politikai nézeteket vallók, és különösen a zsidó származású magyarság sorsa viszont ezekben a napokban válságosra fordult: tombolt a nyilasterror, a belvárosban gettót állítottak föl, a nyilas körzetvezetőségekben (a korabeli pártházakban) középkori módszerekkel kínvallatták és gyilkolták az elfogottakat. A korabeli nyilas szemlélet szerint „árjának” vagy „kereszténynek” számító lakosság egy része a magánélet szintjén segíteni próbált az üldözötteken, embereket bújtatott. Másik részét azonban a közöny jellemezte, vagy a nyílt antiszemitizmus.
Az utcai harcok csak december 24-e után kezdődtek, amikor a Velencei-tó térségéből előrelendülő gépesített szovjet csapatok a délutáni órákban Budakeszi felől a János kórházig gördültek. 1944 karácsonya után a városnak 52 napig Vukovár, Szarajevó és Groznij mai sorsa jutott osztályrészül.
A harcok utolsó, és a védők szempontjából legvéresebb felvonása a kitörési kísérlet volt. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, látva, hogy a további védekezés már kilátástalan, február 11-én elrendelte a kitörést. Aznap délután még több mint 40 000 katonája volt, pár nap leforgása után már csak a felük volt életben, és ezek nagy része is hadifogságban. Az akció katonai szempontból teljes fiaskónak tekinthető: alig 700 fő érte el a saját vonalakat.
A német védősereg 4 hadosztályából kettő, a 8. Florian Geyer és a 22. Mária Terézia lovashadosztályok a fegyveres SS kötelékébe tartoztak. Ezek a valóságban ugyanolyan alakulatok voltak, mint a Wehrmacht-hadosztályok, de bennük nemcsak német állampolgárok szolgáltak, és az egyenruhájuk is különbözött. Ezen alakulatokban eleinte csak önkéntesek szolgáltak, de 1944-ben szinte a teljes legénység sorozott vagy kényszersorozott volt. Paradox módon mindkét hadosztály nagy részét Magyarországról sorozott legénység alkotta: az első főképp erdélyi szászokból, az 1944 nyarán felállított Mária Terézia SS-lovashadosztály pedig magyarországi svábokból rekrutálódott. (A magyar és a német kormány közötti megállapodás értelmében a magyarországi népi németeknek[3] 1944-től nem a magyar, hanem a német hadseregbe kellett bevonulniuk.) Német egyenruhában harcoltak még Budapesten elzászi franciák és hadifogolytáborból jelentkezett oroszok, ukránok is. Az SS-egyenruha, melyet a történelem forgószele kényszerített rájuk, sokuk számára a halálos ítéletet jelentette…
Budapesten számtalan magyar csapat, illetve csapattöredék is rekedt. A katonák nagy része azonban igyekezett magát kivonni a harcokból, az eleinte még kb. 40 000 fős magyar katonaság 80%-a nem avatkozott be a védelembe, hanem igyekezett valamilyen rejtekhelyen átvészelni a számára már értelmetlennek tűnő küzdelmet. A harcokban leginkább a fővárosban rekedt rohamtüzérosztályok (nagyrészt rohamlövegek nélkül), és az egyetemi rohamzászlóalj, valamint néhány kisebb alakulat vett részt. A 10. gyaloghadosztály a harcok elején még kb. 1000, a harcok végén már csak 17 fős harci létszámot jelentett a német parancsnokságnak (!), miközben több ezren dekkoltak a pincékben. Nem volt ez másképp a többi alakulat esetében sem.
Az ostromot a katonai résztvevők is nagyon különbözőképp élték át: volt, aki önként, az utolsó pillanatig harcolt, és volt, aki csak azért, mert nem tehetett mást. Volt, aki civilbe öltözött, vagy megadta magát, és volt, aki a szovjetek oldalán harcolt tovább, többnyire azért, hogy elkerülje Szibériát. A magyarok nagy része értelmetlennek tartotta a harcot, de voltak, akik katonai esküjüket úgy értelmezték, hogy tekintet nélkül a helyzetre, ki kell tartaniuk a végsőkig, vagy egész egyszerűen féltek a szovjet hadifogságtól. A német katonák szinte egységesen a harcot választották: annak ellenére, hogy sokan elbújhattak volna, különösen a nyelvismerettel rendelkező svábok, mégis a totális háború pszihózisában élve csak a legutolsó esetben választották a megadást. Sokan inkább öngyilkosok lettek, semhogy szovjet hadifogságba kerüljenek.
