Mikor a császári csapatok 1849. január 5-én kezükre kerítik a magyar forradalom szülővárosát, a sereg élén álló Alfred Windisch-Grätz herceg tábornagy belelovallja magát abba a hitbe, hogy már végzett is a magyar rebellióval, s Buda és Pest kulcsait egy olyan jelentés kíséretében küldi meg uralkodójának, a decemberben trónra lépett ifjú Ferenc Józsefnek, amely nem kevesebbet állít, mint hogy a testvérvárosokból harc nélkül elvonult „honvédzászlóaljak… a visszavonulás alatt minden valószínűség szerint lassankint végleg feloszolnak” majd. A pestiek többsége azonban másként ítéli meg a helyzetet; s az ellenforradalom vezető sajtóorgánuma, a Figyelmező egy alkalommal óvatlanul ki is kottyantja, hogy akárhányan tömörülnek is most Pesten a fekete-sárga zászlók köré, számuk „sokkal csekélyebb”, mint „a forradalmi mámorukból még ki nem józanultak”-é, ez utóbbiak pedig – árulja el a zágrábi Südslavische Zeitung – továbbra is „a magyarok győzelmében hisznek”.
Plakátragasztók és karikaturisták
S a „forradalmi mámorukból még ki nem józanultak” egy része kezdettől fogva tenni is próbál valamit ezért. Igaz, szervezett ellenállási mozgalom nem jön létre, hisz akik ilyesminek a kibontakoztatására és irányítására alkalmasak volnának, mind maguk mögött hagyták a várost, és részint a honvédsereg soraiban vagy távoli megyék kormánybiztosaiként, részint a Debrecenbe menekült országgyűlés üléstermeiben vagy az ugyancsak Debrecenbe költözött Országos Honvédelmi Bizottmány tagjaiként végzik a dolgukat. Arra azonban így is számos jel mutat, hogy az itt maradottak közül többen legalább egyénileg és legalább valami csekélységgel igyekeznek borsot törni a megszállók orra alá.
A pesti városkapitányi hivatal például már január 6-án közhírré teszi, hogy mindenki „katonai rögtönítélő bíróság elébe fog állíttatni”, „ki a legmagasb hirdetvényeket megsérteni vagy épen leszaggatni elég vakmerő volna”. Ám ennek ellenére a császáriak falragaszaikat reggelente rendre letépve találják. Elfogniuk azonban a tettesek közül csak egy január 11-én este rajtakapott – Tánczos István nevű – házmestert sikerül. Így azután – jobb híján – ahhoz a megoldáshoz kénytelenek folyamodni, hogy elmeszüleményeiket vasrácsos ajtóval ellátott faliszekrényekbe zárják. Csakhogy az ötletekben sohasem szűkölködő pestiek erre is találnak ellenszert: ha már letépni többé nem tudják is az ellenség nyomtatott szózatait, hát legalább sárral vagy egyéb – megnevezhetetlen – termékekkel teszik olvashatatlanokká őket. S a császáriak persze tajtékoznak, de nem pusztán az ilyen merények miatt, hanem mert a plakátok kiragasztásával megbízott rendőrbiztosok közül sokan – látván, hogy úgyis hiába fáradnak – mind hanyagabbul végzik dolgukat, és – mint a testvérvárosok nyakára ültetett császári biztos, Havas József professzor felrója – az „ily hirdetményeket hol kényök szerint elosztogatni, hol otthon hevertetni s csupán papirosnak tekinteni” kezdik.
A plakátszaggatók (vagy elvbarátaik) azonban gondoskodnak arról, hogy a pestiek mégse maradjanak teljesen olvasnivaló nélkül. Éjszakánkint láthatatlan kezek sok ház falára – s legkivált azokéra, amelyekben császári tábornokok vannak elszállásolva – vörös krétával rendszeresen felírják, hogy Éljen Kossuth!, és – bár Windisch-Grätz szigorúan utasítja az érintett háztulajdonosokat, Havas pedig a pesti városkapitányt, az ilyen kebelrázó feliratok eltávolítására – amit az egyik reggelen lemosnak a falról, az másnap reggel többnyire megint ott virít. Sőt mellettük rövidesen papírra rajzolt és kiragasztott Windisch-Grätz-karikatúrák is feltűnnek, s ezeket azután február elején kézzel írott falragaszok követik, amelyek hatalmas betűkkel hirdetik az utcasarkokon: „Jön Kossuth! Csak négy heti türelmet még!”
