A magyar népi demokrácia kulisszák mögötti történetének dokumentumaiból az utóbbi évek publikáló és tényfeltáró munkája nagyon sok mindent feltárt. De még mindig sok a fehér folt. A szoros értelemben vett dokumentumjellegű források mellett rászorulunk sajtóbeli cikkek, brosúrák „sorok közötti” közléseinek olvasására, és ezek mögöttes tartalmának elemzésére. Ennek a korszaknak sajátos forrása a korabeli politikai pletyka. Az akkori eseményeket „odafigyelőként” megélő kortársnak kötelessége ezeket közölni az utókorral, hiszen ezeket a verbális közlésekkel szerzett információkat az egykori kortárs enélkül a sírba viszi. Vannak ezek között valóban kiszivárgott és nem szándékosan kiszivárogtatott háttér-információk. Ezek ritkák, és csak nagyon bennfentes emberek juthattak ilyenek birtokába. Vannak afféle politikai folklórtermékek: vágy és félelem szülte konfabulációk. Ezek is kordokumentumok, miként a politikai viccek, a graffitik. Tárgyunk szempontjából legfontosabbak a célpletykák, amelyeket szándékosan szivárogtattak ki az értelmiségi vagy olykor a széles közvéleménybe közlési, véleményalakító, orientáló vagy dezorientáló szándékkal. Az 1960–61-es év sztálinista, antikádárista szervezkedése a hadvezetés és a BM politikai elhárító apparátusába nagy számban átmentődött volt ávósok bizonyos köreiben, valamint az erre reagáló utolsó antisztálinista tisztogatási kampány 1962-ban nagymértékben csak az egykori célpletykákból szerzett ismeretekkel kiegészítve ábrázolható. Ezekre a célpletykákra forráskritikai módszerként a hipotézisállításra vonatkozó általános követelmények alkalmazhatók. Alkalmasak valami magyarázatára, ismert tényekkel nem ütköznek, és logikailag koherens okfejtést alkotnak.
A szervezkedés legáltalánosabb háttere megmagyarázható a körülményekből. Az apparátus sztálinista múltú tagjai 1957–59-ben is elégedetlenek voltak a megtorlás mértékével és keménységével. Nem részleges, hanem teljes körű megtorlást akartak, s kifogásolták, hogy a Kádár-vezetés ezt csupán a fegyveres felkelőkre alkalmazta. Az 1960-ban elkezdődött amnesztia súlyosan provokálta ezeket az erőket, és legharcosabb csoportjai a kulisszák mögött megpróbáltak fellépni a „rendszernek az ellenforradalmárok előtti kapitulációja” ellen. Külön hátteret adott a szervezkedésnek, hogy az 1961-es évben a magyarországihoz hasonló fejlemények zajlottak le a Szovjetunióban is. Az SZKP XXII. kongresszusa végrehajtotta a vezérországban is az utolsó desztalinizáló kampányt. A sztálinista hagyományőrzőket ott is, itt is ingerelte, hogy a kommunista vezetés nem határolta el magát a XX. kongresszustól, amit érthetően az 1956-os év forradalmi folyamatai végső okának tartottak. A két országban a helyzet ebből a szempontból nem volt egészen szinkronban. A Szovjetunióban a Molotov–Kaganovics vezette sztálinista frakció bukása után mintha okafogyottsága következtében lezárulni látszott volna a desztalinizáció. Az 1959-ben tartott színtelen XXI. kongresszus erre a kérdésre csak kis mértékben tért vissza. Csupán a Molotov-csoport akkor még aktuális tevékenységétől határolták el magukat a felszólalók. Magyarországon viszont a Kádár-vezetés erősen emlegette a XX. kongresszust. A vezetés rehabilitáltjai: maga Kádár, Marosán, Kállai, Aczél Sztálin leleplezésében vélték legitimálni Moszkva előtt vezető helyzetüket. A sztálinista körök minden „szocialista” országban abban bíztak, hogy a kongresszus nem újra felélénkíti, hanem lezárja a desztalinizációt, méghozzá úgy, hogy egy kicsit rehabilitálja Sztálint. Amikor ennek az ellenkezője történt, az érthetően ellentámadásra provokálta őket.
