Újból: Bosznia
A vég nélküli rettenet unalmassá vált: a boszniai háború rutinhírei lassacskán beleolvadnak a háttérzajba. Éppen ezért alighanem sokakat meglepetésként ért az a nem rutinhír, hogy a NATO a múlt csütörtökön bombatámadást intézett egy Pale melletti szerb lőszerraktár ellen.
A kiváltó ok: a bombázást megelőző napokban a boszniai szerbek a szokásosnál jóval gyakrabban és súlyosabban sértették meg a különböző ENSZ-határozatokat. Tüzérségi tűz alá vették mind a hat ENSZ-védelem alatt álló zónát, Szarajevót tizenöt hónapja nem érték ilyen heves támadások; Banja Lukában muszlim és horvát parasztokat vertek össze; megtámadtak és kiraboltak egy Tuzlába tartó élelmiszerkonvojt; Szarajevó mellett nehézfegyvereket raboltak egy ENSZ-raktárból.
A NATO-bombázás nem érte el politikai célját: a szerbek nem tértek észhez, nem ijedtek meg, hanem bosszúból még hevesebben kezdték lőni az ENSZ „védelmi zónákban” összezsúfolt muszlim és horvát védenceit. Egy telitalálatnak Tuzlában több ember esett áldozatul, mint annak a tavaly februári szarajevói tüzérségi támadásnak, amely az első szerbek elleni NATO-légicsapást provokálta ki. A NATO megint légitámadásokkal válaszolt: a bombázások Paléban több bunkert és fegyverműhelyt semmisítettek meg. A szerb reakció: hétfő estéig közel négyszáz kéksisakos békefenntartó katonát ejtettek túszul, és azzal fenyegetőztek, hogy élő pajzsként fogják használni őket. Az első kéksisakosok túszul ejtése óta nem került sor újabb NATO-légicsapásra.
A nyugati felháborodás nagy – miként a nyugati tanácstalanság is. A nyugati Bosznia-politika a válság megoldásáról alkotott különböző elképzelések eredője, így egyes elemei nincsenek egymással feltétlenül összhangban. Békefenntartó csapatok állomásoztatása kezdettől fogva nem volt konzisztens az erő alkalmazásának – vagy azzal való fenyegetőzésnek – politikájával, amit időnként hol az egyik, hol a másik nyugati nagyhatalom (általában az USA) követelt. Erre az inkonzisztenciára mutatott most rá a palei szerbek túszszedési akciója. Ennek a lépésnek tulajdonképpen nem lett volna szabad meglepetést okoznia – Karadzsics előre bejelentette, például a múlt heti Spiegelben –, mégsem úgy néz ki, mintha a NATO számított volna rá.
A nyugatiak ugyanabban a kutyaszorítóban vannak, mint állandóan a boszniai válság kitörése óta, csak most bonyolítja a dolgukat, hogy a túszok biztonságára is gondolniuk kell. Nyilvánvaló módon meghátrálni nem akarnak, mert hogyan venné ki az magát, ha a NATO vereséget szenvedne a Palei Szerb Köztársaságtól. Teljesen nem akarják sorsukra hagyni a horvát és muszlim civileket sem. Ugyanakkor komoly véráldozattal járó katonai beavatkozásra már csak belpolitikai okokból sem tudnak vállalkozni.
De a túszok léte a szerbek kalkulációit is bonyolítja. Kiszabadításuk érdekében kerülhet sor erő alkalmazására. Annyi biztos: a nyugatiak nem akarják, hogy a szerbek ezt a lehetőséget kizárhassák, és ennek érdekében fokozták katonai jelenlétüket a térségben. De miután a kéksisakosok kiszabadultak (mivel az erőszakkal való fenyegetés hihető, valószínűleg orosz segítséggel, békés úton), az ENSZ kénytelen lesz meghátrálni, még ha ezt „frontkiegyenesítésnek” hívják is majd. Mind a hat védelmi zóna nem tartható – mondják a katonai szakértők. Újra kell definiálni az ENSZ feladatát – mondja mindenki.
