Olaszország újra fellélegzett, miután az április 23-i helyhatósági választásokon kimondta az első nemet a demokráciaellenes törekvésekre: hiába jósolták a politikai meteorológusok a jobboldal győzelmét, mégiscsak a baloldali koalíció nyert. Mégiscsak nagyot tévedett Silvio Berlusconi és csapata, akik a Forza Italia tavaly márciusi sikere alapján azt hitték, hogy feltartóztathatatlanok, hogy az olaszok a politikában is olyanok, mint a futballmeccsen. Azt hitték, hogy be tudják csapni a sok évtizedes korrupciótól és pártokráciától megcsömörlött embereket. A mostani választás azt mutatja, hogy alábecsülték az olaszok politikai érettségét.
„Megcsináljuk az olasz csodát!”
Berlusconi tavaly, 1994. január 23-án indította el mozgalmát, a Forza Italiát, akkor tette meg nagy bejelentését, hogy át akarja venni az ország politikai vezetését, és rendbe teszi az országot. Az olasz politikai rendszer akkorra már teljesen megroggyant, a parlament elvesztette a legitimitását, már minden negyedik képviselő ellen vizsgálat folyt, mert vagy magának, vagy a pártjának kenőpénzeket fogadott el. A vádlottak és a „lebukottak” között volt az addigi politikai elit szinte minden nagysága. Berlusconi, aki új ember volt a politikában, azt ígérte, leszámol a régi pártokráciával, s megoldja az olaszok és az olasz állam legnagyobb gazdasági és társadalmi gondjait. Addigi sikeres üzletemberi pályafutása reményt keltett nagyon sok emberben, a bizonytalankodókat pedig a televíziós hatalmával szippantotta be táborába. Sikerült kialakítania az új, többségi elvű választási rendszerhez alkalmas pártszövetséget, a Szabadság Pólusa elnevezésű koalíciót, melyet a vezető szerepet játszó Forza Italia, a nonkonformista, politikai arcát nem tisztázó Északi Liga és a posztfasiszta párt alkotott.
Az 1994. március 27-i politikai választáson győztek, majd 1994. május 11-én megalakult a Berlusconi-kormány. A győzelem világszenzáció volt, mindenki az ún. Berlusconi-jelenség titkát kutatta. Az biztos, hogy Berlusconi a jó médiamenedzser kiváló megérzésével arra a széles körű, zavaros félelemre épített, amely az első köztársaság összeomlásakor a baloldali megoldással szemben jelentkezett: felajánlkozott, hogy eltorlaszolja az utat a baloldal előtt. Nagyon általános, erősen demagóg programmal jelentkezett, s azt minden nyelvi bonyolultság, árnyaltság nélküli formában árulta – s úgy látszott, be is veszik. Ellenfeleivel nem észérvekkel vitatkozott, hanem egyszerűen becsmérelte és „lemosta” őket.
A választási győzelem azt jelentette, hogy a Szabadság Pólusa abszolút többségbe került a képviselőházban (630 mandátumból megszerzett 366-ot), s a szenátusban is közel került az abszolút többséghez (három szenátori hely kellett volna csak ehhez). Lehengerlő győzelem ez: a fasiszta párt sikerétől eltekintve nem volt hasonló Olaszország történetében.
