„A mai világban a nemzetközi pénzpiac vezényli, hogy mi történik egy-egy iparágban, országban, háztartásban” – írja Almási Miklós nagy sikerű könyvében.[1] Hasonlóan fogalmaz az ismert közgazdász, Lányi Kamilla is: „a pénzvilág és annak inkább szerencsejátékra, mint gazdasági tevékenységre emlékeztető szuperstruktúrája vette át az uralmat az üzleti élet fölött.”[2] D. C. Korten bestselleréből csak néhány fejezetcímet idéznénk: A pénzjátszma, Karvalytőke, Tőkés kannibalizmus – majd az egész rész címe – Az elfajzott pénzügyi rendszer.[3]
Nincs nehéz dolga annak, aki folytatni akarja a sort, hiszen napjaink egyik legnépszerűbb publicisztikai témájáról van szó. Laikusok és közgazdászok, világhírű szerzők[4] és a világ pénzügyi központjaiból kiszorult országok publicistái, rezignált bölcselkedők és lelkes aktivisták foglalkoznak a pénzügyi rendszer zsákutcás fejlődésével. Magyarországon különösen az elmúlt két évben erősödött fel a pénzügyi rendszer fejlődésével, az új pénzügyi instrumentumokkal, a „pénzvilág” túlzott befolyásával kapcsolatos kritikai hang. Ez részben a magyar bankrendszer elmúlt évekbeli hosszan tartó válságával, a sorozatos bankbotrányokkal és konszolidációkkal magyarázható, de a „közírók” fokozott gyanakvása alighanem összekapcsolódik a „nagy átalakulás” menete és kilátásai felett érzett csalódással. Gyakran személyes sérelmek, a túlzott pátosz és a kritika morális megfellebbezhetetlenségébe vetett hit is csökkenti a vita tárgyilagosságát. E szemlélet az elmúlt években már helyet követelt magának a képes magazinokban, az újságok vasárnapi mellékletében, ahonnan már csak egy lépésre van az, amikor a „kisember” is a „pénzvilág uralmát”, a bankárokat, a tőzsdét okolja saját helyzete rosszabbra fordulása miatt.
A pénz társadalmi intézményével kapcsolatos félelem, gyanakvás nem új keletű, már Arisztotelész is értekezik a Politika első könyvében arról, mikor válik a pénzhasználat és azon belül a „pénzkeresés” veszélyessé a közösség számára. A középkori viták az uzsoráról, a korlátok nélküli pénz–pénz ügyletekről, vagy az újkor filozófusainak vitája a pénz és a szabadság, a pénz és az egyenlőség kapcsolatáról, mind ennek az új keletű „nagy borzongásnak” előfutárai. A pénzről szóló viták ugyanakkor mindig többrétegűek voltak, hiszen az egyes pénzügyi technikákkal, így a papírpénz használatával vagy az arany nemzetközi pénzügyi szerepének megszűnésével kapcsolatos félelmek, kritikák mögött gyakran ott rejtőzött a korabeli társadalom kritikája, magának a modernizációnak az elvetése.[5]
A pénzügyi rendszer „elfajulásával” kapcsolatos eszmefuttatásokat három csomópont köré csoportosítottuk. Az uralmi tézis a „pénzvilág” szereplőinek a reálgazdaság szereplőivel szembeni egyoldalú hatalmát, jó érdekérvényesítési lehetőségét mondja ki. A második „tézis” – amely tipikusan az előbbi premisszája – a pénzügyi rendszer elszabadulását, öntörvényűvé válását mondja ki. Itt általában azokra a felvetésekre gondolunk, melyek a pénzügyi közvetítők „valós” világtól való elszakadását, a pénzügyi folyamatok mennyiségi robbanását és „önálló életet élő virtuális valóságként” való létezését hangsúlyozzák. A harmadik csomópontot a kritikákban – explicit vagy implicit módon – gyakran felbukkanó állami beavatkozás iránti igény jelenti.
A pénzügyi rendszer uralmáról
Az uralmi tézis hívei szerint a 20. század végének piacgazdaságaiban a „pénzvilág” uralkodik a reálszféra vagy „valóságos” világ fölött.[6] A szövegek általában nem határozzák meg pontosan, ki vagy mi uralkodik ki vagy mi fölött, így többféle értelmezés is lehetséges. A továbbiakban a fenti idézetek azon értelmezését vesszük nagyító alá, mely szerint a „pénzvilág” uralma a „valós világ” felett általában meghatározott szereplők, illetve szereplőcsoportok alá- illetve fölérendeltségére vonatkozik. A tézis gyenge változata szerint a „pénzvilág” szereplői helyzetüknél fogva gyakran képesek érdekeiket érvényesíteni a „reálgazdaság” szereplőivel szemben, még akkor is, ha ez utóbbiak igyekeznek ellenállni az efféle érdekérvényesítésnek. Az uralmi tézis erős változata ezzel szemben azt az állítást fogalmazza meg, hogy a „valóságos” gazdaság szereplői a pénzpiacoknak alávetve, a pénzvilág „akaratának és parancsainak” engedelmeskedve döntenek és cselekszenek.
Véleményünk szerint az uralmi tézis „erős” változatát lehetetlen akár empirikus, akár teoretikus érvekkel igazolni vagy cáfolni. Nincsenek és valószínűleg nem is állíthatók elő olyan megfigyelések, amelyek azt bizonyítanák, hogy a fogyasztók, a kistermelők, a termelővállalatok menedzserei, a szakhivatalnokok vagy a kormány tagjai – akik minden bizonnyal a „valóságos világhoz” tartoznak – rendre a pénzvilág szereplőinek parancsait követnék. A „valóságos világ” mellett ugyanis a pénzvilág összetétele is meglehetősen heterogén, még a legszűkebb definíció is magában foglalja a kereskedelmi és befektetési bankokat, a brókerházakat, áru- és részvénytőzsdéket, devizapiacokat, biztosítótársaságokat, a hazai és a multinacionális nagyvállalatok pénzügyi részlegeit, a nyugdíjalapokhoz hasonló intézményi befektetőket, a befektetési alapokat, a nemzetközi multilaterális pénzügyi intézményeket (Világbank, IMF, EBRD stb.).[7] Nyilván megfigyelhetőek alkalmi kapcsolatok a két csoport egyes szereplői között, fontosabbak és kevésbé fontosak, de ezek száma és erőssége nem igazolja a fenti „erős” tézist.
Elméleti közgazdaságtani meggondolásokból ugyancsak nem következik, hogy az uralmi tézis erős változatának érvényesnek kell vagy kellene lennie: a szóban forgó álláspont képviselői többek között éppen azt vetik a közgazdaságtan főáramlatába tartozó kutatók szemére, hogy modelljeik nem képesek igazolni, magyarázatot adni az uralmi tézisre.
A bank és pénzügyi rendszer képviselőinek érdekérvényesítésével kapcsolatos elméleti kutatások számára az egyik koherens teoretikus lehetőséget a kollektív cselekvés elmélete kínálja. A kollektív cselekvés elmélete többek között azt mondja ki, hogy a nagy, látens csoportok esetében – és a nemzetközi „pénzvilág” mindenképpen ilyen csoportot alkot – nem igazán megalapozható a konspirációs hipotézis: ezek a csoportok általában nem vagy pedig csak más csoportok által előidézett változások szerencsés haszonélvezőjeként képesek realizálni közös érdekeiket.[8] Abban az esetben tehát, amikor módszertanilag megalapozott módon törekszünk a Cui bono? típusú szituációk vizsgálatára – különösen, ha a nemzetközi „pénzvilághoz” hasonló heterogén óriáscsoportoknak származik hasznuk egy adott viselkedési megnyilvánulásból –, igen óvatosan kell bánnunk a szándékos együttcselekvés föltételezésén nyugvó konspirációs elmélettel teoretikus okok miatt is.
Ha olyan nézetek megértésére, racionális megvitatására törekszünk, amelyeket sem empirikus, sem pedig teoretikus érvek alapján nem lehet kritizálni, akkor az adott álláspont normatív hátterét és módszertani gyökereit kell feltárnunk. Az uralmi tézis normatív háttere rendszerint a verseny és a szabad piaci mechanizmusok által előidézett „formálisan racionális” következmények módosításának vágya erkölcsi, politikai vagy egyéb „értékracionális” szempontok alapján.
