Tapasztalatai, ismeretségei, beszélgetései alapján mindenkinek kialakult egy képe az átlagos, a tipikus, a reprezentatív erdélyi magyar emberről, annak gondolkozásáról és ítéletalkotásáról. Szerintem nincs Reprezentatív Erdélyi Magyar; vannak viszont helyzetek, krízisek, kihívások, mikor az erdélyi magyarok döntő (olykor kizárólagos) többsége igen hasonlóan gondolkodik.
Úgy tűnik, most is ilyen helyzet van. Az alábbi sorok nem a román–magyar vízumkényszer szükségességével, lehetséges kül- vagy belpolitikai motivációival foglalkoznak, hanem kizárólag azzal: milyen hatással járt a nyilvánosságot kapott ötlet az erdélyi magyarság pszichés egyensúlya szempontjából; egyszerűbben: hogy miről és hogyan beszél az utóbbi napokban-hetekben akárhány magyar, ha itt-ott valahol Erdélyben összehajol.
Az egyszerű erdélyi magyar már látja is magát, amint holttestét elhagyott parkolókban félrehúzott nyergesvontatókból halásszák majd elő a magyar rendőrök. A tiltott határátkelés izgalmai és a hőhalál kínjai biztosan megviselik majd kinézetemet – képzelődik máris önsajnáltatásra és önkínzásra mindig hajlamos emberünk, akinek önérzete, önbecsülése, úgy tűnik, már a vízumkényszer ötletétől is súlyos sebet kapott. Miután másodrendű román állampolgárként amúgy is tele van frusztrációval, most még azt is meg kell érnie, hogy másodrendű magyar mivoltát kendőzetlen nyíltsággal arcába vágják. „S a határőrök majd úgy fognak bánni velünk, mint aki most érkezett a harmadik világból, mezítláb.”
Ily módon aztán határozottan megerősödik benne a Moszkva téri rabszolgapiacon kialakult tétova érzés, hogy ő mindenki számára valójában egy romániai magyar tamil. Végeredményben ez az erkölcsi rombolás még súlyosabb, mint amilyenek egy vízumkényszer gyakorlati következményei lehetnek. Máris érezhetően erősödött például – még ha egyelőre persze csak fogadkozási szinten is – a kivándorlási késztetés.
Hadd szögezzük le rögtön: nem akadt még Gheorghe Funarnak olyan vad ötlete, amely ennyire felborzolta volna az erdélyi magyar kedélyeket, mint a vízumkényszer gondolata. Ha a dolog megvalósul, a budapesti kormány – és a kormányzó pártok – tekintélye és hitele a politikai nulla Kelvin-fok körül fog megállapodni Erdélyben.
Nem mintha az erdélyi magyar képtelen lenne megérteni a realitásokat. Ő reálpolitikusnak tartja magát,* s így az égvilágon mindent el lehet fogadtatni vele. Akár még a vízumkényszer gondolatát is. Például, ha az lenne az erdélyi magyar ember meggyőződése – ha ezt szeretettel megmagyaráznák neki –, hogy a román–magyar vízumkényszer bevezetése alapfeltétele a magyar állam európai integrációjának, úgy hát összeszorítaná a fogát, és azt mondaná: ám legyen. „Ezt is kibírjuk.” Ám van itt egy különbség. E fönti példának hozott fiktív esetben úgy élné meg a dolgot, mint őtőle megkövetelt (esetleg elvárt) és őáltala elfogadott áldozatot – nem pedig mint megaláztatást.
Hányszor meg hányszor elhangzott az utca emberének román szomszédaival folytatott vitáiban: „Magyarország az egyetlen fejlettebb ország, ahova vízum nélkül utazhattak.” (Mármint a románok.) És akárhányszor hozzáfűzték azt is: „Ezt pedig nekünk köszönhetitek.”
Hogy az erdélyi magyar ragaszkodása-kötődése Magyarországhoz milyen hihetetlenül erős, azt megvilágítják a következők is. Föntebb azt írtam, hogy a budapesti kormány tekintélye a politikai fagyhalál hőfokáig süllyedne le. De hát van-e még hitele a magyar kormánynak bárhol is? – kérdezhetné a cinikus anyaországi választó.
Nos, akármilyen furcsa, vagy hihetetlen, vagy paradoxiális: a magyar kormány még mindig Erdélyben a legnépszerűbb. Pusztán azáltal, hogy magyar kormány. Nemcsak amiatt, mert a Duna tévéje előtt üldögélő kézdivásárhelyi magyar idegeit sem a vagyonadóval, sem a Bokros-csomaggal nem lehet igazán felborzolni. Hanem az is a képhez tartozik, hogy az erdélyi magyar nap mint nap szem- és fültanúja annak, hogy Bukarestből reggeltől estig hogyan vádolják hamisan, hogyan ócsárolják, szidalmazzák, gúnyolják a magyar kormányt. Ez a tény már egymagában szolidaritási reflexeket ébreszt az emberben – legalábbis azonban visszafogja a hangos kritikát. (Vagy egyáltalán a kritikát.) Ugyan ki akarna a Nagyrománia Párt retorikai szövetségese lenni, és bármiféle muníciót szállítani amazoknak ott Bukarestben?
Aki nem hiszi, vegye kézbe az erdélyi magyar sajtót, és hasonlítsa össze hangnemét a kormány iránti bizalom – vagy türelem – szempontjából az anyaországiéval.
Röviden összefoglalva: az erdélyiek olyan lelki helyzetben vannak, amelyben a vízumkényszer bevezetése felérne egy mennyegzői asztalra vágott kézigránát hatásával.
(Kolozsvár)
* A szerző itt hadd jelezze: ezt a véleményt nem osztja.