Első tétel/egy
A félkönyéken heverő kreátor apró, vörös rögöket öklendez, melyekből asszonyok és férfiak gyors és céltudatos mozdulatokkal disznót raknak össze. Az állat üvölt, és eltűnik odva legmélyén.
1.11 A falánk és mohó teremtő önmagát dekonstruálva alkotja meg művét.
1.12 (feltevés) A falánk és mohó teremtmény egy valamikor majd minden bizonnyal bekövetkező pillanatban dekonstruáltatja magát, hogy teremtője ismét dekonstruálódhassék.
1.13 Akár a folyamatosság kedvéért, akár önnönmaga kényére teszi ezt egyik és másik, a haszon közös és kölcsönös.
1.14 Teremtő és teremtett, alkotó és műve nemcsak hasonlít egymásra…[1]
1.15 A megteremtett a világ szinte minden mítoszában és szimbólumkörében negatív és negativista[2] – kivéve a magyar kulinaritást, mely a kreáció aktusának különös, eredeti és archaikus keretet ad.
1.16 A dolgok nem bevégeztetnek, hanem megkezdődtetnek.
Első tétel/kettő
A teremtés folyamatát a helyes irányba fordító és azt megrögzítő filmet lejátszó berendezést – videót/monitort – kitömött és tisztára kefélt-fésült disznó nézi.[3]
1.21 A műtárgy vissza szembenéz az élettel, miközben azonosságelméleti kérdéseken töri a fejét.
1.22 Az élet – a kreáció, a konstruálás-konstrukció – a lehető legkevésbé sem zavartatja magát nézőjétől.
1.23 Nem a halott disznó a legjobb disznó.
Második tétel
Forgács Péter fölfedi kilétét és tételesen megmutatja magát.[4]
Finoman megvilágított tárlókba rakta kül- és belvilágának alkatrészeit, rekvizítumait, hogy nézője láthassa.[5]
2.1 A töredezett önarcképben a töredezettség valószínűleg sokkal fontosabb, mint az a tény, hogy önarcképet látunk.
2.2 Ugyanígy: a kommentár – még ha el sem olvassuk, észre sem vesszük, nem is értjük, azt sem tudjuk, kitől való stb. – rá fog telepedni, majd fölé fog nőni a kommentáltnak.[6]
2.3 A tárgyak a tárlókban – a leggondosabb védelem ellenére is – porossá lesznek, s a por, éppúgy, mint a bámuló lakk, mely az ún. galériatónus révén egyformává teszi a régi képeket, „átlagolja” a holmit: összemossa a bőrcipőt a spermát őrző üvegcsével, a szemüveget a lemetszett ingujjal.
2.4 Ugyanígy: az öreg(edő) tárgyak nagyon hasonlítanak egymásra.
2.5 Ugyanígy: a nagyon sok tárgy nagyon sok embert hív elő és jelenít meg; bár a kevés is.
Harmadik tétel
Videomonitor fekszik a freudi díványt idéző sezlonyon, mely mellett (!) fotel áll. A nézőt egy tábla helyfoglalásra invitálja, ám a leülni készülő lábait a hirtelen, automatikusan bekapcsolódó lejátszó Forgács álmaival gyökerezteti földbe.
3.1 Tizenöt percre mindenki lehet Freud.[7]
3.2 Tizenöt percre mindenki lehet Erdély Miklós.
Negyedik tétel
A kiállítás egy már nagyon régen deszakralizálódott katolikus templom terében „játszódik”.[8] Forgács a lényegét vesztett, de szellemét még mindig sugalló színre „behívta” Freudot, Wittgensteint, s eléjük állította az univerzálisan pogány sertést.[9] A képlet ugyanabban a pillanatban egyszerű és bonyolult: példaképek néznek farkasszemet egymással és a TILTÁSSAL, lángja vesztett spiritus párállik a mediatizált ól szomszédságában, s a művi már soha többé nem válik el a természetestől.
Jegyzetek
[1] Forgács nagyszerűen egyszerű eszközökkel készített filmjének – Totem – két hibája van, s azt hiszem, mindkettő abból ered, hogy a rendező nem merte elhinni, hogy munkája nem szorul a didakszis mankójára. Az egyik: a disznót magából kiadó Antal István – bár alakítása kiváló – alkatával túl kézenfekvővé, poénossá, szinte képi pleonazmussá teszi a helyzetet (bár ha a finomabb tautológia kifejezést használjuk, akkor Wittgenstein már itt, az első tételben is fölrévedhet, és ez bizonnyal nem lenne Forgács Péter ízlése ellen), ezért valószínűleg tágasabbá, egyszersmind rétegzettebbé válhatott volna a film jelentése egy aszténiás, kevéssé rurális figura használatba vétele révén. A másik: mintha az inzertek sem szolgálnának egyebet, mint a film pontos „mondatainak” elviccelését, hangsúlyos felesleges megerősítését, másutt épp ellenkezőleg, elmosását, nehogy jól értsük, az istenért.
