„Az elmúlt években nem a legjobb képességű emberekből lettek a bírák.
A fizetés meg az egyéb okok miatt ez ismert. Nem a legjobbak maradtak ott.”
A politikai kultúra egyik jelentős aspektusa a múlt feldolgozása, az elmúlt, megélt történelmi rendszerhez való viszony. A meghaladott politikai berendezkedésről érvényben levő képzetek pedig különösen érdekesek egy rendszerváltás utáni állapotban. Az elit különböző csoportjai igyekeznek a legitim múltképeket megalapozni, a múltat definiálni, így sajátos, szimbolikus harc is folyik az érvényes definíciók körül. A történelem naturalizálása[1] vagy hétköznapiasítása az egyik legsikeresebb és minden bizonnyal a legnagyobb hasznot hajtó folyamat, hiszen a túlélés feltétele a folyamatosság valamilyen szintjének tételezése, fenntartása. Ugyanakkor a diktatórikus múlttól való távolságtartás, elhatárolódás is részévé vált a világképeknek. A magyarországi tárgyalásos átmenet egy sajátos vegyülete az intézményi-jogi kontinuitásnak és a társadalom változásélményének. Mivel a régi rendszerrel való radikális (forradalmi) jogi szakítás hiányzott a rendszerváltásból, az új berendezkedés jogi alapja, alkotmánya sajátos legitimitásdeficittel küzd.[2] A magyar társadalom politikai demobilitása, apátiája pedig tág teret ad a Kádár-rendszer iránti nosztalgiáknak. A forradalom nélküli konszolidációt így az elmaradt forradalomra hivatkozó jobboldali és a régit visszakívánó baloldali populizmusok veszélyeztethetik. A múlttal való leszámolás a jog helyett a kultúra területeire települt, az értelmiség feladata és felelőssége tehát ebben a munkában megnövekedett. A joggal szembeni bizalomvesztés vagy a demokratikus jogrendszer elmaradt presztízsnövekedése a politikai elit számlájára írható, de érdekes eredményekkel kecsegtet a joggal professzionális módon foglalkozó csoportok viszonyrendszere is munkájuk tárgyához. A következőkben egy ilyen szakmai csoport reakciómintáit igyekszem láthatóvá tenni, egyrészt kapcsolatukat saját tevékenységükhöz, másrészt tevékenységük környezetéhez, megváltozott feltételrendszeréhez. A szociológia Mannheim óta ezekhez a folyamatokhoz a tudás – különböző ismerettartalmakban feltárható – léthez kötöttségének tételezésével közelít. Ebben a tanulmányban tudásszociológiai megfigyelések tárgyául interjúkat választottam. Szemben a bírók esetében szóba jöhető más dokumentumokkal (ítéleti indoklás) a szociológiai interjú szabad teret engedett a személyiségnek, a bírói szerepet jogszabályi korlátok nem kötötték.
Az interjúra kiválasztottak megyei bíróságokon dolgozó, különböző életkorú bírók voltak. A választást az indokolta, hogy az eredeti kutatási cél, a bírói függetlenség szociológiai vizsgálata a magasabb szintről jobban hozzáférhetőnek tűnt.[3] A fellebbviteli fórumokon dolgozók a jogi „mező” fontosabb reprezentánsai abban az értelemben, hogy a hatalmi struktúrához közelebb állnak, a rendszerváltás ennélfogva jobban megbolygatta köreiket. Habitusuknak azt a részét emelem ki, amely nyilvánvalóan utal a politikához, államhoz fűződő viszonyra, az elmúlt rendszer és a rendszerváltás értékelésére. A kérdés az, hogy mindezek fényében leírható-e társadalom-és önképük?
A releváns társadalmi háttér ebben az esetben két elemből tevődik össze: egyrészt az általános társadalmi tudat, közhangulat némely jellemzőjével kell számolni, másrészt az interjú alanyainak konkrét munkakörülményeit, az igazságszolgáltatás jogi, szervezeti problémáit érdemes szem előtt tartani.
Ami a változás társadalmi recepcióját illeti: számos szociológiai felmérés tárta fel a magyar társadalomnak a rendszerváltáshoz kapcsolódó viszonyát. A többség a változást globálisan elkerülhetetlennek és jónak látja, de a terheit, egzisztenciális következményeit túl súlyosnak értékeli. Egy Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot összehasonlító kutatásnak[4] a társadalmi igazságosság érvényesülésére vonatkozó eredményei szerint a vizsgálatba bevont rendszerváltó országok polgárai közül a magyarok értékelik ebben a vonatkozásban a legpozitívabban az 1975 körüli időszakot és a legnegatívabban a háború előtti korszakot. A különbségek jelentősek. Annak ellenére, hogy a történelmi korszakok átfogó értékelésekor ugyanezen országok polgárai egyöntetűen a 80-as éveket értékelték a legpozitívabban és a háború előtti korszakot és az 50-es éveket a legnegatívabban,[5] a Kádár-korszak, amelyre az interjúk leginkább irányultak ebből a szempontból kiemelkedik. A közvélemény tehát differenciáltan tekint a kommunista rendszerre, lényeges különbségeket lát a különböző korszakok között. Magyarországon a megkérdezett háztartásfők 26%-a találja jobbnak globálisan az új rendszert a réginél, 23%-uk nem lát különbséget, tehát a többség rossznak gondolja a rendszerváltás utáni helyzetet. A magasabb iskolai végzettség, jobb társadalmi pozíció esetén a veszteségérzet kisebb. Ehhez képest abban a szűk körben, amelyben a beszélgetések készültek, a rendszerváltás pozitív értékelése egyöntetű, egyrészt a jogállami keretek szabta biztosabb (korántsem teljes) jogalkalmazói garanciák, másrészt az erőteljes fizetésrendezések következtében.
Ami a jogi, szervezeti környezetet illeti: a rendszerváltozás fő momentuma volt az alkotmányozás, ezen belül az igazságszolgáltatás, bírói jogalkalmazás jogállamosítása. A bírói függetlenség területén is természetesen érzékelhetőek a jogállami normák hatásai. Az elhúzódó alkotmányozás azonban máig nem teremtett tiszta viszonyokat számos kardinális kérdésben a bírói hatalom területén sem. A nem tisztázott hatáskörök, jogosítványok, pozíciók (igazságügy-miniszter, bírósági elnök, Legfelsőbb Bíróság) bizonytalanságban tartják a területen működőket. Súlyosbítja a helyzetet az a szociológiai közhely, hogy a hazai jogászi szocializációt etatista, bürokratikus szemlélet hatotta át, a szocialista törvényesség koncepciójának megfelelően a jog az állami kontroll eszköze, a jogalkalmazó ennek végrehajtója.[6] Ebből logikusan következik, hogy a külső hatások iránti szelektív érzékenység jellemzi a szocialista jogalkalmazót: nyitott az állami preferenciák (közérdek, állami érdek, népgazdasági érdek) irányában. Mivel ezek a jellemzők átörökítődtek (legalább hatásukban) az új rendszerre is, számolni velük ma is érdemes. A '89/90-es átmenet a bíróságok életében is erős kontinuitással jellemezhető. Ezt az tette lehetővé (vagy legitimmé), hogy az utolsó, nyílt diktatórikus igénybevétel, az 1956-os forradalom megtorlásának résztvevői már nem voltak aktívak, és a Kádár-rendszer (a konszolidációtól) nem tekintette a politikai elnyomás igénybe vehető (vagy szükséges) eszközének a bíróságot. A Kádár-rendszer bírósága nagyjában-egészében (erős korlátokkal) függetlennek mondható.
Ugyanakkor a bürokratikus szocializáció és működési feltételek, az előmeneteli rendszer, a hivatalosan preferált jogalkalmazói erények nehézkessé tette a joguralom morális és technikai feltételeihez való alkalmazkodást. A jogállam bíróságával szemben megfogalmazott absztrakt elvek (és az ebből következő presztízstöbblet) nem idegen ugyan a bírói kar számára, a mindennapi alkalmazást mégis teherként (ügyviteli terhek megnövekedéseként) éli meg.
A szocialista rendszertől még valamit örökölt a bírói hatalom, a bírói szakma alacsony társadalmi megbecsültségét. Az alacsony presztízs is hozzájárult a bírói kar perifériára szorulásához az elitcsoportokban perifériájára szorulásához. A bürokratikus kormányzati apparátus szociológiai jellemzőivel rendelkező független bíróság joguralombeli szerepe azonban jelentősen megnövekedett, és ez sajátos feszültséget teremtett a bírák társadalmi státusa és e szerep között.
Mivel az elemzett interjúk sajátos nyelvi produktumok, és e körben csak néhány illusztratív résziénél szolgálhatunk, hasznára válhat az olvasónak néhány általános megjegyzés a nyelvről. A bírói hierarchia magasabb polcain elhelyezkedő beszélgetőpartnereim nagyobb részénél regisztrálható volt a Nádas Péter által – egy más összefüggésben – leírt „kádárista nyelvhasználat”. A szimbolikus mező e magas kulturális tőkével megáldott reprezentánsai gyakran beszélték – még az interjúszituációban is – az elleplezés, a sorok közé bújtatott információ, a körülményes lényegkerülés, a köntörfalazás nyelvét. Az ok meglátásom szerint az a kispolgári élethelyzet, amellyel a szocializmus ajándékozta meg a bírói kart. A masszív kispolgári tömeg N. P. szerint a Kádár-rendszer egyetlen pozitív fejleménye, hiszen ez a mentalitás elutasítja a feudális hierarchiát a személyes képességeken alapuló polgári renddel szemben, fogyasztóként a nyugati minták bűvkörében él, onnan vannak mintái, ugyanakkor „mélységesen fertőzött az egyenlőségen alapuló szociális demagógiáktól, és a személyes felelősségnek inkább az elkerüléséről vannak elképzelései”.[7] Az ebből az élethelyzetből származó diszpozícióktól való sikeres elmozdulás olyanok számára volt lehetséges – az én tapasztalatom szerint –, akik a rendszerváltás előtt is némileg „renitensek” voltak. Csökkenti ugyan a nonkonformizmus értékét, hogy az a 80-as évekre korlátozódott, de e fiatalok számára a jogállami eszközrendszer nem csak presztízsnövelő eszköz, hanem mindennapi munkájuk természetes része. A nyugati demokrácia civilizációs produktumait ők képesek nagyobb gond nélkül megemészteni. Úgy tűnik – ma még – kisebbségben vannak.
A bírókkal készített interjúk egyik fő tanulsága a függetlenséget nyíltan tagadó politikai technikák elenyészése és ennek tudati tükröződése a jogalkalmazó és a politikai elit közötti viszonyban. A politikai szándékok – hangsúlyozottan a konszolidáció után – túlnyomóan jogszabályok közvetítésével jelennek meg a bírói jogalkalmazás számára, e szándék leleplezését vagy konstatálását a jogalkalmazó ritkán végzi el. Mivel nem nyílt diktatúrában kellett működniük, a mindennapok a bírók számára is természetessé tették a rendszert. A különböző élettörténetek természetesen színezik a rendszerhez való viszonyt:
„A fiatal generációknak nem voltak olyan élményeik, mint nekünk. Nekem voltak olyan munkatársaim, akik több évet hadifogolytáborban töltöttek. Aztán az én egyéni élményem az 56 volt, amit igazából átéltem egyetemistaként. Az embernek egy kicsit megroppantotta a derekát, kicsit beleplántálta a félelmet és azt, hogy ezen a helyzeten nem lehet változtatni. Tehát adott politikai-társadalmi keretek között kell az embernek megmaradnia.”
Ez annál is könnyebb volt, mert hatalmon kívül érezték magukat, a bíróság – megítélésük szerint – a fő hatalmi és információs centrumok, a rendőrség és az ügyészség mellett nem kapott politikai szerepet. A felelősség ilyen jellegű elhárítása több formában megjelenik a jogalkalmazói tudatban: a nyomozó szervek könnyű terepei voltak a politikai szándékok érvényesítésének, jogszabállyal bármit végre lehet hajtatni a bírósággal is, végső soron az Elnöki Tanács kegyelmet ad, a politikai szempontokat a fellebbvitel tartja szem előtt, azért vannak stb. A nyílt politikai részvétel személyekben megtestesülő nyomait is tagadják, az 50-es évek osztályharcos jogászai már nincsenek jelen, ennek megfelelően erőteljes differenciálást igényelnek, a kompromittálódott generáció eltűnését jelentős legitimációs alapnak tartják.
„Az én korosztályomat – durván 50 évesek – nem lehetett a közvetlen utasításos módszerekkel befolyásolni, nem is nagyon kísérelték meg. Ha volt hatása, akkor az érzésem szerint az eljárás alá vont szempontjából kedvezőbb. Próbálta kompenzálni a bíró azt, hogy ez a szerencsétlen azért került ide, ugyan elkövetett valamit, mert a politika ezt így kívánta. Biztos, hogy vannak ellenkező példák is, akiket mondjuk úgy neveznék, hogy káderbíró. Csak azok már ebben az időszakban nem nagyon tárgyaltak, nem vettek részt az ítélkezésben.”
Az idősebb bírók hatalommal kapcsolatos attitűdjeiben a bírósággal szembeni hatalmi bizalmatlanság hangsúlyozása játszik fontos szerepet, a különállást lehet demonstrálni azzal, hogy a kommunista hatalom – személy szerint Kádár is – bizalmatlan lett volna a bírói karral szemben. A bírói hatalom tehát inkább az áldozati oldalon jelenik meg.
„A hatalom gyanakvása a bírói karral szemben megvolt, ez a Rákosiban is megvolt, meg a Kádárban is megvolt nagyon sokáig, hiszen ők szenvedtek részben a korábbi rendszerben, részben a későbbi időszakban a bíróságokkal szemben.”
A múlt rendszerre visszatekintve a végrehajtó hatalom egyes konkrét intézményeihez való viszony meglehetősen ellentmondásos. Míg beszélgetőpartnereim többsége folyamatosan hangsúlyozza a függetlenség csaknem csorbítatlan létét, az Igazságügyi Minisztérium felügyeleti tevékenységét pusztán jogegységesítési szempontból pozitívan értékeli. A bürokratikus normáknak való megfelelés természetes követelménye a bírói munkának, e normák egyik fő kontrollja a minisztériumi vizsgálat. A minisztériumban dolgozó, a bírósági jogalkalmazással foglalkozó kollégáikat a bírók szakmailag maguk fölött tudták (ez jószerivel a korszak nagy részében megalapozott is volt). A bírók karriermintáikban a bírósági hierarchia magasabb szintjei felé kacsingattak ugyan, de fontos szakmai referenciacsoport volt számukra a minisztériumi jogász.
A Kádár-rendszerhez való viszony alapvonalait az határozza meg, hogy a nyílt diktatúra időszakáról már nem él közvetlen tapasztalat a ma aktív bírói karban. Direkt befolyásolásról, előre megírt ítéletekről csak hallottak.
„Az idősebb kollégáktól hallottam, akik már nincsenek a pályán, nyugdíjasok vagy már meg is haltak, hogy az ötvenes évek elején, különösen ’56 előtt direkt ráhatás volt a pártbizottság részéről, hogy ebben az ügyben ilyen ítéletet szeretnénk, sok esetben megtorló ítéleteket. Előfordult az is, hogy hangszórón kellett az ítéletet kihirdetni, hogy nagyobb hatása legyen. Az én pályafutásom alatt nem volt, hogy direkt kértek volna valakit arra, hogy ilyen vagy olyan ítéletet hozzanak.”
A kevésbé nyílt befolyásolás észrevétele pedig nem mindenkinek adatott meg: a bírói kar nagy része nem érzékelte, hogy valamilyen politikai szándék végrehajtóiként működött közre, „a gépezet olajozottan működött”. Sőt éltek az illúziók a legkeményebb diktatúra bíróságára nézve is, az egyik bíró bevallja:
„Azt elhittem, hogy esetleg koholt vádak alapján embereket elítéltek, de úgy gondoltam, hogy azt hitte a bíró, mert beismerés meg bizonyítékok voltak, meg tanuk és megállapította a bűnösséget és közben koholtak voltak a bizonyítékok. De arra nem gondoltam, hogy még az ítélet is megvolt.”
A hatalomból való információs kirekesztettség és az elefántcsonttorony-stratégia következményeként a jogalkalmazó nem látott az ügyek mögé. Ez a politikai vakság, tapasztalatom szerint, csak egy kisebbséget zavart. Ez a jórészt fiatalabb, nyitottabb kisebbség sejtette, hogy mely ügyekre figyel a politika, és érezte, hogy a hatalmi mechanizmus egésze kérdőjelezi meg függetlenségének létét. Ezt így fogalmazza meg egy interjúalanyom:
„A saját tudatlanságom a legnagyobb sérelme az én bírói függetlenségemnek, ha valami ismeretem hiányzik ahhoz, ami nekem a munkámhoz kellene.”
Azonban még erről a politikailag, szakmailag nyitott csoportról sem mondható el, hogy a gazdasági reform következtében meginduló társadalmi mozgások tekintetében képben lett volna. A hetvenes évek közepén, amikor a bíróság intenzív módon közreműködött a piaci elemek visszanyesésében, a társadalmi folyamatokról való hiányos tudás tragikus következményekre vezetett. A milliós jövedelmek, a tehergépkocsival való rendelkezés és önálló vállalkozás a jogalkalmazói fejekben önmagukban is abnormális jelenségnek számítottak.
„A bírónak nincsenek ismeretei arról, hogy mi folyik valójában a gazdasági életben, a közéletben. Úgy éreztem, hogy a bíróság mindig egy kicsit elefántcsonttorony, a bíró űzi a mesterségét a lehetőségekhez képest, de valahogy az a benyomásom támadt, hogy az élet mellettünk megy el. Mi nem vagyunk a fősodrásban.”
De nemcsak a saját teherautó háborította fel az ítélkezőt, hanem a nómenklatúra büntetőjogi kivételezettsége is. A politikai elit egyes reprezentánsainak lehetősége a büntetőeljárás elkerülésére jobban sértette a bíró öntudatát, mint az alaptalan vád és elítélés. E kétirányú felháborodásban a társadalmi, gazdasági és politikai elitcsoportokból való kirekesztettség élesen jelenik meg.
„Nem volt célja a politikai vezetésnek, hogy egy olyan független jogászréteget létrehozzon, amelyik a klasszikus értelemben vett független bírói szerepre alkalmas lenne. (…) Én ezt tartom talán a szórvány közvetlen beavatkozásokon túlmenően a bírói függetlenség legnagyobb sérelmének. Tehát ha valaki bizonyos mértékig anyagilag nem független, akkor nyilvánvalóan bírói függetlenségről beszélni nem lehet. Ha nem éri el a bírói kar mondjuk a magas középosztálynak az életnívóját, akkor minden más csak ennek a következménye.”
A korabeli bírósági elnökök jelentős közvetítői voltak a politikai szándékoknak, megítélésük szervesen hozzátartozik a Kádár-rendszerről és, annak politikájáról alkotott képhez. Míg azt a tényt mindenki elismeri, hogy az elnökök politikai szelekció eredményeként is kerülhettek pozícióba, a legtöbben respektálják a szervezet érdekében működtetett kapcsolati tőkét. Volt főnökéről így emlékezik beszélgetőpartnerem:
„A megyei elnök nagyon rugalmas ember volt, jól tudta a kapcsolatot tartani. Tudta, hogy, hogy ’s mint lehet ügyeket lerendezni. A minisztériummal is tudta a kapcsolatot tartani, ismerte az osztályvezetőket, akik itt megfordultak, a személyzeti osztályvezetőt, a bírósági főosztály vezetőjét jól ismerte. Úgyhogy semmilyen probléma nem merült fel, már ilyen politikai.”
Az elnök a bíróság érdekében ki tudott járni szervezeti, anyagi privilégiumokat (vagy ezt képzelték róla), és nem egy esetben a kósza befolyásolási kísérleteket meg tudta szűrni. Pozitív szűrő szerepét azonban erőteljesen túlértékelik az általános politikai felelősséghez képest.
„Azt mondta az akkori elnök: hozzám sok minden érkezik, de ti ebből ne halljatok semmit.”
Az információs háló természetes működési közege volt a jogalkalmazásnak is, az egyszerű bíró nem láthatott bele a nagyok dolgába, a politika a titok szférájába tartozott, a (legtöbbször teljesen semmitmondó) koordinációs értekezletek szigorúan titkos minősítéssel rendelkeztek. Az elnökök voltak benne mindenben – mondják a bírók, sohasem írták le, gyakran nem is mondták, hogy mit akarnak. Az ivócimborák hatalmával (némely, ötvenes évek elején végzett évfolyam szinte teljesen lefedte ugyanis a politikai funkciókat) csak néhány fiatal, ambiciózus szakmabeli állította szembe a generációváltás szükségességét.
A bírói munka, foglalkozási státus értékelése is sajátos kettősséget mutat. A bírók önképe az interjúk tanulsága alapján hangsúlyosan tartalmazza a független munkavégzésre való utalást A „minket nem lehetett utasítani” és „a bíróságon nem volt elvtárs” fontos elemei az önreferenciának. A szigorúbb etikai normákra való hivatkozás a „pulpitusideológiát” erősítette a bírókban. Egy etikai kódex szükségességét beszélgetőtársam így vezeti be:
„A magánszférát tekintve, ma már nem a XIX. század tiszti kara a minta, ahol különböző kódexek szabták meg a társasági dolgokat, de egy szigorúbb mérce azért vonatkozik a bíróra, életvitelre, bizonyos kérdésekhez való hozzáállásra. Tehát a bírói tisztség méltóságából adódó követelmények.”
A felszínen, külsőségekben és hivatkozási alapként tehát valamilyen tartást és távolságtartást mondtak magukénak, ugyanakkor a „kistisztviselő színvonalán” levő életnívó folyamatosan szerepel a problémakatalógusban. A beszélgetések arról árulkodnak, hogy a bírói kar függetlensége legnagyobb sérelmeként élte meg a középosztályi létből való kiszorítottságot. A nyitottabb kollégák persze emlékeznek más típusú kiszolgáltatottságra is, például a hetvenes évekre jellemző pályaelhagyási tilalomra, a foglalkozási „röghöz kötöttség” e sajátos megjelenésére. Minél konkrétabb a kiszolgáltatottság, annál kevésbé hangsúlyos eleme a rendszer átfogó értékelésének. A szakmai színvonal megítélésében rendkívül nagy a vélemények szórása: az egyik véglet semmilyen problémát nem érzékel, a másik pólus a biztos boldogulás feltételének a közepes képességeket és egy kis szorgalmat tekinti. E kisebbségi önkritikus vélemény szerint a bírói kar túlnyomó többségében semmi kreativitás nincs, a jogszabályok kritikai (alkotmányos alapú) szemlélete elképzelhetetlen, kényelmi szempontok uralkodnak a határozathozatalban: a felmentő ítéletet sokkal nehezebb megírni, mint az elmarasztalót, nagyobb az esélye a rendszeren belüli konfliktusnak, amit a túlterheltség és fásultság miatt a többség nem vállal. Ezt a lélektani helyzetet egy kritikus szemléletű fiatal bíró így írja le:
„Sajnos azt látom, hogy ha a vádiratban le van írva valami, akkor »közokiratba« van foglalva a bűncselekmény elkövetése, csak a bűnösség vélelme van, tessék megdönteni. Közokiratba van foglalva, hogy bűnös. Ez nagyon szomorú, de még most is, és fiatal kollégák közül is rengeteget tudok mondani olyat, aki azzal ül be, hogy nekem az a dolgom, hogy ráverjem a bűncselekményt a vádlottra.”
Tapasztalatom szerint a jogalkalmazók társadalomképe a jogból magából származik, ezért meglehetősen differenciálatlan és egalitárius. A rendszerváltás társadalomszerkezeti következményeiként a végzetes differenciálódást, szétszakadást említik. A bíró is találkozik az egyenlőtlenség különböző megnyilvánulásaival, tipikus módon így:
„Megtörtént a társadalomban az anyagi helyzet szerinti differenciálódás, hogy egyesek kénytelenek 8–9 ezer forintos munkanélküli segélyből élni, vagy két munkanélküli két gyerekkel mélyen a létminimum alatt élni, miközben mások dőzsölnek és a partijaikon kis víkendházakat sorsolnak ki tombolán. Itt egy rendkívül nagy szakadékról van szó.”
A társadalomkép leginkább a saját szociális státushoz való viszonyon keresztül jelenik meg. Saját korábbi szociális helyzetüket az ügyfelek helyzetéhez viszonyították, és az inkonzisztens állapot feszültségeket okozott. Visszatérő hivatkozási alap, panasz a bírónál többet kereső szakmunkás. A tárgyalótermi szituációban keletkezett feszültséget illusztrálja az alábbi vallomás:
„Minket arcpirítóan zavart, hogy a peres fél vagy a vádlott, mondjuk egy bányában dolgozó segédmunkás többszörös fizetéssel rendelkezett. Arról már nem is beszélek, hogy egy szakmunkás, egy vájár, egy aknász vagy műszakvezető hozzánk képest óriási egzisztencia volt anyagilag.”