A probléma formális struktúrája durván a következő: a közgazdasági elmélet egyik fontos, ám többnyire burkolt feltevése értelmében a piaci szereplők preferenciái eleget tesznek három feltételnek: képesek összehasonlítani két lehetőséget, következetesek a rangsorolásban, és képesek az értékeket egymásra átváltani. Vannak azonban olyan preferenciák, amelyek nem teljesítik e feltételeket. Ilyen például az úgynevezett lexikografikus rendezés, ahol az egyén egy kiemelt szempont alapján rangsorol, s ha esetleg ez alapján nem tud különbséget tenni, akkor egy másik kiemelt szempont alapján mérlegel, és így tovább.[9] Az értékracionális cselekvés lexikografikus preferenciákon nyugszik. A „valóságos világot hatalmában tartó pénzvilágot” borzadállyal szemlélő publicisták és társadalomkutatók álláspontjának normatív igazolása és racionális magva – véleményünk szerint – többnyire éppen abban rejlik, hogy felhívják a figyelmet azokra a veszélyes következményekre, amelyek a hasznossági kalkuláció feltartóztathatatlannak látszó előrenyomulásából és az értékracionális cselekvés lehetőségeinek ezzel együtt járó beszűküléséből fakadnak.
Ezt a „klasszikus” gondolatot a legékesszólóbban talán a manapság ritkán idézett szerző, a fiatal Karl Marx fogalmazta meg: „Végül bekövetkezett az az idő, amikor minden, amit az emberek addig elidegeníthetetlennek tekintettek, a cserének, a kufárkodásnak tárgyává lett, elidegeníthetővé vált. Ez az az idő, amikor még olyan dolgok is, amelyeket addig megosztottak, de soha nem cseréltek, adtak, de soha el nem adtak, megszereztek, de soha nem vásároltak – erény, szerelem, meggyőződés, tudás, lelkiismeret stb. –, amikor végül minden átment a kereskedelembe. Ez az általános korrupciónak, az egyetemes megvásárolhatóságnak az ideje, vagy – hogy a politikai gazdaságtan kifejezéseit használjuk – az az idő, amikor minden dolgot, akár szellemit, akár anyagit, kereskedelmi értékké válván, a piacra visznek, hogy a legpontosabb értékén felbecsüljék.”[10]
Ha az „uralmi tézis” normatív hátterének fenti rekonstrukciója helytálló, akkor a kérdés – számunkra is – az, hogyan lehet olyan intézményes biztosítékokat teremteni, amelyek szavatolják, hogy az ökonómiai racionalitás érvényesülése a jog, a vallás, a politika, a tudomány és a művészet világában vagy akár az üzleti életben ne párosuljon a formális-kalkulatív racionalitás korlátlan érvényesülésével, azaz hol és hogyan lehet az értékracionális preferenciákon nyugvó individuális cselekvés számára valamilyen mozgásteret megmenteni.
E kérdést azonban véleményünk szerint egyértelműen el kell választani a piacok értékracionális alapelvek jegyében történő általános korlátozásának, felszámolásának problémájától, melynek az iszlám fundamentalizmus eszméitől kezdve a „nemzeti szocialista” elgondolásokon át a „szociális piacgazdaság” koncepciójáig – természetesen számunkra sem egyformán szimpatikus – történelmi „megoldása” létezik.
Áttérve az uralmi tézis erős változata módszertani hátterének vizsgálatára, a legfontosabb kifogásunk az, hogy képviselői figyelmen kívül hagyják a módszertani individualizmus alapelvét, vagyis azt, hogy a közgazdasági elemzésben nincs helye – vagy csak fogalmi gyorsírásként van helye – „a pénzpiacok nem szeretik, sokszor nem is tűrik, hogy a kormányok éljenek korábbi… jogaikkal”, „a pénzpiacok nem szeretik az inflációt” vagy a „pénzpiac igényt tart bizonyos kiváltságokra” típusú állításoknak.[11] A piacokhoz, a banktőkéhez vagy a nemzetközi pénzvilághoz hasonló entitások megszemélyesítése és cselekvő-, valamint érdekérvényesítő képességgel, hatalmi ambíciókkal való felruházása gyakran egy tévkövetkeztetésen nyugszik. E következtetés lényege, hogy azokat a változásokat, amelyek hasznosak vagy előnyösek egy meghatározott csoport számára, az adott csoport tagjai szükségképpen valamiféle összehangolt cselekvés révén idézik elő.
A szóban forgó tévkövetkeztetés logikai struktúrája tehát a következőképpen fest:
(1) y az A csoport tagjait jellemző x viselkedési mód stb. hatására jött létre
(2) y előnyös egy A-tól különböző A’ csoport tagjai számára;
(3) Az A csoporthoz tartozó egyéneket tehát A’ tagjai bírták rá – külön-külön vagy együttesen – y előidézésére.
Ez alapján tehát például egy hazai bank piaci helyzetének megrendülése előnyös a bank versenytársai, bizonyos politikai csoportok vagy a nemzetközi „karvalytőke” számára, akkor a fenti következtetési séma alapján a bankostromban a konkurens bankok, az ellenzék vagy a nemzetközi „karvalytőke” együttműködésének vagy összesküvésének eredményét kell látnunk, függetlenül attól, hogy ténylegesen mi idézte elő a bank válságát. Az uralmi tézis legfőbb metodológiai hiányossága, úgy véljük, éppen ebben, vagyis a társadalmi cselekvés konspirációs elméletének kritikátlan elfogadásában rejlik.[12]
Az uralmi tézis gyenge változatának a hívei következtetéseiket kevésbé általános formában fogalmazzák meg. E változat példáit megtaláljuk néhány gazdaságszociológiai írásban, rendszerint a bankok vagy bankárok uralmát elemző írásokban. Ezeknek a tanulmányoknak egy része összeegyeztethető alapvető módszertani elvárásainkkal, és jó kiegészítője a közgazdasági elemzésnek.[13]
A gazdaságszociológia kapcsolathálózatokkal foglalkozó ága a gazdaság intézményi struktúráján belül vizsgálja a bankok feltételezetten centrális szerepét. A tulajdonosi, illetve tisztségviselők delegálásán keresztül gyakorolt központi szerep hipotézisét sem az Egyesült Államok hatvanas évei, sem a mai magyar gazdaság adataival nem sikerült statisztikailag egyértelműen alátámasztani.[14]A társadalmi szerkezet kutatása és ezen belül a gazdasági elit kutatása is érdekes adalékokkal szolgált az uralmi tézis igazolásával kapcsolatban. A magyar bankárok pozíciójának hazai elemzése azt mutatta ki, hogy míg nem cáfolható a bankárok csoportjának privilegizált helyzete a mai Magyarországon, nincsenek olyan egyértelmű bizonyítékok, amelyek e csoport domináns pozícióját is alátámasztanák.[15] A szociológiai kutatások tehát távolról sem szolgáltatják egyértelműen az uralmi tézis gyenge vagy erős változatának igazolását, pedig többségük pontosan arra tesz kísérletet, hogy megragadja azokat a hálózatokat, kulturális elemeket, melyekben az általunk idézett szerzők a „pénzvilág” általános uralmát vélik felfedezni.
Az állami tulajdonban vagy állami kontroll alatt működő bankok esetén a bankvezetők kiválasztása erősen politikafüggő. Ugyanakkor osztott, széttagolt tulajdon esetén a menedzsment mozgási lehetősége, érdekérvényesítő képessége javulhat, és egyes konkrét esetekben „róka fogta csuka” helyzetek alakulhatnak ki.[16]
Az egyes bankok konkrét érdekérvényesítő, befolyásszerző, járadékvadász tevékenységét elsősorban esettanulmányok, anekdotikus bizonyítékok alapján lehet empirikusan igazolni. Több magyar és nemzetközi példa is arra utal, hogy az üzletileg nem indokolt banki pénzkihelyezés gyakorlatában, az osztogatásban – mely célozhatja a politikai pártokat, a médiát stb. – tágabban a bank tulajdonosi struktúrájában vagy a bank meghatározó pénz- és tőkepiaci részesedésében („too big to fail”) kell keresni az egyes bankok és bankárok nagy befolyásának konkrét magyarázatát. A „globális fantomstruktúra” veszélyeinek a citálása pontosan arra lehet jó, hogy elvonja a figyelmünket mindarról, ami jóformán az orrunk előtt zajlik.
