A vádlottak 1992. május 22-én reggel a Keletiben veszteglő Lövér expressz előtt, a sínen tartózkodva adtak nyomatékot a VFSZSZ által meghirdetett kétórás sztrájknak, de aztán – két perccel a munkabeszüntetés tervezett lefújása előtt – rendőrileg eltávolították őket. A MÁV följelentése nyomán megindult ellenük az eljárás, de ezt az 1992 októberében ítélkező Pesti Központi Kerületi Bíróság – első fokon, „bűncselekmény hiányában” – megszüntette. Balsai István akkori igazságügy-miniszter azonban egy ’92. novemberi összbírói értekezleten megtorlást követelt, így ’93 februárjában a másodfok visszadobta a labdát az elsőfoknak. Egy év múltán, kiterjedt nyomozás (azaz, pardon, „vizsgálat”) után kezdte újra a PKKB az ügy tárgyalását, de ’94. május 5-én a bíróság újfent megállapította ártatlanságukat (Beszélő, 1994. júl. 28.). Az ügyész fellebbezett, megrovást kért a vádlottak fejére.
A múlt heti, immár másodízben másodfokú tárgyaláson Gaál Andrásné főügyész egyfelől elismerte a nagy garral föltárt tényállást, másfelől a bűncselekmény megállapítását kérte, harmadfelől javasolta, szüntesse meg a bíróság az eljárást. Rég volt, fátylat rá – de előbb még nem árt besározni őket egy kicsit. A bíróság azonban fenntartás nélkül helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.
Szabad-e tehát testünket latba vetnünk sztrájkunk sikere érdekében? Nem, ezt a bíróság nem mondta ki. Érvelése egyrészt arra épül, hogy Pappék mindössze húsz-egynéhány ezer forint kárt okoztak a MÁV-nak (ennyibe került a mentesítő vonat indítása a Lövér helyett), az erkölcsi kár pedig jelentéktelen, hisz’ mindennapos dolog, hogy a vonatok késnek. Következésképp nem állapítható meg a közüzem jelentős mértékű megzavarása (Btk. 260. szakasz). Másrészt – így a bíróság – a vádlottak alapos tévedésben voltak tettük társadalmi veszélyességét illetően [ami a Btk. 27. szakasz (2) bekezdése szerint büntethetőséget kizáró ok]. A VFSZSZ ugyanis előzőleg tárgyalt a MÁV-val, de nem tudtak megegyezni abban, hogy a Lövér beletartozik-e a sztrájk alatt ellátandó „elégséges szolgáltatásba”; mivel a sztrájkjog ilyen esetekre nem ad útbaigazítást, a bíróságnak nem áll módjában megállapítani, hogy „elégséges szolgáltatás”-ügyben melyik fél kompetens. Továbbá az ominózus reggelen a szemafor csak 7.05 és 7.15 között mutatott „szabad” jelzést a Lövérnek, az azután pirosra váltó lámpa megalapozottan váltotta ki az említett tévedést a sztrájkoló vasutasok körében; a sínen tartózkodó VFSZSZ-eseket hébe-hóba meglátogató újságírók teste is ott éktelenkedett a Lövér előtt; a közelben lévő elöljárók és rendőrök magatartása nem utalt a munkabeszüntetők tettének társadalmi veszélyességére, és csak utólag, délelőtt 10 órakor foglalkoztatta a MÁV-ot a följelentés gondolata. Vagyis a bíróság – tisztéből adódóan – csak az adott esetet ítélte meg úgy, hogy a veszteglő vonat előtt tartózkodó test nem büntetendő.
Kimondta viszont a bíróság (még elsőfokon), hogy egy sztrájk jogszerűségének kérdése független attól, hogy a sztrájkolók bűncselekményt követtek-e el. Ez, úgy gondoljuk, általános érvényű lépés a jogállamiság felé: pusztán amiatt, mert a munkavállaló alárendelt, nem diszkriminálható büntetőjogilag! Ennek ellentmond persze, hogy a VFSZSZ sztrájkja jogszerűségének megítélését egy másik perben a munkaügyi bíróság a büntetőper kimenetelétől tette függővé. Egy harmadik pert Papp Gábor és kollégája, Kalmár Tibor már megnyert: vissza kell helyezni állásukba őket (Beszélő, 1995. máj. 11.), a MÁV „már csak” az ítéletre vár, aminek legépelése akár fél évig is eltarthat. S jön még a negyedik per: a VFSZSZ-esek kártérítést fognak követelni a büntetőjogi hercehurcáért.