A szocialista jogalkalmazó számára a jogszabály szent szöveg, az hogy az ítélkezés alapjául szolgáló normaanyagot kritikailag szemlélje a legritkábban merül fel, ez az attitűd hiányzik a bíróknál. Ebből következően az alkotó jellegű, értelmező jogalkalmazás elvi elutasítása általános felfogás. A jogelveket és nehezen konkretizálható passzusokat tartalmazó alkotmány, nem alkalmazható jogszabály a bíró számára, a jogrendszer véget ér a kódexeknél. Egyik nyilatkozóm be is vallja távolságtartását az absztrakt elvi dokumentumoktól:
„Nagyon nehéz lenne az alkotmányt alkalmazni, mert ha elolvassa az alkotmányt, abból azért érződik, hogy egy alapjogszabály, tehát ott konkrét esetekre vonatkozóan nehezen lehetne szabályt találni.” A hetvenes évekkel kapcsolatban is csak ritkán fogalmazódik meg az a globális értékelés, hogy maga a jogrendszer volt olyan, hogy előbb-utóbb minden sikeres gazdasági vezető ütközhetett vele. Tehát a jogalkalmazói identitás legfontosabb eleme a pálya relatív függetlensége. Az ítélkező bíró függetlensége a Kádár-korszakban a megkérdezettek szerint szinte problémátlan, csak egy kisebbség tekintett ki a döntéshozói tevékenység mögül a szervezeti jellemzőkre, és tematizálta függetlenségi problémaként az igazságszolgáltatási szervezet hatalmi logikáját. A nagy hangsúllyal emlegetett függetlenség értelmezése kimerül a nyílt beavatkozás lehetetlenségében. Nem kis büszkeség sugárzik e szavaktól:
„Ha olyan bíróval beszélnek, aki más területről jött ide, korábban például tsz-jogász volt, az biztos el fogja mondani, hogy bár kevesebb így a pénze, de az, hogy ő szabadon dönthet, és nem szól bele neki senki, ez egy nagyon nagy dolog.”
Általános vélemény, hogy a bírói függetlenség azon múlott, hogy az illető jogalkalmazó hagyta-e magát vagy sem, senkinek sem volt kötelessége a politika által preferált döntést meghozni. A strukturális kényszerek, a nem demokratikus környezet, politikai berendezkedés elsikkad a személyes kiállás és felelősség mellett. Az olyan jellegű strukturális, a szervezetből származó sajátosságok, mint a felsőbb szintekhez való túl erős igazodás, vagy a bírói munkával szemben kifejezett bürokratikus elvárásrendszer, az officialitás (hivatalból való intézkedés) bürokratizáló hatása olyan fogalmi körbe tartoznak, amely kívül esik a függetlenség témakörén. Nem meglepő tehát, hogy – különösen az idősebbek körében – a munkafegyelem, az ügyviteli fegyelem kiemelten fontos probléma, és a függetlenség határait a bürokratikus szabályok betartása és betartatása után lehet csak számon kérni. Egy idősebb bírósági dolgozó így korholja a fiatalokat és határozza meg hivatása lényegét:
„Sok bíró félreérti, hogy mit jelent a függetlenség. Sokan, talán a fiatalabbak úgy gondolják, a bíró minden vonatkozásban »atyaúristen«, azt csinál, amit akar. Ez téves felfogás. Sokan még azt is kifogásolják, hogy adminisztratív úton a felettese az eljárási szabályok megtartását ellenőrizze. Tudomásul kell venni, hogy a bíróság szolgáltatóvállalat, az állampolgárokat ki kell szolgálni.”
A bírói függetlenség fogalmi körébe csak nehezen illeszkedik be az önkormányzatiság garanciarendszere, az ugyanis nagyfokú önállóságot feltételez. Az elnököknek ma is túlhatalmuk, van és ezt szinte mindenki – különösen maguk az elnökök – természetesnek gondolja. A keserű kifakadás ezt a pozíciót kritizálja:
„Azt látom, hogy az emberekben még mindig kevés a változás, a bírák még mindig nem veszik komolyan magukat mint függetlent, addig az elnökök diktátorkodhatnak. Ez a belső szervezetre vonatkozik, még akkor is ha a bírósági szervezeti törvény bizonyos jogosultságokat adott az önkormányzatoknak. Ha ezt nem veszi komolyan maga a testület, hanem szolga módra megy az elnök előterjesztése után, akkor miért kellett behozni a szervezeti törvénybe?”
Pedig a politikai kultúra jelentős alkotóeleme az autonómiára való képesség, a demokratikus eszközök értékelése, képesség a megnövekedett lehetőségek kihasználására. A bírói kar a több évtizedes szocializációnak köszönhetően a rendszerváltás után megnövekedett autonómialehetőségeket nem felszabadulásként élte meg. A rendszerváltást a bírói hatalom szempontjából a folyamatosság jellemezte, nem cserélték le a régi rendszer jogalkalmazóit, az ítélkezési munkában nem sok minden változott. Ezt az érzést jelenítik meg a következő mondatok:
„Nincs éles változás a rendszerváltás után. Ilyen élesen nem követi az ítélkezés a rendszerváltást. Csak bizonyos törvényi szóhasználatok töröltettek, amelyek arról szóltak, hogy a szocialista együttélés követelménye, ugyanazt értettük alatta, mint most a társadalmi együttélés követelményein.”
