A haditerv szerint a parancsnokságok, Dörner ezredes 500 fős rohamcsoportja, valamint a Luftwaffe légvédelmi és hajózó katonái (a Budapesten rekedt vitorlázórepülősök) és még néhány egység az Ördögárok közműcsatornáján keresztül jutott volna a szovjet csapatok hátába.
„Délután 5 órakor megyünk fel az Obergruppenführerhez [Pfeffer-Wildenbruchhoz], aki Lindenauval [a IX. SS-hegyi hadtest vezérkari főnökével] közösen közölte velünk, hogy kitörés lesz, már intézkedtek a magyar csapatok besorolásáról, a szűkebb törzs velük fog haladni.”[1]
A magyar katonai vezetés tehát az utolsó pillanatban kapta meg a parancsot, amikor már csak három óra választott el a kitöréstől. Hindy Iván népbíróság előtti vallomása szerint azért történt ez így, mert a németek a vállalkozást az időben már nem értesíthető, s ezért kényszerűen visszamaradó magyar csapatokkal akarták fedezni. A magyar vezérkarral az ostrom alatt egyébként sem beszélték meg soha a hadműveleti terveket.
Paulics József, az I. magyar hadtest egyik beosztott tisztje így emlékszik vissza a kitörés előtti hangulatra:[2]
„Maga a hadtestparancsnokság, a német és magyar vezérkar, az irodai beosztottak a szennyvízcsatornán keresztül fogunk a Bolyai Akadémia udvarán lévő feljáratnál a harcoló csapatok védelme alatt az előbb említett útvonalon kimenekülni a már tovább tarthatatlan fellegvárunkból. Siker esetén Budavár hős védőinek biztosítjuk, a legkisebb katonától a legnagyobbig, az előléptetést, a kitüntetést és az ezzel járó 3 hónap szabadságot valahol a német tengerparton.”
Sokan még ekkor sem akarták tudomásul venni a valóságot. Hindy vezérezredes (Szálasi néhány napja léptette elő), az akció végét sejtve letargikusan szemlélte az eseményeket.
„A kitöréskor találkoztam vele utoljára, este 3/4 nyolckor, amikor a csoportokat állították össze. Komikusan hatott, ahogy a nyilasok piros paplanokba csavarva másztak be egy magyar páncélosba. Hindy nézte őket szótlanul, majd megkérdeztem tőle: – Helyes dolog ez? – Nem válaszolt, búcsúzott mindenkitől. – Isten veletek, katonaszerencsét kívánok…”[3]
A menet kb. 23 órakor indult el az Alagútban lévő főhadiszállásról. Elöl Dörner Standartenführer 500 fős rohamcsoportja biztosította a menetet.
„A magyar hadtestparancsnokság közvetlenül Pfeffer-Wildenbruch mögött haladt. Előttük a rohamcsoport páncélöklöket, aknavetőket, géppuskákat stb. nehézfegyvereket vitt magával.”[4]
„A magyar parancsnokság kb. 60 főből állt, délután megkaptuk az útravalót, akkora mennyiségben két napra (ennyi idő volt szánva siker esetén), ami az akkori étkezésünkhöz számítva 3–4 hétre is elég lett volna. Kaptam egy egész füstölt karajt, 2 kg cukrot, 2 kenyeret, rizst, téliszalámit, margarint, egy kulacs pálinkát. Sajnos csak elenyésző részét tudtam magammal vinni, mert még más pakolni való is volt… Az Alagút kijáratától mintegy 200–300 méterre lévő Krisztina körút – azt hiszem – 97. számú házban volt a bejárat a szennyvízcsatornába. Akna, tüzérségi tűz, világítórakéták mellett vonultunk ezen a rövid úton talán egy óráig is. Csoda, hogy a körülöttünk röpködő lövedékek senkit sem találtak el, legalább is közelünkben ilyen nem történt. Végre megérkeztünk az említett ház pincéjébe, kb. méteres átmérőjű, enyhén lejtős, többméteres hordó alakú nyíláson jutottunk le a szennyvízcsatornáig… A csatorna… kb. 3 x 3 méteres kör alakú folyosó volt. A fenekén kb. 40 centi mély árokrésszel. Úgy látszik, hordalék lerakására szolgált, és így a víz szabadon folyhatott