Amíg az archaikus vonásokat mutató hagyományos életformák túlsúlya jellemezte a roma társadalmat, addig a modern értelemben vett politikai szerveződés lehetősége fel sem merülhetett, de a hagyományos életkereteknek a 60-as évek elején felgyorsuló bomlása, a munkaerőtartalék-státus és a pártállam társadalmi és politikai viszonyai sem kedveztek ennek.
Az űr
Egy 1961-es párthatározat szerint: „A cigánykérdés megoldásával kapcsolatban még számos helytelen nézet érvényesül. Sokan nemzetiségi kérdésként fogják fel, és javasolják a cigány nyelv fejlesztését, cigány nyelvű iskolák, kollégiumok, cigány termelőszövetkezetek stb. létesítését.
Ezek a nézetek nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket.”
Ez az állásfoglalás világossá tette, hogy a pártállam az asszimilációt tekinti egyedül üdvözítő útnak. Ehhez a maga atyáskodó módján hajlandó volt némi anyagi támogatással is hozzájárulni (lásd a telepfölszámolást szolgáló, erősen korlátozott összegű kedvezményes lakásépítési és vásárlási kölcsönöket), de az fel sem merült, hogy a cigányokat partnernak tekintse, és azt is figyelembe vegye, hogy ők mit akarnak. (Valószínűleg többfélét, bár ezt a többfélét nehezen tudták volna artikulálni.)
A párthatározat születésének évében megszüntették az 1957-ben alakult Cigány Kulturális Szövetséget is. A romák nevében ezt követően hosszú ideig legfeljebb néhány származását vállaló értelmiségi szólalt meg. Olyanok, akik a kultúra különböző területein (irodalom, képzőművészet, zene, népi iparművészet, néptánc stb.) jelentőset vagy legalábbis figyelemre méltót alkottak, de mint politikai szereplők légüres térben mozogtak. Nem volt semmiféle hátországuk, s így menthetetlenül Tamás bátya szerepébe kényszerültek. (Közéjük tartozott többek között Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Orsós Jakab és Péli Tamás.)
A 80-as évek közepére nyilvánvalóvá vált az asszimilációs politika csődje. A romák felemelkedése, beilleszkedése nem történt meg, sőt újabb, a korábbiaknál súlyosabb válságtünetek jelezték, hogy a szakadék a nem romák és a romák többsége között tovább mélyült.
A politikai vezetés stratégiaváltásra kényszerült. Egyrészt erősödött a rendőri elnyomás (a munkanélküliség első jeleit látva 1985-ben megszigorították a közveszélyes munkakerülésre vonatkozó rendelkezéseket, és bevezették a szigorított javító-nevelő munka intézményét, s az ennek nyomán foganatosított intézkedések elsősorban a romákat sújtották), másrészt a tapasztalatokból okulva lemondtak arról, hogy az amúgy is költséges állami gondoskodás révén gyors asszimilációs sikereket érjenek el, és a romákkal kialakítandó közmegegyezést helyezték előtérbe.
Kegyes rend
A váltás 1984-ben egy párthatározat nyomán kezdődött. Kimunkálásában és megvalósításában jelentős szerep jutott a Hazafias Népfrontnak. Az elvi alapokat „A Hazafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében” című írásmű rakta le: „A cigányság civilizációs és társadalmi-kulturális felzárkóztatásának programja ellentmondásos program. Ennek az ellentmondásnak része, hogy a cigányság életmódja történelmileg alakult ki, megváltoztatása egy-két nemzedék alatt nem végrehajtható. Ennek következtében másságuk még hosszabb időszakon át fennmarad. (…) Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági helyzetünk…, aminek következtében a cigányságot mint az új közmegegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsoportot kell figyelembe vennünk.”
A Hazafias Népfront haladéktalanul hozzálátott a romák bevonására épülő új közmegegyezés gyakorlati kimunkálásához. A feladat kényes egyensúly kialakítását igényelte. Létre kellett hozni egy fórumot, amelyről elhihető, hogy a hazai romák érdekképviseletét látja el, ugyanakkor meg kellett akadályozni, hogy egy valóban autonóm szerveződés jöjjön létre. Ebben az időben ugyanis már leadták névjegyüket azok a fiatal roma értelmiségiek (elsősorban Bari Károly, Daróczi Ágnes és Zsigó Jenő), akik nem voltak hajlandók elfogadni a politikai lojalitást feltételező „díszcigány” státust, és új alapokra kívánták helyezni a cigánypolitikát. Nemzetiségi jogokat, és demokratikus képviseleti elvek alapján működő nemzetiségi szövetséget követeltek választott, ellenőrizhető és visszahívható vezetőkkel. Olyan szervezetet akartak, amely valóban egyenrangú, szuverén tárgyalópartnerként léphet fel.