A XXII. kongresszuson került sor Sztálin „másodszori” leleplezésére: a XX. kongresszuson elhangzott zárt körben előadott referátum leleplezéseit nagyrészt nyilvánosságra hozták, majd konzekvenciaként Sztálin mumifikált holttestét kitették Lenin mellől a mauzóleumból. Mindez nem volt szerves fejlemény. Magyarázatát, kiváltó okát csak feltételezhetjük. Nemigen lehetett más ok, mint viszontreakció a sztálinista erők bizonyos megélénkülésére. Ez azonban a kulisszák mögött zajlott, megfogható jelei nem voltak. Magam azt feltételezem, hogy a vonalas támadás maga is reakció volt. Ellenlépés az 1960-as szovjet hadseregreformra, amely az űrsikerekben, az USA elérésére is alkalmas interkontinentális rakétákban bízva lehetőséget látott arra, hogy az életszínvonal javításához extenzív tartalékot tárjon fel: csökkentette a szárazföldi erőt, és ezt kísérnie kellett volna a szárazföldi erők számára gyártó nehézipari kapacitás civil termelésre való átállításának. Ez mozgósította a sztálinizmus végső menedékét és búvóhelyét jelentő hadiipari blokkot. Ennek jeleként fogom fel azt a váratlan és nehezen magyarázható változást, amelynek során a szovjet KB titkárainak száma egyik pillanatról a másikra tizenegyről négyre csökkent. Hruscsov bizalmasai: Arisztov, Poszpjelov, Beljajev, sőt kegyence és állítólagos szeretője, Furceva is a tisztogatás kárvallottja lett. A négy megmaradt titkár: Brezsnyev, Szuszlov, Kozlov, Muhitgyinov (nemzetiségügyi titkár). Utóbbi kivételével (akinek XXI. kongresszusi beszédében feltűnően kis teret kapott a többiekhez képest a Molotov–Kaganovics-csoport obligát elítélése) mindegyikük ismert ellenlábasa volt Hruscsov jobbos vonalának. A Hruscsovot 1964-ben megbuktató Brezsnyev és Kozlov a hadiipari lobbi, az „acélzabálók” csoportjának tagjai voltak. Szuszlov balossága ismert 1956-os magyarországi szerepéből. Erre volt, nézetem szerint, viszontválasz a kongresszus.
A kongresszussal kapcsolatban elterjedt akkor egy célpletyka, amelynek hajlok hitelt adni, s amely szorosan tárgyunkat érinti. Eszerint a szovjet pártvezetés a kongresszus előkészítése során a pártdemokráciát demonstrálandó, megküldte az alapszerveknek megvitatásra a kongresszus elé terjesztendő új pártprogram tervezetét. Erre részletekbe menő elvi bírálat érkezett sztálinista oldalról. Az ulánbátori szovjet nagykövetség pártszervezetétől. A nagykövet Molotov volt. A Hruscsov-vezetés ezt a „bírálatot” is megküldte az alapszervezeteknek. Ez kiszivárgott, híre eljutott a testvéri országokba is, ahol félreértették. Azt hitték, hogy Hruscsov megbukott, és a kongresszuson újra átveszi a vezetést Molotov. Erre reagáltak volna a magyar szervezkedők. A kongresszus kétségtelenül két másik népi demokráciában is kiváltott „balos” reakciókat. Lengyelországban ekkor lép fel a nagy jövőjű „balos” irányzat: a Moczar tábornok vezette partizáncsoport. Bulgáriában a megrögzött sztálinista Jugov miniszterelnök megkísérli megbuktatni a hruscsovi vonalra állt Zsivkovot. Mögötte settenkedik a bolgár Rákosi, Vlko Cservenkov, aki 1956-ban megbukott, de csak félig, a PB-ben eladdig bennragadt. Mindezek közvetlen mozdítója lehetett az ulánbátori felhívás – amennyiben valóban igaz volt.
A pletykák szerint a katonai csoportosulás élére Olt Károly állt volna politikai vezérként, aki ekkor az erősen belügyi hátterű Egyházügyi Hivatal elnöke volt. Mögöttük legfelül pedig kivárt Münnich és Kiss Károly. A szervezkedés állítólag szerkesztett egy Molotovéhoz hasonló leleplező dokumentumot a Kádár-vezetés revizionizmusáról, és ezt el akarta juttatni a kongresszus kezdetéig a szovjet pártvezetésnek. A nem sokkal korábban leváltott és moszkvai nagykövetté lebuktatott Révész Gézát a szervezkedők hozzájuk közel állónak tekintették, és neki küldték meg továbbításra. Csalódtak: Révész Kádárnak közvetítette az elaborátumot.
Nem tudom megállni, hogy az olvasót egy másik, ide tartozó pletykával is mulattassam. Ez ugyan nyilvánvalóan nem igaz, de ez is „si non e vero, e ben trovato”. E szerint valami egyházpolitikai szerződés lett volna esedékes Csehszlovákiával, ennek megkötésére magyar egyházpolitikai delegáció utazott Prágába, amit Olt vezetett, és magyar püspökök is a tagjai voltak. A banketten, ahol jelen voltak cseh és szlovák püspökök is, Olt részegen azt adta elő, hogy ne írjanak alá szerződést a revizionista Kádár-vezetéssel, mert annak órái meg vannak számlálva. A püspökök eufóriába estek attól, hogy feljelenthetik az egyházügyi hivatal vezetőjét, és nem is mulasztották el az alkalmat.