Az alábbiakban a katonák fennmaradt feljegyzéseiből adunk közre részleteket.
A Citadella utolsó óráira és a kitörés előkészületeire így emlékszik vissza egy szemtanú:
„Február 9-én a reggeli órákban Kohánszky Béla hadnagy a szakaszával átállt, és már dél felé hangszórón szólított fel bennünket, hogy kövessük példáját. Az eligazításon már alig voltunk tucatnyian, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy mindegyikünk a saját érdekének megfelelően cselekedjék, mert szervezett ellenállásról már nem lehet szó. A Gellért-hegy oldalán azután embereim bementek a Gellért Szállóba, ahol rövidesen fogságba is estek. Jómagam felkapaszkodtam a Citadellához. Ekkor már sötét volt, és viszonylagos csönd. A Citadellában nyüzsögtek a német katonák. Kerestem egy csendesebb zugot, és összehúzva magam félálomba megértem a reggelt. Február 10-e volt, köd ült a hegyen. Vékony hóréteg is képződött, borzongtam a hidegben. A németek, akár egy nagygyakorlaton – úgy intézkedtek. Szolgálati jegyeket írtak, a Citadella helyiségeiben futárok és parancsok oszlatták el az álmosságot. Német tiszti csoportok kifogástalan egyenruhában néhány német gyalogos egységet irányítottak. Rendelkeztek a golyószórók kilövési irányairól, mutatták az ellenséges vonalakat, és tűzparancsokat osztogattak. A legénység a hóban feküdt, és tüzelt, a tisztek mellettük álltak, és nem törődtek az akkor már igazán fütyülő lövedékekkel. Szinte álomszerűnek tűnt ez nekem: amikor valamelyik álló tiszt összeesett, másik állt a helyére, és tudomásul sem vette látszólag, hogy itt a vég. Lényegében keresték a halált, mert tudták, hogy más megoldás nincs számukra. Ebben a ködös, havas harci helyzetben rádöbbentem, hogy egyedül vagyok, és a Gellért-hegy dunai oldalán átlós irányban lassan a Gellért-szobor felé ereszkedtem le. A köd felszakadozott, és a pesti oldalról is kezdték tűz alá venni a mozgásokat. A becsapódó lövedékek arra késztettek, hogy kúszva érjem el az Erzsébet híd budai hídfőjének csonkjait. (…) A Gellért-hegy és -szobor aljában az egyik barlangkijáratból tódultak ki a nyilasok, egymást testvérnek szólították, és a nőket testvérkéknek. Arról is megismertem őket, hogy nem katonák, hogy hatalmas hátizsákokat cipeltek, és kétségbeesetten menekültek valamerre. Fáradtan az alagút felé vettem utamat, mert tudtam, hogy ott találom meg Billnitzer Ernőt, aki a rohamtüzérség akkori parancsnoka volt. Az aránylag rövid utat lassan tettem meg. Mindenfelé összezsúfolt járművek és nyüzsgő emberek. A páncélos járművek minden fajtájával találkoztam. A Ferdinándok mellett a Tigrisek, a legkülönbözőbb önjáró lövegek álltak némán. (…)
Dél felé elértem az alagutat. Ott a belső homályban megtaláltam Billnitzer Ernő tábornokot, aki régi ismerősként fogadott. Jelentettem az általam tapasztaltakat, és azt, hogy csak egyedül vagyok az osztálytól és az ütegtől. Számára nem mondtam újat, és közölte velem, hogy pihenjek, mert az éj folyamán a budai erők kitörnek a gyűrűből. Ott az Alagútban működött a gépház, villanyunk volt, és a belső vízvezetékből folyt még a víz. Az est folyamán még mindig változtak a hírek, bizonyos mozgolódást is tapasztaltam, de végső soron nem történt semmi. Kristálycukrot osztogattak, és papírokat égettek el a különféle helyiségekben. Mindezt csak kábultan láttam, mert az egyik folyosózugban aludtam, és csak időnként riadtam fel. Billnitzer Ernővel, akit a továbbiakban Bill apónak nevezek, 11-én este találkoztam újra. Segédtisztje is jelen volt. A sötétben este 10 óra felé elhagytuk az Alagutat. Zsebeimben kristálycukorzacskók voltak, az képezte minden táplálékomat. Az Alagútban maradt sebesülteknek, mert nagy számmal feküdtek ott, szintén kristálycukrot adtak élelmül. Sokan közülük sírtak, és rettegve gondoltak a másnapra.”[4]
Pfeffer-Wildenbruch ebben a helyzetben szánja el magát a kitörésre. Hitler minden ilyesmit megtiltott, ezért csak az utolsó pillanatban, február 11-én 17.50-kor jelenti rádióján a következőket:
„1. Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény a csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás között.
Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek.
2. 11. 2.-án a sötétedés beálltával kitörök. Kérem felvételünket Szomor-Máriahalom térségében.
3. fényjelzés: kétszer zöld = saját csapat.
4. Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült
magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült
Civilek 80 000–100 000”[5]
Alig hangzottak el ezek a szavak, a személyzet máris hozzálátott a berendezések szétveréséhez. Az akció ezzel visszafordíthatatlanná vált. Ugyancsak elkezdődött a nehézfegyverzet és a gépkocsik megsemmisítése is: a katonák szétverték a motorházakat, homokot öntöttek a szűrőkbe, vagy a járművekkel a Dunába hajtottak.
A kitörés terve azonban nem maradt titokban, sokan sejtették, hogy valaminek történnie kell, hiszen német katonaság a háború folyamán csak igen ritkán tette le a fegyvert a szovjetek előtt. A kitörés ténye ezért már annak konkrét eldöntése előtt is állandó beszédtéma volt. Ugyanilyen megfontolásból az oroszok is számítottak rá, mert az utolsó napokban kiköltöztették a Moszkva (akkor Szél Kálmán) tér közelében fekvő utcák házaiból a lakókat.
A harccsoportok a Bécsi kapunál és a Mária téren gyülekeztek.
„Hirtelen gránátvetők tüze borítja be a Víziváros szűk utcáit. Ez rántja vissza a valóságba az álmodozó adjutánst. A fenébe, az oroszok mégis észrevettek valamit. A lövöldözés hevesebbé válik. Nyugtalanság van a levegőben. Rakéták világítják meg a tetőket. Miután kialszanak, az alkony teljes sötétségbe megy át, az utcán alig látunk már.
Ekkor minden oldalról német bakák öntik el az utat északi irányból. Ismét gránátok sorozatai csapódnak be. Mindenki fedezéket keres a házak bejáratánál. Néhányan elvesztik egymást, a szűk utcákon egyre nagyobb a tülekedés. A koromsötétben mindenki előre igyekszik… Valahova előre, ott, ahol a Víziváros szűk utcái kiérnek a Margit körúthoz, ott kell lenni az első vonalnak. Ott, ahol valószínűleg minden ablakban egy orosz várakozik lövésre készen, ott, ahol a főút közlekedési csomóponttá szélesedik, pont ott kell végrehajtani ezt a kétségbeejtő lépést. A tér neve: Széna tér!…
Hogy a kitörés ennyire pocsék körülmények között menjen végbe! Nincs nyomasztóbb egy csapattiszt számára, mint hogy végignézze, hogyan válik egy katonai vállalkozás az életösztön nyomása alatt őrültséggé, kétségbeesett, állati tevékenységgé, anélkül, hogy bármit lehetne tenni ellene.
Vékony résen keresztül a házak fekete kontúrja között éles fény, mint valami nagyvárosi főutcán, ahol világítanak a reklámok és a kirakatok. Nem nehéz kitalálni, hogy a fények ott gránátoktól, nyomjelzős lövedékektől és a töméntelen világítórakétától származnak. Ott van tehát a front, a Széna tér!…
Ezen a szoroson mindenkinek át kell jutnia. Mellettünk jobbra és balra az emberek akár az őrültek. Könyökükkel küzdik magukat előre, löknek és rúgnak, mint az állatok.”[6] Schmidthuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka még a Retek utcában elesik, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnokának jobb lábát letépi egy gránát, és öngyilkosságot követ el. Valamivel később, az Olasz fasor János-kórház utáni szakaszán szintén így tesz három tisztjével együtt a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr vezérőrnagy is.