A politikai vezetés és különösen azok, akik az új koncepció intézményes feltételeinek megteremtése körül bábáskodtak, semmitől sem rettegtek annyira, mint ettől a lehetőségtől. Ekkor vált a hivatalos cigánypolitika meghatározó szereplőjévé dr. Vass Csaba, a Hazafias Népfront Társadalompolitikai Osztályának vezetője és Báthory János, előbb a Művelődésügyi Minisztérium illetékes előadója, utóbb a kisebbségi ügyek kormányfőtanácsosa. Mindketten úgy ítélték meg, hogy az ifjú radikálisok a roma identitás kizárólagosságára épülő „cigánynacionalista”, „szeparatista” törekvéseket képviselnek, amelyek súlyos fenyegetést jelentenek a magyarság számára. Éppen ezért az elkövetkező években minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy ezeket a törekvéseket visszaszorítsák.
Tanácskapocs
A Hazafias Népfront első lépésként az Országos Cigány Tanács (OCT) létrehozását javasolta: „A tanács célkitűzése a magyarországi cigány etnikum politikai érdekképviseletének biztosítása a HNF mozgalmi keretein belül. A tanács az MSZMP politikája alapján más állami szervekkel és az egyházakkal együtt látja el feladatát.”
A javaslatot írásban véleményezte a roma értelmiség öt képviselője, az ún. munkabizottság. Számos kritikai észrevételt tettek. Úgy ítélték meg például, hogy a létrejövő testület egyrészt tisztázatlan és erősen korlátozott hatásköre, másrészt összetétele folytán semmiképpen sem tekintheti magát a cigányok képviseleti szervének. (A tanács tagjait a Hazafias Népfront Országos Titkársága jelöli ki és hívja össze a HNF Megyei Bizottságai bevonásával.) Azt is kifogásolták, hogy a tervezet nem tisztázza a tagok kiválasztásának módját és felelősségük tartalmát (kijelölés, beszámoltatás, visszahívhatóság). A kritika azonban süket fülekre talált. Az OCT 1985 tavaszán lényegében az eredeti javaslatban szereplő feltételekkel alakult meg. Elnöke a „kipróbált” roma értelmiséget reprezentáló Choli Daróczi József, titkára pedig a HNF egyik funkcionáriusa, Szigeti László lett. Tagjai között a későbbi főszereplők közül ott szerepelt Farkas Flórián, Mezei István, Náday Gyula és Báthory János is. A tagok kiválasztása egyébként teljes mértékben igazolta a véleményezők előzetes aggályait. A területi „küldöttek” a megyei vezetésnek elkötelezett, ugyanakkor teljesen felkészületlen, önálló véleményalkotásra és kezdeményezésre alkalmatlan embereknek bizonyultak. Természetesen őket bízták meg a Megyei Cigány Tanácsok megalakításával. Egyikük a megyei első titkártól, tanácselnöktől és rendőrkapitánytól kért tanácsot, kiket is vegyen maga mellé a testületbe.
Kidobós játék
Kormos Sándor művelődési minisztériumi főelőadó 1985 júliusában összehívta a „Magyarországi Cigány Művelődési Közösségek Egyesülete” Előkészítő Bizottságának alakuló ülését, amelyen 17-en vettek részt, többek között – a HNF képviseletében – Vass Csaba is. Nem hívták meg viszont Lakatos Menyhértet, az egyik legismertebb roma értelmiségit, aki akkor fekete báránynak számított, mert nem sokkal korábban interjút adott a párizsi Le Monde-nak, és ebben kritikusan szólt a romák magyarországi helyzetéről. A meghívóhoz ezúttal is mellékeltek egy tervezetet, amelyben többek között ez állt: az egyesület „tevékenységével járuljon hozzá a cigány lakosságot érintő párt- és állami határozatokban megfogalmazott oktatási-kulturális célkitűzések megvalósításához; az egyesület céljának elérése érdekében a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája alapján az állami és társadalmi szervekkel együttműködve látja el feladatát” stb.
Bevezetőjében Kormos Sándor hangsúlyozta, hogy a létrehozandó intézmény egyesületként fog működni.