A pénzügyi robbanásról
Egyetértünk Almási Miklóssal abban, hogy a „pénz zsetonná változott. A zsetonpénz csak metafora: a pénz voltaképp elektronikus jel lett, ami – mint szám – hol itt, hol ott tűnik fel a képernyőn”. Míg azonban Almási Miklós a „valós pénz halálaként” értékeli ezt az átalakulást,[17] a mi véleményünk szerint a pénz intézményi fejlődésének sokadik új szakaszáról van szó, arról, hogy a pénz formailag egyre inkább azzá válik, ami, azaz információvá. Az amerikai futurológust, Tofflert idézve: „A Harmadik Hullám pénze fizikailag nem létező valami, amit elektromos impulzusok alkotnak. Azonnali regisztrációt, folytonos ellenőrzést, késedelem nélküli reakciót tesz lehetővé, és szinte csak a számítógép képernyőjén létezik. Igen, …a Harmadik Hullám pénze maga az Információ – a tudás alapja”.[18]
A pénz ma már nem attól pénz, hogy anyaga értékes, hanem, hogy bizonyos súrlódásokat segít kiküszöbölni, amelyek egyszerűen az információk tökéletlenségéből, a tranzakciós költségekből adódnak. E „súrlódások” mibenlétét könnyen megérthetjük a „két Robinson” története alapján: A két, azonos szigeten élő Robinson megállapodik, hogy felváltva járnak egymáshoz vacsorázni. Mivel feledékenyek, gyakran összevesznek azon, ki éppen a soros szakács. Végül találnak egy szép opálszínű követ, és megegyeznek, hogy a vendég e követ mindig vendéglátójánál hagyja, aki másnap ezzel igazolni tudja, hogy ő a soros vendég. A történetben adott egy „információs súrlódás” (nincs megbízható információ arról, ki a soros szakács), egy időbeli „tranzakciós súrlódás” (a mai vacsoráért a holnapi vacsorával lehet csak fizetni) és ennek megoldásaként egy akár pénznek is nevezhető tárgy. Ez utóbbi jelen esetben egyszerre elszámolási egység (1 vacsora = 1 kő), csereeszköz és fizetési eszköz (a vacsoráért cserébe adják), valamint felhalmozási eszköz (legalább is a mindenkori másnap estéig). Bevezetése a modellgazdaságba csökkentette a tranzakciós költségeket (megszűnt a veszekedésre fordított idő), és mindenki pozitív értéket tulajdonított neki.[19]
Napjaink pénzhasználatát nemcsak a pénz anyaga vagy „valóssága”, hanem például a pénzfunkciókat betöltő eszközök, mechanizmusok gazdagsága különbözteti meg a száz évvel ezelőtti pénzhasználattól. Ez a gazdagság azonban nemcsak az egyszerű emberek, hanem a monetáris statisztikusok számára is nehezen kezelhető. A probléma alapja az, hogy ha nem tudom pontosan mérni, mi az, amit az emberek pénzként használnak, akkor nem lesz hatékony az általam követett monetáris politika. E vita azonban – legalább is mindaddig, amíg a monetáris politika nem kezd el ténykedni a számok „ismeretében” – érintetlenül hagyja a pénzfunkciókat és a pénzügyi közvetítés természetét.
A „valós” és „fiktív” pénz elkülönítésének hipotézise mégis egy, a pénz történelmi átalakulása által életre hívott, releváns pénzelméleti problémára utal, nevezetesen arra, hogy a pénz értéke folyamatosan elszakadt a pénz anyagának forgalmi értékétől. Tudjuk, hogy a középkori uralkodók nem csak a pénzveréssel, hanem a pénz körbenyírásával is igyekeztek alattvalóik vagyonát magukhoz terelni. A pénz pénzjellé válása természetes következménye volt a pénz funkciók gazdaságosabb működtetésének, a tranzakciós költségek csökkentésének. A pénzelmélet egyik évszázados fundamentális kérdése éppen ebből a problémából fakadt: ha ugyanis a pénz forgalmának értéke elszakad anyagának értékétől, akkor mi biztosítja azt, hogy aki elfogadja azt cserébe, az később ismét elcserélheti. Az egyik lehetséges válasz az állam hatalmi szerepére utal: az állam elrendelheti egy eszköz fizetési eszközként való használatát. A másik lehetséges válasz a társadalom, az egyes döntéshozók bizalmának szerepét hangsúlyozza: „elfogadom, mert hiszek abban, hogy más is el fogja fogadni”. Napjaink pénzét az állam a központi bankokon keresztül bocsátja ki, ám ezért még nem negligálhatjuk a második szempontot. A háborúk finanszírozását célzó papírpénz-kibocsátások a XIX. században például rendszerint hiperinflációba és a pénz elértéktelenedésébe torkolltak. Az állam ezekben az esetekben a kellő biztosítékok hiányában nem tudta tartósan kikényszeríteni az adott pénz használatát, mert a gazdasági szereplők gazdasági vagy egyéb megfontolásokból nem fogadták el, nem használták azt. Ezek a helyzetek azt is megmutatták, hogy a gazdasági szereplők maguk megoldják – ha nagyobb jóléti költségekkel is – a fizetések, cserék, elszámolások során problémáikat, ha az állam nem menedzseli, biztosítja hatékonyan a pénzt.[20]
A „pénzügyi szuperstruktúra” veszélyeire figyelmeztető szerzők kritikájának központi témája ma már elsősorban nem annyira a pénz, mint inkább a pénzügyi rendszer, a pénzügyi piacok működése. Erről vitázva azonban nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy a pénz- és tőkepiacok hatékony működése elválaszthatatlanul összefonódik a hétköznapi emberek leghétköznapibb életproblémáinak megoldásával. Emeljünk ki három ilyen alapvető problémát: (1) gondoskodás az öregkori biztonságról, amely elképzelhetetlen hosszú távú megtakarítások és autonóm módon gazdálkodó nyugdíjalapok nélkül; (2) a lakáshoz jutás kiszámíthatósága, amelyhez hosszú távú kölcsönökre, azaz jelzáloghitelezésre van szükség; (3) gondoskodás a gyermekek iskoláztatásáról, amely hosszú távú kölcsönöknek a felsőoktatás finanszírozási rendjébe való beépítését követeli meg. A közgazdaság-elmélet régi vitája, hogy ezen feladatokat az erőforrásokat mozgató, folytonosan átcsoportosító piac vagy az állami beavatkozás oldja-e meg „jobban”.[21]
A pénzügyi piacok erőforrás-felosztó működése rendszerint közgazdasági értelemben vett hatékony elosztásokat állít elő. Ezek a megoldások általában annál kisebb társadalmi költséggel járnak, minél mélyebbek, „barázdáltabbak” a piacok, azaz minél többféle eszköz áll rendelkezésre ugyanazon közvetítői lánc két végpontja között. Jó példa erre a jelzálogpiac szerkezetének elmúlt évtizedekben bekövetkezett megváltozása. Egy tőkepiac nélküli gazdaságban az emberek saját személyes megtakarításaikból építenek, illetve vásárolnak lakásokat és házakat. A tőkepiac fejlődésének kezdeti fázisában ezek a források már jelzálogkölcsönökből származnak, amelyeket az adott város vagy helyi közösség más családjainak megtakarításai finanszíroznak. A jelzálogpiacok fejlődése nyomán ma már a fejlett piacgazdaságok egy részében a lakás- és házvásárláshoz szükséges kölcsönöket a bankrendszeren kívüli pénzügyi közvetítők bocsátják az ügyfelek rendelkezésére, ezeket a közvetítőket pedig olyan befektetők finanszírozzák, akiknek a tevékenysége a jelzálog-alapú értékpapírpiacon koncentrálódik. Ez a folyamat valóban növeli a „pénzvilág” autonómiáját, hiszen a másodlagos jelzálogpiacon folyó eseményeknek közvetlenül nincs közük ahhoz, hogy valaki valahol egy konkrét lakáshoz akart jutni. Eközben azonban a piac barázdálódásán, a választható utak sokféleségén keresztül a társadalmi költségek jelentősen csökkennek.
Kétségtelenül igaza van Augusztinovics Máriának, hogy „…az embernek az a benyomása támad, hogy a gazdaság fel-le ugráló Dow Jones- és más indexekből áll, amelyek elektronikusan szaladgálnak körbe a világ tőzsdéi között, New Yorktól Frankfurtig, Londontól Tokióig. Termelés, technológia, építkezés, fogyasztás és hasonló jelentéktelen ügyek alig kerülnek szóba, a hír az, ha megingatnak egy valutát, vagy valami nagy botrányt kavarnak a pénzpiacokon.”[22] De e mögött a jelenség mögött mégiscsak az áll, hogy ezeknek a – látszólag túlméretezett és öncélú – piacoknak a működése általában csökkenti a termelés, a technológia, az építkezés, fogyasztás társadalmi költségeit.