A győztesek nagyszájúsága és mérhetetlen étvágya azonban szinte már másnap ellenállást szült. A szokások szerint a parlament két házának elnöki tisztségéből legalább az egyiket az ellenzéknek kellett volna adni, Berlusconi azonban nem akarta tartani magát ehhez a hagyományhoz. Csak rendkívüli erőszakossággal, sokszori szavazás után tudta érvényesíteni akaratát, de a parlamenti bizottságok elnöki tisztségeit már nem sikerült megszállnia. Gyorsan kiderült az is, hogy nem tud egymillió új munkahelyet teremteni. Szembekerült a szakszervezetekkel: először szóba se akart velük állni, az általános sztrájktól azonban megszeppent, és engedett. Közben a „Tiszta kezek” vizsgálóbírái is egyre közelebb kerültek hozzá. Tagadta ugyan, hogy tudott volna a testvére által osztogatott kenőpénzekről, de nem tudta magát meggyőzően tisztázni, mégis a helyén maradt. Nem akart lemondani televíziós csatornáiról, újságjairól, vállalatairól, ami még tovább fokozta az ellenszenvet iránta. Nemcsak az ellenzék háborgott, hanem már koalíciós társa, a Liga vezére, Umberto Bossi is. A valaha baloldali, amatőr rockénekes-szenátor mindig is bizalmatlan volt vele szemben, irritálta az erőszakossága, egyre gyakrabban titulálta „BerlusKaiser”-nek, arról nem beszélve, hogy a Fini posztfasiszta pártjával való együttkormányzás is nagyon kompromittáló volt az erősen antifasiszta Észak-Olaszországban, a Liga bázisán. 1994. december közepén Bossi nem bírta tovább: „Megbukik a mélynövésű diktátor… – jelentette be a televízióban. – Ez lesz az én karácsonyi ajándékom.”
Volt némi elegancia abban, hogy Berlusconi nem várta meg a kormánya ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány fölötti szavazást, hanem december 22-én lemondott. Abban viszont egy csöpp sem, hogy a Bossinak osztogatott jelzőit között az „áruló” volt a legenyhébb, s abban sem, hogy teljesen elvesztette a fejét, amikor Scalfaro köztársasági elnök nem volt hajlandó teljesíteni az ultimátumait, és elütötte az újbóli kormányalakítás lehetőségétől. Ezután mintha elfogytak volna az ötletei, folyton csak azt hangoztatta, hogy mögötte áll az olasz nép többsége, s újra meg újra a választások kiírását sürgette, de már nem tudta szándékát keresztülvinni. Közben kezdtek mellőle „dezertálni” a főemberei is: Lamberto Dini, a bankár, aki hamar megmelegedett a miniszterelnöki székben, a kezdetben butácskának látszó Irene Pivetti, a képviselőház ifjú elnökasszonya és a komoly Carlo Scognamiglio, a szenátus elnöke egyre kínosabbnak találta a „főnök” eldurvulását.
A legnagyobb érvágás azonban minden bizonnyal az 1995. április 23-i önkormányzati választás kudarcával érte Berlusconi mozgalmát.
Csöndesen, pénztelenül
A normális időpontban, az előző után öt évvel tartott önkormányzati választás legfeltűnőbb jegye a csöndes kampány, a korlátozott televíziós és plakátháború volt. A pártoknak nem volt pénzük: Olaszországban az 1993. április 18–19-i népszavazással eltörölték a pártok rendszeres állami támogatását. Azóta csak a választási kiadásaikhoz járul hozzá a költségvetés: a pártok parlamenti erejük arányában kapnak pénzt, évente megállapított keretből. 1995-ben egész évre mindössze 57 milliárd lírára számíthatnak, akárhány választás lesz, ami a korábbi állami támogatáshoz képest aprópénz: most egy választópolgárra számítva 1200 líra támogatás jut (egy kávé ára, a sarki bárban, állva, kb. nyolcvan-valahány forint), ám az önkormányzati választásokra csak a felét utalták ki a pártoknak.
Ráadásul a korrupciós botrányok miatt amúgy is megrendült a pártok anyagi helyzete, elzáródtak a pártkasszákba áramló korábbi pénzfolyamok: az előző években a legtöbb párt teljesen eladósodott. A Baloldal Demokratikus Pártja, a hajdani kommunista párt nagyobbik utódpártja kapta (parlamenti mandátumai alapján) a legnagyobb állami hozzájárulást, mégsem volt pénze, hiszen hatalmas adósságot örökölt az OKP-tól. Kénytelen volt eladni a központi székházát, bezárta a könyvkiadóját, megszüntetett több újságot, drasztikusan karcsúsította a pártapparátust. A másik kommunista utódpárt, a Rifondazione comunista is eladta már a székházát, de miután a megszületésétől kezdve (1991) fogához verte a garast, az 1994-es évet már pozitív mérleggel zárhatta. A Néppárt, a hajdani kereszténydemokrata párt (DC) nagyobbik utódpártja már szinte mindenét pénzzé tette. Megalakulásakor 400 pártalkalmazottja volt, ma 100-an vannak, a 300 szolgálati autóból pedig csak 20 maradt, a pártközpont 240 telefonvonalából 180-at visszaadtak. Elúszott a központi székház, az óriási csupaüveg felhőkarcoló, albérlők laknak a központi napilap székházának nagyobb részében, a Piazza Navona mögött. A kereszténydemokratákhoz képest nem áll rosszul a hajdani újfasiszta párt utódpártja, a Nemzeti Szövetség. Azt mondják, hogy az 1994-es évet 8 milliárdos pozitív mérleggel zárták, nyakukon van azonban az elődpárt 12 milliárdos adóssága. Az Északi Ligának szintén nehezen sikerült pozitív mérleggel zárni a tavalyi évet.