Olvasnivalóul egyébként a pestieknek nem pusztán a falfeliratok és hasonlók szolgálnak, mert mindig akadnak nagyobb kockázat vállalására is kapható emberek, akik magvasabb szellemi táplálékkal is ellátják őket. Mint például az a Debrecenben időnkint fel-feltűnő elegáns öltözetű ismeretlen, aki „délceg léptekkel” szokott beállítani Kossuthnak az ottani városházán berendezett irodájába, néhány nap múlva viszont mindig mankóra támaszkodó, magát csak kínkeservesen vonszoló sánta koldus képében tűnik fel a pesti vámsorompónál, nem csekély szánakozást keltve az őrökben, akik nem is sejtik, hogy mankói belül üregesek, de egyáltalán nem üresek. Ilyen áldozatkész (vagy inkább kalandvágyó?) ember továbbá a még november végén megszervezett Országos Rendőri és Postaosztály egyik – Dologh György nevű – munkatársa, aki január közepén egy alkalommal Debrecenből „kormányi kiküldetés folytán” Pestre jön, de lelepleződik s csak egy helybeli barátja ügyeskedésének köszönheti, hogy egy „nagy nehezen szerzett” hamis útlevéllel hosszas huzavona után végül mégis elhagyhatja a várost.
Rejtélyes „vigaszhírek”
De akárkik és akárhányan vannak is az ilyen Pestre be-beóvatlankodó hazafiak, annyi bizonyos, hogy jóvoltukból a (most szintén Debrecenben megjelenő) hivatalos Közlöny néhány példánya naponta megérkezik Pestre, „amint láthatatlan kezek debreceni kiáltványokat” is „szétszórnak kávéházakban meg hasonló helyeken s nyomtatott formájú vigaszhíreket dobnak be sok házba”. Február 20-án este például a honvédsereg feldunai hadtestét vezénylő Görgei plakátjait, amelyek azt adják hírül, hogy a honvédcsapatok a Felvidék keleti felét immár teljesen megtisztították a császáriaktól. És az ilyen vagy hasonló szövegek nem is csak azokhoz jutnak el, akik vigaszt meríthetnek belőlük: maga Windisch-Grätz is „folyvást megkapja őket lepecsételt csomagokban éppily titokzatos úton”.
Minden érdeklődőhöz persze mégsem juthatnak el az efféle nyomtatványok. Ezért azután némelyek kötelességüknek érzik, hogy élőszóban terjesszék a honvédsereg sikereiről vagy a császáriak kudarcairól szerzett értesüléseiket. Így hát a testvérvárosokat is magában foglaló központi katonai kerület irányításával megbízott Ladislav Wrbna-Freudenthal gróf altábornagy már január 16-án kénytelen magából kikelve megállapítani, hogy Pesten és Budán elképesztő álhírek terjednek „a rebellisek Győrnél és Pozsonynál aratott győzelméről, magyar csapatok nagy tömegekben történő összevonásáról, a cs. kir. csapatok visszaszorításáról” és hasonlókról. És habár ezek valóban légből kapott hírek, arra mindenképp alkalmasak, hogy tartsák a lelket az olyan emberekben, akik visszavárják a honvédcsapatokat. A megszállók pedig mindinkább kénytelenek belátni, hogy a legszigorúbb megtorlás fenyegetésével sem némíthatják el azokat, akik ismeretlenek előtt is készek kinyilvánítani irántuk érzett gyűlöletüket – kivált, ha némi ital is bátorságot önt beléjük. A budai irgalmasok egyikét, a 41 esztendős Bittó Nerus atyát február 8-án nyolc hónapi „vasban a hadi porkolábnál töltendő fogságra” ítélik, mert „január 19-én egy pesti korcsmában a cs. kir. seregekre nézve nem kedvező… hadi tudósításokat roszakaratú indulatból híresztelt.” Öt nap múlva Johann Weiß 44 éves budai szőlőmunkást ugyancsak „nyolc holnapi vasban töltendő fogságra” ítélik, mert január 7-én „egy vendéglőben bortól hevült állapotban ő… Fölsége… iránt gyalázó kifejezéseket ejtett”. Eberle Ferenc 38 éves géplakatosra viszont egy hónappal később már csak „három hónapi… vasban, katonai börtönben töltendő fogság”-ot rónak ki „magos állású katonai személyek ellen félittas állapotban szórtt rágalmak és felingerlő beszédek miatt”.