Az elmúlt évtized deregulációs hulláma, pénzügyi innovációi, az információs technológia robbanásszerű fejlődése, valamint új termékek és új szereplők megjelenése következtében a „pénzvilág” valamennyi szegmensében ilyen folyamatokat figyelhettünk meg. Leomlanak az országokat és a pénzügyi „iparágakat” (biztosítási piac, bankszféra, kereskedelmi és befektetési bankok) egymástól elválasztó korlátok: a korábban csak bankok által ellátott funkciókat részben más gazdasági szervezetek veszik át, a területi alapon szerveződő pénzügyi piacok helyét számítógépes hálózatokon összekapcsolt piacok foglalják el. E folyamat egyik legfrissebb és leggyakrabban bírált eleme az úgynevezett származtatott (derivatív) piacok ugrásszerű fejlődése. E termékek és piacok lényege, hogy hatékonyan kapcsolják össze a jelent és a jövőt, közvetítik a jövőre vonatkozó információkat a döntéshozó számára. Ezeket az instrumentumokat – a közhiedelemmel ellentétben – nem a matematikusok, még csak nem is az elméleti közgazdák találták ki, hiszen a maihoz hasonló opciós szerződések már a XVII. században igen elterjedtek voltak az amszterdami árutőzsdén.[23]
A származtatott termékek, a határidős piacok lehetővé teszik, hogy a döntéshozók mérsékeljék és kiszámíthatóvá tegyék már felhalmozott vagyonuk folytonos értékingadozását, „fedezzék pozíciójukat”. Ebben – akárcsak az élet más területein – közvetítők, bankok, alapkezelők stb. segítik őket. A származtatott piacok növelik a pénzügyi piac választékát, és csökkentik az egyéni döntési szituációk kockázatát. A határidős piac működése első ránézésre valóban nem sugallja azt, hogy itt kockázat-csökkentésről van szó, sőt ahogy sokan megjegyzik, egy „világméretű rulettre” hasonlít, ahol a szereplők arra fogadnak ma, hogy holnap mi lesz az árfolyama valaminek. A pénzpiac a közvélemény szemében az a szegmense a gazdaságnak, ahol a spekulánsoké a világ, ahol kis befektetéssel, kevés munkával rengeteget lehet nyerni. Ez azonban tévedés, ha a piac elég hatékony. Ha az információhoz nem csak egy-egy szereplő juthat hozzá – márpedig ezek a piacok nagyszámú szereplővel működnek, és így az összejátszás esélye kicsi –, akkor csak a kockázat növekedésével lehet másokénál nagyobb vagy gyorsabb hozamot remélni.[24]A pénzpiacokkal és még inkább a derivatívokkal szembeni ellenérzések alapvetően a spekuláció elutasításából táplálkoznak anélkül, hogy tisztában lennének a spekuláció szerepével és költségeivel.
A pénzpiacok általában akkor közvetítik jól az információkat, akkor hatékonyak, ha kellően nagy számú szereplő van jelen, és ha kellően „likvidek”, azaz elértek egy olyan méretet, amikor valaki nem „ragad” benn egy pozícióban, mert folyamatosan tud adni-venni egymáshoz közeli, kis mozgású árakon. Ilyenkor mondjuk, hogy egy piac „mély”. Ha egy piac mélységét az érvényes piaci ár alatti vagy fölötti vételi vagy eladási ajánlatok számával mérjük, akkor „sekély” piacokon azok az új információk, amelyek elmozdítják az árat az éppen érvényes szinttől, nagy árváltozást eredményezhetnek, mivel egy sekély piacon kevés vételi vagy eladási ajánlat található az érvényes piaci ár közelében. A nagy kockázatot vállaló spekulánsok e piacoknak ugyanúgy természetes szereplői, mint a kockázataikat fedező ügynökök. A többi szereplő szempontjából is fontos szegmenseit is életben tartják a pénz- és tőkepiacoknak, növelik a piac mélységét, és lehetővé teszik diverzifikált, változatos portfoliók kialakítását. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben nem ingyen jutnak bevételhez, hiszen jelentős kockázatot vállalnak, és ezek a kockázatok bizony gyakran realizálódnak, csak épp a csődbe ment spekulánsokról kevesebbet olvashattunk, mint a sikeresekről.
A globális devizapiac valószínűleg a világ egyik leglikvidebb[25] és így leghatékonyabb piaca, ahol szabad az információáramlás, és alacsonyak a tranzakciós költségek. E piacon a határidős termékek árainak változása a jövőre vonatkozó információkat tükrözi, és független a jelenbeli árváltozásoktól (hacsak azok nem hordoznak információt a jövőről is). Azokat az információkat, amelyek holnap lesznek újak, és amelyek holnap fogják meghatározni az árakat, tudományos alapon nem lehet előre jelezni, és ezen az alapon nem lehet befolyásolni egy hatékonyan működő piacot.[26] A jövőbeli árak, árfolyamok befolyásolására akkor lenne komoly esélye egy vagy több spekulánsnak, ha olyan vásárlóerőt képes az adott mély piacon megmozgatni, amely domináns pozíciót biztosít. A devizapiac méretei miatt erre egy-egy üzletcsoportnak önmagában ritkán volt esélye. A másik lehetőséget az árak befolyásolására több szereplő azonos irányú várakozása és a tranzakciók ilyen szempontú kötése jelenti. A koordinációs problémák, az együttműködés nehézségei miatt erre az utóbbi évtizedben túlnyomóan akkor került sor, amikor a kormányok megpróbálták valós értékétől elszakítva, egy magasabb szinten stabilizálni a céldeviza értékét, és végül is ezt a mesterséges állapotot szüntette meg a szereplők akciója. Ez arra utal, hogy ezeknek a pénzügyi követeléseknek a piacai alapvetően, tartósan nem szakadhatnak el azon szektorok működésétől, melyek termékeire, eszközeire e követelések – közvetve vagy közvetlenül – szólnak.[27]
Az is nyilvánvaló számunkra, hogy a piaci szereplők és a tranzakciók számának növekedése nem mindig jelent megoldást, hiszen több akadálya lehet annak, hogy egy piac kellően méllyé és kellően hatékonnyá váljon. Az egyik probléma abból származik, hogy „ha a piaci szereplők nem ismerik fel a piacra lépésük következtében megnövekvő likviditás pozitív hasznát, akkor esetlegesen éppen azért nem fognak belépni a piacra, mivel félnek az illikviditástól. Így a „sekély” piac nem tud „mély” piaccá válni, noha a szereplők piacra lépése javítaná a Pareto-hatékonyságot”.[28] Itt tehát egy csapdahelyzetbe kerülnek a szereplők, és külső beavatkozás vagy tanulás nélkül nincs esély hatékonyságjavulásra.
Egy másik probléma az információk megszerzésének módjából fakad. Keynes ironikusan jegyzi meg, hogy a tőzsdén befektető amerikaiak nem a befektetés tárgyáról próbálnak információt szerezni, hanem arról, hogy a többieknek mi fog tetszeni, akárcsak a bírók a szépségversenyen.[29] Csakhogy az értékpapírpiacon az információk közvetlen megszerzése a szereplők egy részének nem kifizetődő, így azok szívesen hagyatkoznak az árakra, és potyautaznak azokon, akik beruháznak az információba. Tehát az árak nemcsak a piac megtisztítását, vagyis a kereslet és kínálat összehangolását, hanem az információkat is szolgáltathatják.[30] Az új szereplők belépésével tehát nem szükségszerűen válik mélyebbé a piac.