A radikálisok (Bari Károly, Daróczi Ágnes és Zsigó Jenő) azonban félresöpörték a felsőbbség által kimunkált koncepciót, és önálló javaslatot terjesztettek elő. A többféle és erősen korlátozott jogkörű testület (OCT, Kulturális Egyesület) helyett egyetlen megfelelő súlyú, jog- és érdekvédelmi feladatokat ellátó szervezet létrehozását kezdeményezték. Ehhez előfeltételnek tekintették, hogy a romákat ismerjék el nemzetiségnek, és biztosítsák számukra a nemzetiségi jogokat, méghozzá nem a Magyarországon aktuálisan elismert, hanem a nemzetközi egyezményekben elfogadott kisebbségi jogokat. A létrehozandó szervezet státusát e jogok alapján kell meghatározni. Kérték Kormos Sándort, hogy közvetítse álláspontjukat a felsőbb szervek felé, mert ők csak ilyen feltételekkel hajlandók tárgyalni. Kormos és Vass szavazásra bocsátotta a kérdést, a bizottság pedig támogatta a javaslatot. A következő ülésen azonban Kormos egyértelművé tette, hogy csak a tervezetben szereplő elképzelések megvalósítására van lehetőség. Azokat, akik továbbra is vitatkozni próbáltak – többek között Osztojkán Bélát, aki ma a Phralipe vezetője – kiutasította a teremből. Az ülésen kisebbségben maradt radikálisok a persona non gratának nyilvánított Lakatos Menyhérttel szövetkezve tettek még egy kísérletet: a kor szellemének megfelelően levelet írtak a pártközpontba. A levélre nem érkezett válasz, ellenben Lakatos Menyhértet – egyedül – behívatták, és fölajánlották neki a leendő Kulturális Szövetség elnöki tisztét. Ezt követően Lakatos közölte volt harcostársaival: „Gyerekek, értsétek meg, nincs más lehetőség, ezt el kell fogadni.”
1986. július 16-án megtartották a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alakuló ülését. Ezen Kormos Sándor kifejtette, hogy a cigány művelődési közösségek legyenek a szocialista normarendszer elsajátításának a terepei, a hozzászólók többsége pedig azzal volt elfoglalva, hogy hűségnyilatkozatot tegyen a KISZ-nek és a pártnak. A radikálisok nevében Daróczi Ágnes ugyan felolvasott egy nyilatkozatot, amelyben arra biztatta a jelenlevőket, hogy ne fogadják el a „felsőbb szervek” diktátumát, de a kezdeményezést Vass Csaba aktív közreműködésével villámgyorsan leszerelték, a radikálisokat pedig távozásra kényszerítették. Ezt követően a Kulturális Szövetség zavartalanul megalakulhatott. A szervezet elnöke Lakatos Menyhért, elnökhelyettese Péli Tamás, titkára Choli Daróczi József lett. Csak az nem volt világos, hogy kikből áll a tagság, mert erről az alapszabály nem rendelkezett. A probléma csak 1987. december 12-én, az első közgyűlésen oldódott meg. Ekkor fogadták el azt az alapszabály-módosító javaslatot, hogy a tagfelvétel kérdésében az elnökség dönt, és elutasítás esetén jogorvoslatra nincs lehetőség. Magyarán: az elnökség tagjainak módjuk volt megválogatni azokat, akik eldöntik, hogy a későbbiekben megerősítik-e őket tisztségükben, avagy megvonják tőlük a bizalmat.
Akceleráció
1988-ban az ún. „radikális” roma értelmiségiek megjelentek a nyilvánosságban és a közéletben. Közvetlenül a májusi pártkongresszus után heves vitát kiváltó interjút közölt a Magyar Nemzet Zsigó Jenővel, a „radikálisok” egyik legismertebb képviselőjével. Ebben a vitában megszólalt a „mérsékeltek” egyik ismert képviselője, Náday Gyula is: „Az a véleményem, hogy az ilyen személyek (mint Zsigó Jenő – a szerk.) igyekeznek az »ellenzékkel« szót érteni, és a cigányságot mint tömeget bázisnak tekinteni. A cigányságot is ők fosztják meg, és nem a politika, mert a sok gond mellett társadalmunk – a lehetőségekhez mérten – nyújt segítséget. (…) A cigány értelmiség, ha egységes lett volna, akkor most a Magyar Nemzetben nem a cigányság válságos helyzetéről indult volna vitasorozat, hanem arról, hogy a pártértekezlet határozatát milyen formában párosíthatjuk a cigány érdekekkel.” (Magyar Nemzet, 1988. június 28.)