A helyszín továbbra is a Széna tér:
„Átrohanunk a nyílt téren. Előttünk, mellettünk, mögöttünk minden csattog és ropog. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak – tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem, a Retek utca torkolatában égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely folyton belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, melyek vakon előrehajtva zuhannak a tengerbe, úgy viselkedik itt is az előrelökdösődő tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan.”[7]
A Várfok utcánál a Vannay-rohamzászlóalj maradéka kísérelte meg az áttörést:
„Csodálatosképpen még fennállott a telefon-összeköttetés a Postaépülettel, melynek földszintjére már benyomultak az orosz lángszórósok (!), még furább, hogy a magából a Postaépületből még fennállt a telefon-összeköttetés a zászlóalj által még mindig erődszerűen védett két másik házzal a Klára utcában (ma Ignotus u.) és a Fény utcában. A kitöréskor az első rohamoszlop a Várfok utcán indult le a sötétben, hangtalanul. Közülük hárman beszéltek oroszul. Egy német Besszarábiából, és két vannaysta – ezek közül az egyik 10 évig volt fogoly az első világháború után, a másik rutén fiú volt – létrákat vittek magukkal. Ezt lefektetve a páncélárkot áthidalták, és rajta négykézláb át a sötétben orosz őrökkel beszélve – átjutottak! – Jelentés vissza, induljon a második csoport. Közben azonban elszabadult a pokol: igen erős aknatűz, géppuska és egyéb kézifegyver. Ennek ellenére a 2. csoport jórészt át, és elérték a Postaépületet, ahol az emeleten kitartó vannaystákból többen lejutottak.”[8]
A Moszkva téren a szovjetek világítórakétái árasztottak nappali fényt, és a környező házakból géppuskatűz zúdult a kitörők első csoportjára. Egyes visszaemlékezők szerint a nap folyamán a szovjetek hangszórókból magyar nyelven jól hallhatóan Karády Katalin „Hiába menekülsz, hiába futsz” című slágerét játszották, időnként meg az a szöveg hallatszott, hogy „tudjuk, hogy jönni fogtok, már várunk benneteket”. Hogy lelkileg könnyebben átvészeljék a sokkot, mely a teljesen nyílt Moszkva téren való áthaladáskor érte a rohamra indulókat, egyes SS-alakulatok 17-18 éves katonái egymásba karolva futották végig ezt a szakaszt, és így kaszálták le őket a gépfegyversorozatok. A tömeget azonban nem lehetett már feltartani: „A Széna téren borzalmas tüzérségi és aknatüzet kaptunk, és további veszteségeink voltak… A kitörés elakadt. Ekkor maradék rohamzászlóaljunk lendült támadásra. A Széna tér jegén átkorcsolyázva a házak mellett védelmet találtunk, és a Törökbástya vendéglőben elhelyezett orosz aknászokat megsemmisítettük. A pillanatokig tartó zavarban más egységeknek is sikerült átjutni, és a kitörés az Új Szent János-kórház felé tért nyert.”[9] A kitörők első, több ezer fős hulláma – valószínűleg az élőerő nyomásának köszönhetően – áttörte a 180. szovjet hadosztály vonalát, átgázolt az elöl menekülőkből keletkezett hullahegyeken, végigrohant az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasoron egészen a Budagyöngyéig, és a Budakeszi elágazásnál található patikáig jutott. Mindez hihetetlen áldozatok árán. A veszteség olyan mértékű volt, hogy a második hullám katonái nem mertek megmozdulni, látva az elsők sorsát. A Várkerület szűk utcáiban óriási torlódás alakult ki, mert a hátul levők, akik erről nem tudtak, igyekeztek az első vonalhoz jutni. Ez a helyzet még órákig eltartott, és az egységek csak fokozatosan, megtizedelve jutottak át az első vonalon.