Úgy hírlik, a belgrádi szerbek közel állnak az általános rendezés keretfeltételeinek elfogadásához. Ezek a keretfeltételek nincsenek nagyon távol az eredeti szerb háborús célkitűzésektől, a nemzetközi közösség mégis a szankciók feloldásával fogja jutalmazni Belgrádot, ha kegyeskedik őket elfogadni. A szerbek bebizonyították: a nemzetközi jog lábbal tiprása, a népirtás, az etnikai tisztogatás kifizetődik.
Vihar a német utódpártban
Ez év februárjának elején, a PDS IV. kongresszusának első ülésszakán, a keletnémet utódpárt reformista vezetése egyszer már legyőzte a sztálinista sárkányt: Sarah Wagenknecht, a sztálinista mumus (egyébként egy huszonöt éves filozófia szakos diáklány) nem került be a párt vezetőségébe. (Beszélő, 1995. febr. 8.)
Ezt követően egy időre valóban elcsitultak a párton belüli hitvita zajai, és kevesen gondolták (a pártvezetés bizonyosan nem), hogy csak (egy újabb) vihar előtti csöndről volt szó. Ulbricht és Honecker jogutódai látszólagos egységben vetették bizakodó tekintetüket a ragyogó jövőbe, amely számukra tényleg ígéretesnek mutatkozott. Átjárhatóbbá vált a köréjük vont egészségügyi kordon: a szociáldemokraták és a zöldek soraiban vita kezdődött a PDS-szel fenntartandó viszonyról, álmodozni lehetett egy szociáldemokrata–zöld–PDS-koalícióról, legalábbis valamelyik keleti tartományban. A PDS stratégái úgy ítélték meg, hogy a brémai tartományi választáson a siker reményében lehet megpróbálkozni a nyugati áttöréssel is.
Ez a kísérlet azonban kudarcot vallott. A PDS Brémában május 14-én az intenzív és költséges kampány ellenére is rosszabb eredményt ért el (2,37 százalékot) mint előző év novemberében a Bundestag-választáson (2,7 százalék).
Nehéz lenne eldönteni, hogy mi élesztette fel a „tradicionalisták” vitakedvét: a csalódás vagy a káröröm. Mindenesetre tény, hogy négy nap múlva, május 18-án, már meg is jelent „Mélységes aggodalommal” („In grosser Sorge”) című fizetett hirdetésük a Neues Deutschlandban, melynek szigorú stílusa a „pápai enciklikákéra” (Spiegel) hajaz. A kiáltvány több dolgot vet a párt vezetőinek szemére. Először is azt, hogy „kísértetcsatát” kezdeményezett a „sztálinisták” ellen, amelyet nem átallott megnyerni. Ezt azzal tetézte, hogy „felpuhította az ellenzékiség fogalmát”, „búcsút intett az osztályharcnak” és lehetetlenné tette a „tulajdon kérdésének” felvetését. Végül pedig az uralmon lévők nyomásának engedve elhatárolta magát az NSZEP-től és az NDK-tól. A PDS a „beilleszkedés útjára lépett”, amely „a semmibe” vezet.
A kiáltványt harmincnyolcan írták alá, többségükben az NDK-s idők értelmiségi funkcionáriusai vagy prominens vonalas intellektueljei, mint például Willi Sitte, az NDK Képzőművész-szövetségének hajdani elnöke, Manfred Wekwerth, a Művészeti Akadémia hajdani főtitkára, és Ernst Engelberg, a jó nevű történész, akinek a nyolcvanas években megjelent Bismarck életrajzából a nyugati endékáológusok megtudták, hogy a porosz örökség az NSZEP haladó hagyományává avanzsált. A kezdeményező Uwe-Jens Heuer volt, aki az NDK Tudományos Akadémiáján töltött be vezető funkciót, most pedig tagja a Bundestagban ülő PDS-frakciónak.
Harmincnyolc „sztálinista” nem lenne sok, csakhogy a bázis – és a választott tisztségviselők – jelentős része szimpatizál a felhívással. A szász tartományi parlamentben ülő húsz PDS-képviselő közül például tizenegy támogatásáról biztosította a felhívás aláíróit. Bisky pártelnök kétségbeesett hangú nyílt levélben fordult a párt tagjaihoz, amelyben arról győzködi elvtársait, hogy csak a sztálinista tradícióval való szakítás árán lehet rehabilitálni a szocialista eszmét. Gregor Gysi, a PDS Bundestag-frakciójának vezetője, lemondással fenyegetőzik – mint már annyiszor.