A „radikális” és a „mérsékelt” roma politikusok között, mint láttuk, a cigányság nemzetiségi státusa volt a vízválasztó. A májusi pártkongresszus után a cigány politika irányítóinak a Hazafias Népfrontban számolniuk kellett azzal, hogy a roma kisebbségnek előbb-utóbb biztosítani kell azt a státust, amelyet a „radikálisok” 1985 óta követeltek. A HNF csak akkor remélhette, hogy – a meglévő nemzetiségi szövetségekhez hasonlóan – a romák nemzetiségi szövetségét is a befolyása alatt tarthatja, ha azt nem azok vezetik, akik harcoltak érte, hanem azok, akik lemondtak róla.
1988 novemberének elején a fönt idézett Náday Gyula bejelenti a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének megalakulását. Náday „tájékoztatási jelentése” szerint a „Kezdeményezés eredetileg a HNF Országos Cigánytanácsának kommunista frakciójából indult ki.” 1989. január 16-án az MCDSZ alakuló ülésén (ahonnan a hagyományoknak megfelelően kizárták, illetve megpróbálták kizárni azokat, akik nem a HNF meghívójával érkeztek) „célként fogalmazzák meg a nemzetiséggé válást”. Náday nyilatkozata szerint az „MCDSZ szerveződési mintául a többi magyarországi nemzetiségi szövetséget” választotta (HVG, 1989. január 21.).
Látjuk tehát, hogy a „mérsékeltek” véleménye a cigányság nemzetiségi státusa ügyében 180 fokos fordulatot vett. Véleményüket a párt és a Népfront fordította meg. Náday Gyula és Mezei István 1988. november 1-jén kelt levelükben a következőket írják: „…a tervezett alapszabályt 1988. október 31-én átadtuk Vass Csaba és Eff Lajos elvtársaknak. (…) Itt hangzott el egy újabb megnevezés (a Nádayék által támogatott Országos Cigánytanács Szövetség helyett – szerk.): Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége. A javaslattevő személy neve szintén Vass Csaba elvtárs. (…) Minekünk, hogy – Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége – még magas, és nem akarunk nemzetiség lenni…” Két héttel később az MSZMP PB úgy határoz, hogy a nemzetiségi „törvénynek lehetőséget kell adnia arra, hogy a magyarországi cigányság – amennyiben ezt szervezetei kezdeményezik – nemzetiségnek deklarálhassa magát”.
Ekkor Nádayék egy csapásra felnőnek a Vass Csabától kapott nevükhöz, és deklarálnak. Az OCT a PB-határozat után hat nappal szintén követeli a nemzetiségi státust. Az MCDSZ szervezőit – köztük Farkas Flóriánt – a HNF Országos Tanácsában kiállított ajánlólevelekkel látták el, amelyek a „szervező elvtárs” támogatására biztatták a helyi politikai vezetőket.
Az ellentábor
Az MCDSZ elnöke március elején feljelentette a fővárosi tanácsnál a tanács cigányügyi titkárát többek között azzal a váddal, hogy az alakuló ülésen kommunistaellenes kijelentéseket tett, és részt vett a „radikálisok alapszabályzatának” a kidolgozásában.
Ez a feljelentés már a Phralipe megalakulásának előkészületeire reagál.
A Phralipe Független Cigány Szervezet több hónapos előkészítő munka után, 1989 áprilisában alakult meg az ELTE esztétika tanszékén. Az első ügyvivői testület tagjai voltak: Osztojkán Béla ügyintéző titkár, aki változó címekkel azóta is a szervezet első embere, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, Balogh Attila és a „radikális” roma értelmiségi csoporthoz közel álló, nem roma értelmiségiek, Havas Gábor, Hoppál János, Lázár Guy, Solt Ottilia, Révész Sándor. A későbbiekben részt vett a szervezet vezetésében többek között Daróczi Ágnes is.
A Phralipe alapító nyilatkozata igen élesen elítéli a rezsim cigánypolitikáját és az általa létrehozott szervezeteket. Nem sajátítja ki a cigányság képviseletét („tagjai véleményét képviseli”), de fellép a kisajátítási kísérletek ellen: „Nem kíván részese lenni annak a manipulatív politikának, amely mind ez ideig elodázta a magyarországi cigányság valódi érdekképviseletének megvalósítását. (…) Elhatárolja magát azoktól a jelenlegi állapotokat előidéző és konzerválni igyekvő politikai törekvésektől, amelyeknek a létező »cigány szervezetek« nemcsak szenvedő alanyai, hanem partnerei és tevékeny végrehajtói is.” (Romano Nyevipe, 1989. május 9.)
1989 nyarán egy időben kezdeményezte a cigány szervezetek közötti tárgyalások, egyeztetések megindítását a Phralipe (az első szolidaritási napon, július 14-én) és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (július 16-i közgyűlésén). Mind a Phralipének, mind az MCDSZ megalakításával elhalásra ítélt korábbi népfrontos szervezeteknek, mindenekelőtt a Kulturális Szövetségnek az volt az érdeke, hogy megakadályozzák az MCDSZ monopóliumának kialakulását.
A Phralipe az MCKSZ kezdeményezésére összefoglalta az álláspontját: „valamennyi cigány szervezet egy közös szervezet létrehozását tűzi ki célul… amely a nemzetiségi szövetség feladatait látja el.” A Phralipe azonban csak azokkal a szervezetekkel hajlandó erről a szövetségről tárgyalni, amelyek szakítanak a HNF-fel, az MSZMP-vel, és elítélik a hatalom cigánypolitikáját. (Magyar Nemzet, 1989. augusztus 10.)
Ezen az alapon természetesen nem lehetett a cigány szervezetek szövetségét létrehozni.
1989 nyarán az MDF és az MSZMP cigánypolitikája Báthory János személyén keresztül összekapcsolódik. Für Lajos 1989 júniusában már Báthory Jánost nevezi meg az MDF cigányügyi szakértőjeként (lásd Beszélő, 1991. november 30.) Augusztusban Báthory János bizalmas „szakanyagot” készít az MSZMP számára a cigányság politikai helyzetéről, amelyben a következőket ajánlja: „Az MSZMP deklarálja, hogy a cigányságot nemzetiségnek ismeri el, és fogadja el nemzetiségi szövetségként azt a szervezetet, amely politikájának legjobban megfelel. Ez meggyőződésünk szerint jelenleg az MCDSZ”, amely „jogilag önálló szervként is vállalja a HNF-fel való együttműködést. Vidéki szervezetei a HNF-hálózathoz kapcsolódnak. (…) Vezetői… és tagságából is sokan MSZMP-tagok. (…) Ha lenne egy koncepció, a párt nyomást tudna gyakorolni a kormányra, hogy melyik szervezetet ismerje el tárgyalópartnernek és melyiket finanszírozza.” (Lásd Beszélő, 1992. február 22.)
E dolgozat megszületése után az MCDSZ az Országos Cigánytanács támogatásával augusztus 26-i küldöttgyűlésén deklarálja, hogy „a mai naptól nemzetiségi szövetségként kíván működni”, és „mint nemzetiségi képviselet a nemzetiségi státussal járó összes jogi és alkotmányos jogosítványokra igényt tart. Alapszabálya a többi nemzetiségi szövetség alapszabályával megegyező.” (Magyar Nemzet, 1989. augusztus 28.)
Erre a nyilatkozatra adott válaszában fogalmazta meg a Phralipe első ízben – és a magyarországi kisebbségi szervezetek közül elsőként – a kisebbségi önkormányzati rendszer alapelvét, hogy ti. egy kisebbség egészét csak a kisebbség tagjai által, szervezeti hovatartozástól függetlenül, egyenlő szavazati joggal megválasztott testület képviselheti. (A nyilatkozat szöveghibával jelent meg a Magyar Nemzet 1989. szeptember 4-i számában.)
A következő lépés az MCDSZ nemzetiségi szövetségként való elismertetése felé az volt, hogy a Népfront az MCDSZ elnökét jelölte kooptálásra az Országgyűlés országos listáján megürült helyre. (A nemzetiségi szövetségek elnökei országos listán hivatalból bekerültek a parlamentbe.)
Az MSZMP, majd a Népfront szétesése megállította ezt a folyamatot. Az MCDSZ, amely 1989 elején húszezer, 1989 őszén hatvanezer, 1991-ben száztízezer, majd kétszázezer taggal dicsekedett, a valóságban sohasem tudott jelentősebb szervezett erőt felmutatni.
