Bethlen Anna

Nyomtatóbarát változat

Munkanélkülinek lenni márpedig elég nagy baj. A védtelen, jogaikat nem ismerő munkanélkülieket leplezetlen ellenszenv vette körül. A hivatalos munkaügyi központokat elárasztotta az egyre növekvő ügyfélforgalom, s éppen elég gondot okozott nekik a jogosulatlannak minősülő kérelmezők kiszűrése.

Szocialista irodák

A rendszerváltás során a volt állampárt két utódpártjának és a különféle név- és szervezeti változásokkal kísérletező társszervezeteiknek (Népfront, Nőtanács, szakszervezetek) hatalmas presztízsveszteségeket kellett eltűrniük, ha egyáltalán át tudták vészelni a változásokat. Az MSZP ekkor meghirdette „Civil társadalom” elnevezésű programját; ennek keretében kidolgozták, miképp lehet különféle civil, tehát nem pártszerű szervezetek létrehozását kezdeményezni és támogatni. A munkanélküli-egyesületek szervezése tehát, amelynek révén e programot részben megvalósították, a magukra hagyott munkanélkülieket is felkarolta, de feladatot és szervezeti keretet is adott sok olyan ember számára, akik egész addigi életüket közéleti szervezőmunkával töltötték. Az MSZP mint politikai párt számára pedig némi lehetőség nyílt a megkapaszkodásra: az elesettek, a szegények – örök ellenzékiek – bennük láthatták azt a politikai szervezetet, amely törődik velük. Az első munkanélküli-egyesületek majdnem kivétel nélkül az MSZP irodáiban alakultak meg, hiszen eleinte – más szervezeteknek semmijük nem lévén – szinte kizárólag a szocialista párttól remélhették a működési feltételek (íróasztal, papír, írógép, telefon, fűtés, világítás) biztosítását.

Az alapítók hatalmas lelkesedéssel fogtak hozzá az egyesületi élethez. A kis párthelyiségekben ügyfélszolgálatot működtettek, eleinte heti egy-két alkalommal, később naponta. Beültek az MSZP és a szakszervezetek jogsegélyszolgálataira, hogy kitanulják a munkajogot. Országos szövetséget hoztak létre (1991-ben), hogy szervezetüket az országos politika színterein is tudják képviselni. Jártak a munkaügyi központokba, az önkormányzatokba, a pártokhoz. Parlamentben, minisztériumokban előszobáztak, együttműködési megállapodásokat kötöttek, nyilatkozatokat szövegeztek, amelyek az egyesületek ismertetését és főként elismertetését célozták.

Ugyanakkor 1990–91-ben nem volt egyértelműen jó ajánlólevél az MSZP védencének lenni. Sok munkanélküli be sem ment segítséget kérni egy volt MSZMP-székházba. Egyesületek szűntek meg amiatt, hogy vezetőik politikai meggyőződésükkel összeegyeztethetetlennek tartották az MSZP befolyását. A szocialista párt támogatása nélkül ugyanis aligha maradtak volna fenn szép számban munkanélküli-egyesületek; a párttal a hátuk mögött azonban, akarva-akaratlan, politikai jellegű konfliktusok főszereplőivé váltak.

Keresztény kaland

1992-ben, amidőn a szakszervezetek közötti vagyon- és politikai hatalommegosztás kérdését eldöntendő szakszervezeti választásokat írtak ki, fontos kérdés volt, hogy hány szakszervezeti tömörülés indul a választásokon, és ezek melyik politikai áramlathoz állnak közel. Az akkori kormányzó pártok szerény szakszervezeti befolyással dicsekedhettek, ezért aztán a munkaügyi államtitkár közreműködésével akció indult a munkanélküli-egyesületek meggyőzésére: alakuljanak át szakszervezeti szövetséggé, csatlakozzanak az ún. keresztény szakszervezetekhez.