A pártvezetés talán már azt sem bánná, ha pártszakadásra kerülne sor. De a „tradicionalisták” többre törnek: a párt átvételére.
(NL)
Szolidaritás és lovas rendőrök
Pénteken Varsóban – a rendszerváltás óta először – a rendőrség vízágyúkkal és gumibotokkal oszlatta fel a sziléziai bányászok és az Ursus traktorgyár dolgozóinak a Szolidaritás szakszervezet által a Minisztertanács Hivatalának épülete elé szervezett demonstrációját. A kormány politikája ellen tiltakozók és a rendőrség összecsapásában 51 ember (35 tiltakozó és 16 rendőr) sérült meg, közülük 9-en (6 tiltakozó és 3 rendőr) súlyosan.
Körülbelül ennyi a hírügynökségi jelentés, ami minket – a Lengyelországgal foglalkozó újságírókat bárhol a világon – arra ösztönöz, hogy írjunk, politikai beállítódásunk szerint.
Mondjuk arról, hogy lám, a lengyel posztkommunista kormányzat kimutatta foga fehérjét: ahelyett, hogy normális reformpolitikát folytatna, 4000 rendőrt (köztük lovas rendőröket, antiterrorista egységeket és páncélozott szállító járműveket) vezényelt az alig több mint 10 ezer elkeseredett munkásfelvonuló ellen. A Jaruzelski-diktatúra legsötétebb időszakát idéző, brutális rendőrök, akik jelenlétükkel és viselkedésükkel egyaránt provokálták a békésen tiltakozókat, ártatlanokat – közöttük nőket és idős embereket – vertek stb. Skandalum!
Vagy arról: megengedhetetlen helyzet, hogy egy szélsőséges kisebbség – a Szolidaritás szakszervezet –, akkor, amikor lehetősége van tárgyalásra, indokolatlan és erőszakos akcióival a közrendet és a gazdaságot fenyegesse. Hiszen a mostani nem az első eset. Május 9-től az Ursus gyár fizetésemelést, az üzem 2,9 billió régi zlotyt kitevő adósságának elengedését követelő és a gyár tervezett átalakítása ellen tiltakozó munkásai hirdettek határidő nélküli sztrájkot; május 17-én a gyár munkásai és a baloldali populista Önvédelem (Samoobrona) szakszervezet rendezett hangos, több ezres felvonulást Varsóban; 19-én pedig az Ursus munkásai rendeztek „happeninget”: felgyújtott gumiabroncsokkal eltorlaszolták és öt órán át tartották megszállva a gyár mellett húzódó vasúti síneket. Ráadásul olyan helyen, ahol naponta mintegy 1000 vonat halad el. S mindezt türelmes tétlenséggel viselte el a reformok kapcsán a társadalom érdekeit és terheit figyelembe vevő hatalom. És egyébként is, pénteken a lengyel munkásarisztokrácia képviselői – a kivételezett helyzetben lévő bányászok és a kedvezmények sorát élvező ursusiak – vonultak fel Varsóban, ráadásul botokkal, csavarokkal és kövekkel felszerelkezve, ami azért sehol sem a barátság jele.
Látszólag tehát nehéz igazságot tenni. Bár csak látszólag…
Egy demokratikus országban ugyanis mindenkinek joga van arra, hogy tiltakozó felvonuláson fejezze ki elégedetlenségét a kormány politikájával. Ezt azonban csakis a törvény által körülírt határok között teheti. E határok betartását pedig – bármilyen kellemetlen – a demonstráció szervezőinek, s ha nekik nem megy, a rendőrségnek kell biztosítania.
A rendőrkutyák és vízágyúk talán nem a legszerencsésebb eszközei egy elmérgesedő demonstráció megfékezésének. De az is közismert, hogy a tiltakozók botokkal, csavarokkal és kövekkel való felvonulása, mindig valamilyen szerencsétlenség kezdetét jelenti.
Ez ugyanis az erőszak logikája.
A törvénytelenül fellépő rendőröket – normális demokráciákban – felelősségre vonják és elítélik, miként elítélik a törvénysértő tiltakozókat is. Megengedhetetlen ugyanis, hogy Varsó utcáin – vagy bárhol máshol – a rendőri önkény, vagy a tiltakozók botjai uralkodjanak.
(T. P.)
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]