Skip to main content

A hajsza vége?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A tavaly októberben hatályba lépett rendőrségi törvény szerint a rendőrség ismét különösebb faxni (parancs) nélkül sétálhat be magánlakásokba. A hajléktalanmenhelyeken novemberben kezdődtek a rendszeres razziák – noha a menhelyek nehezen tekinthetők magánlakásoknak. Az elsőként akciózó Budapesti Rendőri Ezred a körözöttek listáját tartalmazó új laptopját akarta kipróbálni – a rendőrség pedig általában a törvény betűjét és szellemét. A Máltai Szeretetszolgálat vonatához este 11 tájban érkeztek a rendőrök, és éjfélre már végeztek is a mély álomból felvert 120 ember ellenőrzésével. A fogás szerény volt, mindössze egyetlen hajléktalan szerepelt a listán, aki nem fizetett gyerektartást. Az „Isolára” – a 80, utcán élő embernek menedéket adó Népszigetre – éjjel egykor értek ki a high-tech zsaruk. Itt sem volt nagyobb szerencséjük. Két ember akadt csak horogra, ám egyiküket szégyenszemre már reggel el kellett engedniük.

Mire beköszöntött a kemény tél, a meddő razziák rendszeressé váltak. A Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, a Fővárosi Szociális Központ, a Menhely Alapítvány menedékében bízók kénytelenek voltak belátni, hogy a szálláson sem tudják nyugodtan végigaludni az éjszakát, csakúgy, mint a pályaudvari várókban, vagy a kapualjban.

Áprilisban a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai szállójának zöldfülű újonc ügyeletese – első „munkaéjszakáján” – az ablakon keresztül kérdezte a kint toporgó rendőröket, hogy van-e házkutatási parancsuk. Igenlő válaszukra ajtót nyitott. A benyomuló rendőrök házkutatási parancs bemutatása helyett torkon ragadták a szociális munkást, falhoz kenték, majd felverték az alvókat, és átkutatták a szállót. A leggondosabb vizsgálatot követően is csak egyetlen embert tudtak bevinni. Az „Isola” – köszönhetően annak, hogy a szigetre viszonylag körülményes a bejutás – a novemberi „laptopos” akció óta megúszta a hasonló viziteket. Áprilisban azonban itt is megjelent egy egyenruhás látogató:

„Aznap két szociális munkás ügyelt. – meséli Mezei György, a Hajléktalanszolgálatok Országos Kamarája („Hajszolt Kamara”) képviselője. – Egyikük az udvaron írta az éjszakára szállást kérők adatait, a másik a jövevény rendőrrel beszélgetett, aki nem akarta elárulni, hogy miért szeretne bejönni. A rendőr végül azt találta ki, hogy átmászik a kerítésen: hátulról elkapta a másik szociális munkást, kimorzsolta a kezéből a kertkapu kulcsát, rákattintotta a bilincset, és kivonszolta a kapun. Lincshangulat alakult ki. A csövik meg akarták verni a rendőrt, a bilincsbe vert szociális munkás nyugtatta a tömeget, és javasolta a rendőrnek, hogy talán szabadítaná ki, mert bilincs nélkül könnyebben megvédheti őt a felbőszült hajléktalanoktól. Ketten kértek erősítést: a másik szociális munkás engem hívott, a rendőr a társait. Én értem ki korábban. Mire sikerült megnyugtatni a tömeget, és a munkatársamról is levették a bilincset, megérkezett egy felizgult zászlós, aki nagyon megörült annak, hogy nálam nincs személyi, és így cserébe engem vittek be éjszakára.”

A szociális munkások abban reménykednek, hogy az áprilisi akciókkal az efféle epizódok feledésbe merülhetnek. Több hónapos tárgyalásokat követően ugyanis májusban aláírták a „Hajszolt Kamara” és az Országos Rendőr-főkapitányság megállapodását, amely igyekszik határt szabni a rendőri jelenlétnek a szállókon. Az ORFK nem volt egységes. A Közrendvédelmi Osztály nem akarta korlátozni saját cselekvési szabadságát, a Jogi Osztály viszont a rendőrségi törvény hatályba lépését követően sem gondolta úgy, hogy az egyenruhások akkor és oda csörtethetnek be, amikor és ahova akarnak. A helyzet kulcsa a Bűnmegelőzési Osztály kezébe került: mikor Pintér Sándor rendőrfőkapitány hosszas hezitálás után őket jelölte ki a tárgyalások lebonyolítására, eldőlt, hogy a „Hajszoltaknak” konstruktív tárgyalópartnerük lesz.

A hajléktalanokkal szembeni rendőri – és szórványosan állampolgári, polgárőri, őrző-védő szolgálatok általi – erőszak ösztönös brutalitása tétova szándékot leplez. A hajléktalanokat agyba-főbe lehet verni – miként tették ezt nemrég a rendőrök az IKEA áruház mögött. El lehet őket szállítani a menhelyekre – miként történt ez néhány éve Győrben az ottani szociális munkások hálás megelégedésére – majd néhány órára rá fogdába lehet vinni ugyanazokat a hajléktalanokat. A rendőrség kárörvendő közönnyel szemlélheti az ököljog uralta szállókon kirobbanó véres csetepatékat – miként tette ezt a hajléktalanellátás hőskorában, midőn a Vajdahunyad utcai gondozók hiába kértek segítséget; és értelmetlen razziákat rendezhet éjnek idején. De nem szabadulhat tőlük.

„Az igazi kérdés az, hogy a hajléktalan-ügy megmarad-e a szociális szférán belül, vagy átveszi a rendőrség” – tette fel a költői kérdést Mezei. Ő is tudta, aminek az ORFK Bűnmegelőzési Osztálya is tudatában volt, hogy a rendőrségnek esze ágában sincs részt vállalni a hajléktalanok elszállásolásában. Nem túl drákói fenyegetés a hajléktalanok tízezrei számára, hogy esetleg éjszakára bekísérik őket… Erre alapozta a kamara tárgyalási pozícióját. Kompromisszum született. A megállapodás mellékleteként értelmezhető osztályvezetői állásfoglalás leszögezi, hogy a menhely nem magánlakás – de nem is közterület, vagy nyilvános hely, tehát ott a rendőrség „fokozott ellenőrzést” azaz razziát nem tarthat. A megállapodás intézkedik a hajléktalanok személyi okmányokkal történő ellátásáról; nevükre szóló postacím létesítéséről a menhelyeken – ami kizárja azt, hogy gyerektartási viták miatt éjszaka fellármázzanak 120 embert –; szó esik a hajléktalanok sérelmére elkövetett bűncselekményekről, illetve az ismeretlen halottak azonosításáról. Cserébe a kamara „egyeztet” a menhelyek vezetőivel az esetleges rendőri intézkedések „egységes fogadása” érdekében – ami magyarul azt jelenti, hogy a kamara nem vállalkozik ismert bűnözők bújtatására.

Vélhetően a következő télen derül ki, mit ér az egyezség.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon