rámenésre tanít, oké, legyen, a Holmi. Persze,
vagy mondjam, persze, Rakovszky Zsuzsa verse
(Holmi, mondom, 1996 májusa) a világ minden-
kori legszebb költeményeinek egyike, meg kell
tőle veszni, avval együtt azonban, hogy ott
vagyunk (nem olyan rosszul) a Takács Zsuzsával
mi magunk is (Tandori Dezső), nekem (lásd
„engem”) Lator László művei nyűgöztek le elemien.
Nagyon sokra tartom Lator-költő munkásságát,
mi több, sokat-pofázó alak létemre is szekretív
szervizeléseket kedvelő fickó, az ő létszer-
vizének nevezett szekretivitását. A mostani
verskiválasztása azt mutatja: rengeteg „impro-
vement” (lovas kifejezés: tovább-javulási-lehetőség)
volt a L. L. nevű paciban, s a magyar vers
egyik gyönyörűséges példányát tették elénk,
nem véletlenül helyezték őt a szerkesztők ezzel
a forma szerinti élre e májusban, igazi „top
weight” ez a költemény (és kis öccse-társa, vele,
mögötte rögtön), és, ismétlem, még a Zsuzsák
és (nagyon gyarló mód, de megszenvedését a do-
lognak tudva tudván) önmagam elé is nyakhosszal
a Lacit helyeztem, ezért írok.
Eleve kisúrinak kell lenni inkább (Berzsenyi),
ahogy magunkat viseljük s dolgainkat, de a másokért
(való) rajongás nagyúrisága a végső öröm. Ilyen volt
(s marad) nekem, hogy a Lator Laci költeményé-
ért be tudák rajongani.
A Laci a leginkább ahhoz az énemhez hason-
lít (így vagyunk rettentő távoli rokonok, távoliak az ő komoly
szerencséjére), ahhoz, amelyik nem a karzatnak játszik,
mint ezt Pat Eddery mondta. Eddery: sokszoros
brit zsoké champion (ír hapsi), és messze van
Dettori névrokonom modoraitól, aki kavubojosan, ro-
deósan szökken le győzelmek után a nyeregből, meg
eleve olyan széleseket vigyorog, és felpofozni
sem szokott senkit az Eddery (mint a Kieran Fallon),
vagy nem oly látványosan „romantikusak” az ered-
ményei, mint a Szpéró Királynő miatt is kedvencemé,
Ricsi T. Quinnél v. Jimmy Fortune-éi. Eddery azt
mondja, amire ő nem alkalmas, vili, hogy azt a Fallon meg a
Dettori csinálja, a Carson stb. Ez a mai magyar
irodalmi életben is így van, a szerepmegosztódás
mögött mély egyéni rokonszenvek lapulhatnak.
Ilyképp imádom én Kukorelly, Rakovszky műveit,
vagy EP és NP ekként áll messze elöl a szeretet-
listámon, hogy Téreyről, Györe, Németh Gabi,
Földényi, Bartis Attila nevű dolgozókról ne is
beszéljek.
Az rajtam mit sem segítene, ha a Lator
Laci verse nem volna kivételes remekmű – és
ehhez, ismétlem, vegyük hozzá, hogy nem mai
csirke ő, iszonyú hosszú távon bírja a
sprinteket. Ahogy Vas Pista mondta; Babitsot idézte. Nem
nagyon kell magyarázni Lator versét azoknak, akiknek
eleve „jó”, másokat meggyőzögetni nem nagyúri.
A „kegyetlen árva” motívum nemcsak
József Attilától ismerős nekem, de a Garbage
banda (mai britpop) Shirley Mansonje dalolásá-
ból is. Az ember egyszerre kegyetlen és tár-
sas. Ezt fejezi ki Lator költeménye olyan
csillagtávolokba emelve a témát, amilyet
Rakovszky hölgylénye lát (hogy e dolgozat
tisztára Jockey Clubomnak, a Holminak reklám-
jává emelkedjen-süllyedjen). A Lator-féle
gyilkos fanyarságú méz soha ily sűrű nem volt,
fuldoklom tőle és sírnék. Igen, második olva-
sásra végigbőgtem volna a verset, ha nem
unnám már annyira az érzelmi reakciókat.
Rakovszkynál (még Szép Ernő, a század
egyetlen igazán fontos költője után is)
megkap a felezés a sorokban, a meglétezés
rohatag ritmusának ez a „leképezése”, ahogy
ő önkényesnek pillanatig sem látszó sor-
hosszakat dobál egymásra… már el is várom
emez imádottamtól! Mint Kukustól a nyesé-
seket, Balla Zsófitól az elbeszélésbe oldott s
szakadékszéleket. De Lator ki tudja pontos-
kodni a kanyarokat, eszményien vált át
az érzelmi egyenesekbe… egy Pat Eddery-lovaglás,
nem a karzatnak; az örökkévalóságnak egyből.
Hogy bírja ki, hogy ilyen jó verse van,
ily hosszú darab ily jó verse, szakasz nélküli,
ráadásul, összeomló és ebből azonnal kiépülő?
Mert a „kegyetlen árva” motívum már csak így ér-
dekes ma, így nem sláger. Lator azt az alapmércét adja.
Meg hogy mindez: helyzetdal legyen „közben”!
ő és nem ő (a Lator) itten. A víz sáros sodrása
nem ellenállhatatlanabb (így vulgáris), mint
a kimunkált vershang. Micsoda ellentét, ezt
éreztem. Lásd Rilke, az ellentét alapja készül
itt… de nem a perc rajzához. A sáros víz,
a kis plusz-létező: mintha valakinek egy
végső fájdalommal (megfeszíttetéssel) mindene
sérvként szakadna ki, olyan a Lator-vers. Fel-
veti: mi is a szenvedés? Ha végső, ha belehalok,
nem szenvedés. Hiszen nincs, aki gangszinten,
kelkáposztaszagúan nyavalyogjon: „kérem, én…” (Nincs én.)
Ha nem a végső, ha túléljük: annyi baj…! Lesz más.
Lator versében (megtoldva a fákat két-
ségbeejtően, nem látomásosan, nem lázasan rázó
világgal-gyűrődő vers révén, megtoldódva, nem
is tudom, mivé) a megfeszíttetésnek ez a
ma (lásd Rakovszky) tömeggel hullaúsztató
világa, kereszt nélküli, agyonlucskosultá-
ban, korhadásával egyből szálkátlan
létformája kap végső alakot (értelmet
az értelmetlen maga). Boldog vagyok, hogy míves-
kedő költőnek bizonyulhatok e páros (Lator és
Rakovszky) mellett, segítik a többi költő
magányának elfogadhatóságát, egyik költő
(prózaíró/esszéista) a maga másfajta-feladatvállalásával
segíti a másikát… ez az, ami Latornál még külön is
elemien megfogott, ez az, amiért szó nélkül nem
hagyhattam: több, mint remekmű született, valami élet-rész
jött létre, lehet örülni pár pillanatig; tovább.
- Kultúra [6]