Két német tartományi választás
Vasárnap mintegy 13,7 millió polgárt próbáltak az urnákhoz csalogatni a német pártok Észak-Rajna-Vesztfáliában, a legnagyobb tartományban és Brémában, a legkisebb tartományi jogú városállamban, hogy döntsön a tartományi parlamentek összetételéről. A német tartományi választásokat sosem helyes puszta „helyi” választásokként letudni – ahhoz a tartományok túlságosan hatalmasak –, de az utóbbi időben ráadásul még túl is mutatnak önmagukon, mivel mindenki arra akar következtetéseket levonni belőlük, milyen formában szilárdul meg a cseppfolyóssá vált német pártrendszer.
A „klasszikus” (nyugat-)német pártrendszerben a jobboldalt a két keresztény testvérpárt, a bajor CSU és az ország többi részében aktív CDU alkotta, a baloldalt az SPD, a kis liberális FDP pedig a mérleg nyelvének szerepében eldöntötte, melyik oldallal koalícióban akar a kormányban részt venni. Ez igen praktikus berendezkedés volt: az FDP-nek a (persze németül olvasott) klasszikus liberalizmus értékei iránti elkötelezettsége és a pénzügyekben tanúsított megfontoltsága fékezte a nagy néppártokban mindig jelenlévő hajlandóságot a centrumból való elkószálásra, korlátozta e pártok más-más területeken megnyilvánuló, de egyformán heves szociális lelkiismeretét, és ha semlegesíteni nem is tudta, de több-kevesebb sikerrel ellensúlyozta a CDU/CSU-ra és az SPD-re egyaránt jellemző szabályozási szenvedélyt.
A „bevett” pártok dicséretes demokratikus szolidaritása sokáig lehetetlenné tette, hogy ezt a berendezkedést a szélekről felforgassák. Csakhogy a nyolcvanas évek elején megjelentek a zöldek – a balszél felől ugyan, de vadonatúj tematikával. Őket sem bedarálni, sem elszigetelni nem sikerült. Parlamenti jelenlétük eleinte csak beszűkítette a „bevett” pártok játékterét, de miután kiheverték gyermekbetegségeiket és respektabilitásra tettek szert, posszibilis partnereivé váltak eleinte a szociáldemokratáknak, majd a liberálisoknak és újabban egyre inkább a CDU-nak is. Mivel a nyugatnémet alkotmányos konszenzust az új keleti tartományokra nem lehetett egy az egyben átvinni, a német újraegyesülés egy új pártot, az utódpárti PDS-t is felhelyezte a német pártpalettára. Ezzel párhuzamosan meggyengült az FDP, és csökkent a nagy néppártok támogatottsága is, ami leginkább a választásoktól való növekvő arányú távolmaradásban, néha a szélsőjobboldali republikánusok sikereiben, vagy a helyi szinten ad hoc módon a tiltakozás szándékával létrehozott, meglehetősen ideológiamentes állampolgári választási szövetségek jó szereplésében nyilvánul meg.
A fentiek miatt a vasárnapi tartományi választásokon a CDU és az SPD egymáshoz viszonyított szereplése (ami a „klasszikus” korszakban majdnem mindent eldöntött: a sikernek az FDP ritkán tudott ellenállni) csak első volt a sok egyenlő fontosságú kérdés között. Az elemzők és a politikusok legalább ekkora izgalommal várták a válaszokat olyan kérdésekre, hogy sikerül-e megkapaszkodnia az FDP-nek: hogy milyen eredményt érnek el a zöldek; sikert arat-e valamilyen protestáló egylet vagy szélsőséges csoportosulás (folytatódik-e a pártrendszer „balkanizálódása”); és végül arra, hogy milyen koalíciós megoldásai lehetnek (tartományi és – kivetítve – szövetségi szinten) az egyre több ismeretlent tartalmazó német politikai képletnek.
Észak-Rajna-Vesztfáliában a szociáldemokraták célja az abszolút többség megőrzése volt. Az SPD 1967 óta van kormányon a tartományban, 1980 óta abszolút többséggel, koalíciós partner nélkül. A miniszterelnök, Johannes Rau tizenhét éve, 1978 óta ül székében. A CDU – egyszerre dacosan és érthető kishitűséggel – a szociáldemokrata pátriárka megdöntését tűzte ki célul: az FDP-vel koalícióban akartak kormányra kerülni. Az FDP – annak tudatában, hogy egy keresztény-liberális koalíció az álmok világába tartozik – nem tett koalíciós ígéretet, és elsősorban a parlamentben való bennmaradásra koncentrált, amit egy erősen polémikus antizöld kampánnyal vélt elérhetőnek. A zöldek sem kenyérrel dobtak vissza: rendezvényeiken előszeretettel taglalták annak előnyeit, amit az FDP parlamentből való kiebrudalása jelentene. Egyébként pedig jóval a választás előtt kidolgozták és nyilvánosságra hozták azokat a célokat, amelyeket a szociáldemokratákkal folytatandó koalíciós tárgyalásokon el akarnak érni.