Ez komoly kísértés volt. Az egyesületek fenntartása, ahogy az aktivisták belejöttek a munkába, egyre komolyabb finanszírozási feladatot jelentett. Lassan lejárt az első munkanélküli-aktivisták munkanélküli-járadéka, pénz nélkül maradtak. Az országos szövetség összejöveteleire való utazás, de még az ezek szervezéséhez szükséges levelezés is a munkanélküliek családi költségvetését terhelte. A társadalmi elismertségért küzdő, tekintéllyel és saját vagyonnal nem rendelkező, a társadalom alsó rétegét képviselő szervezetek még csak tagdíjat sem igen szedhetnek tagjaiktól: arra vannak ítélve, hogy működésükhöz, akcióikhoz a szükséges pénzt kérvények és pályázatok útján szerezzék meg.

Sokan átlátták, hogy a felhívás a keresztény tömörülésre a szakszervezetek megosztását célozza. Azon munkanélküli-egyesületek vezetői közül, amelyek legalábbis nem zárkóztak el attól, hogy átálljanak a felsőbb kezdeményezésre alakuló keresztény Munkanélküliek Érdekvédelmi Szövetségéhez (MÉSZ), többen állást kaptak a megyei munkaügyi központoknál – a munkaügyi központok igazgatóinak nagy bosszúságára – mint „társadalmi kapcsolattartók”. Egy a MÉSZ-hez nyíltan csatlakozó egyesület hirtelenjében jelentős pályázati pénzeket nyert. Amikor aztán a kísérlet végül kudarcba fulladt, s a KESZOSZ (a keresztény szakszervezeti szövetség) mégsem duzzadt a munkanélküliek szervezeteivel egymilliós szakszervezetté, ezek az állások megszűntek, a pályázati úton elnyert összeg a bankban maradt.

A „politikus réteg”

Az országos szövetség mindeközben nagy erőfeszítéseket tett a különböző és meglehetős képlékeny állapotban levő demokratikus fórumok tagságának elnyerésére. A Civil Kerekasztal, a Társadalmi Érdekegyeztető Tanács és más, nem párt- és szakszervezetszerű kezdeményezések viszonylag hamar beengedték a munkanélküli-egyesületek képviselőit az üléseikre. A megyei és az országos érdekegyeztető tanácsok és közöttük is elsősorban a munkaügyi tanácsok azonban, amelyek ülésein érdemi – pénzosztó – döntések születnek, amíg lehetett, távol tartották maguktól e szervezeteket. A megyei munkaügyi tanács feladatköre többnyire a decentralizált foglalkoztatási alap felosztására terjed ki, amelynek során az úgynevezett aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök alkalmazásáról, az ezekre szánt összegekről döntenek. Nem mindegy, hogy a rendelkezésre álló keretből mennyit juttatnak a munkahelyek megőrzését szolgáló eszközökre, mennyit szánnak új munkahelyek teremtésére, s mennyivel támogatják munkanélküliek újrafoglalkoztatását. Az e körül folyó vitában a munkanélküliek szervezetei, noha egyébként nyilvánvalóan a szakszervezetekhez állnak leginkább közel, nemegyszer a munkáltatókkal vagy az önkormányzatokkal egyező érdekeket fogalmaznak meg: ők a foglalkoztatás bővítése, a közhasznú állások számának növelése mellett vannak, és – szemben a szakszervezetekkel – nem annyira a már meglevő munkahelyek megtartását szorgalmazzák.

Vannak megyék, amelyekben az érdekegyeztetés helyi fórumain a munkanélküli-egyesületek képviselői különféle (tárgyalási, esetleg szavazati) jogosítványokkal részt vehetnek, de arra is van példa, hogy nem sikerült rendszeres tárgyaló félként elismertetni magukat. Vannak emellett városok, ahol a helyi munkanélküli-egyesület két-három, néhol négy-öt, a fővárosban és Debrecenben, az országos szövetség székhelyén pedig még több közhasznú állást kapott.