Problémát okozhat az is, hogy a piaci szereplők számának növekedésekor az egyes szereplők számára már kifizetődővé válhat termék-megkülönböztetést alkalmazni, és így a differenciálódás nyomán a piac szegmentálódik, kizárólagos pozíciók alakulhatnak ki. Az olyan piacokon, ahol információs egyenlőtlenségek vannak, ahol a szereplők információfeldolgozási, - értékelési képessége korlátozott, ott a szereplők számának növekedése ronthatja a kommunikációt, és így idézhet elő fragmentálódást és az árak volatilitásának növekedését. Egy kisebb piac és amúgy hasonló feltételek esetén a szereplők jobban át tudnák tekinteni az információkat, nagyobb arányban fednék le kapcsolataik a piacot, és így csökkenhet az árak volatilitása.[31]
Ezen és más hasonló problémák ellenére a piaci szereplők számának, a tranzakciók volumenének a növekedése rendszerint javítja a likviditást, mélyebbé teszi a piacokat. Ennek ellenére sokakban vált ki félelmet a pénz- és tőkepiacok egy-egy szegmensében bekövetkező növekedés. Lányi Kamillát idézve: „Igaz ugyan, hogy a jelenlegi gazdaság nem működhet finanszírozás, megtakarítás, pénzügyi közvetítés nélkül, de azt már láttuk, hogy a pénzpiacok terjedelme mára a sokszorosa annak, amire a gazdaságnak szüksége volna.”[32]
Megítélésünk szerint a sokat idézett nagyságrendek csak jelzésértékűek, semmit nem mondanak arról, hogy valami „sok” vagy „kevés”, tehát arról, hogy funkcionális vagy diszfunkcionális. Jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk meghatározni például a derivatív piacok optimális méretét. A pénzvilág kritikusainak írásaiból úgy tűnik, hogy szerintük létezik „hasznos” pénz, tehát a reálgazdaságot kiszolgáló közvetítőrendszer és pénzügyi piac, és „haszontalan”, már élősdi piac, sőt az adott pénzről vagy piaci ügyletről mindenkor pontosan eldönthető, hogy „szükséges” avagy már „szükségtelen”. Ezen a gondolatsoron továbbhaladva könnyen eljuthatunk a szocialista politikai gazdaságtan módszertanából következő alapkérdésig: „hozzájárul, vagy nem járul hozzá a pénztárgép a nemzeti jövedelem gyarapodásához?” Véleményünk szerint ez a megközelítés nem vezet pozitív válaszokhoz.
Érdemes azon is elgondolkodni, hogy például a származtatott termékek legtágabban értelmezett mennyisége még 1996-ban sem éri el az Egyesült Államok 10 évvel ezelőtti reálvagyonát.[33] E piacok bővülésének növekedési üteme is csak addig mellbevágó – évi 50–100% – amíg e piacok gyerekkoráról van szó, a kezdeti, a kis volumenből adódó természetes felfutást követően a növekedés természetesen lelassul, így a származtatott tőzsdei ügyletek együttes bővülése 1995-ben már csak alig 3%-os volt.[34]
Az előző paragrafusokban emlegetett számokat a pénzvilág kritikusai előszeretettel hasonlítják az ország, sőt, a világ GDP-jéhez[35] , rámutatva, hogy a „felesleges” gazdaság hányszorta nagyobb pénztömeget forgat meg, mint amire a termelésnek szüksége volna. Ezekben az összehasonlításokban kétféle optikai csalódás is tetten érhető. A GDP csak a gazdaságban előállított hozzáadott értéket méri. A gazdaság egy év alatti bruttó kibocsátása, a gazdaság éves tranzakcióinak összértéke a GDP-nek többszöröse. Ha olyan forgalmi adatokat hasonlítunk a GDP-hez, amelyek az összes tranzakcióhoz állnak közelebb (például a származtatott piacok éves kontraktusszáma) természetes, hogy úgy találjuk, hogy ezek a mértékek a GDP többszörösei. Ráadásul a tőzsdén bonyolódó tranzakciók számbavétele már eleve természetes halmozódást tartalmaz: a forgalmat és a pozíciókat a legtöbb kimutatás többszörösen, az ügyletben részt vevő felek mindegyikénél számba veszi. A másik optikai csalódás a flow (forgalom) és stock (állomány) típusú változók nem korrekt összevetéséből adódik. Néhány szerző mintha azt sugallná: egy flow változó, az adott évben előállított GDP érvrendszerükben mintegy felső korlátot kellene, hogy jelentsen egy stock típusú változó – például egy adott pillanatban mért összes élő derivatív pozíció, értékpapír-állomány stb. – méretével szemben. Csakhogy ez utóbbi állomány vagyon típusú változó, az emberiség vagyonának egy részét testesíti meg, amely évről évre nő, ha tetszik épp az éves GDP-k akkumulálásával.[36]
A pénzügyi rendszer kritikusai a mennyiségi robbanásból a pénzügyi szféra felől a reálgazdaságra leselkedő veszélyekre lyukadnak ki. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes felhívni a figyelmet a kettő kapcsolatával foglalkozó szintén régi keletű közgazdasági vitára, melyben egyesek például kétségbe vonják azt, hogy a monetáris szektornak szerepe lenne a reálgazdasági folyamatok hosszú távú alakulásában.[37]
A pénzügyi rendszer növekvő autonómiájával kapcsolatban elsősorban a mikroszinten racionális döntések következtében nemzetgazdasági szinten megnövekvő bizonytalanságot, társadalmi költségeket szokás kiemelni, holott a növekvő autonómiának létezik egy homlokegyenest ellentétes értékelése is. A növekvő autonómia ugyanis lehetővé teszi azt, hogy a pénzügyi szektor kisebb-nagyobb mértékben függetlenedjen a reálgazdasági ciklusoktól. A pénzügyi közvetítők kritikus helyzetekben ellensúlyozhatják a bankrendszerben fellépő kontrakciót, és így például a reálgazdasági válság által előidézett bankválságok nem válnak szükségszerűen a reálgazdaság válságfolyamatait erősítő és elnyújtó tényezővé. Ugyanakkor az átalakuló gazdaságok számos példát szolgáltattak az ilyen helyettesítő folyamatok magas társadalmi költségeire. Akár a pénzügyi sorban állások, akár a pilótajátékok olyan nem szokványos pénzügyi intézmények, melyek bizonytalanságot növelő hatásai, társadalmi költségei vélhetően meghaladják az egyéni hasznokat. Ilyenformán bármilyen egyoldalú általános érvényű értékelés félrevezető lehet.
Az állami beavatkozásról
A pénzügyi innováció és egyes szabályozási korlátok feloldása nyomán az elmúlt években valóban nőtt a pénzügyi piacok önállósága, és csökkent az állam beavatkozási lehetősége. A pénzügyi rendszer fejlődésének kritikusai – kimondva vagy kimondatlanul – az állami beavatkozásban, a szabályozási funkció erősítésében látják a növekvő bizonytalanság csökkentésének legfontosabb lehetőségét. Csakhogy a pénzügyi rendszer már ma is fokozottan szabályozott jó néhány más területhez képest, és a szabályozás szükségességét általában kevesen vonják kétségbe.[38] Ráadásul a gazdasági szabályozás a pénzügyi területen nagy számban produkált nem szándékolt mellékhatásokat, és nagyon sok pénzügyi innovációnak épp a szabályozás, az adóztatás volt a motorja.[39]
Egy-egy pénzügyi szabályozási kérdés vagy konkrét állami akció, például a bankok konszolidálása esetén a magyar gazdaságpolitikusok általában a közjó alábbi sérelmeit szokták emlegetni indoklásképpen: a pénzügyi innovációk és a pénzügyi rendszer bővülése nyomán megnövekedett kockázatokat, általában a pénzügyi források hatékony allokációjában, a megtakarítások közvetítésében fellépő zavarokat, a fizetési rendszer esetleges lehetetlenülésének reálgazdasági és társadalmi hatásait, a kisbetétesek érdekeinek sérelmét, az állam mint tulajdonos esetleges vagyonvesztését, a szabályozási intézkedések hatékonyságjavító hatásait. Gyakran elmarad viszont a konkrét intézkedés közvetlen és közvetett költségeinek és a vele járó mellékhatásoknak a tárgyalása. A másik tipikus probléma, hogy egyes tényezők egy ilyen felsorolásban felnagyítódhatnak, holott ma már esetleg távolról sincs akkora súlyuk, mint korábban volt. Így például a fizetési rendszer működése ma már sokkal inkább független az egyes bankok működésétől, illetve csődbe menésétől, mint korábban. A zsírórendszer összeomlásához egy olyan általános bankválságra van szükség, amit valószínűleg csak egy nagymértékű külső sokk idézhet elő, amely – más téren is – igényli az állami beavatkozást.