benne. (…) A kézilámpák elemei egy óra múlva tönkreáztak, még a tartalékok is. Szerencsére gyertyánk volt egypár, azzal világítottunk a különben teljesen sötét alvilágban. Nem hiszem, hogy az Alpok hegymászói lassabban jártak volna… (…) Annyi német katona zsúfolódott előttünk össze, vagy 2000-3000, akik mind ezen az útvonalon próbálták a menekülést, hogy óránként legfeljebb 100 métert tehettünk csak meg. Ez sem volt pihenés, mert a csúszós talajon megállni sem lehetett, rögtön az árokba csúszott az ember. Időnként csigalépcsős, vaslapokkal lezárt nyílások alatt mentünk el, ahol hallani lehetett a föld feletti elkeseredett harci zajt.”[5]
Mivel a csatorna léte nem maradt titokban, különböző csoportok engedély nélkül is lemásztak, főleg a szervezett kitörési kísérlet összeomlása után.
„A nagy alagútban, melyben a hadtest járművei álltak, kezdték belátni, hogy lehetetlen a menekülés. Egy részeg főorvos magához ragadta a kezdeményezést, és az állítólag Budakeszire (sic!) vezető földalatti folyosón akart menekülni a maradék társasággal. Óriási ordítozással kezdték el keresni a kanálist. Többé nem láttam őket.”[6]
A szennyvízcsatornában felduzzadt a víz a sok bepréselődött embertől, a haladás egyre nehezebbé vált.
„Többeknek nehéz lett a csomag, bornyúk és hátizsákok repültek a vízbe.”[7]
„A vízben minden elképzelhető anyag sodródott. Harci felszerelés, sisak, kulacs, kézigránát, páncélököl, ami mind akadályozta a továbbjutásunkat. És többek között egy felpuffadt női hulla is. Nem tudom, hogy kerülhetett ide, de az úgynevezett jobb körökhöz tartozó egyén lehetett. Kb. 40 éves, szőke, molett, csikóbunda, selyemharisnya, világos, magas sarkú cipő volt rajta. Retiküljét görcsösen szorította a kezében.”[8]
Sokan megelégelték a hosszas botladozást, és hamarabb kimásztak a csatornából: Usdau Lindenau ezredes, a IX. SS-hegyi hadtest vezérkari főnöke a Körszálló környékén keveredett a felszínre, hamarosan megsebesült, és fogságba esett. A 60 fős magyar vezérkarból még az út elején 49-en visszafordultak.
Már világosodott, amikor a németek eljutottak az Ördögárok kijáratához.
„Lehetett látni, hogy a németek, fegyverekkel, mindennel kezdenek visszaszállingózni.
Mind közelebbről lehetett hallani aknavetők, gránátok becsapódását, ahogy az oroszok üldözni kezdték a kitörteket.
Jelentettem Hindynek, hogy a németek mennek vissza, részben mögénk is kerülnek, és az lesz a helyzet, hogy elölről az oroszok, hátulról a németek tüzébe keveredünk. Hátraindultunk, és térdig, csípőig járva a vízben dobáltuk szét a torlaszt alkotó eldobált tárgyakat. Hindy Iván felesége hosszú szoknyában követett minket, csináltuk neki az utat.”[9]
A németek egy része a Hűvösvölgyi út alatt vezető főcsatornából a Budakeszi útra vezető szűkebb csatornában próbált továbbjutni. Erre igyekezett Pfeffer-Wildenbruch is. Pár száz métert haladva sikerült is törzsével kijutnia a felszínre. A még környezetében tartózkodó 10-15 emberrel gyorsan bemenekült a Budakeszi út egyik villájába. Az oroszok a délelőtti órákban fedezték fel őket:
„A házért vívott csata során az ellenséghez küldtünk egy németül tudó magyar civilt azzal, hogy adják meg magukat. Az ultimátum alátámasztása végett a házzal szemben felállítottuk 45 milliméteres lövegünket, melyet M. U. Zagorjan főhadnagy irányított. A házból azt válaszolták, hogy az alábbi feltételek mellett megadják magukat:
a) biztosítsuk az életüket;
b) legalább őrnagyi rangban lévő szovjet tiszt vegye át őket.