A szervezkedés egyetlen aktaszerű dokumentuma a pártközpont apparátusának Adminisztratív Osztálya 1961. december 27-i, félévet értékelő értekezletének osztályvezetői referátuma, amelyet 1962. január 5-i dátummal Péteri István adminisztratív osztályvezető küldött meg Pap János belügyminiszternek. A beszámoló lényegében a hadvezetésen és a BM politikai vizsgálati és nyomozó szerveiben uralkodó rákosista reminiszcenciákkal és revánshangulattal foglalkozik. A referátum hangsúlyozza, hogy ezekben a körökben a szovjet kongresszus éles elutasításba ütközött. Utal arra, hogy ennek a légkörnek felszámolása feladatával került a HM élére az erőskezű és sötét múltú (valamint jövőjű), de ekkor kádárista Czinege Lajos, aki eladdig az Adminisztratív Osztályt vezette, a BM élére pedig Pap János Veszprém megyei első titkár, aki erősen vonalas stílusú megyei elvtárs volt, azonban korábban ellentétbe került az ÁVO-val, és hatáskörében kifejezetten utazott a helyi állambiztonsági részlegre, és kedvteléssel szekírozta őket. Az egykori pletykákkal összhangban a referátum a sztálinista mozgolódás vezérének Dapsi Károly ekkorra már leváltott politikai főcsoportfőnököt említi (utána kőbányai kerületi első titkári pozícióba bukott le). A jelentés említ bizonyos Szalai–Laáb-csoportot is. Szalai József hadosztályparancsnok az ügy miatt börtönbe is került. Laábról csak ebből a referátumból tudok, semmi bővebbet nem említ a szöveg róla. Annál ismerősebb a szintén említett Hazai Jenő neve. Ő nem hiányozhat a sztálinista mocorgásból. 1956-ban a néphadsereg akkori politikai főcsoportfőnöke. A leghírhedtebb ’56-os „helytálló”. Az október 26-i KV-ülésen ő ugatja le leghangosabban a – forradalommal akkor még szemben álló – Nagy Imrétől elhatárolódó, a forradalom mellett nyilatkozó pártellenzékieket. 1956. november 4-e után az államvédelem újjászervezői közé tartozik, ő is az ellenállást felgöngyölítő reaktivált ávós apparátus vezérfigurája. Máshonnan tudomásom van arról, hogy az ügyben benne volt Pap Sándor tisztiiskolai oktató tiszt, aki nem sokkal korábban azzal tette magát ismertté, hogy a Valóságban megtámadta Konrád György egyik katonapolitikai vonatkozású írását. A szervezkedésszerű tevékenységen kívül a referátum említi, hogy a BM Politikai Vizsgálati Osztályán a kihallgatók még mindig bántalmazzák a kihallgatottakat. Veseleverés, gumibotozás feltehetően nincsen már, de pofonok csattannak, a kihallgatok leköpdösik a gyanúsítottakat, katonai büntető-fegyelmező gimnasztikát végeztetnek velük, és földre szórt gyufát szedetnek velük össze. A dokumentum említi, hogy a sztálinista megélénküléssel az 1961. novemberi KB-ülés is foglalkozott. Maga Kádár ezt mondja a plénumon: „…a baloldali szektás elhajlás »bocsánatos bűn« lett a pártban, holott ez pusztulásba viheti az országot.”
Münnich és Kiss Károly érintettségéről nem ismertek a részletek. Viszont tény, hogy ezek után nem sokkal Kiss kiszorult a felső vezetésből, Münnich pedig hátrébb lépett a ranglétrán.
Ennek az ügynek ellenhatása, a szervezkedés megtorlása volt az 1962. augusztusi KB-határozat, amely megindította a Kádár-rendszer utolsó desztalinizációs kampányát. Az augusztus 14–16-án lezajlott ülés határozatának terjedelmes címe: Az MSZMP Központi Bizottságának határozata a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértési perek lezárásáról. A határozat az egykori koncepciós pereket veszi elő, hogy az aktuális szervezkedők ellen ennek jogcímén indítson eljárást. A valóságos okot nem lehet nyilvánosságra hozni, mivel hiába kifogásolja Kádár az 1961-es plénumon, az ő rendszere és ő maga számára is a sztálinizmus „bocsánatos bűn”, a „fő veszély a revizionizmus”. Ezt nem lehet megkérdőjelezni. A sztálinisták elleni nagyméretű megtorló akciónak nem szabad egészen nyíltnak lennie. Az akkori pártvezetés ellen akkor szervezkedőket csak egykori gazságaik ürügyén lehet eltávolítani az apparátusból. Az augusztusi határozat kizárja a pártból Rákosit és Gerőt. Ezen túl hat hozzájuk húzó kádert. Közöttük van Kovács István, korábbi budapesti első titkár, Boldóczki János, a Hegedűs-kormány egykori külügyminisztere és Soltész Károly, Gerő valamikori titkára. Őket rákosista frakciózásért. A határozat ugyan azt mondja, hogy a Rákosi ügyében kiküldött, Nógrádi Sándorból és Aczél Györgyből álló fegyelmi bizottság jelentésének konzekvenciáját vonja le, de diszkréten arra is utal, hogy fentiek és bizonyos híveik az adott időben is szervezkedtek a Kádár-vezetés ellen, tehát inkább ez az oka kizárásuknak, mint a valamikori koncepciós ügyek. Az ő kizárásukkal üzen tehát a párt a hadvezetés és az állambiztonság mozgolódóinak. Azon túl valóban azzal, hogy bizonyos megtorlásban részesít koncepciós ügyekben súlyosan kompromittáltakat. A határozat szerint 17 volt ávóst és bírót, ügyészt is kizárnak a pártból koncepciós tevékenység miatt. Az ezen a címen végrehajtott tisztogatás jóval szélesebb, mint amennyit a határozat mutat. Határozat születik arról, hogy a belügyi és igazságügyi apparátusból eltávolítanak minden személyt, aki koncepciós ügyekben kompromittálódott. Ez valóban leszereli azokat, akik legerősebben szemben állnak a legkényesebb erőszakszervezeti és hatalmi területen az amnesztiával, és az ezen a vonalon haladó konszolidációs politikával.