A Forza Italia Berlusconi magán tv-birodalmának köszönhetően annyit szerepelhetett ingyen a képernyőn, amennyit csak akart. A többi párt csak a szigorúan kiporciózott műsorpercekben juthatott el a televízión keresztül a választókhoz, a fizetett reklám azonnal kiürítette volna a pártkasszákat. A kampányban így szinte csak a Forza bombázta az olasz tv-nézőket. A Berlusconi vezette jobboldali blokknak azonban április 23-án ennek ellenére sem sikerült megszereznie az abszolút többséget.
Az eredmények
Érdemes részletesen is áttekinteni a legfontosabb választás, a tartományi gyűlések összetételét kialakító szavazás eredményeit.
A Forza Italia növelni tudta ugyan a szavazótáborát a tavalyi politikai választáson elért eredményét 2 százalékkal javítva, a volt újfasiszták, a Nemzeti Szövetség is erősödött valamelyest, továbbá a blokkjukhoz csatlakozott volt kereszténydemokraták is hoztak 4,2 százalékot, azonban ez együttesen is csak 40,7 százalék. Ennek oka elsősorban az, hogy otthagyta őket az Északi Liga, amely tavaly 9,1 százalékot hozott a Szabadság Pólusra. A Liga nem omlott össze, mint Berlusconi jósolta, csak meggyengült, s 6,4 százalékos szavazótábora azt mutatja, hogy talpon marad.
A középbal pártok a tartományi választásra nem alakítottak választási szövetséget. Olaszország legnagyobb pártja a Baloldal Demokratikus Pártja így is 3 százalékkal növelte az eredményét. Ez az első eset Olaszország történetében, hogy egy baloldali párt választáson az első helyen végzett. Hasonlóképpen javított az eredményén az ortodox kommunista Rifondazione. A zöldek és a baloldallal együttműködő laikus középpártok megőrizték pozícióikat.
Az önkormányzati választások igazi győztesei tehát a középbal erők: immár bizonyos, hogy 15 tartomány közül kilencben a középbal pártok fognak kormányozni. A teljes képhez természetesen hozzátartozik, hogy Berlusconi Forza Italiája a népesebb tartományokban végzett az első helyen, a baloldal pedig inkább a kisebb tartományokban, továbbá az is, hogy a hagyományosan konzervatív Szicíliában most nem volt választás. Massimo D’Alema, a nyertes PDS vezetője mérföldkőnek nevezte a választást azon az úton, amely a zavaros olasz pártokráciából a kétpólusú rendszerbe vezet.
A választási eredmények láttán bizonyára nem írják ki a politikai választásokat júniusra, mint ahogy Berlusconi a bukása óta sürgeti, hiszen Scalfaro köztársasági elnök immár hatékonyabban állhat ellen a parlament feloszlatását sürgető Berlusconi-tábor nyomásának. Lamberto Dini miniszterelnök időt kaphat korlátozott reformprogramja végrehajtásához, a középbal erők pedig arra, hogy kialakítsák a maguk pólusát. Az 1995. április 23-i választás talán azt jelzi, hogy Itáliában véget ért az 1994. március 27-ével, a Berlusconi győzelme óta tartó „annus horribilis”.
- Külföld [8]