Az ugyanott tartózkodó Szkripkin őrnagy, a hadosztály vegyi szolgálatának parancsnoka, egy papírdarabra tintába mártott ujjal (sic!) ráírta, hogy ő, a Vörös Hadsereg őrnagya kész őket átvenni.”[10]
Valószínűleg hasonlóképp eshetett fogságba – már sebesülten – Dörner Standartenführer is.[11]
Az oroszok nem mindenütt tartották állandó megfigyelés alatt a szennyvízcsatorna kijáratait. A Bolyai Akadémia közelében többen is kimászhattak. Boldizsár Iván házába egy ilyen tízfős csoport jutott el, melyet egy egészségügyi hadnagy vezetett. Boldizsár beszámolója szerint annyira kimerültek voltak, hogy azonnal elterültek az ágyakon meg a földön, és elaludtak.
Voltak, akik Budagyöngyénél másztak ki:
„Tiszta volt a levegő. Bár bizonyára mindenütt ellenség lapult, de valószínűleg mit sem sejtett. – Tisztek előre! – Senki sem mozdult. A néhány elszánt tiszt már úgyis az élen volt, a többi pedig, akiknek szíve a gatyájába csúszott, a végén bandukolt…
Egymás után másztunk fel a vaslétrán, átbújtunk a szűk aknán, és az utca hótorlaszainál kerestünk fedezéket. Buda külterületén járhattunk. Keleten már derengett a hajnal.”[12]
A kimászás életveszélyes volt, mindenki rettegett tőle, de pánik keletkezett néha már a csatornában is. Ezt okozták például a néha feltűnő szembejövő fények, melyekről nem lehetett tudni, hogy saját katonák zseblámpáitól vagy szovjet lángszórótól származnak.
„Az egyetlen lehetőség, hogy kikerüljünk ebből az egérfogóból, a lefolyórácsokon kereszüli kikúszás. Nem volt nehéz eltávolítani a rácsot, annál nehezebbnek bizonyult azonban kimászni. Az első átjut, a második is végre, de ekkor az oroszok, úgy látszik, felfedezték lyukunkat. Amint a következő kidugta a fejét, élettelenül zuhant vissza, eltalálta egy orosz mesterlövész. Mit tegyünk, miután felfedezték a menekülés útját? Továbbmentünk, hiszen minden rácsot nem tarthatnak az oroszok tűz alatt. Újabb kísérletre kellett vállalkoznunk, egyetlen gondolatunk volt: Ki a csatorna börtönéből! Óvatosan dugta ki barátom a fejét, centiméterről centiméterre. Egy orosz sem látható, lövés sem hallatszik. Gyorsan fellendült, és lefeküdt az úttestre. Felfedezték, és csak rám várnak, hogy fejem célba vegyék, mikor követem őt? Szívem majdnem kiugrott, amikor én is centiméterenként előreóvakodtam. Még mindig nyugodt volt minden. Egy lendülettel kint voltam, és máris a közeli villamos-remízhez rohantunk [a Szépilonai kocsiszínhez]… Ismertem a környéket, akár a tenyeremet, SS-haditudósítóként a korábbi hónapokban éppen itt volt a lakásom.