Gyakran eltúlzottak a válságnak a pénzügyi rendszer más szegmenseire való kiterjedésével és a pénzpiacokban rejtőző „időzített bombával” kapcsolatos félelmek.[40]A fejlett pénzügyi rendszerű országokban napjainkban sokan a legnagyobb veszélyt a derivatív ügyletek szabályozatlanságában látják. Figyelemre méltó tény, hogy bár ezek az instrumentumok jelentős válságokat okoztak, e bukások rendre az adott pénzintézetek falain belül pusztítottak (Barings, Orange County, Procter & Gamble), elszigeteltek maradtak, nem gyűrűztek végig piacokon és földrészeken. Kétségtelen tény, hogy a pénzügyi rendszer egyes tagjai kapcsolatban állnak egymással, bankok üzletelnek bankokkal a bankközi pénzpiacon, bankok hiteleznek a brókercégeknek, a biztosítók forrásaik egy részét a bankoknál kötik le stb. Ugyanakkor e lánc minden eleme esetén érdemes megvizsgálni, hogy a piaci mechanizmusok létrehozzák-e a természetes kockázatkezelési mechanizmusokat, szükség van-e állami beavatkozásra, mielőtt hatalmas védőfalakat húznánk az egyes intézmények köré. Fontos lenne az olyan új instrumentumok, mint a derivatívok – véleményünk szerint is szükséges – szabályozás-fejlesztésénél alkalmazni azt, amit az elmúlt évek pénzügyi szabályozástörténetéből megtanultunk.[41]
A bankok speciális szabályozásának elsődleges oka a fent említett okok közül elsősorban a kisbetétesek védelmének szükségessége. A betéttulajdonosok ugyanis – mint a legtöbb pénzügyi vállalkozás esetén a kisbefektetők – komoly veszteségeket szenvedhetnek a kontraszelekció és a morális kockázat következtében. A kisbetétesek ugyanis egymásra várva nem képesek „monitorozni” a bankok tevékenységét, és így a banki menedzsment az ő rovásukra érvényesítheti saját érdekeit.[42]
Fontos tehát, hogy a bankok esetében létezzen lehetőség védett betételhelyezésre, de vannak más pénzügyi közvetítők, melyek épp azért jöttek létre, mert a befektetők nem igényelték a védelemnek vagy az állami beavatkozásnak azt a szintjét, mint amit a bankok nyújtottak. Egy nyíltvégű befektetési alapnak – a még nagyobb kockázatokra való hivatkozással – a bankokhoz hasonló szintű szabályozása, épp ennek az intézménynek a létalapját szüntetné meg, hiszen olyan intézményről van szó, ahol a befektetők ki akartak kerülni a banki szabályozás béklyójából.
A szabad tőkeáramlás és a pénzügyi piacok fejlődése komoly veszélyt jelent a nagy állami monopóliumokra.[43] Míg a nemzeti piacok elszigeteltsége idején mind a magán-, mind az intézményi adófizetők és befektetők foglyai voltak a szóban forgó állami monopóliumoknak, és elégedetlenségüknek csupán tiltakozással adhattak hangot, addig most egyfajta kivonulási opció is megnyílt előttük, hiszen lábukkal és pénztárcájukkal szavazva alternatív pénzügyi, adózási rendszerek között választhatnak. Az állampolgárok és a vállalatok megnövekedett döntési szabadságának nemcsak veszélye, hanem komoly fegyelmező ereje lehet: arra készteti a kormányokat, hogy ésszerűbb fiskális és monetáris politikát folytassanak, és nagyobb gonddal őrködjenek az általuk nyomtatott pénz értékállósága fölött. A kölcsönözhető pénzekért folytatott verseny a nemzetállamok eladósodási lehetőségeit korlátozza, hiszen az állam új alternatívákat nyit meg azon potenciális szereplők előtt, akik korábban egy szűk, fejletlen pénzügyi intézményrendszer és a nemzeti piacok korlátai közé kényszerítve hozták meg befektetési döntéseiket.[44]
A kormányok és a kormányzati döntéseket előkészítő és végrehajtó szakbürokráciák nehezen nyugszanak bele gazdaságpolitikai játékterük szűkülésébe. Ráadásul a gazdaságpolitika folyamatosságát vagy nemzeti céljait hirdető döntéshozók, akik az állam szuverenitásának csorbulását féltik az áru- és devizapiacok globalizálódásától, igen gyakran hathatós politikai támogatást kapnak azoktól a termelői, valamint munkavállalói csoportoktól, amelyek – mivel csupán korlátozottan piacképes termékekkel, készségekkel és ismeretekkel rendelkeznek – érdekeltek a verseny korlátozásával járadékszerzési lehetőségeket teremtő állami szabályozás fenntartásában.[45] A verseny a járadékok – jövedelem- és vagyontranszferek, monopoljogok, kormányzati kedvezmények és privilégiumok – megszerzéséért a nem árjellegű versenynek abba a kategóriájába tartozik, amelynek a társadalmi haszna kisebb, mint költségei. Komoly empirikus és teoretikus bizonyítékok szólnak továbbá amellett, hogy a járadékszerző csoportok és elosztási koalíciók térnyerése aláássa a hosszú távú gazdasági növekedés feltételeit, mert csökkenti az új technológiák adaptálásának képességét, és rontja a források újraelosztásának esetleg szükséges változtatásának feltételeit.[46]
A kormányzati monopóliumok értelmes korlátozása tehát – a fiskális és monetáris alkotmányosság megteremtésének és érvényesítésének fegyelmező erejéhez hasonlóan – megköti ugyan a politikai döntéshozók kezét, ám egyszersmind jó eséllyel javítja az erőforrások allokációjának hatékonyságát. Egy adott nemzet gazdaságpolitikai, szabályozási lépéseinél nem szabad figyelmen kívül hagyni a szabad tőke, munka, pénz áramlásából fakadó hatékonyságnövekedést, és ezt együtt kell mérlegelni az adott ország, országrész termelési, szolgáltatási, foglalkoztatási potenciáljának esetleges csökkenésével és más lehetséges társadalmi vagy gazdasági hatásokkal. Nem tagadjuk, hogy a pénzügyi piacok fejlődése új – az egyes államok vagy nemzeti szabályozó hatóságok szintjén – veszélyforrást teremt. Ezekre a veszélyekre, a spekulatív buborékok kialakulásától az óriásbankok megroppanásáig, a kormányok kétféleképpen reagálhatnak. Vagy együttesen lépnek föl és alkotnak meg – a bankok számára előírt minimális tőkekövetelményekhez hasonló – globális érvényű szabályokat a gazdasági szereplők számára, vagy pedig – ismét csak együttesen cselekedve – olyan globális gazdasági környezetet hoznak létre, amely prudens magatartásra és önszabályozásra ösztönzi a piaci szereplőket. A nemzetközi cselekvés természetesen szembe kell hogy nézzen a kollektív cselekvés ismert csapdáival, a koordinációs problémákkal és a potyautazás ilyenkor szokásos jelenségével.
Összefoglalás
A pénzügyi közvetítő intézmények léte, fejlődése, működésének stabilitása fontos pillére a gazdaság fejlődésének, egyensúlyának. Az új pénzügyi rendszer, az új instrumentumok gyors terjedése kapcsán mind az „írástudóknak”, mind a kormányzatnak sok a tennivalója, de sem előbbiek, sem a gazdaságpolitikusok nem érhetik be kiragadott jelenségek és összefüggések bemutatásával. A közérdek megragadása nem egyszerű, de a legritkább esetekben volt csak az, és ezért ezek a kérdések nem misztifikálásra, hanem magyarázatra szorulnak. Úgy gondoltuk, hogy a pénzhasználattal, a pénzügyi innovációval kapcsolatos új keletű viták alapját adó állítások szétválogatása, normatív és módszertani hátterük bemutatása és napjaink pénzügyi fejlődésének funkcionális magyarázata segítségünkre lehet a félelmek tárgyának jobb megértésében. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokak számára nem tudtunk megnyugtató magyarázatokkal és előrejelzésekkel szolgálni, de reményeink szerint írásunk segíthet abban, hogy a pénzügyi evolúcióval és a pénzügyi rendszer szabályozásával kapcsolatos vita tárgyilagosabb, racionálisabb és konkrétabb legyen.
Jegyzetek
A fenti esszé egy hosszabb tanulmány főbb gondolatait foglalja össze, mely a Közgazdasági Szemle augusztus–szeptemberi számában jelenik meg. Abban a számban, mely társszerzőnkre, Csontos Lászlóra emlékezik, aki napjaink magyar társadalomtudományának egyik legkiemelkedőbb gondolkodója, tanárszemélyisége volt. Tanulmányunkat hárman kezdtük el írni, de sajnos Laci már nem lehetett közöttünk, amikor befejeztük. Az első kéziratok elkészítésében még aktívan részt vett, de a végső változatot már nem láthatta, így azért a felelősség kettőnket terhel.
A szerzők köszönetet mondanak Antal Lászlónak, Csaba Ivánnak, Gém Erzsébetnek, Harmati Lászlónak, Huszár Andrásnak, Lengyel Györgynek, Mikolasek Andrásnak, Pete Péternek, Szántó Zoltánnak észrevételeikért, segítségükért.