Az akció lebonyolítását megfelelő kézbe adják. Az adminisztratív titkár Marosán boldogan számol le egykori kínzóival. Az adminisztratív osztály élére az antisztálinista Tömpe András kerül, belügyminiszterként Pap János irányítja az akciót. Mindhárman kísérletet tesznek arra, hogy a tisztogatást kiterjesszék, és a pártfunkcionárius apparátusból is eltávolítsák azokat, akiknek koncepciós eljáráshoz pártvonalon köze volt. Ezt már nem engedi a pártvezetés. Ez az apparátus alapjait ingatná meg. Az akció lezárulása után mindhármukat elmozdítják. Pap János rövid időre felfelé bukik miniszterelnök-helyettessé, majd visszakerül Veszprém megye élére. Tömpe Andrást eltávolítják az Adminisztratív Osztály éléről, és Berlinbe megy nagykövetnek. Marosán szokása szerint cirkuszt csinál, és ezért egy pár soros nyilvánosságra hozott párthatározatban elmarasztalják valamiért, amiről a legdörzsöltebb sorok közötti olvasóművész sem hámozza ki, hogy mi is volt a baj vele valójában. Hollós Ervint viszont azért menesztik az államvédelmi szervezetből, mert szabotálta a határozat végrehajtását.
A sikeres visszaverő akció biztosította a Kádár-vezetés számára, hogy az amnesztiával megkezdett enyhítő politikát további intézkedésekkel szélesítse. A származási kategóriák eltörlése az egyetemi felvételeknél és a káderpolitikában még egyszer fellángoltatja a munkáskáder-romantika mögé húzódó funkci ellenállást. A „Dapsi-puccs” szatírjátékának tekinthető, amikor 1964-ben az utóvédharcosok a Munkásőrséget próbálják puccsbrigáddá szervezni. A vezetés nem veszi félvállról az akciót, és munkásőrpisztolyokkal elkövetett öngyilkosságokra és taxirablásokra hivatkozva bevonja az otthon tartott munkásőrfegyvereket. Ezeket ezentúl a támaszponton raktározzák, és a munkásőr csak a szolgálat idejére viszi magával. A pártmilícia ezzel meghirdetett értelmét veszti el. Legközelebbi ellenforradalom esetére a párt legjobbjainak megint nem lesz módjuk arra, hogy lekapják a géppisztolyt a fogasról, és máris tüzeljenek az ellenforradalomra. Az ellenállás utolsó mozzanata volt, hogy célpletykák szerint Angyalföldön röpcédulák jelentek meg azzal a szöveggel, hogy „munkásőrök, ne adjátok le fegyvereiteket!”
A funkcionárius ellenállás, amely a „kádárizmust” Novotny–Husak-, illetve Ulbricht–Honecker-fazonú szabályos népi demokráciává akarta volna „normalizálni”, végigkísérte a Kádár-rendszer történetét, de az 1961-és szervezkedés veresége után ez a fajta aktivitás nem használt többé nyíltan sztálinista jelszavakat.
Budapest, 1962. január 5.
Ad/33/1962.
Pap János elvtársnak
BELÜGYMINISZTÉRIUM
Kedves Pap elvtárs!
Mellékelten küldöm a KB Adminisztratív Osztálya 1961. december 27-i osztályértekezlete beszámolóját a félévi munka értékeléséről. A beszámolót az értekezleten részt vevő Marosán elvtárs és az osztályértekezlet elfogadta.
A beszámoló kiküldésével az a célunk, hogy az abban felvetett értékelést és feladatokat január hónapban Veled közösen megvitassuk. Ennek időpontjáról a későbbiek során fogunk értesíteni.
Melléklet: 20 lap
Elvtársi üdvözlettel:
Péteri István
„[…] A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások, a német békeszerződés megkötésének, a berlini helyzet rendezésének szükségszerű napirendre kerülése alapvetően érintette az osztályunkhoz tartozó szervek munkáját. A hadsereg korszerű fegyverekkel való ellátásának meggyorsítása, szervezetének a tervezettnél rövidebb idő alatt történő korszerűsítése, a leszerelésre kerülő szórvány visszatartása, tartalékosok behívása, s mindezek mellett a kiképzési feladatok végrehajtása, a harckészültség színvonalának növelése nagy feladatokat rótt a HM és a hadseregben dolgozó kommunistákra, és természetesen az osztály munkáját is jelentősen növelte. Mindezek végrehajtása párosult azzal az elvi-politikai harccal, melyet a Szalai–Laáb-féle csoport maga után hagyott nézeteivel és a Dapsi elvtárs által vezetett Politikai Csoportfőnökségen uralkodó szemlélettel, gyakorlattal szemben a hadseregben dolgozó kommunistákkal együtt vívtunk. Ma már elmondhatjuk, hogy e harcok tovább erősítették a Honvédelmi Minisztériumban működő pártszervezetek ideológiai, szervezeti, cselekvési egységét, hosszú évek után megteremtették a személyi feltételen túl a politikai alapot ahhoz, hogy a Politikai Csoportfőnökség a párt politikájának megfelelően új módon, a követelményeket kielégítő tartalommal és módszerekkel dolgozzék. E harc eredményeként, úgy gondolom, lezártnak tekinthetők azok a nem egyszer tekintélyféltésből fakadó, elvtelen rivalizáló viták és súrlódások, melyek Dapsi elvtárs idejében a Hadsereg Pártbizottság és a Politikai Főcsoportfőnökség között voltak.