A remiz sötét falai között aztán tanakodni kezdtünk. Alig néhányan jutottunk ki, és a helyzetünk hirtelen teljesen megváltozott: eddig az egység tagjaként parancsokat kellett teljesíteni, és a döntést mások hozták helyettünk, semmi sem múlott rajtunk. S most, egyik pillanatról a másikra, teljesen kilátástalan helyzetben, kizárólag a saját kezünkbe került a sorsunk – a parancsnokaink nem voltak már sehol. Mit tegyünk? Átöltözzünk a magunkkal hurcolt civil ruhákba, és rejtőzzünk el az oroszok által elfoglalt Budapesten? De mit fogunk enni? És meddig rejtőzködhetünk valamelyik lakásban vagy romhalmazban anélkül, hogy az oroszok föl ne fedeznének? S ha az oroszok civil ruhában kapnak el, talán még rosszabbul járunk, mint egyenruhásán… És a magyarok?
Elbújhattunk volna egy ideig a közeli lakásomban, de meddig? Ott nem volt már semmi ennivalóm, s lehet, hogy már be is költözött valaki.
Vagy próbáljuk meg mégis, hogy továbbmerészkedünk, az erdőkön és földeken keresztül nyugat felé? Csábító volt a gondolat, de amikor felmértük a kockázatot, rájöttünk, hogy jóformán semmi esélyünk. Ha elkapnak az erdőben az oroszok, partizánnak fognak tekinteni, és talán a helyszínen agyonlőnek. Ha hat héttel korábban, karácsony estéjén nem mertem nekivágni az akkor még alig kialakult szovjet vonalaknak Budától nyugatra, akkor most vágjak neki, amikor már minden talpalatnyi helyet az ellenőrzésük alatt tartanak?
Végül a csordaösztönünkre hallgattunk. Időközben más bajtársak is bejutottak a remízbe, velük maradtunk. Csak sokkal később, évek múlva tudtam meg, hogy ez a döntés mennyire helyes volt. Egy kollégám a „Deutsche Zeitung” szerkesztőségéből civilbe öltözött, és elrejtőzött az elfoglalt Budapesten. Egy idő múlva felismerték és felakasztották. Egy másik bajtársam a Buda melletti szülőfalujában rejtőzött el, és ott verték agyon.
Eldobtuk hát a civil ruháinkat, otthagytuk a komor, éjszakai villamosremízt, és az egyik közeli villába húzódtunk. (…) Közben lassan kivilágosodott. Most már csak két lehetőségünk volt: vagy agyonlőnek, vagy foglyul ejtenek.
A harmadik megoldás, melyet az egyik SS-tiszt választott, teljesen értelmetlen volt. Őt nem érdekelte a túlélés, csak az, hogy a halála előtt a lehető legtöbb oroszt megöljön. Ő is, akárcsak én, népi német volt [így nevezték a Németország határain kívül élő németeket], Besszarábiából származott, és gyerekkorától gyűlölte az oroszokat. A háborúban csak megerősödött benne ez az érzelem, és most már csak az érdekelte, hogy ne adja olcsón az életét.
Amikor a lassan derengő hajnalban megpillantottunk egy távoli, figyelő szovjetet, célba vette, és lőtt. Jól kivehettük, amint az orosz összeesett. (…) A bennünket lassan körülvevő szovjetek előbb-utóbb kiirtanak ezért, ahelyett, hogy fogságba eshetnénk. Szerencsére a tiszt egy idő múlva elvált tőlünk, hogy halálos mesterségét egy ideig még folytassa, és mi vagy hatan teljes csöndben meghúztuk magunkat.
Hogy a legkisebb feltűnést keltsem, megszabadultam minden kitüntetésemtől: a magyar vitézségi éremtől, a német hadikitüntetésemtől meg a „Magyarországi Volksbund” arany pártjelvényétől. Könnyen megváltam már tőlük, mert csak veszélyt jelentettek. Nehéz volt viszont eldobnom a jegygyűrűmet és a briliánsgyűrűt, melyet apámtól kaptam nagykorúságom alkalmából, s amelyet ő is az apjától kapott. Az oroszok biztos leszedték vagy levágták volna őket rólam – inkább vesszenek el, mint hogy idegenek kezébe kerüljenek.
Kora délután aztán eljött a pillanat.”[13]
Az utcákon járőröző szovjet páncélosok hamar felfedezték ezeket a csoportokat, és beszorították őket a környező házakba. A délelőtti órákban megkezdődött a felszámolásuk.