Teltház a börtönben
De hiába mérséklődik idővel Ferenc József itteni vérbíráinak ügybuzgalma, a börtönök így is zsúfolásig megtelnek, s Havas már február 20-án kénytelen újabb börtönök létesítésére utasítani a budai polgármestert, Johann Walheimet, mondván, hogy a helytartótanács volt épületében és a József-laktanyában „a politicai foglyok… jelenleg már oly szorosan vagynak elhelyezve, hogy azoknak további szaporítása” lehetetlenné vált. S természetesen senki sem vágyik arra, hogy saját személyével szaporítsa a börtönre vetettek számát, mégis akadnak Pest minden szögletében, akik a legnagyobb veszélyt is készek vállalni, ha egy-egy emberséges cselekedettel keresztbe tehetnek a császáriaknak. Mint például Baumann Zsigmond gyárnok, aki Bálvány utcai lakásán egy a város kiürítésekor itt rekedt honvédet rejteget. Vagy azok a névtelen pestiek, akik a megszállók felháborodására „nagy számmal” követik Baumann példáját. Meg példának okáért Ludwig Senger bécsi üvegeslegény pesti rokonai, akik habozás nélkül menedéket nyújtanak ez atyjukfiának, mikor megtudják, hogy ő „a bétsi octoberi felkelésben nevezetes részt vett”, a felkelés leverése óta pedig itt bujkál.
És a hódítók iránti ellenszenvnek még sok más megnyilvánulásával is találkozhatni. Január 14-én este Tüköry Sándornak a Feldunasoron lévő (s a császári tisztikar által ugyancsak frekventált) sercsarnokában, amely – vasárnap lévén – zsúfolásig van emberekkel, az itt iszogató tisztek a zenekart vezénylő Francesco Morellinek megparancsolják, hogy hangászai játsszák el a Gott, erhaltét, s amikor felhangzik a császári himnusz, felszólítják a jelenlévőket, hogy „mindenki vegye le kalapját”. Erre „nagy zaj” támad, s a felháborodott bennszülöttek a zenekarral válaszul elhúzatják a Rákóczi-indulót, majd az imént kalaplevételre kényszerített s ezzel vallásuk előírásainak megszegésére is rászorított zsidókkal együtt a keresztény polgárok is tüntetőleg eltávoznak. S ugyanaznap este még viharosabb jelenetre kerül sor egy másik lipótvárosi csapszékben, Matthias Hettingerében: itt a polgári állású vendégek szóváltásba keverednek néhány császári tiszttel, s amikor ezek egyike kardot ránt, hogy így vegyen elégtételt, „amazok székeket ragadva” kikergetik őket az éjszakába. Mire a megszálló hatóságok persze szabad utat engednek haragjuknak: Havas tüstént elrendeli, hogy a pesti vendégfogadókból száműzzék a zenészeket, s három hét múlva visszavonja ugyan a rendeletet, Wrbna viszont időközben bezáratja a Tüköry-féle sercsarnokot és elfogatja tulajdonosát – azzal, hogy addig nem nyerheti vissza szabadságát, amíg nem közli, kik vetemedtek bűnbarlangjában a Rákóczi-induló eljátszatására. De hiába vezetteti még a nemrég városparancsokká kinevezett Heinrich Hentzi tábornok is maga elé Tüköryt, az inkább vállalja az elhúzódó rabságot, mintsem bárkit is megnevezne bevádolt vendégei közül.