A nemzetközi helyzetből fakadóan a belügyi és igazságügyi alosztályokon is sűrűsödött a munka – az „M”-tervek kidolgozása (melyek sajnos még most sincsenek készen); bizonyos rendszabályok elkészítése éles helyzetre; a Határőrség, Karhatalom bevonulási idejének előbbrehozása stb. – e két alosztály pártellenőrző, segítő és kidolgozó munkáját is sokasította. Átmenetileg nehezítette a munkát, hogy a kormányban bekövetkezett helyes és szükségszerű változások miatt ez időben új belügyminiszter lett, valamint az is, hogy a hadsereg átszervezése és a politikai viták logikus következményeként a Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium vezető posztjaira nagy számban új, politikailag szilárd, a vezetés más területén kipróbált elvtársak kerültek, akiknek idő kellett ahhoz, hogy területüket megismerjék. Mi ehhez képességeinkhez és erőnkhöz mérten megpróbáltunk segítséget adni az elvtársaknak.
Nem a munkánkban meglevő fogyatékosságok magyarázatáért vagy mentéséért mondom, de nem lehet figyelmen kívül hagyni munkánk értékelésénél, hogy az elmúlt időszakban az osztályon jelentős személycserék történtek. Ez természetesen visszahatott az osztály munkájára. Mégis azt kell mondani, nagy hibákat és mulasztásokat nem követtünk el, az osztály munkájának színvonala nem esett vissza, az új elvtársak – akik ma már nem újak – hamar beilleszkedtek a kollektívába. Mindez annak köszönhető, hogy az elvtársak megfelelő pártmunkás-tapasztalatokkal és politikai, szakmai ismeretekkel rendelkezve önállóan tudtak cselekedni. Véleményem szerint az elvtársak dicséretes munkát végeztek úgy a munka mennyiségét, mint a minőségét tekintve. Becsületesen dolgoztak.
A helyzettel azonban nem lehetünk megelégedve, különösképpen nem, ha az SZKP XXII. kongresszusa követelményeit – természetesen a mi viszonyainkra alkalmazva – vesszük alapul.
Külön kívánok foglalkozni a munkatervi fő célkitűzések megvalósításának két döntő láncszemével – a szervekben működő pártszervek és szervezetek tevékenységével, helyzetével és a vezetés kérdéseivel.
Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a szocializmus építése során egyre növekszik a párt nevelő, mozgósító, szervező, ellenőrző szerepe a proletárdiktatúra elnyomó, védelmi szerveiben is. A személyi kultusz időszakában a bűnök elkövetésének egyik lehetőségét azzal teremtették meg, hogy lényegében kikapcsolták a pártszervezeteket, felrúgták a pártélet lenini szabályait. Az ellenforradalom óta ez a helyzet megváltozott. Állami szervekben működő pártszervezetek visszaszerezték „polgárjogukat”, s a párt helyes politikájának következetes végrehajtásáért folytatott harcuk során egyre nagyobb tömegbefolyásra tettek szert, tevékenységük hatékonysága szüntelen növekedett. Így kerülhetett csak sor arra, hogy egyes helyeken már meg tudtuk szüntetni a politikai helyettesi intézményt, s ami ennél is jelentősebb, 1960 őszén megszüntethető lett a fegyveres szervek párt- és politikai szervei munkáját külön szabályozó irányelvek. [Sic!] Pártunk Szervezeti Szabályzata érvényes a fegyveres szervekben dolgozó kommunistákra is. Ez megteremtette a lehetőséget a pártmunka még szélesebb körű kibontakoztatására.
Az elmúlt időszakban kétségkívül fejlődött pártszervezeteink munkája is. Rendszeres szervezeti életet élnek, fejlődött a bírálat-önbírálat, egyre ritkább azoknak az eseteknek a száma, ahol megsértik a kollektív vezetést. Tervszerűbbé vált a tag-tagjelölt felvételi munka, általában biztosítják a párttagság és a pártonkívüliek politikai oktatását, tanulmányozzák a személyi állomány erkölcsi-fegyelmi helyzetét. Ezt bizonyítják az alapszervi vezetőségválasztó taggyűlések tapasztalatai.
Komoly törekvés tapasztalható, hogy megoldják a szakmai munka pártsegítését. Van olyan pártszervezetünk, ahol ez a kérdés lényegében már megoldott, mint pl. a Legfőbb Ügyészség pártszervezeténél.