„Dél felé fehér zászlót lengető orosz parlamenter közeledett házunkhoz. A kapuban fogadtuk, és parancsnokunk elé vezettük. Közölte velünk, hogy páncéltörő ágyúk és nehéz aknavetők érkeztek, melyek most foglalnak tüzelőállást ellenünk. Ha megadjuk magunkat, nem lesz bántódásunk, ellenkező esetben azonban a ház fél óra múlva csak por és hamu, amennyiben nem rakjuk ki a fehér zászlót. Halál, vagy fogság! Nehéz szívvel az utóbbit választottuk.”[14]
Sokan inkább az öngyilkosságot választották, mint pl. a Diósárok u. 2 sz. ház 26 fiatal, a tájékozódást elvesztő SS-katonája.[15] A kitörés résztvevői közül sokan már az elején teljes pánikba estek, a szinte folyamatos sokkhatásokat nem tudták elviselni, és olyankor is végeztek magukkal, amikor az oroszok még a közelben sem voltak.
A magyarok közül szinte senki sem lett öngyilkos. Az Ördögárok csatornájába leereszkedett 60 fős vezérkarból mintegy 40-en már az elején visszaszöktek a kiindulási épület pincéjébe. A 4. huszárezred akkor már csak 3 tisztből állt (2 alezredes, egy őrnagy), akik felderítésre fegyver nélkül előrementek a Fogas mentén, és az egyik villában adták meg magukat. A hasonló eseteket még hosszan sorolhatnánk.
Az Ördögárkon keresztül tervezett kitörés teljes kudarcot vallott. Az erre indulókból, tudomásunk szerint, senki sem érte el a saját vonalakat, s kérdéses, hogy egyáltalán túljutott-e valaki Pesthidegkúton. Hindy Iván és kísérete még Budagyöngye előtt, mikor már délre járt az idő, visszafordult.
„Óriási zűrzavar, ordítások, verekedések, kétségbeesett rémület jellemezte az ott uralkodó légkört. (…) A német hadtestparancsnok és tisztjei ekkor már nem voltak a csatornában. Ki tudja, hová lettek! Csak az a pár száz kétségbeesett német katona és mi. A csigalépcsőn való feljutás egyenlő volt a halállal. A közel állók azt mondták, akik idáig fölmentek, a nyílás körül halomba lőve fekszenek. (…) A feljárati aknától mintegy 20 méterre, talán többre is, volt egy oldalfolyosó (bekötő csatorna): kb. másfél méter átmérőjű, szintén hordó alakú, kb. 20 cm mély víz folyt ki belőle. (…) A német katonák megpróbálták a lehetetlent, hogy ezen a csatornán keresztül meneküljenek. Egymás után, mert csak egy ember fért be egyszerre, inkább térden csúszva, mint hajolva tűntek el. A bekötő csatornában minden ember bemenetele után emelkedett a víz szintje. Mikor már vagy 100 ember volt bent, majdnem félig tele lett vízzel, a sok térden csúszó test megduzzasztotta, és zuhatagként ömlött ki a főcsatornába. Mi hátrább húzódva figyeltük ezt a műveletet, de eszünkbe sem jutott ezen az úton keresni menekülésünket. Mikor már majdnem minden német bent volt a csatornában, borzalmas üvöltés közepette kezdtek visszafelé mászni a szűk csatornából, csuromvizesen. A menekülés, és ordítozások oka az volt, hogy az elöl csúszó katonák, a bekötő csatorna egy távoli pontján fényt láttak velük szemben közeledni, és arra következtettek, hogy lángszórós szovjet katonák jönnek velük szemben. A csatornából visszaözönlő emberek, máig sem tudom elképzelni, hogyan, pillanatok alatt eltűntek. Egy részük vissza a nagy csatornán, a másik részük a csigalépcsőn próbált mégis menekülni.
