A médiaművészetnek két központja van Budapesten, a Soros Alapítvány C3 Központja és a Képzőművészeti Főiskola intermédia tanszéke. Mi egyáltalán a médiaművészet?
Peternák Miklós: Azt jelenti, hogy nem pusztán a létrehozott művek a fontosak, hanem az eszköz, amellyel létrehozták őket. Marshall McLuhan, akitől a szó is származik, egyenesen azt állítja: a médium maga az üzenet. Eredetileg ez csak az „új médiumokra” vonatkozott: a kísérleti fotót, a képzőművészeti célra használt fotót és filmet, illetve a videót foglalta magában, de időközben megjelentek a számítógépen előállított és hálózaton, WEB-en terjesztett műalkotások – animációk, grafikák, térbeli installációk, videoszobrok. A különböző iskolák persze különbözőképp nevezik meg ugyanezt: beszélnek mixed-médiáról, multimédiáról vagy intermédiáról, mások intermédia alatt olyasfajta konglomerátumot értenek, amely különféle eszközök együttes használatát célozza. Mi az intermédia tanszék megalakításakor és művészeti szakként való működtetésekor olyan tevékenységegyüttesre gondoltunk, amely a tudomány-technológia-művészet háromszögében zajlik.
Ezek közül főként a tudomány szerepe nem világos.
Peternák: Azt mondják például: a matematika szép, de ma már arra is módjuk van, hogy olyan képeket produkáljanak, amelyekkel meg is tudják mutatni, hogy valóban miért szép. Használják a képet, amely korábban a művészek kizárólagos kompetenciájába tartozott. A művészek pedig a tudomány által produkált eszmék, új világképek és új technikai eszközök sokaságával szembesülnek.
Milyen világképpel például?
Peternák: Például három-négy évvel ezelőtt volt divatban a Rössler és egyéb fizikusok által felvetett teória, amely szerint más egy adott axiómarendszernek a karaktere, ha a jelenségvilágot annak részeként ábrázoljuk és definiáljuk, és más, ha ezt a rendszeren kívül állva tesszük meg. Mindkettő érvényes, mindkettő bizonyítható, noha egymásnak tökéletesen ellentmondó eredményekre vezet. Ez egy művész számára hihetetlenül inspiráló elmélet.
Törvényszerű, hogy egy művész olvasson fizikusi elméleteket?
Peternák: Nem törvényszerű, de az utóbbi időben vannak olyan művészek, akik ezeket az elméleteket elolvassák, reagálnak rá, és úgy gondolják, hogy a művészet funkciója és vele az ő feladatkörük is megváltozott: továbbra is a szépség és a szabadság területe a kompetenciájuk, de mindkettő helyét máshol keresik. Nem feltétlenül a kellemességnek mondjuk a Matisse által képviselt kategóriájában gondolkoznak, vagyis hogy ülünk egy szobában egy fotelban, és olyan objektumot szemlélhetünk, amelyet kellőképpen felkészült szerző hozott létre, és ettől nekünk jó. Most egészen más a tét: most kérdések vannak, amelyeket meg kell fogalmazni, és amelyek választ várnak, és már a kérdések és a válaszok megformálásának a mikéntje is mint művészi probléma merül föl, miközben egyáltalán nincs előre világosan meghatározva, hogy a kérdés és válasz milyen formákat ölt. Csak az biztos, hogy ezen formák egyike legalábbis művészi forma lehet, amely ugyanolyan érvényességgel rendelkezik, mint egy tudományos értekezés.
