Az 1843-as folyamkilométernél épül a küszöbgát. A hivatalos adatok szerint 450 millió forintba fog kerülni, és július 15-én már lehet „használni”. Az építési költség a felét sem éri el a szivattyúzás évi költségének. Az április 19-én létrejött megállapodás szerint a 60 ezer m3 kőből, zúzalékból és kavicsból készült, 300 méter hosszú, 100 méter széles gát legfeljebb 1997-ig állhat fenn, ha kedvező döntést hoz Hága.
Néhány hónappal az „ádáz” parlamenti csaták után a politikusok ugyanolyan egykedvűen fogadják az építkezés megkezdését, mint általában az emberek, akik fittyet hányva a Duna Kör mozgósításának, nem tolonganak sem az építkezés helyszínén, sem a Parlament előtt, hogy tiltakozzanak az állami környezetrombolás eme újabb megnyilatkozása ellen. Kétségtelen, hogy a mai gazdasági kényszerintézkedések közepette a környezetvédelem – miután politikai aktualitását elvesztette – az emberek tudatában egy kissé hátrébb szorult, de mégsem ez vagy a Duna-ügy iránti közömbösség tartja vissza őket az utcára vonulástól, hanem a kétely, hogy a bolondját járatják velük. Mindez elsősorban annak köszönhető, hogy mindabban, ami történt, nem látnak semmi meglepőt. A Duna-ügyet lefutottnak vélik: a küszöbgát építése és a Duna végleges el- vagy visszaterelése között pedig nem fedezhető fel összefüggés.
Amikor Horn kormányra került, már látható jelei voltak, hogy a vízlépcsőkérdésben lépni fog, és megkísérli „kimozdítani” az ügyet a holtpontról. A miniszterelnök nem titkolta, hogy a hágai bíróság döntésétől nem sokat vár, az ügyet a két ország kormányának kell rendeznie, mégpedig tárgyalások útján. Horn, aki nem elkötelezettje a Duna-védelemnek, ezt a kérdést mindig érzelemmentesen tudta kezeim. Mint emlékezetes, 1988-ban az ő javaslatára döntött úgy a parlament – pusztán külpolitikai megfontolásból –, hogy nem szabad leállítani a nagymarosi építkezést. A kormány tehát elszánta magát a különmegállapodásra, de elsősorban nem a vízlépcsőlobby nyomására, hanem mert a bősi konfliktus az alapszerződés megkötését akadályozta. A szocialisták számára persze jó apropó volt a szigetköziek tiltakozása és a korábbi nem éppen szerencsés döntés a szivattyús vízpótlásról.
A fenékküszöb vagy keresztgát építésének ügye mégis szimbolikus jelentésűvé vált. A parlamentben olyan heves vita bontakozott ki, annyi műszaki, jogi és ökológiai érvet hozott fel az ellenzék ez ellen a hágai döntésig álló ideiglenes létesítmény ellen, hogy még azt is megkockáztatom: a politikusok most tíz évvel az ügy kipattanása után teljes mélységben megértették a vízlépcsőszindrómát. A logikus műszaki érvek, a nem minden érzelemtől mentes politikai kifakadások azonban sorra lepattantak a koalíciós pártok képviselőinek a többségi helyzetet kihasználó, indoklás nélküli elutasításáról.
Ha a vízpótlás céljára átengedett vízmennyiség nem is éri el a magyar szakértők által szükségesnek vélt mennyiséget, és az Öreg-Duna természetesen ennyi víztől nem válik hajózhatóvá, sőt a keresztgát egyenesen lehetetlenné teszi bármilyen vízi jármű áthaladását: a mellékágak valamennyire felfrissülnek. Vagyis a Horn-kormány egy különalkuval már két-három évvel a bíróság ítélete előtt eléri a hágai per során elérhető követeléseket, illetve azok nagy részét.
A hivatalos kormányzati vélemény persze tagadja, hogy a hágai per feleslegessé vált volna. Éppen ezért a parlamenti ál-vita akörül csúcsosodott ki, hogy az „ideiglenes vízpótlásnak” csúfolt megállapodás mennyiben csökkenti a Hágában beadott bírósági keresetünk esélyeit.
Elsősorban ezt a kérdést vizsgálta Eörsi Jánosnak a Beszélő ’95. V. 4-i számában megjelent legutóbbi vízlépcsőcikke is („A vízpótlás tünékeny joga”), de említhetném a Magyar Narancsban megjelent Vargha János-interjút és más írásokat is. Eörsi például aggódik: az „Egyes ideiglenes műszaki intézkedésekről és vízhozamokról” szóló szerződés preambulumában ugyan nincs benne, hogy ez a vízpótlás nem része annak a vízmegosztásnak (amiben a két fél még a per előtt megegyezhetne), de mi van akkor, ha a hágai bírák nem beszélnek magyarul, nem értik meg a finom árnyalatok közötti különbséget? Máshol, más cikkekben azt olvasni, hogy a keresztgát miatt Magyarországnak esetleg milliárdokat kell fizetni, hiszen valójában annak a létesítménynek (a dunakiliti duzzasztónak) az üzemeltetésére épít a vízpótlásnál, amelyet a keresetében feleslegesnek ítélt.