A szavazatok összeszámlálása után kiderült, hogy a választások egyedüli győztesei a zöldek. Az SPD ugyan 46 százalékos szavazatarányával magasan az első helyen végzett, de oda az abszolút többsége. A CDU ugyan mikroszkopikus mértékben javított pozícióján, de 37,7 százalékával csillagászati távolságra maradt a hatalomtól. Különös tekintettel arra, hogy az FDP, a lehetséges koalíciós partner, egy százalékkal alatta maradt az öt százalékos bejutási küszöbnek. A zöldek viszont csaknem megduplázták szavazatarányukat (10 százalékot értek el), és az SPD-nek szükége van rájuk.
Brémában a szociáldemokratákból, liberálisokból és zöldekből álló „közlekedésilámpa-koalíció” (a pártok színei után nevezik így ezt a kombinációt) összeomlása miatt idő előtt írtak ki választásokat. Első helyen itt is az SPD végzett 33,4 százalékkal, de 1991-hez képest több mint öt százalékot vesztett, és alig előzte meg a CDU-t. A rossz szociáldemokrata szereplést az okozta, hogy jobboldali szociáldemokraták egy „Munka Brémáért” (AfB) nevű választói kezdeményezést hoztak létre, amely szenzációs, 10,7 százalékos eredményt ért el. A zöldek tiszteletre méltó 13,1 százalékot szereztek, valamivel többet mint 1991-ben. Az FDP 3,4 százaléka (1991: 9,5%!) meghiúsította az esetleges CDU–FDP–AfB koalíció létrejöttét. Nem jutott be a városi parlamentbe a PDS sem, amely pénzt, időt, fáradságot nem kímélve próbálkozott Brémában azzal, hogy nyugaton is eredményt mutasson fel.
Észak-Rajna-Vesztfáliában a szociáldemokrata-zöld koalíciónak aligha van alternatívája. A kérdés inkább az, hogy Rau egy koalíciós kormány élén is rendelkezésére áll-e pártjának, ugyanis ő ki sem állhatja a zöldeket. Brémában viszont a nagykoalíció látszik elkerülhetetlennek. Egy szociáldemokrata–zöld koalíciónak elvben ugyan egy fős többsége lenne, de ez a kombináció aligha lenne teherbíró.
A két tartományi választásnak Bonnra nem lesznek azonnali következményei. Az FDP kettős kudarca természetesen megkérdőjelezi a bonni kormánykoalíció fenntarthatóságát. Az FDP-nek a tizenhat tartományi parlamentből már csak négyben van képviselete, a zöldeknek tizenötben. Számtani alapon az uniópártoknak kézenfekvő lenne az FDP-t a zöldekre lecserélni. Ennek a CDU-ban lennének is hívei, de mások – különösen a bajor testvérpártban – ezt „szörnyű gondolatnak” tartják. Mivel úgy látszik, hogy a vérszemet kapott zöldeknek is a jelenlegi kormány leváltása a legfőbb ambíciójuk, az uniópártoknak fel kell készülni arra, hogy egyedül lesznek kénytelenek egy szociáldemokrata–zöld szövetséggel szembeszállni. De ennek sikere – véli a Frankfurter Allgemeine – Kohl nélkül elképzelhetetlen.
Még az is lehetséges tehát, hogy Kohl 1998-ra tervezett nyugdíjba vonulásából nem lesz semmi.
(–)
Elnökvadászat
Meciar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom elnöksége néhány napja határozatban szólította fel Michal Kovác államfőt az azonnali lemondásra. Ezzel a jelek szerint végső fázisába érkezett a köztársasági elnök elleni hajtóvadászat, mely a tavalyi parlamenti választások után egyre erősödött.