Sugár János: Szerintem a döntő változást az hozta, hogy a felvilágosodás nyomán új paradigma alakult ki, amely lehetővé tette, hogy a vallás, a tudomány, a művészet, a filozófia elváljon egymástól, és saját törvényeit követve kezdjen el működni a világ értelmezésében. Most új eszközeinkkel ismét megpróbáljuk a hiányzó keresztkapcsolat létrehozni, s a XX. század technikai felfedezései minőségileg új alapra helyezik mindezt. A tubusos olajfesték megjelenése például nagy szerepet játszott az impresszionizmus kialakulásában, hiszen a festő kimehetett a természetbe. Vagy a litográfiával, amely az első igazi képsokszorosítási eljárás volt, alakult ki a plakát műfaja. Vegyük csak a hangrögzítést: egy fejedelem, aki Haydnt foglalkoztatta, életében talán kétszer-háromszor tudott meghallgatni egy zeneművet. Felvételről bármennyiszer meghallgathatja az ember ugyanazt az előadást. Mostanra viszont a technológiai fejlődés olyan eszközöket produkált, amelyekről korábban nem is álmodtunk, s ami végképp új helyzetet eredményezett: az egymásról való tudásunk dimenziói, a tudás megszerzésének a lehetőségei hatalmasra tágultak. És van egy még döntőbb változás: ezeknek az eszközöknek a használatához és az általuk létrehozott művek befogadásához semmiféle korábbi kulturális vagy társadalmi minta nem szolgál referenciául. Nekünk kell kitalálni, mit lehet velük kezdeni. Az avantgárd művészetnek volt meg mindig is az a tapasztalata és szokása, hogy a hagyományoktól eltérő módon használt kifejezési eszközöket. Ez a fajta avantgárdista mentalitás létfontosságú képességgé vált az új, még nem megtapasztalt eszközök használatának kialakításában. Mind a számítógépet, mind a kép- vagy hangtovábbítás eszközeit meg kell tanulnunk destruálni, provokálni, meg kell szereznünk a képességet, hogy rá tudjunk kérdezni a médiumunk lehetőségeire, határaira. Ebben a McLuhan-i elmélet nagyon sokat segít, de csak akkor, ha belátjuk: minden, amivel ki tudjuk fejezni magunkat, médium, és a médium jelenléte nem passzív, nem díszítésként van a produktumon, hanem mélyen és alapvetően befolyásolja az üzenetet.
Ebben az újfajta művészetcsinálásban mi a viszony a befogadó és a művész közt?
Peternák: Ez a művészet elsősorban kommunikatív kíván lenni: nem tárgykészítő, nem egy kész, befejezett objektumot, múzeumi darabot akar létrehozni elsősorban, hanem kommunikációs folyamatként értelmezi magát, számolva mindazokkal, akikkel kapcsolatba kíván lépni. Számol azzal, hogy ha én mint befogadó nem lépek magával a dologgal kapcsolatba, akkor egyrészt meg se tapasztalhatom, másrészt befejezetlenül hagyom, hiszen ez a „mű” csak akkor kezd el működni, ha én hozzáadom a magam tevékenységét.
Ez a nézőtől miféle érzékenységet kíván? És ez hogyan szerezhető meg? Egy médiamű nehezebben fogadható be, mint mondjuk egy festmény?
Peternák: Szerintem egy festmény sokkal nehezebben érthető és fogadható be, mint egy ilyen műtárgy. Csak végig kell nézni egy múzeumi napot: a turisták raja végigrohan a termeken, és úgy gondolja, attól, hogy elmegy egy festmény mellett, és látja, mint a zebránál a zöld lámpát, azzal már befogadta. Holott tíz-tizenöt perc nézelődés minden festménynek kijár ahhoz, hogy egyáltalán kapiskálni kezdjük, miről is szól. Ehhez senki sem szokott hozzá. Viszont egy médiamű vagy egy interaktív felület gyakran eleve az effajta rohanásra van felépítve.
Vagyis a médiaművészet hajlamos a befogadó felszínességéhez alkalmazkodni?
Sugár: Ma másként állunk szemben egy képpel: a kép befogadása az új médiumokon át teljesen másfajta stratégiát követel. Letapogatjuk a képeket, megkeressük, hogy a jelentésükből visszakövetkeztethetően hol lehetnek olyan területeik, amelyek esetleg újabb csatornákat, újabb alternatívákat takarnak: nincs a befogadásnak egy kizárólagos érvényű lineáris vonala. Ez azonban megint sokkal inkább világnézeti kérdés, mintsem technikai: ahhoz, hogy bármit megértsünk, tisztáznunk kell a helyzetünket a világban, hiszen ezt vetítjük ki az eszközökre. És amikor nonlineáris eszközökkel dolgozunk, a világképünk is egyfajta nonlineáris világképpé alakul. Ez viszont egészen más beállítódást igényel, mint a hagyományos. Ezért nem puszta felületesség az, amikor egy multimédia- rendszer, egy CD-ROM a digitális tárolás előnyeit kihasználva „fecseg” – sőt kötelező is fecsegnie –, ugyanis tartalmaznia kell és láthatóvá kell tennie azokat az alternatívákat, amelyeket egy más médium, mondjuk a könyv, képtelen tartalmazni, egyszerűen fizikai okok miatt, hiszen egy könyvnek mégiscsak kézbe vehetőnek kell lennie.