Sok párt, sok nyomás
A Phralipe működésének első másfél évében a politikai élet kicsi, de meglehetősen aktív szereplője volt. Számos nyilatkozatot adott ki többek között a bevándorlási törvényről, a választójogi törvényről, a „négyigenes” népszavazásról, a miskolci gettóépítési tervekről, Csurka hírhedt rádiójegyzetéről, Kéri Kálmánnak a II. magyar hadsereg „igazságos harcával” kapcsolatos állításairól, a taxisblokádról stb.
1989 novemberében a Phralipe kiadta „cigánypolitikai téziseit”, és ennek alapján tárgyalásokat kezdeményezett a politikai pártokkal. Érdemi tárgyalások ezekről a tézisekről nem folytak, de létrejött egy választási megállapodás az SZDSZ és a Phralipe között.
A választások közeledtével intenzív kapcsolatkeresés kezdődik a pártok és a cigány vezetők között. 1989 végén megalakul Mohácsi Attila vezetésével az MSZP Cigány Munkás Tagozata. 1989. február 8-án viharos körülmények között eltávolítják az MCDSZ éléről Náday Gyulát, és az új vezetés, amelynek főtitkárként már Farkas Flórián a kulcsembere, március elején ajánlást dolgoz ki az MDF-fel való széles körű együttműködésre („a Magyar Demokrata Fórummal való együttműködés a legfontosabb feladatunk”). A választások első fordulója után kiderült, hogy a különböző pártok színeiben induló roma jelölteknek (Hazafias Választási Koalíció: Raduly József, Lakatos Menyhért; MSZP: Péli Tamás; SZDP: Farkas Pál és a cigány szociáldemokrata párt többi jelöltje; Természetes Társadalomvédők Szövetsége: Náday Gyula stb.) semmi esélyük nem volt, az SZDSZ listáján induló phralipések kivételével. Ennek hatására a két választási forduló között hat cigányszervezet hívta fel táborát az SZDSZ támogatására.
Az MDF vezette kormány gyakorlatilag a fentebb idézett Báthory János kezébe adta a cigánypolitikát.
1990 nyarán nagyjából megismétlődött az, ami egy évvel azelőtt történt: az MCKSZ kezdeményezte a cigány szervezetek csúcsszervének a létrehozását, a tárgyalások azonban megszakadtak az első találkozó után, amelyen a „radikálisok” és a „mérsékeltek” kölcsönösen a cigányság elárulásával vádolták egymást.
Az önkormányzati választások előtt hat szervezet a „radikálisok” és az MCKSZ kiiktatásával gyorsan összeütött egy csúcsszervet, amely azonban a választásokon nem ért el komolyabb eredményeket, és a választások után nyomtalanul eltűnt.
Időközben az MCDSZ új vezetése is széthullott. Az alelnök júliusban a helyi vezetőkhöz írott levelében többek között azt állítja, hogy „Farkas Flórián és Oláh József az MCDSZ nevével nap mint nap más pártoknak kötelezi el magát. Legutóbb a Fidesznek!!” Ősszel a tagság visszaülteti Náday Gyulát az MCDSZ elnöki székébe, Farkas Flórián távozik a szervezetből, Szolnokon földijeivel megalakítja a Lungo Dromot, és október 26-án már ennek képviseletében vesz részt a Roma Egység-Parlament Előkészítő Bizottságának első ülésén.
Csúcsszaporulat
A Roma Parlament megszervezése az önkormányzati választások után kezdődött, és január 19-én, az alapító kongresszussal ért véget.
Másfél év után sikerült összeütni a cigány szervezetek első csúcsszervét, amelynek néhány hét után megalakult az első ellencsúcsszerve, és azután még sok.
A Roma Parlament fogta össze először az egymástól a lehető legmesszebb álló cigány szervezeteket. Ez azért volt lehetséges, mert a Phralipe feladta azokat a feltételeit, amelyekhez korábban ragaszkodott.