A második lépcső kb. 21–23 óra között ért a Széna téri első vonalhoz. Ernst Schweitzer[10] így emlékszik vissza: „Az épület védett oldalához szorulunk, és megállapítjuk, hogy az épület előtti területet mindkét oldalról orosz géppuskák és páncéltörő ágyúk tüze uralja. Az út folytatását a Széna téren át halottak és sebesültek szegélyezik. Lábunk előtt több tucat hulla hever, akiket akkor ért találat, amikor kilökték a mögöttük haladók az épület holtteréből… egyszer csak minket is belenyomnak hátulról a tűzvonalba – most ott vagyunk, szemben a térrel. Gyors elhatározással, megragadom az 1. A kezét[11], és elkiáltom magam: Los! Életre-halálra futunk át a téren. Pattognak körülöttünk a lövések, de szerencsénk van. Néhány másodperc alatt magunk mögött hagyjuk a 300 méteres halálszakaszt. Szűk utcában találjuk magunkat, 4–5 emeletes házak szegélyezik. Felugat egy gépfegyver, lövések a házak felső emeletéről, a katonáink lőnek felfelé, de ki tudja, hol van barát és ellenség.” (A helyszín a Lövőház utca Széna térbe torkolló szakasza.)
Az utcákban, kapualjakban összeszorult tömegre zuhogtak a különböző kaliberű lövedékek. A teljesen apatikus katonák egy része már itt feladta a küzdelmet: „Minden kapualjban és az utcán is sebesültek fekszenek. Itt nyögés, ott káromkodás, amott meg könyörgés: »Bajtárs, lőj agyon! Lőj agyon bajtárs.« És még könyörgőbben: »Hát senkinek sincs szíve! Itt van mellettem a pisztoly. Kérlek, lőj agyon! Én nem tudom megtenni, mindkét kezem odavan«” – emlékezik vissza egy volt egészségügyi tiszthelyettes[12] a látványra, amely a Széna téri áttörés után a Retek utcában és az Olasz (Szilágyi Erzsébet) fasorban fogadta. Könnyebb sebesültekből álló csoportot bíztak rá, hogy velük törjön át a harmadik hullámban, de emberei elbújtak előle, csak ne kelljen továbbmenniük.
A harci zaj éjfél körül elcsendesedett. Billnitzer altábornagy csak 11-óra körül ért a Széna térre. Egyik kísérője így számol be erről: „Szörnyű látvány fogadta csoportunkat. Amikor csoportot írok, akkor arra kell gondolni, hogy néhány emberről volt szó, akik hol csatlakoztak egymáshoz, hol elszakadtak egymástól. A sötétségben és a távoli csatazaj miatt lényegében csak Bill apó és segédtisztje volt az, aki mindig velem voltak ebben az időszakban. Éjfél körül lehetett. A Széna tér közepén lángolva égett egy közepes harckocsi, melynek német felségjelzését jól lehetett látni. Ez a lángoló harckocsi megvilágította az egész teret, látni lehetett a harcok nyomait, mert innen az Olasz fasor felé indult el az első kitörési kísérlet. Mindenfelé fekvő hullák és járművek roncsai. Átjutottunk az Olasz fasor felé vezető út elejére, ahol a házak földszintes ablakaiban főleg német sebesült katonák nyöszörögtek, és cigarettát kértek szenvedéseik enyhítésére. Tőlük tudtam meg, hogy a kitörésük nem sikerült, és hogy rengeteg halottat láttak. Ebben az időszakban viszonylagos csend volt. Hallani lehetett az égő járművek sercegő hangját, és a már mindenbe beletörődő sebesültek hangfoszlányait. Bill apó megvárta, míg néhány házat lejárok ebben a környezetben, és amikor visszatérve jelentettem, hogy továbbhaladni nem lehet, fokozatosan visszatértünk a Várba, a mai Levéltár és Bécsi kapu környékére. Itt újra csoportok gyülekeztek, de többségükben már magyar egyenruhákra emlékszem. Egy órát beszélgettünk a csoportokkal, aztán szinte ösztönösen megint lehúzódtunk a Széna térre. A kilőtt harckocsi akkor már nem égett, és a viszonylagos csöndben mozgás kezdődött az Ezredes utca, Trombitás utca irányába. Számomra most is teljesen érthető ez a leírás, azonban néhány szóval vázolnom kell azt a lélektani hátteret, mely ott a tömeget