[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

A víziló azt üzente

Egy ausztriai bank vízilóval reklámozza magát. A hirdetések gyönyörű böhöm állatokat reklámoznak, elölről, hátulról, tátott szájjal vagy éppen üldögélően. Nekem akkor gyökerezett a földbe a lábam, amikor az egyik plakáton vágtázó jószágot pillantottam meg, oldalára a nemzetközi békemozgalmak jelvényét festették, fölötte felirat: MAKE MONEY, NOT WAR! Pénzt csinálj, ne háborút! Igen, ugyanaz a mondat, amelyben egykor a MONEY helyén LOVE állott: „Szeretkezz, ne háborúzz!” Hogy a hippi- és háborúellenes mozgalmak régen zajlottak le, azt abból is sejteni, hogy csak érezhető késéssel lehet felfogni, mit is üzen valójában a víziló.

Akinek az eredeti jelszó még jelentett valamit, könnyen megsértődhet. Ne tegye. Régen mondják, hogy a rebellis időknek vége. Az ideologikus társadalommegváltó eszméknek annyi, a virágos gyerekekből üzletemberek lettek, akik csökkentik csemetéik zsebpénzét, ha azok este nyolc után mernek hazajönni. Igen, ezt érteni lehet, még akkor is, ha az efféle látleletek megfogalmazóinak a képén többnyire a káröröm és irigykedés ama arckifejezése ül, mellyel egykor stréber osztálytársaink kísérték a lánysátor ágyaiban tetten ért fiúk megbüntetését. A „MAKE MONEY, NOT WAR” jelszó azonban végérvényesen visszavonhatatlanná teszi e korszakot. (Rejtvényszövegünk ezen időszak egyik meghatározó teoretikusának szövegéből közöl részletet – nekrológ helyett.)

Pénzcsinálás és háború ugyanis nem úgy állnak egymással szemben, mint a szerelem és a nagyipari emberölés. A szeretkezés után ugyan kaphat katonákat a haza, de csak akkor, ha derék katolikus módjára feltesszük, hogy minden aktus eredménye egy kis bömbölő 48-as baka lesz. A 60-as években azonban ilyesmiről éppen nem volt szó. A bankszlogen azonban éppen hamisságával leplezi le az eredeti jelszót s annak kulturális közegét, hiszen az is összekapcsolt két dolgot, melyeket még a tiltakozás után sem szabad egymáshoz kötni, a szerelmet és az eszme vezérelte cselekvést. Ez részint rossz politikát eredményez (a szovjet tankok ellen például elég keveset szeretkeztek a nyugati egyetemisták), de a szebb fordításnak sem a legszerencsésebb formája, ha az örömről őrömre vágyók azzal a boldog tudattal vonulnak az ágyba, hogy most majd megmutatják a hadiipari komplexumoknak. Szóval jobb, ha a szerelem szerelem s nem békemozgalom, bármennyire gyűlöljük is egyébként a háborút. Nos, valami ilyesmit üzent a vágtázó víziló. De az is lehet, hogy nem járt az eszébe semmi, csak rohant a párjához – egy kicsit tüntetni.

A tiltakozás érvénytelenített logikája

„Ami van, az nem lehet igaz.” Jól idomított fülünkben és szemünkben ez a kijelentés komolytalan és nevetséges, vagy éppolyan szörnyűséges, mint az a másik, amely az ellenkezőjét látszik állítani: „Ami valóságos, az ésszerű.” S mégis, a nyugati gondolkodás hagyományában mindkettő – provokatívan sűrített megfogalmazásban – az Észnek azt az eszméjét mutatja föl, amely e gondolkodás logikáját vezérelte. Mi több, mindkettő ugyanazt a fogalmat fejezi ki: a valóság, illetve a valóságot megérteni igyekvő gondolkodás antagonisztikus szerkezetét. A közvetlen tapasztalat világát – a világot, amelyben élünk – meg kell érteni, át kell alakítani, sőt föl kell forgatni, hogy azzá legyen, ami valójában.

Ebben az egyenletben: Ész = Igazság = Valóság, amely egyetlen antagonisztikus egységbe kapcsolja össze a szubjektív és objektív világot, az Ész az a fölforgató hatalom, „a negatívnak a hatalma”, amely mint elméleti és gyakorlati Ész megállapítja az emberek és a dolgok számára az igazságot – vagyis azokat a viszonyokat, amelyek között az emberek és a dolgok azzá válnak, amik valójában. A nyugati gondolkodás eredeti célja és logikájának – a logika itt nem egy külön filozófiai diszciplínát jelent, hanem a valóságnak mint ésszerűnek a megértésére alkalmas gondolkodásmódot – eredete az a törekvés volt, hogy kimutassa: elmélet és gyakorlat eme igazsága nem szubjektív, hanem objektív meghatározottság. (…)

A filozófiai kutatás a véges világtól egy olyan valóság megkonstruálása felé halad, amely nincs alávetve potencialitás és aktualitás kínzó különbségének, úrrá lett önnön negativitásán, önmagában tökéletes és független – vagyis szabad.

Ez a fölfedezés a Logosz és az Erósz műve. E két kulcsfogalom a tagadás két módját jelöli; mind az erotikus, mind a logikai megismerés megtöri a fennálló, esetleges valóság hatalmát, s egy ezzel összeegyeztethetetlen igazság felé tör. Mind a Logosz, mind az Erósz egyszerre szubjektív is és objektív is. A fölemelkedés a valóság „alacsonyabb” formáitól a „magasabbakhoz” éppúgy az anyag, mint a lélek mozgása. Arisztotelész szerint a tökéletes valóság, az istenség magához vonzza az alanti világot; ő a cél-oka minden létnek. A Logosz és az Erósz önmagában a pozitív és negatív, a teremtés és pusztítás egysége. A gondolkodás szigora és a szerelem eszeveszettsége egyaránt a fennálló életformák romboló megtagadása. Az igazság átalakítja a gondolkodás- és létmódokat. Az Ész és a Szabadság konvergál.

E dinamikának azonban megvannak az immanens korlátai, amennyiben a valóság antagonisztikus jellege, igaz és nem igaz létmódokra hasadtsága változhatatlan ontológiai meghatározottságnak tűnik. Vannak létmódok, amelyek sohasem lehetnek „igazak”, mert sohasem juthatnak nyugvópontra potencialitásaik megvalósításában, a létezés boldogságában. Így az emberi valóságban minden olyan egzisztencia, amely a létezés előfeltételeinek biztosításában merül ki, csakis „nem igaz” és nem szabad lehet. Ez nyilvánvalóan ama társadalom csöppet sem ontológiai meghatározottságát tükrözi, mely azon a tételen alapul, hogy a szabadság összeegyeztethetetlen az élethez szükséges javak előteremtésére irányuló tevékenységgel, hogy ez a tevékenység egy külön osztály „természeti” funkciója, s hogy az igazságnak és az igazi létezésnek a megismerése előföltételezi az efféle tevékenység egész dimenziójától való szabadságot. Ez valóban egy par excellence technika-előtti és technika-ellenes konstelláció.

???

• Ki beszél?