A megyei elnökök – egyébként meglehetősen stílustalanul végrehajtott – lecserélése ellen éppen a folyamatosságot tovább erősítendő tiltakozott a bírói kar. A nehezen megszerveződő, akadozva működő bírói tanácsok e politikai aktus kapcsán fejtettek ki először markáns véleményt. A kontinuitás érdekében fellépve kezdtek az autonómiára hivatkozni. A mögöttes logika szerint a jó kapcsolati tőkével rendelkező elnökök bizonyára az új rendszerben is kijárják majd a szervezet számára amit eddig, és az érintettek mindent meg is tettek ennek érdekében. A rendszer logikájának változása, az autonómiára való átépülés idegenül hatott a jogalkalmazók szemében. A rendszerváltozás következményeként inkább érzékelték a függetlenséget megkérdőjelező panaszos levelek tömegéből nyilvánvalóvá vált tekintély- és bizalomvesztést, mint a politikai berendezkedés egészének demokratizálódását, ami legalábbis lehetőséget adott az autonómiára épülő teljes függetlenség kialakítására. Érzékenységről tanúskodnak a következő szavak:
„Hogyan értékeljük a bíróságon a rendszerváltozást? Úgy érzékeljük, hogy rengeteg a beadvány, akinek nem tetszik az ítélet. Van tehát olyan eset, amikor azt írják: ez a bolsevik bíróság. Más esetben: csupa MDF-es van a bíróságon, tehát könnyen ráhúzzák az emberre, hogy ilyen, főleg bolsevik. (…) a múlt rendszerben tényleg nem mertek ilyeneket írni.”
A rendszerváltozás társadalmi folyamatai közül a jogászokat a megnövekedett szerepvállalási lehetőség érintette a legerősebben. A joguralom legitimációs ereje jogászok tömegét szívta be a nagypolitika szférájába. Ez nem jelenti automatikusan a joguralom magas szintű érvényesülését egyszersmind. A politikai pluralizmus körülményei az ügyvéd típusú jogászi tevékenységnek adnak tág teret. A jogász a politikában szakértelmiségként és nem intellektuelként vesz részt. Bármilyen politikai irányzat találhat magának jogász szakembert.
A beszélgetésekből az derült ki, hogy míg a rendszerváltás, az új rendszer általános értékelése egyöntetűen pozitív, a megelőző időszakkal való szembeállítás nem éles. Nem a jogtalanság és jogállam kontrasztja a bírók gondolkodásának szervező elve. Az átalakulás szervezeti, jogi kontinuitását a megismert tudattartalmak is tükrözik, az elit e kis szegmense jól reprezentálja a folyamatosság tényleges vagy képzelt indokait. A rendszerváltás egyes periódusai különböző reakciókat váltottak ki a bírókból is. Az első, bizonytalanságokkal és extrém mozgásokkal kísért szakaszban a félelem a jellemző és a változásból való kimaradás szándéka. A demobilitás, passzivitás védekező mechanizmus egy olyan korszakban, amikor a politikai elit felelősségre vonó hajlandóságának intenzitása még nem világos. Ez a szociálpszichológiai helyzet a politikai idomulás, alkalmazkodás – a bírók esetében nem veszélytelen – reakcióit is kiválthatja. Az átmenet konszolidációja viszont a megnövekedett terhek és jelentőség felismerésének jegyében zajlott a bírói kar számára. A jogállami többletteher és közfigyelem többféle reakciót váltott ki a munkafelfogástól és szakmai színvonaltól függően. Jelentős attitűd maradt ugyanakkor az autonómiának való ellenállás és a bürokratikus megfelelési kényszer. Ennek szocializációs hátterét világítja meg a következő interjúrészlet:
„Miért állt ellen a bírói kar az autonómiatörekvéseknek? Amikor ezek a folyamatok megindultak, szakmai tekintélynek olyan kollégák örvendtek, akik tulajdonképpen az ötvenes–hatvanas években lettek bírák. Tehát egy olyan, korszak gyermekei voltak, amikor ez a bírósági szervezet olyan volt, amilyennek ismerjük. Pusztán életkori sajátosságnak is gondolom, kit melyik korszak nevelt fel, nem elhanyagolható a társadalmi környezet: megszokták, hogy ha azt mondták, hogy ez a főnököd, akkor hangja sincs, mert nem is lehetett.”
A szűken értelmezett bírói függetlenség jelzi a jogalkalmazó legnagyobb korlátját: a jogrendszerrel szembeni aktív kapcsolat hiányát. A jog statikus rendszerként való szemlélete a társadalmi változások jogalkalmazói regisztrálását is akadályozza.