Elég az hozzá, hogy pár sebesültön kívül egyszer csak azt vettük észre, hogy magunkra maradtunk. A sebesültek, ki ahogy tudott, menekült. Az egyik comblövéssel, a kezén mászott előre, mintha úszna a vízen, a másik fenéken csúszva próbálta menteni szerencsétlen életét. (…) Az út visszafelé még rettenetesebb volt. Úgy próbáltunk segíteni magunkon, hogy a csatorna fenekén lévő kis árok két szélére léptünk, minden lépést kitapogatva, így a víz térdig ért, de még mindig jobb megoldás volt, mintha a meredek, csúszós oldalon mentünk volna. Mellesleg egyedül én voltam bakancsban, de aki csizmában volt, az sem járt sokkal jobban. Végre elérkeztünk ahhoz a helyhez, ahol vízesésszerűen volt a csatorna kiképezve. De most a vízzel egy irányba mentünk. Le kellett jutnunk a mélyebben vájt csatornába. Igen ám, de az alsó csatorna tele volt vízzel. Körülbelül 1–1,5 méter mély volt, tehát derékig, hónaljig, ki milyen magas volt, ért neki a víz. A lassú vízmozgásból arra lehetett következtetni, hogy valahol el van zárva. Emlékeztünk, egy helyen volt egy nyitott zsilip, talán azt zárták le azzal a céllal, hogy mi belefulladjunk. Valamit tenni kell, mert ha ennek a borzalmas háborúnak a végét megértük, semmi esetre sem akartunk a szennyvízbe fulladni, inkább az agyonlövetés veszélyének tettük ki magunkat.
Két vezérkari százados vállalkozott rá, Hindy vezérezredes felszólítására, hogy a zsilipet megnyitja, széjjelveri. A következő negyed vagy fél óra múlva, ki tudja már mennyi kínos várakozás után, végre hallottuk a puskaagyak zörejét, ahogy a zsilipeket verték széjjel. (…) A két százados visszajött, és Hindy feleségét ketten karjukra ültetve vitték előttünk a látszólagos szabadulás felé. Szegény öreg hölgy olyan bátran, hősiesen viselkedett, hogy sok férfi bátorsága eltörpült volna mellette, még egy jajszó sem hagyta el ajkát.”[16]
Hindy törzsének másik része nem ment rögtön vissza, hanem megpróbált valahol a városon belül észrevétlenül kimászni és eltűnni. A Széll Kálmán téren az egyik csatornafeljárat fölött kis építmény állt. Kovács százados, aki délután 5 óra körül fölmerészkedett a csigalépcsőn, már orosz beszédet hallott, ezért továbbmentek. Mivel sem az Ördögárok torkolatánál, sem a Döbrentei téren a beomlott boltozatnál nem lehetett kijutni, a csoport végül szintén az eredeti kijáratot választotta.[17]
„Másfél órás út után megpillantottuk a »mennyei« létrát. Mindenekelőtt sorsot húztunk, ki menjen fel először, mert ha a pincében már szovjet katonák tartózkodnak, ami várható volt, az ijedtségtől esetleg leadnak egy sorozatot a fölbukkanó emberre. De nem kellett sorsot húzni, Kovács vezérkari százados az előbbi kettő közül most is vállalta, hogy ő fog kibújni elsőnek a csatornából. (…)
Szerencsésen fölérkeztünk. A pincében a pinceajtó nyitva volt, a fölöttünk lévő helyiségben lódobogást és orosz beszédet hallottunk. Úgy látszik, ők is észrevettek bennünket, mert ketten lejöttek. Nagy meglepetésükre, hogy ennyi generált látnak egy csokorban [itt volt Hindyn kívül Sédey Gyula rendőr vezérőrnagy, egy vezérkari ezredes és egy alezredes, három vezérkari százados és két csendőr – U. K.], még fegyverüket sem használták.”[18]
Az úton mindvégig velük volt Hindy idős felesége, szoknyában, turistabakancsban. Különös látvány lehetett az orosz katonáknak és később a haditudósítóknak a csatornapiszokkal borított tábornokok között egy asszony. Talán ebből származik az a szovjet publicisztikában megjelent állítás, hogy a német vezénylő tábornok női ruhában próbálta menteni az életét a csatornán keresztül.