Ez a summázott értékelés azonban nem azt jelenti, hogy pártszervezeteink munkájával elégedettek lehetünk azokat a követelményeket tanulmányozva, melyeket az SZKP XXII. kongresszusa, a kommunizmus építésének programja állít a pártszervezetek elé – és itt csak időrendi, nem pedig az ország nemzeti sajátosságaiból fakadó differenciákról beszélhetünk – láthatjuk, milyen sok tennivalónk van. De azt is ki kell jelenteni, hogy sok tennivalónk van még akkor is, ha pártunk VII. kongresszusa által felállított követelményekhez viszonyítjuk pártszervezeteink jelenlegi helyzetét.
Annak kihangsúlyozása mellett, hogy az előbb felsoroltakkal kapcsolatban valamennyi területen még számos javítanivaló van, két kérdéssel szeretnék részletesebben foglalkozni. Ezek:
Pártszervezeteink eszmei-ideológiai nevelőmunkája és a „pártpolitikai munka-gazdasági munka egysége”, vagy más szavakkal: a szakmai munka pártsegítése, ellenőrzése.
Az általános fejlődés ellenére meg kell mondani – pártszervezeteink életének leggyengébb láncszeme a mindennapos eszmei-ideológiai nevelőmunka, a helytelen nézetek-szemléletek elleni harc. Ez a kérdés nem először szerepel osztályértekezletünkön. 1961. június 22-én tartott félévi munkaértekezletünk központi kérdése volt. Akkor úgy fogalmaztuk meg, hogy a párt helyes határozataival mindenki egyetért, a végrehajtás során azonban fellépnek bizonyos szemléletbeli torzulások, amelyek akadályaivá válnak a következetes végrehajtásnak. Csak emlékeztetőül:
– 1960. augusztus 9-i határozattal kapcsolatos helytelen szemléletek, pl. a Politikai Csoportfőnökségen és a Karhatalomnál,
– egyszemélyi vezetés felolvasztása a pártvezetés kollektivizmusába,
– pártdemokrácia összekeverése liberalizmussal,
– a politikai nyomozó szervek munkája során kiütköző szektás szemléletek,
– a párt szövetségi politikájával kapcsolatban,
– kulák, osztályidegen,
– tömegkapcsolat a politikai nyomozómunkában stb. A fennálló hibák okait a következőkben jelöltük meg:
1. A vezetők közül sokan politikai felkészületlenségük miatt óvakodnak az eszmei vitáktól – nem lépnek fel elég határozottan a helytelen nézetekkel szemben, vagy ha fellépnek, csak régi rossz parancsnoki alapon, melynek rendszerint az a következménye, hogy bezárkóznak az emberek.
2. Az Adminisztratív Osztály nem tudta átvinni az osztályon kialakult szemléletbeli egységét a hozzátartozó szervekre.
Azóta bekövetkezett események teljesen igazolták 1961. első félévi értékelésünket. A Szalai–Laáb-csoport felszámolása, a Politikai Csoportfőnökségen lefolytatott vita, amely szektás, dogmatikus, a személyi kultusz módszereit és gyakorlatát visszakívánókkal szembeni harc volt, bizonyították a pártszervezetek eszmei-ideológiai munkájának gyengeségét.
Ma már teljesen világos, hogy – úgy a Szalai–Laáb-csoport esetében, mint a Politikai Csoportfőnökség agitációs-propaganda részlege esetében – sok ember ismerte a felelősségre vontak nézeteit, koncepciójuk sok részletét, mégsem akadt senki, aki ezt feltárta volna, aki vitába szállt volna velük, leleplezte volna őket. Teljesen igaz, amit Kádár elvtárs mondott a KB novemberi ülésén: „…a baloldali szektás elhajlás »bocsánatos bűn« lett a pártban, holott ez pusztulásba viheti az országot.” Voltak olyanok is, akik nem értettek egyet nézeteikkel, de a karhatalomban együtt töltött időre való hivatkozással vagy tevékenységük túlértékelése miatt nem tartották a pártra nézve veszélyesnek őket. Ez sem más, mint kispolgári elvtelenség – a párttag elemi kötelességének –, a párt politikai-eszmei egysége védelmének felrúgása.
De hozhatok fel más példát is. Itt van a II/2. osztály esete. Helyesen hangzott el, hogy Hazai elvtárs 1956–57-ben nem ismerte el saját hibáit, ma sem szabadult meg teljesen régi nézeteitől. Többször javasoltuk – üljünk le vele beszélgetni, ne „általában a párt politikájáról”, mert azt feltétlen „általában” helyeselni fogja. A munkában való alkalmazásról, a tömegkapcsolatokról. Nem történt meg. Mi ez, ha nem viszolygás az eszmei vitától. Helyette olyan javaslatok hangzottak el, hogy küldjük ki hároméves SZKP-főiskolára – mert miután kint volt két hétig a SZU állambiztonságánál, meggyőzték a tömegkapcsolat helyességéről – biztos meggyőződik az SZKP és a mi pártunk politikájának helyességéről is.