Mit jelent ez a fecsegés?
Sugár: Azt, hogy olyan területekhez is hozzá lehet férni, amelyek csak érintőlegesen vagy akár csak egy asszociáció erejéig kapcsolhatók az eredeti irányhoz. Ugyanakkor az, hogy mindezen lehetőségek közül melyiket követjük, merre megyünk tovább, kizárólag hangulatunktól függ: amikor egy multimédia-hierarchiában böngészünk, döntéseinkben óriásira nő saját pillanatnyi diszpozíciónk szerepe. Épp ezért érdekes a fecsegés, mert sokkal nagyobb játékteret biztosít számunkra.
Peternák: A fecsegés éppen az internet egyik sajátossága, bármelyik pillanatban bármelyik ötletemet felrakhatom rá asszociációként, és holnap levehetem. Egyfajta folyamról van szó, amely ráadásul azzal áltatja a benne evickélőt, hogy itt információkat kap, holott az információk helyett a „mi az információ?” és a „mi a tény és mi a fikció?” kérdést szegezik vele szembe. Ennek figyelembevétele nélkül a folyam kontrollálhatatlanná válik: ha ragaszkodunk a régi kérdésünkhöz, sohasem kapunk rá választ. Nem kérdezhetjük meg az interneten lévő anyagtól, hogy te igaz vagy, vagy sem, csupán elhihetjük, hogy tényleg akkor indul a busz, hogy az a kép tényleg abban a múzeumban van, de a megszokott, hétköznapi háromdimenziós realitásnak és internetes változatának csak esetlegesen van köze egymáshoz.
Ez nem változtat azon, hogy egyrészt mindennapi életünk meghatározó hányadában kizárólagosan a linearitás viszonyai között zajlik, másrészt a tény és a fikció állandó elválasztásán alapszik. Ha viszont, mint azt állítjátok, hogy itt az új technológia újfajta világszemléletet is gerjeszt, mennyiben hathat ez ki a hagyományos, megszokott tájékozódási módjainkra?
Peternák: Attól, hogy az interneten a fikció és a tény különválasztása nem jó taktika, attól a világban ez még természetesen működik. Csakhogy ha van egy technika, amelyik a valóságról szóló üzeneteket egy másik, virtuális felé eltolódó rendszerbe szervezi át, akkor egyben a világunkkal való kommunikáció módját is megváltoztatja. És felveti a kérdést, hogyan értjük meg azt a világot, amelyet eddig úgy értettünk meg, hogy igen, a történések lineárisak, a tény és a fikció pedig külön van választva.
Sugár: Azt hiszem, nem fogtuk föl, hogy ezek a technikák igazából már most mindent megváltoztattak. Nemcsak a fizikai, hanem a társadalmi, kulturális, kommunikációs környezetünket is. Egy virtuális, azaz fizikailag nem okvetlenül létező szint tört be hihetetlen erővel a mindennapjainkba. Még a politikát is döntően befolyásolják az új médiumok. Például az adatgyűjtés, az adatok kiértékelése tipikusan olyan munka, amelynek a komputertechnika teljesen új dimenziót adott.
Most másról beszélsz: itt csupán arról van szó, hogy egy speciális terület, a politika hogyan használhatja fel a maga céljai érdekében az új technikát.
Sugár: Nem. Nem egyszerűen úgy változott meg környezetünk, hogy más lett a divat, más formájúak lettek a házak vagy az autók, hanem másként viszonyulunk a lehetőségeinkhez is, egymáshoz is. Ez a társadalmi élet minden területét érinti: a politikai pártok jelentősége például folyamatosan csökkenőben van, miközben azoknak a csoportoknak a szerepe, amelyek bármilyen érdeket meg tudnak jeleníteni, erősen megnőtt ebben a fizikai valóságról levált és nagyon hatékony kommunikációs közegben. Használják már az „elektronikus lobbista” kifejezést, és ez csak látszólag ugyanaz, mint a lobbizás régi szisztémája, mert a hatékonysága dimenziókkal nagyobb: egy éjszaka alatt több ezer faxot vagy e-mailt ki lehet küldeni, pontosan azoknak, akiket egy bizonyos döntés előtt befolyásolni kell.