[1] Almási M. [1995]: Napóra a Times Square-en. T-Twins, Budapest, 19. oldal.
[2] Lányi K. [1996]: Szociális piacgazdaság – nálunk, most. 2000, április, 14. oldal.
[3] Korten, D. C: [1996]: A tőkés társaságok világuralma. Kapu, Budapest. Egy kis ízelítő a 251. oldalról: „Az eredetileg az erőforrások termelő beruházásokba terelésére létrejött pénzügyi intézményrendszer most az adófizetők és a termelő gazdaság kirablására felesküdött, kizsákmányoló, kockázatgerjesztő és spekuláció uralta globális pénzügyi rendszerré vedlett át.”
[4] Galbraith, J. K. [1995]: A pénzügyi spekulációk rövid története. AduPrint, Budapest. (Lásd erről Bácskai Tamás recenzióját BUKSZ 1996. tél.) Századunk legnagyobb hatású közgazdásza, Keynes is komoly ellenérzésekkel figyelte a pénz és tőkepiac néhány akkoriban új fejleményét. Lásd Keynes, J. M. [1965]: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, Budapest.
[5] Lásd pl. Frankel, S. H. [1977]: Money: Two Philosophies. Basil Blackwell; Schumpeter, J. L. [1955]: History of Economic Analysis. London; és Lowry, T. [1979]: Recent Literature on Ancient Greek Economic Thought. Journal of Economic Literature, March.
[6] Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Lányi Kamilla [1996]: A pénz hatalma – a hatalom pénze. Élet és Irodalom, július; Spitz, P. [1996]: The right to food and the role of finance. Food Policy, vol. 21., No. 1, pp. 17–21. és Salins, A. de és Villeroy de Galhau, F. [1996]: The Modern Development of Financial Activities in the Light of the Ethical Demands of Christianity. Pontifical Council for Justice and Peace, Vatican City.
[7] Egy tágabb definíció magába foglalhatja a kisbefektetők millióit is, hiszen gyakran ők jegyzik a betéteket, kötvényeket, részvényeket, és több esetben igencsak aktív résztvevői a folyamatoknak.
[8] Olson, M. [1982]: A kollektív cselekvés logikája, Budapest, Szociológiai Füzetek. A pénzügyi és a politikai intézményrendszer, bankárok és politikusok közötti viszonyok tanulmányozásának egy másik ígéretes elméleti lehetőségét a járadékvadászat és a szabályozás Stiegler nevéhez kapcsolódó elmélete kínálja. Lásd Stiegler [1989]: Piac és állami szabályozás. KJK, Budapest és Mueller, D. C. [1989]: Public Choice II. Cambridge, Cambridge University Press.
[9] Egy választó lexikografikus rendezést alkalmaz, amikor döntését kizárólag a jelöltek adóprogramja és azonosság esetén a leszerelésről vallott véleményük alapján hozza meg. Lásd Elster, J. [1995]: A társadalom fogaskerekei. Osiris, Budapest, 31. oldal.
[10] Marx, K. [1959]: A filozófia nyomorúsága. Megjelent: Marx, K. – Engels, F.: Összegyűjtött művei. 4. kötet, Budapest. Ez a szemlélet cseng vissza Bródy András monetarizmuskritikájában is: „A monetarizmus elleni alapvető és legélesebb kifogásom tehát az, hogy mindent pénzzel akar mérni, az árak közvetítése révén. Minden más mellékes és másodrendű számára. Ezzel gyakorta éppen az emberiség legdöntőbb kérdéseit hagyja figyelmen kívül.” Bródy András [1996]: A monetarizmus kiskátéja. Előadás a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Akadémiai Bizottsága és a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodája 1996. május 31. és június 2. között Debrecenben szervezett A monetarizmus: múlt és jelen, deviancia vagy normalitás című konferenciáján. A konferencián elhangzott előadásokból kitűnik, hogy az előadók többsége – Bródy Andráshoz hasonlóan – a monetarizmus fogalmát a fogalom tartalmától és a szokásos közgazdaságtani szóhasználattól eltérően a „pénzügyi világ uralmaként” értelmezte.
[11] Vö. Lányi Kamilla idézett mű 6. oldal.
[12] Lásd pl. Korten, id. mű Elfajzott pénzügyi rendszer c. fejezetét.
[13] Mintz, B. and Schwartz, M. [1985]: The Power Structure of American Business. The University Chicago Press; Swedberg, R. [1989]: Banks from Sociological Perspective. Megjelent: Göran A. és társai (szerk): Sociology in the World: Essays in Honor of Ulf Himmelstrand on his 65th Birthday. Uppsala: Uppsala Univ. Press pp. 157–188. Szociológiai és gyakran a szépirodalmi alkotások egyik gyakori csúsztatása, hogy a bankuralom leírásában az adós a kiszolgáltatott kisember és a hitelező a domináns fél. Csakhogy sok esetben a bank betétese, tehát hitelezője az, aki kiszolgáltatott a bankkal szemben. Essék szó arról az ellenszenvről is, melyet gyerekkorunk óta plántál belénk egy sor ismert regény, film, amikor a bankárok privilegizált és domináns helyzetének bemutatása során általában jellemük el nem kerülhető torzulásait, az életrajzban fellelhető sötét foltokat hangsúlyozza. Gondoljunk Schyllock, az uzsorás alakjára Shakespeare A velencei kalmár c. művében vagy Danglars báróéra Dumas Monte Christo grófja c. regényében. Ezért válhatott bestsellerré Németország után Magyarországon is Ogger, G. [1995]: BankKárok. (Európa Könyvkiadó, Budapest) című könyve is. Jellegzetes fejezetcímek a könyvből: „A számlarablók”, „A pénzszöktetők”, „A megkopasztók”.
[14] Lásd Vedres B. [1997]: Bank és hatalom. Szakdolgozat, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem. A hitelezéshez kapcsolódó feltételek bevonása a vizsgálatokba javíthatja ezeknek az empirikus elemzéseknek a magyarázóerejét.
[15] Lengyel Gy. – Bartha A. [1997]: Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoportja? Replika, 1997. március, 67–88.
[16] Lásd Várhegyi É. [1996]: Bankvezetők kiválasztása a nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon; Szociológiai Szemle, 3–4. sz.; a tulajdonformák szerepének és a tulajdonosok és a menedzserek közötti játéknak a természetéről lásd Laffont, J. – Tirole, J. [1994]: A Theory of Incentives in Procurement and Regulation. MIT Press, Cambridge Massachussetts, 17. fejezet és Dewatripont, M. – Tirole, J. [1993]: The Prudential Regulation of Banks. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.
[17] „…de már elvesztette minden eredeti tulajdonságát… Ez a metamorfózis, ill. kétnemű fiktív valóságos pénz az újkapitalizmus legfontosabb és legveszélyesebb találmánya.” Almási, id. mű 41. oldal.
[18] Toffler, A. [1993]: Hatalomváltás. Európa Könyvkiadó, Budapest.
[19] Ostroy J. M – Starr, R. M [1990]: The Transaction Role of Money. Megjelent: Friedman, B. M. – Hahn, G. F. H. (szerk) [1990]: Handbook of Monetary Economics. Elsevier Science Publishers, B.V. pp. 4– 60. A tanulmány közel teljes képet ad a pénzelmélet fejlődési állomásairól, és részletesen bemutatja a pénzelméleti vitákat, modelleket. Lásd még Hahn, F. H. [1971]: Equilibrium with transaction cost. Econometrica, 39. 417–439.
[20] Ehhez a kérdéshez kapcsolódik egy másik régi vita, mely a pénzkibocsátás állami monopóliumának létjogosultságát firtatja. Lásd Goodhart, C. [1985]: The Evolution of Central Banks: a Natural Development? London, ICERD-LSE és White L. H. [1984]: Free Banking in Britain: Theory, Experience and Debate, 1800–1845. Cambridge, Cambridge University Press.
[21] Ezen belül azonban már maga a minősítés szempontrendszere is vitatott: a szokásos közgazdasági logika „jobbnak” azokat a megoldásokat tartja, melyek Pareto-optimálisak, azaz, amelyeket csak úgy lehetne javítani, hogy legalább egy valakinek a helyzete romlik. A radikális filozófiák mindig is felvállalták az „emberiség jóléte” érdekében ezen egy-két ember helyzetének rosszabbodását, és tény, hogy ez a forradalmi hevület a sokszor ostorozott közgazdasági főáramtól meglehetősen messze esik.