De ha nem is ilyen exponált személyekről van szó, nem kevesebb veszélyt rejtenek magukban azok a nézetek, melyeket egyes politikai nyomozó beosztottak, rendőrök stb. hangoztatnak a párt szövetségi politikájával, a kispolgárokkal, az értelmiségiekkel és volt kulákokkal szemben követett politikánkkal kapcsolatban. Sajnos az előző félévhez képest nincs sok javulás e téren. Sőt, néhány tapasztalatunk azt mutatja, hogy ez a békülékenység a szektás, dogmatikus nézetekkel szemben a gyakorlati munkában is érvényesül. Itt van pl. az utóbbi bejelentés – melynek vizsgálatát most fejeztük be –, amely a vizsgálati osztályon a pártélet lenini normáinak megsértésére és a vizsgálati munkában elkövetett törvénysértésekre vonatkozik. Sajnos igaza lesz a bejelentőnek. De hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a pártszervezet és az állami vezetés általában harcol a régi módszerek ellen, de amikor kisebbfajta szabálytalanságot elkövetnek, akkor elnézőek, ilyen körülmények között „vesztheti el a türelmét” a vizsgáló, és adhat egy-két pofont vagy köpheti le az őrizetest vagy csuklóztathatja vagy szétszórt gyufát szedethet vele stb. Tűrhetetlen mindenfajta liberalizmus az ilyen esetekben. Ha nem lépünk fel határozottan ezek ellen, akkor az ilyen eseti „türelemvesztésből” rendszer válik. Teljesen egyet kell érteni Kádár elvtárssal, aki azt mondta: „…amikor elvi kérdésekben harcolunk, nem szabad azt nézni, hogy az illető régi, jó elvtárs. Most, amikor hibát követett el, kárt okozott a pártnak, az ügynek. Amikor azt kell eldönteni, hogy mi legyen a sorsa a hibát vétőnek, akkor figyelembe kell venni múltbeli magatartását, munkáját.”
A szemléletbeli kérdéseknél az eszmei-ideológiai munka gyengeségét bizonyítja a XXII. kongresszussal kapcsolatos nézetek, problémák, aggályok [sic!]. Persze senki nem helytelenítheti, hogy ezek felszínre kerülnek, elmondják őket, választ várnak rá. Ez helyes, szükséges, mert lehetővé teszi, hogy megfelelő módon válaszoljunk, eloszlassuk a kételyeket, lehetővé tegyük, hogy mindenki teljes politikai egyetértéssel harcoljon pártunknak az SZKP XXII. kongresszusa által igazolt politikájáért. De én valahogy úgy vagyok, hogy nem tetszik, ha a Belügyminisztériumban sokan a XXII. kongresszusnak a személyi kultusszal kapcsolatos állásfoglalásától féltik a szocializmus-kommunizmus további győzelmeit, a kommunista pártok nemzetközi tekintélyét, ezzel magyarázzák az ellenséges elemek aktivizálódását. Ez ismerős érvelés, ilyet már hallottunk a XX. kongresszus és a magyarországi ellenforradalom kapcsolatával a szektás vonal képviselőitől. Még akkor is aggályaim vannak, ha ezeket a kérdéseket úgy teszik fel, mint akik féltik a pártot, a nemzetközi munkásmozgalmat. Véleményem szerint (nem akarok koncepciót felállítani), de könnyebb egy nagyüzemi munkásról, egy tsz-paraszt párttagról elképzelni, hogy ők a kérdést összefüggéseiben meg nem értve a párt féltéséből vetik fel a személyi kultusz teljes leleplezésével és a meghozott intézkedésekkel kapcsolatos aggályaikat, mint azokról az egyes belügyi dolgozókról, akik közvetlenül vagy közvetve tevékeny részesei voltak a szektás bűnöknek, és nem egy a maga tapasztalatából tudja, hova vezetnek ezek. […]”
Dokumentum
GYERGYAI ALBERT ÚTLEVÉLÜGYE
MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGA
BUDAPEST, 1962. OKTÓBER 3.
Pap János belügyminiszter elvtársnak Budapest
Kedves Pap elvtárs!
A mellékelt levelet kaptam Gyergyai professzortól. Mindenképpen megérdemli, hogy őszinték legyünk hozzá, különös tekintettel, hogy a párthoz fordult. Ezért kérem, legyen szíves informáljon arról, melyek útlevél elutasításának okai.
Elvtársi üdvözlettel:
Szirmai István sk. a Központi Bizottság titkára
Belügyminisztérium II/2-c. alosztály
62-6129/61. Szigorúan titkos
Tárgy: Gyergyai Albert professzor ügyében
JELENTÉS
Budapest, 1961. augusztus hó 28.
Dr. Gyergyai Szegő Albert (Somogynagybajom, 1893. 01. 10. Krausz Franciska, nőtlen, pártonkívüli, magyar állampolgár és nemzetiségű) az Eötvös Loránd Tudományegyetem francia tanszékének vezetője, Bp. II., Fillér u. 1. sz. alatti lakost, a Művelődésügyi Minisztérium 1961. augusztus 1-től szeptember 6-ig franciaországi tanulmányútra javasolta. A minisztérium fedezte volna fent nevezett költségeit.
Politikai meggyőződésből támogatja és tájékoztatja a mindenkori francia kultúrattasét: a párt politikájáról, Franciaországgal kapcsolatot tartó személyekről, a Külügyminisztérium francia vonatkozású intézkedéseiről. Politikai síkon a nyugati demokratikus államrend az ideálja.