Ennek több oka van. Először is a politika meglehetősen nagy nyomást gyakorolt a cigány szervezetekre, majdhogynem zsarolta őket azzal az igénnyel, hogy produkáljanak végre egy egységes tárgyalópartnert. Másodszor, nem lehetett már bízni abban, hogy a cigány kisebbség önkormányzat rövid időn belül létrejön. Harmadszor, a Phralipe politikai presztízse, pozíciója, intellektuális ereje még, és szervezeti ereje, csoportjainak hálózata már elég erős volt ahhoz, hogy a Phralipe vezetői joggal számítsanak meghatározó, domináns szerepre az ő kezdeményezésükre létrejövő csúcsszervezetben. Negyedszer, azoknak az értelmiségieknek, akik ragaszkodtak az együttműködés elvi alapjának a tisztázásához, nem volt már olyan nagy súlyuk a szervezetben, annál inkább azoknak a helyi csoportoknak, illetve helyi vezetőknek, akik számára ez nem volt olyan nagyon fontos. Ötödször, nem is volt partner sem a kormánypártok oldalán, sem az ellenzékben a cigánypolitika elvi alapjainak, stratégiai kérdéseinek megvitatásához, mert nem volt komoly politikai erő, amely időszerűnek tartotta volna (vagy tartaná azóta), hogy ezzel foglalkozzék, ily módon az elvek tisztázásának kevés gyakorlati indítéka maradt.
Nem is tisztázódtak az együttműködés alapjai, a „célközösség” keretei. Ehhez való vitaanyagot csak a Phralipe készített, arról azonban a tárgyalások során kevés szó esett. El sem fogadták, el sem vetették. Komolyabb dolgokra, a működési rend kialakítására, a posztok elosztására, az anyagi természetű kérdések megvitatására kellett az idő, idő pedig nem volt több, mert ha a közös marok később nyúlt volna be a parlamentbe, akkor egy évig üresen maradt volna.
15 cigányszervezet csatlakozott a Roma Parlamenthez. A maradék néhány hét múlva egy másik csúcsszervhez, a maradék maradéka kicsit később egy harmadikhoz.
Osztóképző
A Phralipe vezetői kerültek a Roma Parlament élére, Horváth Aladár elnökként Osztojkán Béla főtitkárként, Zsigó Jenő szóvivőként. Náday Gyulának az alelnöki poszt jutott.
A Roma Parlament megalakítása elmélyítette az ellentéteket a Phralipe vezetésén belül. Többen nem értettek egyet azzal, hogy a Phralipe ilyen formában együttműködjön a kétes múltú és kétes jelenű roma vezetőkkel és szervezetekkel. A Phralipe vezetéséből kivált Daróczi Ágnes és – valamivel később – Hága Antónia. Az SZDSZ frakciójában tevékenykedő roma képviselők, Hága Antónia és Horváth Aladár lényegében az egész parlamenti ciklus alatt igen rossz viszonyban voltak, és gyakran egymás ellen dolgoztak.
Áprilisban kirabolták a Roma Parlament irodáját. A nyomozás nem vezetett eredményre. A betörés kapcsán Náday támadást indított a Roma Parlament phralipés vezetői ellen. A Roma Parlament plénuma válaszképpen felfüggeszti Náday Gyulát alelnöki tisztségéből. Decemberben az MCDSZ (ötven fő részvételével) tüntetést szervez a Roma Parlament vezetői ellen. 1992 elején az MCDSZ-t kizárják a Roma Parlamentből.
Egy, kettő, három…
A Roma Parlamenttel szemben álló első ellencsúcsszervezet, a Cigány Szervezetek Érdekszövetsége 1991 elején alakul meg, a második, a Roma Fórum 1991 végén, a harmadik, az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetsége 1992 őszén. Az Érdekszövetség vezető politikusa Rostás Farkas György. Rostás Farkas számos interjúban hangot ad kormánypárti meggyőződésének. 1991 novemberében a 168 órának adott nyilatkozatában kiáll Borgulya Gyula rendőr őrnagy mellett, akit a Roma Parlament a Pesti Hírlapnak adott botrányos, cigányellenes interjúja miatt följelentett. 1994-ben Rostás Farkas az MDF országos listáján indult a választásokon.
A Roma Fórumot az MSZP támogatásával alapította Mohácsi Attila, az MSZP Cigány Munkás Tagozatának korábbi vezetője és Farkas Pál, a Magyarországi Cigányok Szociáldemokrata Pártjának vezetője.
