Amerikai–japán autóvita
Az Egyesült Államok a múlt kedden drasztikus lépésre szánta el magát a Japánnal folytatott kereskedelmi vitájában: Washingtonban bejelentették, hogy június 28-tól büntetővámot szabnak ki tizenhárom japán luxus-autótípusra, ha a japánok addig nem tesznek eleget a piacuk megnyitására irányuló amerikai követeléseknek. A tervek százszázalékos vámtételekről szólnak, ami egy csapásra megduplázná a japán luxusautók árát, és így eladhatatlanná tenné őket. Noha valószínű, hogy a vámtételek lényegesen alacsonyabbak lesznek, ha a szankciót ténylegesen bevezetik, a japán luxusautók versenyképességét már egy húszszázalékos büntetővám is tönkretenné. A japán autókonszerneket ez rendkívül súlyosan érintené, mivel Amerikában nyereségük nagyobbik részét luxusautók eladásával érik el.
Az amerikai panasz nem új. A japánok – mondják – szabadkereskedelmet prédikálnak, de protekcionizmust gyakorolnak: csendes, körmönfont módszerekkel távol tartják a konkurenciát a japán piactól. Ezzel a megállapítással Japánon kívül kevesen szállnának vitába, de sokan rámutatnak, hogy ez a protekcionizmus szociokulturális jellegű, az amerikaiakat (és az európaiakat) nem feltétlenül valami kalkulált rosszindulat, hanem a nagy hagyományokkal rendelkező informális kereskedelmi gyakorlat tartja távol a japán piactól.
Amiből az amerikaiak azt a tanulságot vonták le, hogy a japánokkal kvótákban kell megegyezni: a japán piac akkor számít nyitottnak, ha egy meghatározott importvolument garantáltan felvesz. A japánok természetesen nem lelkesednek az ilyen „menedzselt” kereskedelemért. Így aztán nem csoda, hogy a Japánba irányuló amerikai autó- és autóalkatrész-export volumenéről jóval több mint egy éve folyó tárgyalások eredménytelenek maradtak.
Nem ez az első amerikai–japán kereskedelmi vita, amelyet az amerikaiak szankciók alkalmazásával akarnak dűlőre vinni. A különbség az, hogy január elseje óta létezik a WTO, a Kereskedelmi Világszervezet, amelyet pont azért hoztak létre, hogy az ilyen jellegű vitákat rendezze. Ha a WTO is protekcionizmusnak ítéli a japán gyakorlatot, engedélyével sor kerülhetne büntetőintézkedésekre. De az egyoldalú amerikai lépés ellentétben áll a WTO alapító chartájával, arról már nem is beszélve, hogy a Japánnal szemben támasztott amerikai követelés – a kvantitatív importkötelezettség – nem felel meg a WTO szellemének. Meglehetősen furcsa, hogy a Clinton-adminisztráció tudatosan a WTO-szabályok megsértése mellett döntött, hiszen tavaly ősszel igen kemény csatákat folytatott a kongresszusban a WTO-t létrehozó GATT-egyezmény ratifikálásáért. De talán épp erről van szó: Clintonnak figyelembe kell vennie azt a kongresszusban elterjedt nézetet, hogy az amerikai érdekeket nem multilaterális egyezményekkel, hanem izomból kell megvédeni. Csakhogy a gazdasági hatalom ilyen egyoldalú bevetése komolyan próbára teheti a WTO teherbíró képességét. Ennek tudható be, hogy a nyugat-európaiak is bírálták az amerikai lépést, noha az az európai autógyárak, különösen a német Mercedes Benz és BMW, malmára hajtja a vizet.
Az amerikaiak nyilvánvalóan arra számítanak, hogy az ügy nem is kerül a WTO elé, a japánok hamarabb meghátrálnak. Erre van is esély. A japánok ugyan eleinte igen keményen reagáltak az amerikai bejelentésre (ellenszankciókkal fenyegetőztek, és sürgőségi panaszt tettek Genfben a WTO-nál), de azóta szelídebb húrokat pengetnek. A Toyota „önként” vállalta, hogy tízmilliárd jenért külföldről fog beszerezni autóalkatrészeket. Az autógyárak láthatóan amellett lobbyznak, hogy a gazdasági minisztérium, a híres-hírhedt MITI, tanúsítson rugalmasabb magatartást Washingtonnal szemben.