Az országos érdekegyeztetés részvevői, a parlamenti pártok és a helyi közigazgatás előtt az egyesületek csak azután tudtak némi tekintélyre vagy legalább ismertségre szert tenni, hogy kialakították országos és középszintű (regionális) hatókörű csúcsszerveiket. Ezt a folyamatot kemény viták jellemezték, így kitermelődött a munkanélküli-egyesületek aktivistái között az a „politikus réteg”, amelynek tagjai több-kevesebb meggyőző erővel meg tudnak jelenni a nyilvánosság előtt. Miközben szövetségük megfelel a demokratikus szervezetekkel szemben támasztott követelményeknek, vezetőik nagyrészt ügyes politikusok, akik a szervezeten kívüli partnerekkel igyekeznek hatékony együttműködést kialakítani.

Pedig magát a tagságot kellene elsősorban felvilágosítani lehetőségeiről, jogairól. Nem oldották meg például tagságuk, tagszervezeteik rendszeres oktatását arról, hogy hová, mikor és hogyan kell pályázatokat benyújtani. Nem tartanak tájékoztatót a vállalkozó egyesületek számára a pénzügyekkel, számvitellel, adózással kapcsolatos ismeretekről. Nincs emberük, aki a számítógéppel rendelkező egyesületeket járva tanítgatná a tagokat, hogyan kell használni a gépet; nem szervezik meg, hogy ha valamelyik egyesület hozzájut egy szoftverhez, azt engedéllyel vagy akár feketén a többi gépre is feltegyék. Még az egymáshoz közel működő egyesületek sem igen fognak össze a rendelkezésükre álló állásajánlatok közös kezelésére; nemhogy erre az egész szövetség vagy regionális szervezetei együtt intézményes kísérletet tennének.

Részvéttel, együttérzéssel

A munkanélküli-egyesületek alaptevékenysége a munkaközvetítés s ennek keretében a munkanélküliek személyes „gondozása”. Ezen a területen az egyesületek jelentős sikereket érnek el. Óriási különbség van aközött, ahogy ők látják el a betérő ügyfeleket, és ahogy a munkaügyi központokban és kirendeltségeiken foglalkoznak velük. Az egyesületeknél a munkanélkülieket részvéttel, együttérzéssel, mondhatni, szeretettel fogadják. A civil szervezetet az a munkanélküli keresi fel, aki kétségtelenül el akar helyezkedni. Nem mondható ez el mindenkiről, aki a munkaügyi központhoz megy: ott muszáj jelentkezni, ha valaki hozzá akar jutni a járadékához. A munkanélküli-egyesületeknél még csúcsforgalom esetén is átlátható az ügyfelek száma: a hivatalos szolgáltatásokhoz viszonyítva sokkal könnyebb dolguk van, ha személyre szabott állásajánlatokat akarnak kínálni az érdeklődőknek.

A munkanélküli-egyesületek viszonya a munkaügyi központokkal ellentmondásosan alakult. Ma is általános vélemény a munkaügyi irányítás köreiben, hogy az egyesületek nem akarnak mást, mint hozzájutni a munkaügyi központ féltve őrzött állásajánlati listáihoz. Ez azonban nem így van. Természetesen szeretnék megszerezni az álláslistákat, meg is szerzik, ahogy tudják. Emellett azonban folyamatos hirdetésfigyeléssel, személyes kapcsolataik mozgósításával és állandó „felderítő” munkával tárják fel a további kínálatot.

Nonprofit, ami nincs

Vállalkozási kísérleteik messze nem hozták azokat az eredményeket, amelyekkel eleinte számoltak. Már az első egyesületek s különösképp az országos szövetség vezetői 1991-ben elhatározták, hogy saját vállalkozásokat alapítanak, ezzel is hozzájárulva a munkanélküliség mérsékléséhez. Valahogy úgy gondolkoztak, hogy a gazdaság hirtelen összeomlása az addigi gazdasági vezetés tehetetlenségének tudható be, tehát nincs másra szükség, mint okos és tevékeny emberek összefogására, s lesz munka, lesz fellendülés. Egy-egy betéti társaságot, néhol szövetkezetet alapítottak, és levelet írtak az önkormányzatnak, hogy a vállalkozásukban szereplő munka nélküli szakemberek rajtra készen várják a megrendeléseket.