1992 elején összeült a Társalgó, a csúcsszervezetek csúcsszerve, érdekegyeztető fóruma, de ez igen hamar szétesett, miután megalakulásával egyidejűleg a Roma Fórum és az Érdekszövetség vezetői Nádayval együtt feljelentették az Országgyűlés emberi jogi bizottságának elnökénél Horváth Aladárt, aki szerintük éles hangú felszólalásaival és interpellációival „elfogultan és egyoldalúan interpretált (sic!) a cigányságról, ezzel félreinformálta a magyar közvéleményt…”
Az Együttélést Raduly József, a 100 tagú Cigányzenekar vezetője alapította. Raduly Nádayhoz hasonlóan először a Roma Parlament vezetését igyekezett kivenni a „radikálisok” kezéből. A Roma Parlament II. kongresszusán harcba indult az elnökségért, de alulmaradt Horváth Aladárral szemben. A nyár folyamán a Roma Parlament vezetésében felmerül a gyanú, hogy Farkas Flórián és Raduly József rendszeresen tájékoztatják a Kisebbségi Hivatalt arról, ami a Roma Parlament ülésein történik, eljuttatják a parlament iratait Báthory Jánoshoz, és az ő megbízásából igyekeznek megtörni a Roma Parlament „radikális” irányvonalát. Válaszul Farkas és Raduly kivitték szervezeteiket a Roma Parlamentből, és októberben létrehozták az Együttélést, amely ekkortól a másik két ellen-csúcsszervezettel együtt támadta a Roma Parlament „radikális” irányvonalát.
Nagy Phralipe, kis Phralipe
Péli Tamás MSZP-s képviselő 1992 nyarán azt javasolja, hogy a „törekvéseiben despotikus, módszereiben agresszív és intoleráns” Roma Parlament fenntartásához szükséges összegből inkább egy koordináló feladatokat ellátó információs központot hozzanak létre a cigányszervezetek számára. Ehhez a javaslathoz csatlakozik Hága Antónia is.
Miután a Phralipe valamennyi számottevő riválisa kivált a Roma Parlamentből, a Roma Parlament bomlása a Phralipén belül folytatódik. 1993 februárjában a Roma Parlament III. kongresszusán Osztojkán Bélát kibuktatja a vezetésből a többi phralipés vezető, akik márciusban a Phralipe éléről is el akarják távolítani Osztojkánt. A rendkívüli közgyűlés azonban minimális többséggel bizalmat szavaz az elnöknek. A Phralipe kilép a Roma Parlamentből, a Roma Parlament vezetői pedig kilépnek a Phralipéból. A Roma Parlament ekkor már nem több, mint az egykori Phralipe kisebbik része.
Az 1994-es választások előtt a cigány szervezetek ismét pártot keresnek maguknak. A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége a Kisgazdapárthoz csapódik, Rostás Farkas felkerül az MDF listájára, április elején még Farkas Flórián is szerepel az MDF országos listáján, de a hónap közepére lekerül onnan. Náday a balszélről a jobbszélre keveredve a MIÉP-nek gyűjti a kopogtatócédulákat.
A Phralipe is tárgyal az MSZP-vel, de sikertelenül. A Phralipe végül is létrehoz egy választási pártot, a Roma Parlament elnöke pedig független jelöltként indul.
Az Országgyűlésbe egyetlen cigány szervezet képviselője sem kerül be, csak az a két képviselő, Péli Tamás (MSZP) és Hága Antónia (SZDSZ) őrzi meg a mandátumát, akik (ekkor már) semmilyen cigány szervezethez nem tartoznak.
Nagy parlament, kis parlament
A választások után újra kezdődik a csúcsszervezősdi, júliusban létrejön a Roma Szervezetek Kerekasztala, egy hónappal később ennek ellenében megszerveződik a Roma Szervezetek Érdekegyeztető Tanácsa.
Az Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat választásán külön listát indított a Phralipe, a Roma Parlament támogatói körére támaszkodva Horváth Aladár, a Nádayval magára maradt MCDSZ, és a Lungo Drom.
A Lungo Drom listáján szerepel az itt ismertetett szomorújáték főszereplői közül Farkas Flórián, Choli Daróczi József, Raduly József, Mohácsi Attila, Rostás Farkas György. A Lungo Drom választási koalíciója lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigány szervezeteiben kezdték, és a Roma Parlamenttel szemben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a „radikálisok” elleni harcukat, jobbára az MDF és az MSZP vonzáskörében. Ezt a kört egészítették ki a Phralipétől a választási kampány során – kézzelfogható előnyökkel – elhódított helyi önkormányzatok. Ez az egységfront nem lehetett elég kicsi ahhoz, hogy a hatóságok hathatós anyagi és adminisztratív segítségével a megosztott „radikálisokkal” szemben meg ne szerezze a relatív többséget, s a relatív többséggel a roma érdekképviselet monopóliumát.
Ami nem sikerült 1989-ben, az sikerült most.
Ami nem sikerült most…