A szerzők és a nyilatkozók, csakúgy, mint a parlamenti vita résztvevői, egyszerűen megfeledkeznek arról, hogy miről is döntenek majd Hágában. Emlékeztetőül, Magyarország és Szlovákia az alábbi három kérdés eldöntését kérte a hágai bíróságtól:
1. Joga volt-e Magyarországnak 1989-ben leállítania részvételét az 1977-ben aláírt bős–nagymarosi megállapodás megvalósításában?
2. Az akkori csehszlovák szövetségi állam jogosan valósította-e meg az úgynevezett ideiglenes üzemeltetési módot, vagyis a „C” variánst?
3. Jogszerűen járt-e el Budapest, amikor felmondta a szerződést?
A halandók és jogi kérdésekben járatlanok felfogása szerint egy kérdésre igen vagy nem válasz adható. A jogászi válaszok azonban lehetnek igen, de… vagy nem, de… típusúak is, immár csaknem átláthatatlanná téve a lehetséges pozitív vagy negatív döntések megjövendölését. (Természetesen azt a kérdést, hogy kinek van igaza, bíróságról lévén szó, nem vettem figyelembe.) Sajnos ezt a tényt jogászaink és a mozgalmi aktivisták is elhallgatták a nyilvánosság előtt, pedig a kérdésekből nyilvánvaló, hogy bármi is legyen a válasz, csak azt tudjuk meg majd, hogy melyik állam és milyen mértékben szegte meg azokat az általános nemzetközi jogszabályokat, amelyek betartására nem kötelezheti őket senki. Persze a jogi válasznak, illetve (feltéve, hogy a magyar fél számára előnyös a válasz) a válaszon alapuló követelések negligálásának lehetnek politikai következményei, de megállapodni a konkrét lépésekről a két országnak kell. Ez pedig akár végtelenségig is húzható, és mindenképpen kompromisszumot igényel. Nos, ilyen kompromisszum lehet a vízmegosztás is, amit aztán az akkori sajtó akár a Duna visszaterelésének is nevezhet. Ennyi, semmi több nem várható Hágától, sem az építmények lebontása, sem az energiatermelés korlátozása, sem az ivóvízkészlet megmentése. No persze, addig még sok idő telik el, a többkötetnyi kereslet megírásáért sok honoráriumot lehet kifizetni, és a fenékküszöb jogszerű megépítéséről is tonnányi cikket lehet írni.
Mindenesetre addig sem kell szembenézni a szomorú ténnyel, a Duna elterelésének konszolidációjával és az ebből következő többi hátránnyal.
Szeretném azonnal kijelenteni, hogy a keresztgát építését felesleges, elhamarkodott és ostoba lépésnek tartom, ahogy a Duna szabályozásának más, nem az ökológia elveinek figyelembevételével végrehajtott módszereit is. Azt azonban nem tartom elfogadhatónak, hogy az ellenzéki pártok és az állami pénzeken gazdálkodó és tiltakozó Duna-védők a fenékküszöb építését úgy állítsák be, mint egyedüli akadályt, amelyik megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a szigetközi rehabilitációt, a Duna visszaterelését. A másik részről pedig nem fogadható el a fenékküszöb mint a Szigetköz megmentésének egyetlen alternatívája. Ki kell mondani: a jelenlegi gátvita nem az eredeti Duna-ügy egyenes folytatása, ezért nem szabadna elhitetni a társadalommal, hogy itt egy olyan lényeges lépésről van szó, amely hosszú időre kihat a Duna sorsára.
A fenékküszöb nemcsak az eddigiek miatt nem ronthatja a hágai esélyeket, de azért sem, mert a vízpótlás mértékében való peren kívüli megegyezés a hágai keresetben szerepel. Másrészt azt sem ártana figyelembe venni, hogy Dunacsúnnál az elterelés óta folytatódik az árvízlevezető betonlétesítmények építése, ami ellen egyetlen magyar kormány és környezetvédő szervezet sem tiltakozott, sőt a hágai alávetési nyilatkozat szerint „a felek egyöntetűen lemondtak arról, hogy ideiglenes intézkedések elrendelését” kérjék a hágai bíróságtól a per megkezdését megelőzően. Egy kavicsgát felhúzása csökkentené a „hágai esélyek”-et? Mindezek a csúsztatások vezetnek inkább oda, hogy „Hágára várva” véglegessé és visszafordíthatatlanná váljon az építkezés.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]