Ahogy telt az idő, szerényebbek lettek a tervek. Az országos szövetség kongresszusain megfogalmazódott egy ötlet szociális diszkontbolthálózat kialakítására. Ennek feltétele lett volna, hogy a helyi önkormányzatok ingyen juttassanak helyiségeket, és járják ki a munkaügyi központoknál az alkalmazottak közhasznú állásban való foglalkoztatásának lehetőségét. A kezdeményezők pályázatot nyújtottak be a Népjóléti Minisztériumhoz is, hogy meglegyen az árualap feltöltéséhez szükséges indulótótőke. Szerették volna megszerezni az önkormányzatoktól a „kuponok” beváltásának monopoljogát, hogy így legalább a szociális segélyezettek állandó vendégei legyenek boltjaiknak. (Az önkormányzatok a szociális segély egy részét vásárlási utalványok, „kuponok” formájában adják ki, hogy a segély a megfelelő célra – ne a kocsmába – jusson.)

A diszkontbolthálózat tervéből azonban nem sok valósult meg. Van ugyan néhány település, ahol munkanélküli-egyesületek az önkormányzat segítségével üzletet nyitottak. A minisztériumi pályázaton azonban nem nyertek, s többnyire a kuponbeváltás monopóliumát sem szerezték meg.

Tudunk egy világbanki hitelt elnyert munkanélküli-egyesületről, amely – egyébként egy a fentiekben leírt diszkontbolt társaságában – két péküzemet hozott létre munkanélküliek foglalkoztatására és a környék ellátására. Ma, amikorra kétéves működés után meg kellett kezdenie a kamatfizetés mellett a tőke törlesztését is, s ezzel egy időben az önkormányzat megvonta a helyiségek ingyenes használatának a jogát, az egyesület csőd előtt áll.

Sok egyesület az Országos Foglalkoztatási Alapítványhoz (OFA) nyújtott be pályázatot bértámogatásért, de akadt köztük olyan is, amely a kapott pénzből úgynevezett nonprofit vállalkozást akart létrehozni. Egy városi egyesület munka nélküli szakiparosok brigáddá szervezéséhez a szükséges szerszám- és anyagkészlet fedezetére kérte az OFA támogatását. A pályázók azt tervezték, hogy a brigád olcsó szolgáltatásait a szociális segélyezettek veszik majd igénybe az önkormányzat anyagi hozzájárulásával, s ez biztosítja az állandó forgalmat a vállalkozás számára. A terv végül nem valósult meg, mivel az OFA szigorú hatékonysági feltételekhez kötötte a támogatást.

Az egyik falusi munkanélküli-egyesület átképző tevékenységbe fogott. Ebből némi bevételre is szert tett, s mivel ezt szabályszerűen bejelentette, az év végén megérkezett az adóhatóság értesítése a befizetendő adóról. Az egyesület vezetője értetlenül áll az eset előtt: év közben a bevételt igen fontos dolgokra: az átképzés fejlesztésére és az egyesület fenntartására fordították.

Előreláthatólag igen sokáig csak kevés sikeres „munkanélküli-vállalkozással” számolhatunk. Felvetődik a kérdés, mit is tekinthetünk vállalkozásnak, és mit vállalkozásszerű szociális foglalkoztatásnak. Hol van a határ azok között a tevékenységek között, amelyeket azért támogatnak központi vagy magánalapítványok kereteiből, hogy azután a saját lábukra álljanak, és megéljenek a piacon; és azok között, amelyek fenntartása egyértelműen karitatív célokat szolgál, s csak formailag vállalkozások? Egy biztos: nagyon sokáig szükség lesz még arra, hogy a munkanélküli-egyesületeket segítse a társadalom.

• Gazdaság és társadalom