Verbunk kontra pisszegők
Hovatovább a forradalom melletti tüntetések színhelyévé lesz a Nemzeti Színház is. Január 18-án, mikor a zenekar rázendít egy verbunkosra, a közönségből feltör a kiáltás:
– Éljen a magyar! – s a fellelkesült emberek hangját a jelen lévő császári tisztek kardcsörtetése sem tudja elfojtani. Február 16-án a karzatról valaki lekiáltja:
– Éljen Kossuth! – mire a közönség soraiban helyet foglaló császári tisztek tüstént kivonulnak a nézőtérről, s keresni kezdik a tettest, de a karzaton ülők kereken letagadják, hogy hallották volna a kiáltást. Három nap múlva, mikor Balog István Mátyás diák vagy a cinkotai kántor című népszínművét adják, s a színpadon felhangzik, hogy
– Sokáig éljen a magyar haza! – „az egész színházi közönség nagy lelkesedéssel, hosszasan tartó éljenzéssel” válaszol rá. Amikor viszont az egyik színész szerepe szerint felkiált:
– Éljen a magyar király! – a közönség fagyos némasággal fogadja az elhangzottakat.
Közben egyik este az is megesik, hogy a nézők egy csoportja „Kossuth dallok jácásá”-t követeli a zenekartól, s ámbár – a széksorokban megbúvó titkosügynökök állítása szerint – „a közönség jobban gondolkozó része ezen vakmerő kérelemre nézve visza tecését piszegéssel” juttatja kifejezésre, a zenekar készségesen enged a követelésnek.
A megszállók a meg-megújuló tüntetések miatt egymás után tiltják be a Nemzeti legfőbb sikerdarabjait, elébb a színház másodkarnagya, Doppler Ferenc komponálta Benyovszkyt, majd a színházi zenekar hangversenymesterének, Császár Györgynek az operáját, a Kunokat, s azután Szigligeti Ede népszínművét, a Csikóst. És a császáriak végül már egyes daraboknak a játékrendről való leparancsolásával sem érik be, hanem – március 6-án – elrendelik, hogy a színház ezentúl minden vasárnap terjessze fel a hadkerületi parancsnokságra a következő hét műsortervét „annak elhatározása végett, melly előadások legyenek megengedendők vagy eltiltandók”.
A „makacs cipőszök”
A megszállók azonban nagyobb pofonokat is kapnak, mint amekkorákat a színházlátogató közönségtől kénytelenek elszenvedni. Például a helybeli vargalegényektől, akik mikor megtudják, hogy a pesti, a budai és az óbudai vargacéh az ellenség bejövetele után nagy mennyiségű katonai lábbeli szállítására vállalkozott, tömegével tagadják meg a munkát, s részben fel is mondanak mestereiknek. Miért is a céhelöljárók segítségért már január közepén Havashoz kényszerülnek fordulni. Havas pedig szigorúan meghagyja az érintett három városi tanácsnak, hogy „a munkát kikerülni igyekvő vagy azt makacsul megtagadni merészelő varga legényeket abbeli kötelességük pontos tellyesítésére minden kitelhető módon szorítsa, az ellenszegülőket pedig meg is fenyítesse”. Ennek a rendelkezésnek azonban vajmi kevés foganatja lesz, úgyhogy a császáriak egy hónap múlva már húszezer forintos bírság kirovásával kénytelenek megfenyegetni a városokat arra az esetre, ha a kebelükbeli mesterek bármelyike „a kitűzött határidőre elmulasztaná” a tőle rendelt cikkek szállítását.
Csakhogy rövidesen kitűnik, hogy az ilyen „szelídebb parancsok” sem hatnak, mert a mesterek közül többen maguk is egy húron pendülnek az ellenszegülő legényekkel. Február utolsó hetében tehát a császáriak kimondják, hogy a késedelmeskedő mestereket személyükben is fejenkint tízforintnyi bírsággal fogják sújtani, aki pedig közülük nyíltan megtagadja a munkát, azt haladéktalanul börtönbe vetik. És – hogy szavuk ne maradjon pusztába kiáltott szó – március derekán már be is hajtják az első tízforintos bűndíjakat három pest-belvárosi „makacs cipősz”-ön, Liptay Ferencen, Liptay Jánoson és Adam Massaneken.