befolyásolta. Az Olasz fasori kitörés nem sikerült. Az akkor megfélemlítettek szétszóródtak, vagy megsebesültek. Néhány órával később, amikor mi Bill apóval újra leértünk a Széna térre, az újra kialakuló tömeg ösztönösen újra az Olasz fasor felé vette az útját, mert erre gondolták a megoldást. Kisebb-nagyobb csoportokhoz csatlakoztunk. Egységes irányítás nem volt. A mozgás nem volt egyirányú, mert vissza, a Vár felé is kígyóztak kisebb-nagyobb csoportok. Az éjjeli csöndben konokul, makacsul igyekeztek valamerre látszólag teljesen szervezetlenül. Mi Bill apóval és a segédtiszttel – erre is tisztán emlékszem –, elértük a Bimbó utat, és felfelé kígyóztunk a tömeggel. Amikor felértünk, akkor lehetett a völgyből harci zajt észlelni, sőt hernyótalpas járművek fékezése, csikorgása is hallatszott.”[13]
A szovjet egységek Virányos, Budagyöngye, Bólyai laktanya és a Törökvészi út magasságában próbálták felfogni a kitörők rohamát. A német csapatok egy része (elsősorban a 22. SS-lovashadosztály) balra tért ki, elfoglalva a Kis-Sváb-hegyet, illetve a Normafa–Mátyás út–Béla Király út–Költő utca körzetét, továbbá az Istenhegyi út–Lénárt utca közti területet. A fő irányban, Hűvösvölgy felé Budagyöngyétől északnyugatra azonban szinte lehetetlen volt a továbbjutás. „A sok sebesült és halott miatt, akik a járdán és az úttesten hevertek, nem lehetett a katonákat továbbmenésre bírni… egy udvarra menekülünk. A véletlennek köszönhetően néhány perc múlva a hadosztálytörzs több tisztje találkozik itt össze. A legtöbben a hideg miatt a pincébe húzódnak le, és ott egy vénséges vén anyókát kínoznak azzal, hogy mutassa meg a térképen, hogy hol vannak most – teljesen eredménytelenül… Jómagam az erős fájdalmak miatt sebesülésemmel foglalkozom, mígnem megérkezik Lehmann főhadnagy, akinek van még kötszercsomagja, és átkötözi sebemet. Erre a kötésre ráerőszakolom a bőrkesztyűt, és összezárom. Ekkor egy SS-tiszt érkezik az udvarra, és közli: »Megsebesültem, most véget vetek az egésznek.« Megkérdezem, honnan jön. Azt válaszolja, hogy balra, egy mellékutcán próbálkozott, de az oroszok mindent lezártak. Maradék 30 emberéből többen elestek és megsebesültek. Főbe lövi magát.”[14]
Jegyzetek
[1] Magyarországon kívül is csak Gosztonyi Péter foglalkozott részletesen Budapest ostromával.
[2] Salfay István visszaemlékezése.
[3] Népi németnek minősült a szerződés értelmében mindenki, akit „életmódja és népisége (sic!) németnek mutat, vagy aki önként németnek vallja magát”. Magyarán bárki, hiszen a „német életmód” nem definiálható egykönnyen. E rendelkezés következtében a Volksbund, mely a sorozólistákat összeállította, azokat írhatta oda fel, akiket akart – legelőször saját ellenségeit, akiktől így végleg megszabadulhatott. E rendelkezés következtében a sorozottak jó része nem is volt német, németül alig vagy egyáltalán nem beszélt, különösen az 1944-ben felállított 22. SS-lovashadosztály esetében.
[4] Garád Róbert rohamtüzér főhadnagy visszaemlékezése.
[5] BA–MA RH 10 V/60, idézi Georg Maier: Drama zwischen Budapest und Wien, 518. o.
[6] Hellmut Friedrich: Wanderer zwischen Krieg und Frieden, 104. o., kézirat a szerző birtokában.
[7] Bayer: Die Kavalleriedivisionen der Waffen-SS, 371. o.
[8] Vitéz Galántai Ervinnek a szerzőhöz írt leveléből.
[9] Noel Péter (az egyetemi rohamzászlóalj tagja) visszaemlékezése.
[10] Ernst Schweitzer, a 13. páncéloshadosztály tartalékos főhadnagyának naplója és levelei a szerző birtokában, ill. részben BA–MA MSg 2/4631.
[11] A hadosztály hadműveleti tisztje.
[12] Nachtmann egészségügyi törzsőrmester naplója, BA–MA RH 39/524.
[13] Garád Róbert visszaemlékezése.
[14] Schweitzer visszaemlékezése.