A WTO szombaton tárgyalná az ügyet Genfben – ha addig a felek a hétközi párizsi tárgyalásokon meg nem egyeznek. Hétfőn délután az amerikai kereskedelemügyi miniszter az amerikai álláspont győzelmében bízva csaknem diadalittasan jelentette ki a CNN riporterének: a japán–amerikai gazdasági kapcsolatok története azt bizonyítja, hogy a japánok csak a szankciók nyelvén értenek.
Kinkel feladta
„Nehéz helyzetben a kormányos ok nélkül nem hagyja el a hajóhidat, ha nincs miért szemrehányást tennie magának” – jelentette ki Klaus Kinkel a múlt hétfőn, a német liberálisok két tartományi választáson elszenvedett súlyos vereségét követően. Három nap múlva meglett az ok: csütörtökön Kinkel bejelentette, hogy az FDP június 9-én és 10-én megtartandó kongresszusán nem jelölteti magát újból a pártelnöki tisztre. A balszerencsés pártfőnök (kétéves elnöksége alatt az FDP tizenegy tartományban vallott kudarcot, és betlizett az Európa-választáson is) felismerte, hogy a személyéről a pártban suba alatt folyó vitát nem lehet elfojtani. Márpedig ez azzal fenyegetett, hogy Mainzban gyenge eredményt ér el, vagy egyenesen elbukik, ami után aligha maradhatott volna a Kohl-kabinetben külügyminiszter. Így hát az előre menekülés mellett döntött.
Utódjául a mainzi liberális pártkongresszus minden bizonnyal Wolfgang Gerhardtot, az FDP hesseni tartományi elnökét fogja megválasztani, aki ha kifejezetten nem is unszolta arra Kinkelt, hogy vonuljon vissza, de abból sem csinált titkot, hogy késznek érzi magát nagyobb feladatok ellátására. Gerhardt már a tavalyi gerai rendkívüli pártkongresszuson is szóba került mint lehetséges elnökjelölt, a szorongatott helyzetben lévő Kinkel le is mondott volna a javára, de akkor erről Genscher még le tudta beszélni. Genscher feltehetően most sem örül a hesseni politikus felemelkedésének (ha másért nem, azért, mert Gerhardt sohasem volt a protezséje), de sokat nem tehet: ellenjelölt nincs a láthatáron, a legtöbb tartományi szervezet támogatásáról biztosította Gerhardtot. „Kinkel visszalépésével a Genscher-korszak is véget ér” – foglalta össze a Frankfurter Allgemeine a helyzetet.
Gerhardt korántsem annak köszönheti jó kilátásait, hogy személye osztatlan lelkesedést vált ki. Inkább azért fogadják el, mert megválasztása egyetlen FDP-n belüli irányzat számára sem jelentene eleve vereséget. „A liberalizmus semelyik gyökerét nem kell levágni” – bizonygatta rögtön azután, hogy pártelnöknek jelöltette magát. Ez kétségkívül dicséretesen liberális álláspont, csakhogy nem kizárt, hogy az FDP különböző vonulatai baltával és a radikális gyökérkezelés feltett szándékával fognak Mainzba utazni. A baloldali Freiburgi Kör liberálisai a szabadságjogi kérdésekre való koncentrálásban, az uniópártoktól való elhatárolódásban és a jobboldali nemzeti liberálisok kirekesztésében látják az utolsó lehetőséget a párt számára. Az utóbbiak pedig jobb, jobboldalibb és elitebb CDU-t akarnak, egészséges patriotizmust, erős rendőrséget, és a Freiburgi Körre úgy tekintenek, mint a Fidesz-MPP az SZDSZ-re. Ráadásul a választási vereségek hatására az eddigi centrum is polarizálódik. Mindenki magyarázatot próbál találni a kudarcokra, és abban azért konszenzus van, hogy bármilyen kevéssé inspiráló pártelnök is (volt) Kinkel, mindent ráfogni nem lehet. A párt irányvonalának meghatározásáról folytatandó vitát nehéz lesz megspórolni, még akkor is, ha ez a valószínűleg szenvedélyes és megosztó vita a küszöbön álló berlini tartományi választások szempontjából hasznos nem lesz az FDP-nek. Nem valószínű ugyanis, hogy a túlzottan is nyilvánvaló világnézeti ellentéteket rabulisztikával („az erős jogállam nem fenyegeti, hanem védi a polgárok szabadságát”) vagy állott politikai bölcsességekkel („nem balra és nem jobbra, hanem előre kell mennünk”) át lehet hidalni.
Gerhardt biztos lehet abban, hogy ő lesz az FDP következő elnöke. De abban nem, hogy milyen FDP-é.