Akadnak azonban Pesten és Budán munkájukat a vargalegényektől eltérően igen szorgosan végző személyek is, s a megszálló csapatok katonáinak nem csekély örömük telik a legősibb iparág e művelőinek buzgóságában. Annál kevésbé örül viszont a helybeli városparancsnokság, hiszen a szóban forgó hölgyek őfelsége zsoldosaira tömegével örökítik át azon fertőző nyavalyákat, amelyeket jó fél éve az újonnan szervezett honvédzászlóaljakba felcsapott s az ekkor kapott foglalón még táborba szállásuk előtt túladni iparkodó önkéntesektől gyűjtöttek össze. A városparancsnokság tehát még január 24-én intézkedik „a kéj hölgyek befogatása és hetenkint kétszer való megvizsgáltatása iránt”, s Budán találni olyan kórházat, amelyben január végén e rendelet hatására már „kizárólag kéjszemélyek orvosoltattnak”. A hadsereg harcképességén őrködő városparancsnokságot azonban ez sem elégíti ki, miért is február 12-én a még mindig szabadon mozgó „kéjhölgyeket öszvefogatni s vagy kórházba vitetni, vagy innét odébb szállíttatni” követeli a városi hatóságoktól. De a városi vezetők, akik mindennél fontosabbnak tartják, hogy az itt élő embereket és az ide látogató jövevényeket ne gátolják kedvük töltésében, persze csendben elszabotálják e parancsot.
A legnagyobb kurázsival rendelkezők
Ám akadnak mások is, akiknek az ereiben szintén nem víz folyik, noha erről egészen másként adnak tanúbizonyságot. Egy szép februári napon például megjelenik Debrecenben özv. Margolith Rozália pesti üzletasszony, s kötelezi magát, hogy rövid időn belül 72 ezer honvédségi nyakravaló készítéséhez elegendő kelmét fog ideszállítani „saját költségén”. S mire a szükséges szerződést megkötik vele, már meg is érkezik Debrecenbe az óbudai Bernhard Neumann kétezer huszárcsákóval, a honvédségi ruhabizottmány ideiglenes telephelyét biztosító Nagyváradra pedig egy budai szűcsmester egy rakomány ködmönnel. És van, aki ilyen kockázatos expedícióra nem mer ugyan vállalkozni, de ennek ellenére sem feledi, mivel tartozik hazájának: Hillebrand Flórián budaújlaki posztógyártó, aki még november végén vállalta, hogy nagyobb mennyiségű posztót fog szállítani a honvédseregnek, az üzemében Windisch-Grätz bejövetele előtt elkészült mintegy 180 rőfnyi posztót azonban már nem tudta idejében eljuttatni a honvédségi ruhabizottmányhoz, az ilyen módon nyakán maradt végeket gondosan elrejti, hogy épségben megőrizze őket a reményei szerint előbb-utóbb visszatérő honvédcsapatok számára.
Ámbár iparcikkeket fuvarozni a fővárosból Debrecenbe vagy Nagyváradra – ha veszélyes vállalkozás is – nem ütközik teljességgel áthághatatlan akadályokba. A császáriak ugyanis zárt őrvonalat csak a pesti oldalon vonnak a testvér-városok köré, s ezért a szerencse kegyeltjei némi kerülővel – Budáról Promontorium, Budaörs vagy Tétény felé indulva, a Duna bal partjára pedig valamivel délebbre kelve át – éppenséggel eljuthatnak a császáriak által meg nem szállt területekre. És üggyel-bajjal el is jutnak a már említetteken kívül mások is – kivált zsidók. Akik – Schlesinger Miksa találó megállapítása szerint – „Jeruzsálem pusztulása óta… igen sok pénzre tettek szert és igen sokat veszítettek kurázsijukból”, az 1848-i forradalmak kirobbanása óta viszont „igen sok pénzt veszítettek és igen sok kurázsira tettek szert”. Mert vitathatatlan igazságra tapint majd rá a legnagyobb pesti zsidófalók közé tartozó Koller Ferenc tanácsnok úr, mikor fél év múlva megállapítja, hogy „az itteni zsidók nagy többsége mindvégig… a pártütés ügyével rokonszenvezett; így legnagyobbrészt zsidók voltak azok a szállítók, akik a rebellis sereg szükségleteit – gyakorta a legnemtelenebb úton-módon – fedezték”, s ráadásul e pesti zsidók „felhasználtatták magukat spiónoknak” is, „egyszóval mindenhez segédkezet nyújtottak, ami javára vált a forradalomnak”.