Gyergyai A. népi demokratikus rendszerünkről Neurohr francia kultúrattasénak, a Francia Intézet helyiségében a következőképpen nyilatkozott:
„…Ön igazgató úr, úgy beszél, mint egy civilizált ember, de nálunk ez nincs… Nálunk senki sem mer semmit sem csinálni a saját fejével… mindig várjuk a Szovjetunió véleményét… 10-12 év óta, amióta ez a rendszer létezik, nálunk az emberek nagyon gyávák lettek. Mindentől félnek, egy kissé rabszolga temperamentumot vettek fel. Ez az igazság…” (1959. január 23-i III/E. rendszab. anyag.) Ilyen kijelentések után kétszínű aljasságból arra képes, hogy egyetemi irodája falára tüntetőleg kitegye Marx, Engels, Lenin képmását, mely cselekményén saját diákjai is mosolyognak – ismerve politikai beállítottságát.
…[Gyergyai felkészíti Neurohrt, mit mondjon bemutatkozásakor Ortutay rektornak]…
1956-os franciaországi útja során – Turbet előzetes levélbeli ajánlására – kihallgatást kért a Francia Külügyminisztériumban. Erről az alábbiak szerint tájékoztatta Neurohrt: [1959. március 4-i anyag]
…
Gyergyai felelőtlen beszélgetései több személyt gyanússá tett a Francia Intézet vezetői előtt. Többek között felhívta a II/3. osztály egyik ügynökére Neurohr figyelmét – akit operatív kombináció révén hivattak meg tanulmányi ösztöndíjjal Franciaországba. (1960. 09. 22-i technikai anyag.)
…
Az Útlevélosztály fogadóhelyiségében f. hó 22-én ismét megbeszélést folytattunk Gyergyai Albert professzorral. A megbeszélés Gyergyai kérésére jött létre, mivel Svájcba szóló útlevele megadását megtagadtuk. (A beszélgetés anyagát magnetofonszalagra vettük, természetesen erről Gyergyainak nincs tudomása.)
…
A fentiek alapján jelenleg nem javasoljuk útlevelének kiadását.
Megjegyzés: Az anyagok többségét titkos mikrofonok útján szereztük, ezért kérjük az adatok felhasználásánál figyelembe venni.
6. BM III. Főcsoportfőnökség, II/1-a. alosztály
62-5580/62.
Szolgálati jegy
Budapest, 1962. szeptember 8.
Szigorúan titkos!
Értesítjük az Elvtársakat, hogy dr. Gyergyai Albert… útlevélkérelmének ügyében Németi József r. ezds. főcsoportfőnök-helyettes elvtárs 1962. szeptember 4-én döntött. A döntés értelmében a beadott útlevélkérelmet elutasította.
Karasz Lajos r. ezd. csoportfőnök
Peredi Rezső r. őrgy. alosztályvezető
BM Útlevélosztály vezetőjének!
Belügyminisztérium
III/3. Osztály
Szigorúan titkos!
Hiv. sz.: 1-1111/962. Mell.: 5 lap
Pap János belügyminiszter elvtársnak
Miniszter Elvtárs jelentem, hogy Gyergyai Albert… útlevélkérelmét a III. főcsoportfőnök-helyettes, Németi József r. ezds. elvtárs döntése alapján utasítottuk el.
Az elutasítás konkrét okait nem ismerem, így Gyergyai Albert útlevélkérelmének elutasítási indokáról jelentést adni nem tudok.
Budapest, 1962. október 9-én
Szivós Péter r. alez. osztályvezető
BM Központi Irattár 1916 sz. dosszié
1-1111/862
Szirmai István elvtársnak
MSZMP Központi Bizottság titkára
Budapest
Kedves Szirmai Elvtárs!
Megvizsgáltattam Dr. Gyergyai Albert útlevélkérelmét, és az alábbiakat állapítottam meg:
Dr. Gyergyai Albert (Somogybajom, 1893) személyével 1952 óta foglalkozunk, mint a Budapesti Francia Követség Kultúrintézetének állandó látogatójával és a francia diplomaták társadalmi kapcsolatával.
Adataink bizonyítják, hogy politikai meggyőződésből tájékoztatja a mindenkori francia kultúrattasét: a párt politikájáról, Franciaországgal kapcsolatot tartó személyekről, a Külügyminisztérium francia vonatkozású intézkedéseiről.
Fenti tevékenységéért rendőri figyelmeztetésben részesítettük. A figyelmeztetés után Gyergyai nem jelent meg az Intézet rendezvényein, de az ELTE franciaszakos hallgatóinak kijelentette: „Kerüljék a Francia Intézetet, mert a körülmények úgy kívánják.” Ezzel egyidőben felkereste Barge Louis-t – az Intézet helyettes vezetőjét –, akivel közölte, hogy a rendőrség vádolja őt polgári eszmék terjesztésével tanítványai körében. A rendőri figyelmeztetést közölte Neurohr kultúrattaséval is.
A figyelmeztetés ellenére jelenleg ismét látogatja az Intézetet.
A fentiek alapján egyelőre nem tartom célszerűnek Dr. Gyergyai útlevelének kiadását.
Ez ügyben tájékoztattuk Biszku Béla és Darabos Iván elvtársakat is.
Budapest, 1962. október 18.
Elvtársi üdvözlettel:
Pap János