(NL)
A belorusz négyigenes
„Ugyan kérem, a középületeken lengő zászlók úgyis kifakulnak, és úgyis ki kéne cserélni őket mihamarabb” – szerelte le a kevés számú kétkedőt is Lukasenko belorusz elnök a múlt vasárnapi népszavazás után, ahol a megjelentek 75%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, visszatérjenek-e a régi jó szovjet állami szimbólumok – a vörös zászló, a szovjet szocialista belorusz címer, mi több, a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszó – használatára. A meglepően magas (65%-os) arányban megjelentek 82,4%-a szavazott az Oroszországgal való teljes gazdasági integrációra, s még többen (83,1%) akarják, hogy legyen ismét az orosz a hivatalos államnyelv. A negyedik kérdésre is igennel felelt 77,6%, így Lukasenkót azzal a joggal ruházták fel, hogy amikor csak tetszik neki, feloszlathatja a belorusz parlamentet. Egyelőre persze még jó ideig nem lesz mit feloszlatni: a „négyigenes” népszavazással egy napon megtartott parlamenti választás első fordulójában a 260 mandátumból mindössze húsz talált gazdára.
Az épp egy évvel ezelőtt belorusz államelnökké választott Lukasenko jó előre gondoskodott arról, hogy minden tekintetben a szája íze szerint alakuljon a szavazás. Az ukrán mintára átalakított választójogi törvény értelmében csak egyéni választókerületben lehetett indulni, de kampányra személyenként legfeljebb 50 dollárt költhettek a jelöltek. Tekintélyes bázissal rendelkező pártok persze amúgy sem maradtak: az egyedüli számbajöhető ellenfelet, a nemzeti ellenzék szerepét betöltő Népfrontot az elnök a tömegkommunikációs eszközök közelébe sem engedte (ő maga még az utolsó estén is három órát töltött képernyőn), különben is, már korábban megfojtott minden ellenzéki vagy független orgánumot. Az eljárás ellen tiltakozó ellenzéki képviselők éhségsztrájkját rendőrökkel verette szét, végső érvként pedig, a Győzelem napjára időzítve, fő műsoridőben vetítették azt a direkt e célra kompilált dokumentumfilmet, mely szerint az ellenzéki Népfront elődje a fasisztákkal szoros kapcsolatban álló kollaboráns szervezet. A május 9-i harckocsis díszszemle után pedig, ahol már egyetlen belorusz nemzeti fehér-vörös-fehér állami zászlót sem lehetett látni a Sztálin-képekkel vonulók kezében, Lukasenkónak már egyáltalán nem kellett kampányolnia a reszovjetizálás és -ruszifikálás mellett. Elég volt megígérnie, hogy még a napokban találkozik a határvonalon Jelcinnel, és felszedi a Belurussziát Oroszországtól elválasztó utolsó karót is.
Ez végképp hatott. Újra szabadon mehetnek belorusz parasztok krumplit árulni a moszkvai pályaudvarok elé, újra jön az orosz gáz is, nem állnak üresen a volt szovjet katonai bázisok, áradnak a megrendelések a traktorgyárakba. Hol van már a ’91-es nemzeti eufória, amikor a három szláv elnök épp a belorusz főváros közelében döntötte el a Szovjetunió felbomlását s az egymástól való végleges elválást is: Suskevics, a belorusz elnök és Kravcsuk, az ukrán elnök alig két és fél évre rá csúfosan megbukott a bolsevizmus és nacionalizmus összeházasításának kísérletével. Lukasenko már kendőzetlen, nyers reszovjetizálással és reintegrációval nyert belorusz elnökválasztást, s az egykori szovhozelnök, akinek libatenyészete máig megvan a falujában, most sem sokat újított piacellenes „népbarát” jelszavain. Tavalyi megválasztásakor a korrupció ellen, most a „népnyúzó szélhámosoknak” titulált magánvállalkozók ellen indított hadjáratot. Nyomatékul áprilisban betiltotta mind a harminckilenc frissen alakult beruházási alapot, mondván, hogy nem szeretné, ha honfitársai ugyanolyan „pilótajátékok” áldozatai lennének, mint odaát, Oroszországban. És nyert.
Hogy mennyire civilizáltan fog folyni a „visszaszovjetesedés”, azon múlik, mit kezd az államfő a posztkommunista mérsékelt ellenzékkel, melyet a volt miniszterelnök, Kebics vezet. A választ a népfi egyszerű szavakkal intézte el: „Soha se szoktam a felém nyújtott kézbe beleköpni.”
K. I.
- Extra Hungariam [8]