[2] Bizonyos észak-vietnami és másodlagos értékű egyiptomi pozitív jelentésektől eltekintve.
[3] Az installálás emlékeztet – vagy talán utal? – Nam June Paik Video-Buddhájára. A különbség azonban lényegi: míg ott a Buddha-szobor önmagát nézi a monitoron, amint nézi önmagát a monitoron, Forgács munkájában a kitömött disznó faj- és sorstársa megalkotásának szemlélője, tanúja, s nem az elidegenedett eszközbe merülés, eszközbe merevülés, az idol és a gondolat végső szétrebbenésének illusztrációja, mint a mondott Buddha.
[4] A művészi Én műtárggyá emelése-avatása Piero Manzonitól Timm Ulrichson át Gilbert és George-ig elég rendesen bejárt út az elmúlt harminc évben. Forgács azonban nem élő szoborrá képzi föl magát, hanem élő zálogházzá lesz. Úgy viseli magát, mint akibe beadott, bekölcsönzött az élet (?) ezt-azt, s vagy visszavált, vagy nem. (Christian Boltanskit persze, mint inventáriumkészítőt, leltárnokot és raktárnokot nem hagyhatjuk figyelmen kívül…)
[5] Hátunk mögött a monitort néző disznóval fölmerül a kérdés: mire vár Forgács? Arra vajon, hogy mi, az ő nézői legyünk ebben az esetben megalkotói: rakjuk össze darabjaiból őt, konstruáljuk meg öndekonstrukciója után F. P.-t? De hiszen ezt nem tehetjük, mert – nagyon okosan – megfosztott bennünket ennek szabadságától azzal, hogy (mint már a döglött sertést is) minden apró tárgyat, életének összes megmutatott darabkáját fölcédulázta (vagyis lábcédulázta) – éppúgy, mint a halottasházak tetemeit, a poggyászraktárak bőröndjeit, a zálogházak holmijait szokás – ügyesen spárgázott címkékkel, melyek egy-egy Wittgenstein-idézettel kötik Forgácshoz ezeket az elhullajtott részecskéket, hogy mégse csatangoljanak messzire, s hogy csakis a Forgács akarta Forgács legyen összeállítható belőlük.
[6] Hogy minden megkapta a maga Wittgenstein-idézetét, Forgács azért csak beleesett saját csapdájába. Egyrészt, mert úgy járt, mint filmjében az inzertekkel: gyakran túl direkt, túl passzentos, látványosan szoros a tárgy és a citátum kapcsolata; másrészt: a Wittgenstein iránt érzett áhítat és az a hit, miszerint mindenre gyógyírt, megoldást és felmentést szerezhet a mestertől némileg fárasztóvá, részletezővé és unalmassá teszi a leltárt, melybe nyilván azért került be jó néhány tétel, hogy ki ne maradjon egy-két kedves, amúgy „tárgy nélküli” idézet. (Azt már csak pimaszkodásból jegyzem meg, hogy Forgács olykor feltűnően „antedatálja” saját magát olyan tárgyakkal, amelyekkel Wittgenstein-korabelinek bírhatna látszani. Ezzel nézőjét ugyan össze is zavarhatná akár – jótékony homályba taszítva –, ám a hatás az ellenkező: mulatságos az igyekezet, mellyel kiterjeszti Énjét máshova.)
[7] Habár Forgács nem idézi Andy Warholt, annak szelleme hívatlanul is ott lebeg, s ugyan egy suttogás sem hagyja el halott-aszott ajakát, ezüst hajának zizzenése itt-ott megborzolja a látogató dobhártyáját.
[8] Körülbelül egy héttel a kiállítás megnyitása után a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója a Wittgenstein-idézeteket a sajátjával egészítette ki. Két helyen is táblát rakatott ki, mely szerint F. P. tárlatát „csak erős idegzetű, felnőtt látogatók” számára ajánlja. Ezzel részint tanúbizonyságot tett afelől, hogy teljességgel érintetlen a XX. század művészetétől, s nem ismeri saját múzeumának programját (különben miért fárasztotta Forgácsot és önnön munkatársait a kiállítás megrendezésével), részint pedig fölfedte, hogy hevületes intézkedő (bár nem elég bátor, hiszen be is zárathatta volna a templomteret) és emberbarát, aki ugye előre szól…
[9] A magyar idolt?
A sertés teremtését/feltámadását sugárzó monitor, s a másik, a Forgács álmait közvetítő képernyő között mintegy tengelyben, ám mégis kicsit kifordulva a virtuális axisból, látható még egy ekrán, melyen lakásbelsőt (Forgácsét talán?) vizsgálhat a néző. Az interieur bizonyos átvezetést, hidat képez a magyar jelentől és a bécsi múltig…
- Kultúra [6]