[22] Augusztinovics M. [1996]: Miről szól az input- output modell? Közgazdasági Szemle, 63, 315–320.
[23] Lásd Allen, F. – Gale, D. [1994]: Financial Innovation and Risk Sharing. MIT Press, p. 13.
[24] Lásd Malkiel, B. G. [1990]: A Random Walk Down Wall Street. Norton & Company, New York, 393.
[25] Lányi Kamillát idézve: „1995-ben napi 1300- 1500 milliárdnyi deviza cserélt gazdát.” Lányi K. [1996]: A pénz hatalma – a hatalom pénze. Élet és Irodalom, július. E piac alavetően a devizáknak csak azt a körét tartalmazza, amelyek átváltása szabad, és mozgatása viszonylag kötetlen és olcsó.
[26] Az efféle előrejelzés logikai lehetetlenségére utalt az a híres jazz-zenész, aki a „Véleménye szerint hol tart majd a jazz húsz év múlva?” kérdésre azt válaszolta: „Gőzöm sincs. Ugyanis ha tudnám, akkor már ott lennék.”
[27] A spekulációnak erről a kiegyenlítő funkciójáról Almási Miklós is beszámol. Almási id. mű 34–35. oldal. Természetesen egy-egy ezzel ellentétes, egészségtelen irányú spekuláció ellen megfelelő eszközökkel, nemzetközi szabályozási és intervenciós megállapodásokkal kell és lehet védekezni. Tegyük rögtön hozzá, hogy a túlszabályozás viszont oda vezethet, hogy a fent leírt kiegyenlítődés sem fog végbemenni.
[28] Hanh, F. [1990]: Likviditás. Megjelent: Friedman, B. M. – Hahn, G. F. H (szerk).: Handbook of Monetary Economics. Elsevier Science Publishers, B. V. pp. 65–80.
[29] Keynes [1965] id. mű 181. oldal.
[30] Lásd Grossman, S. J. – Stiglitz, J. E.[1976]: Information and Competitive price Systems, American Economic Review, pp. 246–253.
[31] Lásd Baker, W. E. [1984]: The Social Structure of a National Securities Market, American Journal of Sociology, pp. 775–811.
[32] Lányi Kamilla [1996] id. mű. Keynes is tartott e növekedéstől: „Amíg a vállalkozások nyugodt mederben folynak, a spekulánsok talán nem okoznak több bajt, mint a buborékok. Komollyá válik azonban a helyzet, ha a vállalkozás válik buborékká a spekuláció örvényében. Ha egy ország tőkéjének a fejlődése egy játékkaszinó tevékenységeinek a melléktermékévé válik, aligha végeznek jó munkát” Keynes, J. M. [1965] id. mű 181. oldal.
[33] Goldsmith, az Egyesült Államok vagyonszámláinak legnevesebb statisztikusa 1984-ben úgy találta, hogy a gazdaság reálvagyona 13 500 milliárd dollár, a pénzügyi vagyon – beleszámítva a valójában reáltőkét és nem adósságot megtestesítő részvényeket – pedig 14 800 milliárd dollár volt. 1995-ben a tőzsdei származtatott piac állományának névleges tőkeértéke 9200 milliárdra nőtt.
[34] A származtatott piacok méretére vonatkozó adatok forrása: Szalai Z. [1996]: A származtatott pénzügyi piacok fejlődésének és szabályozásának nemzetközi tapasztalatai. Kézirat, Budapest, 12–20.
[35] GDP helyett írhatnánk GNP-t is, itt és most nincs jelentősége a különbségtételnek.
[36] Egy egyszerű példával: ha egy ékszerbolt pillanatnyi készletét elosztanánk az ékszerész éves jövedelmével, nagy számot kaphatnánk, és mégsem találnánk szokatlannak.
[37] Nagyon tanulságosnak tartjuk a vitában az ezzel a szélsőséges állásponttal vitatkozó, de módszereiből sokat elsajátító, sőt azt továbbfejlesztő másik álláspontot, mely megpróbálja pontosan behatárolni a monetáris szektor és a reálgazdaság közötti kapcsolatokat, csatornákat. Lásd pl. Gertler [1996]: Pénzügyi struktúra és a gazdasági tevékenység aggregátumai. Megjelent: James, C. M. – Smith, C. W. H. (szerk.) [1996]: Pénzügyi közvetítők: Kereskedelmi bankok. PANEM, Budapest, 23–49.
[38] Lásd Várhegyi É. [1997]: Ki szavatol a pénzünk biztonságáért? Kézirat.
[39] Például a látra szóló betétek kamatozásának maximálása nyomán sorozatban születtek a nem banki közvetítők, pl. nyílt végű befektetési alapok, melyek gyakorlatilag a látra szóló betételhelyezéssel megegyező lehetőséget is kínáltak jobb kamatkondíciókkal. Ugyanakkor a szabályozás sok közgazdász szerint éppen nem kockázat- és válságelhárító tényező, ellenkezőleg, elmélyítheti a válságot. Milton Friedman és Anna Schwartz elemzése szerint a harmincas évek válsága idején bekövetkezett pénzügyi válságokat jelentős részben épp a FED okozta, amikor hibásan használta ki rendelkezésre álló lehetőségeit, és nem igyekezett a reálgazdasági válság és a várakozások változása nyomán fellépő likviditásszűkét ellensúlyozni. Schwartz. A. – Friedman. M. [1963]: A Monetary History of the US 1867–1960, Princeton, Princeton Univ. Press, 1963. Megjelent: Friedman. M [1986]: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Válogatott tanulmányok. KJK, Budapest, 84. oldal.
[40] Lásd pl. Almási id. mű 34–35. oldal.
[41] Lásd Dewatripont, M. – Tirole, J. [1993]: The Prudential Regulation of Banks, The MIT Press, Cambridge Massachusetts, ill. Szalai id. mű.
[42] A problémakörről részletesebben lásd Dewatripont, M. – Tirole, J. [1993] id. mű, Várhegyi id. mű. A betétbiztosítás esetéről lásd Harmati, L. – László, G. – Zsámboki, B. [1997]: A pénzügyi rendszer információs problémái és a betétbiztosítás, Bankszemle, 1996. 6., 1–29.
[43] Az állam gazdasági hatalmának lényegében négy – jogi garanciákkal körülbástyázott – tartóoszlopa van. Az első az állam kizárólagos adókivetési joga; a második az állam pénzkibocsátási monopóliuma; a harmadik az állam joga ahhoz, hogy a költségvetés hiányát adósságfinanszírozással szüntesse meg; a negyedik az állam szabályozási monopóliuma, ezen belül a pénzügyi piacok szabályozásának monopóliuma.
[44] Mindez persze azt jelenti, hogy a kormányok nem tehetnek meg büntetlenül bizonyos dolgokat: a nemzeti valuta hiányzó vagy erősen korlátozott konvertibilitása, a tőkeáramlás megrendszabályozása és a nemzetközi banktevékenység tilalma idején gyakran alkalmazott gazdaságpolitikai eszközök – a belföldi fizetőeszköz árfolyamának rögzítése, nyakló nélküli kormányzati túlköltekezés, inflatorikus pénzteremtés, az állam szabályozási monopóliumának bevételszerzésre való felhasználása, stb. – a megváltozott gazdasági környezetben célellentétes hatásokkal járnak, és aláássák a kormányzat belföldi és külföldi szavahihetőségét.
[45] Mueller, D. C. [1989]: Public Choice II, Cambridge, Cambridge University Press kötetét ajánljuk az olvasó figyelmébe.
[46] Lásd Olson M. [1987]: A nemzetek felemelkedése és hanyatlása. KJK, Budapest. Lásd még Olson, M. [1982]: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Szociológiai Füzetek. A fenti következtetés, mely eredetileg Olsontól származik, érvényessége meglehetősen tág, így nem véletlenül számos empirikus ellenpélda is felhozható az elméletet alátámasztó tények mellett. Lásd Mueller, D. C. id. mű 319. oldal. Az átmeneti gazdaságokban – véleményünk szerint – óriási jelentősége van a közvetett állami gazdaságszabályozás által gerjesztett járadékvadászatnak és a tulajdonjogok elosztásával kapcsolatos járadékszerzési erőfeszítéseknek. Sajnos kevés ilyen tanulmány született e témában Magyarországon, a társadalomkutatók egyelőre adósak a pénzügyi közvetítőkkel kapcsolatos privilégiumok szétosztásának és a bank- és adóskonszolidációnak efféle elemzésével is.
- Játéktér [8]