Az interjúk elemzése nagyjából megerősíti Kulcsár Kálmán évtizedekkel ezelőtti tapasztalatát a bírótípusokról. Két típust lehetett elkülöníteni, amelyeket – némileg pszichologizálva – nyitott és zárt gondolkodású jogalkalmazónak neveznék. A két típus sejtésem szerint nem egyforma arányban van jelen a bírói karban, a zárt típus valamivel jellemzőbb, a korszakra és a szervezet működésére vonatkozó értékes információkat azonban a nyílt interjúalanyoktól lehetett beszerezni. Ezek a szakemberek bizonyos kritikai attitűdöt őriznek, mind a jogszabályokkal, mind a jogrendszerrel kapcsolatban, képesek alkotmányos elvekre is hivatkozni. Még a politikai szándékok érzékelésére és a rendszer kritikájára is hajlandóak. Ki tudnak tekinteni a tárgyalóteremből, látják döntéseik pszichológiai, társadalmi következményeit. Egy ilyen jogalkalmazó hitvallása szemléletéről:
„Én magamat olyan bírónak tartom, aki igyekezett az ügyek mögé nézni, igyekeztem felmérni azt is, hogy egy adott döntés hogyan lesz végrehajtható, és a végrehajtás eredményeként milyen helyzet alakulhat ki egy közösségben. Tudom, hogy ez nem tartozik a bíró feladatai közé, nincs leírva, de mindig annak a híve voltam, hogy kitekintsek a jogszabályok mögül.”
Saját szűkebb környezetük problémáit megélik, tudatában vannak függetlenségük viszonylagosságának a Kádár-rendszerben, ezzel összefüggésben jobban érzékelik saját felelősségüket, felbukkan az erkölcsi elmarasztalás is. A szocialista rendszerben betöltött szerepüket illetően hajlamosak az önvizsgálatra. A kompromisszum és felelősség összefüggéséről például így nyilatkoznak:
„Ha adott esetben látott is anomáliákat az ember, azért a nagy egyezség megvolt, hogy nem bántjuk egymást. Ti se bántotok bennünket, mi pedig akkor nem protestálunk olyan esetekben sem, amikor biztos, hogy indokolt lett volna. Ennyire azért a bírói kar is erkölcsileg okvetlenül bizonyos mértékig elmarasztalható.”
A bírói tevékenység meglehetősen szabályozott keretei között, a munkához való viszonyukat az alkotni vágyás jellemzi. Az újonnan kinevezett elnök pozícióját szakmai kihívásnak látja. A többiek e kihívásnak való megfelelést gyakran nehezen fogadják, köszönhető ez az új megyei elnökök kinevezés körüli anomáliáknak is, de mélyebb okai szerintem e két jogalkalmazói típus ütközésében rejlenek.[8] Az ideáltipikusan szemben álló pozíciót zártnak írhatjuk le, de a bürokratikus jogalkalmazó címke is találó. A bírói megbízatás egészéről kialakított képüket az alábbi idézettel lehetne összefoglalni:
„És a lényeg mi ezen a pályán? Hogy egy-egy ügyben minél előbb döntsön a bíróság, azt fejezze be. Semmi más.”
Teljesen hiányzik a jogszabályokkal szembeni kritikai attitűd, képtelenek vagy nem hajlandóak a politikai tartalmat látni. Nem érzékelik és értékelik a politikai rendszert, ők a mindenkori politika jogalkalmazói. Felül állnak minden, döntésük következtében beálló jelenségen. Be is vallja egyikük ilyenformán:
„Ha adva van a nyomozati irat, a vád, hát ahhoz képest majd alakul valahogy az ügy. Én a mögé sohasem néztem, nem is tudhattam, hogy mi indíthatta el. Nem is maradt volna időm a lényegre, ha még ezt is néztem volna.”
A bírók munkájukat képtelenek kívülről, kritikailag érzékelni. Elnöki, vagy más pozícióban „szolgálatot teljesítenek”. Minél inkább eltávolodik az igazságszolgáltatási rendszer egy politikailag, gazdaságilag is független – tehát szakmailag és egzisztenciálisan vonzó lehetőségeket nyújtó – bírósági modelltől, annál nagyobb tere lesz a zárt, bürokratikus jogalkalmazónak.
A fentebb leírt jellemzők természetesen ideáltípusok, a más helyen megfogalmazott összefüggések is szociológiai érvényű általánosításokat tartalmaznak. A politikához, rendszerváltáshoz való viszony valószínűleg koncentráltabban jelenik meg a megyei bírósági szinten, ahol a beszélgetések készültek, nem kizárt, de – a kiválasztási mechanizmus preferenciái miatt nem valószínű, hogy nagyon más következtetésekre jutnánk a bírósági hierarchia egyéb pontjain.
Jegyzetek
[1] Bausinger, H.: Az ami emlékezetes. 2000, 1996/március
[2] Arató András: Alkotmány és kontinuitás Kelet-Európában. Világosság, 1996/3., Kis János: Reform és forradalom közön. Világaság, 1993/11.
[3] Fleck Zoltán: Egy hivatás emancipációja. Relatív bírói függetlenség a Kádár-korszakban. Replika, 15–16.
[4] Jan Hartl: Perceptions of social safety in the Czech and Slovak Republics, Hungary and Poland. In: A. Bozóki (ed.): Democratic Legitomacy in Post-Communist Societies. T-twins, Budapest, 1994.
[5] Ferge Zsuzsa: A rendszerváltás szubjektív mérlege. Népszabadság, 1996. február 24.
[6] Sajó András: New Legalism in East Central Europe: Law as an Instrument of Social Transformation. Journal of Law and Society, 1990/3.
[7] Nádas Péter: Egy reformer lélek. Holmi, 1995/10. 1477. old.
[8] Lásd a Kozma Tamással készült beszélgetést: Peren kívül. Interjú egy lemondott főbíróval. HVG, 1996. január 6.
- Játéktér [6]