Mint ismeretes, Szlovákiában az államfőt a parlament választja háromötödös többséggel (90 szavazat a 150-ből), ötéves időtartamra. Lemondatására csak abban az esetben van lehetőség, ha bizonyítottan hazaárulást követett el, vagy megrendítette a demokrácia alapjait, de ekkor is csak 75 képviselő írásbeli indítványa alapján fosztható meg posztjától, ha az indítványt legalább 90-en megszavazzák: mandátuma időtartamának lerövidítésére alkotmányt kellene módosítani, s ehhez ugyancsak 90 szavazatra van szükség. Természetesen az államfő önként is lemondhat, ha azt szükségesnek látja.
A jelenlegi kormánykoalíció és személyesen Vladimír Meciar miniszterelnök egy pillanatig sem titkolja, hogy Kovácnak távoznia kellene. Ennek érdekében kétfrontos harcot folytatnak az államfő ellen: egyrészt megpróbálják megszerezni a leváltásához szükséges 90 szavazatot, valamint a leváltáshoz szükséges alkotmányos indítékokat, másrészt anyagi és pszichikai nyomást gyakorolnak Michal Kovácra, hogy önkéntes lemondásra kényszerítsék. A leváltáshoz szükséges indítékokat megszerzése érdekében leváltották a korábban éppen Meciar által kinevezett Vladimír Mitrót, a titkosszolgálat vezetőjét, s helyére Ivan Lexát, Meciar leghűségesebb hívét ültették. A személycsere érdekében a parlament törvényt is változtatott, s megfosztotta az államfőt a személycserébe való beleszólás jogától. Ugyanakkor a törvényhozásban létrejött a titkosszolgálatot ellenőrző parlamenti bizottság, melynek azonban egyetlen ellenzéki tagja sincs. Ez a bizottság nemrég közzétett egy titkos jelentést, melyben álnéven szereplő állítólagos titkosszolgálati ügynökök arról vallottak, hogy vezetőik megbízásából figyelték a jelenlegi koalíció pártjait, Meciart és mozgalma más vezetőit, majd az információkat egyenesen a köztársasági elnöknek szállították. A zárt tárgyaláson elhangzott jelentés alapján a kormánykoalíció 80 képviselője politikai nyilatkozatot fogadott el arról, hogy Michal Kovác elvesztette bizalmukat. Ezt követően bejelentették, hogy az egész ügyet átadták a legfelsőbb ügyésznek és a bűnüldöző szerveknek.
A parlamenti ellenzék kétségbe vonta a vizsgálat jogosságát, törvényességét és objektivitását, azzal érvelve, hogy a vizsgálóbizottságnak nem volt egyetlen ellenzéki tagja sem, hogy az állítólagos titkosszolgálati ügynökök nem voltak felmentve titoktartási kötelezettségük alól, s hogy a parlamentnek nem állt jogában bizalmatlanságot szavazni az államfőnek. Maga Michal Kovác parlamenti beszédben utasította vissza a vádakat, melyeket a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezetése a Watergate-botrányhoz hasonlított. Erre reagálva a pozsonyi USA-nagykövetség nyilatkozatot adott ki, melyben leszögezte, hogy Nixon elnök kétpárti kivizsgálás, nyilvános tárgyalások és politikailag semleges ügyészségi vizsgálatot, valamint a bizonyítást követően mondott le posztjáról. Az utalás egyértelmű: mindez Szlovákiában hiányzik. Ugyancsak rendkívül szokatlan lépésre szánta el magát a katolikus klérus is, melyhez hasonlóra 1943 óta nem volt példa. A püspöki kar nyilatkozatot adott ki, melyben elítéli a Kovácot ért méltatlan támadásokat, teljes támogatásáról biztosítva a posztot és annak betöltőjét, Michal Kovácot.
Meciar most minden bizonnyal folytatja majd a pszichikai hajtóvadászatot az államfő ellen, miközben valószínűnek látszik, hogy az Ivan Lexa vezette titkosszolgálat mindebben hathatós segítségére lesz anyagok gyártásával, megfigyeléssel, s más titkosszolgálati eszközök bevetésével. Kovác megtörésére a kormányfő szempontjából nagy szüksége van. Mivel nem valószínű, hogy a parlamentben bárki is megszerzi a megválasztáshoz szükséges 90 szavazatot (főleg ha Meciar nem akarja), az államfő minden joga a poszt esetleges üresedése után a kormányra, vagyis egyenesen Vladimír Meciarra száll. Ezt követően megszűnik a kormány visszahívhatóságának lehetősége, és Meciar teljhatalmú úr lesz Szlovákiában, miközben két koalíciós partnere a neofasiszta Szlovák Nemzeti Párt és a szélsőbaloldali Munkásszövetség.
Vajda György
- Extra Hungariam [7]