Budapesten február 12-én már alig voltak harcok. A szovjetek ezen felbuzdulva hazaengedték a kitörés előtti napon kitelepített lakosságot: „Mindenki megindult haza. Ki-ki, ahonnan jött. Az úton sorra találkoztunk a többiekkel, egyre többen lettünk. Vissza ugyanúgy mentünk, a Fillér utcán, de a Nyúl utcán lekanyarodtunk az Olasz fasor felé. A szánkót a fiammal már csak kínkeservesen tudtuk húzni, addigra már elolvadt a hó. Akkor már mindenütt láttunk heverő német hullákat, teljes fölszereléssel. Az Olasz fasorban aztán találkoztunk azokkal, akik a Fogas felől jöttek, és mesélték, ott mi van – tiszta hulla az úttest. Sokan összejöttünk, a Lövőház és Retek utcaiak meg a Széll Kálmán tériek. Százával voltunk.
Az Olasz fasorban előttünk ment három orosz fegyveres patrulj. Mikor a térképészeti intézethez értünk, az oroszok megállították a tömeget. Nem tudtuk, hogy mi van. Mi a harmadikak voltunk a patrulj mögött, utánunk a tömeg, asszonyok, gyerekek, betegek. Egyszer csak látom, hogy jön velünk szembe a Retek utcából fölfelé egy lerongyolódott, lezüllött, fegyver nélküli, minden nélküli, görnyedt, német katonaruhába öltözött férfi. Egy hibát elkövetett az a szerencsétlen. A köpeny rajta volt, nyitva, nem volt begombolva. Azt a hibát követte el, hogy magán hagyta a vaskeresztet. Ahogy a három patrulj elkezdett tanakodni, mi álltunk, és vártuk, hogy mi lesz. Valamit beszéltek. Aztán az egyik patrulj mutatta a német katonának, hogy gyere. »Pasli!« Átkísérte a túlsó oldalra, ahol a villamos megy, a hűvösvölgyi villamos. Akkor persze már régen nem járt, tele volt a pálya hóval. És maga elé küldte. Mikor már majdnem a sínekhez ért, a szemünk láttára tarkón lőtte a németet. Az előrebukott. Én azt mondom, ha nincs rajta a vaskereszt, talán nem ez történik. Ott maradt szegény a földön. (…)”[19]
Jegyzetek
[1] Kovács X. Ferenc vezérkari százados visszaemlékezése.
[2] Paulics József: Budapest végnapjai. A pokolba, és vissza. HL TGY 2829, 50. o.
[3] Borbás Károly levele, 1979. aug., Gosztonyi gyűjt.
[4] Kovács-interjú
[5] Paulics, 53. o.
[6] Werner Hübner visszaemlékezése, BA–MA MSg 2/238., 11. o.
[7] Reinhard Noll: Erlebnisbericht eines Funktruppführers. In: Wiking Ruf, 1953. márc., 4. o.
[8] Paulics 54. o.
[9] Kovács-interjú
[10] A 297. szovjet lövészhadosztály politikai tisztjének jelentését idézi: Máté György: Budapest szabad! Móra, Budapest 1980, 180. o.
[11] Gosztonyi téved, amikor azt állítja, hogy Helmut Dörner a kijáratnál kialakult tűzharcban elesett. Kovács X. Ferenc vk. százados még találkozott a súlyosan sebesült Dörnerrel, amikor február 13-án a Béla király útján lévő gyűjtőhelyre szállították. „Die werden uns alle totschiessen”, mondta letargikusan Kovácsnak. Azóta senki sem látta.
[12] Noll, 4. o.
[13] Ludwig Mückl visszaemlékezése, 31.o.
[14] Noll, 4. o.
[15] Varga János közlése.
[16] Paulics, 60. o.
[17] Kovács-interjú
[18] Paulics, 61. o.
[19] Finta József-interjú