Az iszlám itt nem csupán valamiféle geostratégiai vákuumot szükségszerűen kitöltő, ám meglehetősen körvonalazatlan politikai tényezőként jelenik meg, hanem a muzulmán expanzió részletes forgatókönyveként – legalábbis a birodalom szétesését fájlalók körében. E felfogás szerint Oroszország – miután kiszorult Közép-Európából, jelentősen szűkültek a Balti- és a Fekete-tengerre való kijutásának feltételei, és általában is radikálisan romlottak az Európával való kontinentális érintkezés lehetőségei – nem becsülheti le a délről jövő fenyegetés jelentőségét. Az Oroszországot látszólag közvetlenül nem fenyegető tádzsikisztáni események ugyanis könnyen vehetnek olyan fordulatot, hogy az agresszív fundamentalizmus expanzióját már nem lesz mód a közép-ázsiai régióban lokalizálni. Tádzsikisztán elestét Üzbegisztán követi, hogy aztán Kazahsztán déli, muzulmán sávja kerüljön az intranzigens iszlám felügyelete alá. A képzelőerőben gazdag víziónak itt még nincs vége, merthogy e forgatókönyvben a délkeletről jövő fundamentalista ék összekapcsolódik az Észak-Kaukázus felőli fenyegetéssel. Az egyesült iszlám ék a Volga déli medencéje felé tart, hogy ott az őshonos muzulmán népekkel – tatárokkal, baskírokkal, kalmükökkel – szövetségre lépve kettéhasítsa Oroszországot egy nyugati és keleti részre.
Van-e alapja e politikai látomásnak? Röviden: nem sok. Oroszország déli fenyegetettségének koncepciója ugyanis számos más körülmény mellett figyelmen kívül hagyja azt a rendkívül fontos tényt, hogy mind Közép-Ázsia, mind az Észak-Kaukázus muzulmánjai körében nem csupán iszlám identitás létezik. Sőt meglehet, hogy az identitások hierarchiájában nemcsak a családi és tájegységi – szubnacionális – kötődéseket illeti előkelőbb hely, de még a viszonylag új keletű nemzeti öntudat is erősebb a konfesszionális köteléknél. Ráadásul a régi-új establishment nem érdekelt abban, hogy az iszlám a régióban valamiféle szupranacionális kohézióként működjék, vagy legalábbis nem érdekelt abban, hogy ez az összetartó erő politikai ambíciókkal is telítődjék. A szovjet korszakból visszamaradt közép-ázsiai uralkodó elit a hatalomgyakorlás autoriter formáját az iszlám mindennapi életet reguláló erkölcsi és kulturális erejével próbálja aládúcolni. Eközben azonban szigorúan ügyel arra, hogy a régió reiszlámosodása politikai ellenőrzése alatt maradjon: nem szeretné, ha a szovjet periódusban a hétköznapi élet nyilvános világából kitaszított, ám a magánszférát ténylegesen szabályozó iszlám normák és minták ismételten nyilvánossá válnának, s megszűnne a korábbi korszak erkölcsi „kettős könyvelése”.
Túl mindezeken a térség államainak mozgásterét erősen beszűkíti gazdasági és szociális alulteljesítésük is, ütőképes hadsereg nélkül pedig végképp nehéz lenne bármiféle expanziót is elképzelni. Ezek a fiatal muzulmán államok nemcsak valamelyest is számottevő haderővel nem rendelkeznek, de komoly hadiipari háttérrel sem. Fegyver- és hadianyag-utánpótlásuk teljes egészében Moszkvától függ, s belátható ideig nem is kerülnek olyan helyzetbe, hogy esetleges fölfegyverkezésüket finanszírozni tudják. De ami ennél is fontosabb: ma még az erre utaló politikai szándék is hiányzik.
Ha Moszkva iszlám fenyegetettsége ily nyilvánvalóan minden alapot nélkülöz, akkor mi a funkciója e vízió vissza-visszatérő ismételgetésének? Kétségtelen, hogy Oroszország, számára az „iszlám faktor” most számos körülmény folytán összetettebb kihívást jelent, mint a Szovjetunió létezése idején. Ennek az a tény sem mond ellent, hogy Moszkva közvetlen felügyelete alatt ma arányaiban is kevesebb muzulmán él, mint a birodalom felbomlása előtt. Az egykori Szovjetunió közel 300 milliós lakosságának közel egyötöde volt muzulmán. Ma az Oroszországon belüli arányok ennek kevesebb, mint felére zsugorodtak, azaz a népesség legfeljebb egytizedét teszik ki muzulmánok. Ugyanakkor az oroszországi iszlám régiók gazdasági súlya arányaiban nagyobb, mint amit a muzulmán térségek képviseltek a Szovjetunión belül.
Mégsem ez a körülmény bonyolítja Moszkva iszlámpolitikáját, hanem egyebek közt az alábbiak. Oroszország körül a muzulmán világ három, joghelyzetében jól elkülöníthető sávja jött létre, pontosabban egy korábban többé-kevésbé egységesnek tekintett övezet államjogilag két részre bomlott, létrehozva ezzel az orosz felügyelet alatt maradt szibériai, Volga menti, dél-uráli és észak-kaukázusi különböző szintű „iszlám” autonómiákat, valamint a volt szovjet belső periférián képződött Kaukázuson túli és közép-ázsiai új független „muzulmán” államokat. Ezekhez csatlakozik az a korábban is létezett harmadik sáv – Törökország, Irán, Pakisztán és Afganisztán –, amelynek tagjai a szovjet korszakban nem tapasztalt érdeklődést mutatnak mindenekelőtt a Moszkva felügyelete alól kilépett köztársaságok iránt. Oroszországnak tehát iszlámpolitikája alakításakor, vonatkozzék az konkrétan bármely muzulmán régióra, tekintettel kell lennie mindhárom sáv várható politikai magatartására, miközben mind a Kaukázuson túli, mind a közép-ázsiai térségben korábban ismeretlen rivalizálás mellett kell hogy megőrizze befolyását.
És itt jutunk el a „déli fenyegetés” valóságos funkciójához. Ez a „fenyegetés” ugyanis nem másra kell, mint a Kaukázussal és Közép-Ázsiával kapcsolatos orosz ambíciók igazolására: még akár a „preventív fellépés” megokolására is. E két térség államainak erősödő függetlensége nyilvánvalóan gyengíti Moszkva világpolitikai súlyát és státusát. Ha e folyamat tartós marad, Oroszországot közvetlen hátrányok is érik: fontos nyersanyagforrások és tranzitutak feletti kontroll lehetőségétől esik el.
Moszkva azonban láthatóan mind a mai napig nem tudott megküzdeni egy dilemmával: miként lehet a régióbeli stratégiai jelenlétet és felügyeletet összeegyeztetni a volt szovjet belső periféria déli sávját gazdasági nehezékként értékelő álláspontjával? Amíg ebben a kérdésben nem dönt, kiszámíthatatlan marad iszlámpolitikája.
- Külföld [6]