E pesti zsidók egyike Berger Lajos termény-nagykereskedő, aki csendestársként kapcsolódik az Ullmann-bankházhoz, s azzal együtt tevékenyen közreműködik a honvédsereg külföldi fegyverbeszerzési próbálkozásainak a pénzelésében. De nála is jobban kitünteti magát a tíz éve Berlinből Pestre települt Karl Grünecke paszománykészítő, aki február elején egy aszódi üzletbarátja, Deutsch Farkas társaságában különféle hadfelszerelési cikkekkel állít be Debrecenbe, s útjának eredményességén annyira fellelkesül, hogy hazaérkezte után mindjárt megkezdi egy második hasonló vállalkozás szervezését. Most tehát szövetkezik Kohn Jakab pesti sapkakészítő mesterrel meg egy Brunner Flórián nevű (nem zsidó) játékáru-kereskedővel. és egy másik aszódi zsidó ismerősével, Spitzer Ignác fuvarossal, s Spitzer szekerét megrakja olyan ládákkal, amelyekben felül, álcázásul a Brunner raktárából kikerült játékszerek vannak, ezek alatt viszont 540 ing, 549 gatya, 675 honvédcsákó, 1500 csákóra szánt forgó, 4500 honvédegyenruhához való nyakkötő, 100 kardbojt és hazájukhoz hű pesti hölgyek hímezte 8 honvédségi csapatzászló rejtezik, majd társaival és a rakománnyal február közepén újból megindul Debrecen felé. Ám ez alkalommal útját nem kíséri szerencse: csupán Zsámbokig jutnak el, s ott belebotlanak a császári hadsereg őrszemeibe, azok pedig letartóztatják a társaságot, és elkobozzák a szállítmányt.
Sikeresebben tevékenykednek viszont azok a zsidók, akik kémszolgálatokkal igyekeznek támogatni a jó ügy védelmezőit. Az egyik futárt, akit március vége felé a decemberben magyar kézen maradt, a császáriak által azonban körülzárt Komárom várából küldenek a honvédsereg főparancsnokságához, Pestről Löwy Móric Váci úti szeszfőzde-tulajdonos és kocsmaárendátor juttatja el saját „életének veszélyeztetésével… a magyar táborba”. S közben egyre-másra érkeznek Debrecenbe pesti zsidóktól származó levelek, amelyek írói látszólag teljesen ártatlan dolgokról tájékoztatják alföldi üzletbarátaikat, akik mégis sok minden lényegeset kiolvasnak tudósításaikból, mert jól tudják, hogy a levelekben jiddisül, Reb Ansel néven emlegetett Alfréd úr nem más, mint Alfred Windisch-Grätz herceg, s eszerint a szóban forgó Reb Ansel jövőbeni üzleti útjaira vonatkozó közlések valójában a tábornagy tervezett hadmozdulataira értendőek.
Ezért állapíthatja meg majd utóbb a március derekán a honvédsereg főerőinek élén álló Vetter Antal altábornagy, hogy „a kémkedési rendszer kitűnőleg volt szervezve”, „Windisch-Grätz nem küldhetett ki egy zászlóaljat, nem ásathatott sáncot anélkül, hogy arról Debrecen ne értesült volna”. Ezért is sikerülhet Vetternek olyan haditervet kidolgoznia a honvédsereg főerői által április elején megindítandó nagyszabású ellentámadásra, amelynek a végrehajtása során Windisch-Grätz akkora vereségeket szenved, amekkorák az udvari körökkel egyetlen hét leforgása alatt megértetik, hogy Magyarországra szabadított csapataik vezényletét ajánlatos késedelem nélkül kivenniök e januárban még oly magabiztosnak mutatkozó kegyeltjük kezéből.