Ennek mi a jelentősége egyébként a személyiségre nézve?
Sugár: Az, hogy a közvetettség és a közvetítettség, ami tulajdonképpen a médium szóból eredeztethető, mindennapi életünk alapjellemzőjévé vált. Hogy egy régi példát mondjak: egy római harcos, akinek egy karnyi hosszúságú karddal kellett megölnie az ellenfelét, közvetlen kapcsolatba került azzal a gepidával, akit éppen ledöfött: arcára ráfröccsent a vére, keze könyékig véres lett. Most már nem véres a kezünk. Ha valaki egy távcsöves puska ravaszát húzza meg, biztonságosan, közvetett helyzetből öl. Megsokszorozódtak a közvetett kapcsolataink a világgal: nagyon kevés olyan terület van, ahol a kapcsolatunk közvetlen lehet. Hogy ebben az új közegben van-e valami új érték a személyiségre nézve? Talán éppen az a tudatosság, amely megköveteli, hogy a megfelelő helyzetben a megfelelő médiumot alkalmazzuk. Ez a tudatosság világíthat csak rá a közvetlen élmények fontosságára is.
Az ember érzéki lény. Ez számomra az internet hatókörén belül is nyomon követhető. Az itt kialakuló emberi kapcsolatok virtuálisan indulnak, és meglehetősen szűk sávban mozognak, Semmiféle érzéki élménye nincs annak a két embernek egymásról, aki az interneten beszélget. Ennek ellenére létrejöhet köztük a szimpátiától a szerelemig mindenfajta kapcsolat. De nem maradnak itt: kénytelenek visszamenni az érzéki valóságba, oda, ahol a kapcsolatnak valójában létre kellett volna jönnie.
Sugár: Hadd mondjak egy példát. Amikor a multimédia megjelent a piacon a CD-ROM közvetítésével, sokakban felmerült, hogy ez a könyv halálát okozza majd, hiszen mindenki a számítógép képernyőjén fog multimédia-anyagokat böngészni. Természetesen nem ez következett be, hanem az, hogy jóval tudatosabban tudjuk eldönteni, mi a legmegfelelőbb formája egy adott anyagnak. Ezáltal magát a könyvet mint médiumot is tudatosabban tudjuk használni.
Az az ellentmondás, amely abból ered, hogy körül vagyunk véve nagy hatású, jól működő nonlineáris rendszerekkel, csak még hangsúlyosabbá teszi azt, hogy egy nonlineáris közegben, univerzumban mi egyedül vagyunk lineáris, azaz a visszafordíthatatlan időben létező egyedek, akik az életüket egyfajta linearitásban tudják csak leélni. Ezért mondtam azt, hogy a hypermédia, amit a World Wide Web reprezentál, világszemléleti, világnézeti jelentőségű: rákényszerít bennünket, hogy az össze kommunikációs lehetőségünket – a beszélgetéstől a telefonáláson át a faxolásig vagy az internetezésig – tudatosabban tekintsük át. Francia teoretikusok szerint telefonon két dolgot nem lehet csinálni: szerelmeskedni és igazat mondani.
Peternák: Minden új eszköz kikapcsol bizonyos szükségtelen kényszereket, ugyanakkor megváltoztatja a korábbi eszközök használatát. A telefont azért találták ki, hogy fontos üzeneteket gyorsan, azonnal lehessen közvetíteni. Célzott, direkt és lényegi információközlés volt: ég a ház, jöjjenek a tűzoltók. A mostani használatában viszont másfél-kétórás csevegésekre szolgál, tehát a redundancia és a nem célirányos és szükséges üzenet értékű dolgok kommunikációs eszköze lett.
Ismét csak azt kérdezem: megváltozik ettől az ember, illetve a viszonyai?
Peternák: Attól függ, melyik antropológiai vonatkozást nézzük. Ha az ember válaszoló lény, föltétlenül másként és más eszközökkel kell válaszolnia. Ha a poliszlakó lényt vesszük, a zoon politicon-t, akkor elkezdheti építgetni a saját virtuális vagy valódi poliszát, akár a világfalu szintjén, akár kis internet-közösségként, és ott politikát csinálhat, virtuális parlamenttel, képviselőkkel. Egyébként a német parlamentnek van virtuális tagja, a kölni médiafőiskola segítségével dolgozik, általában hozzá is szól az ülésekhez.
Sugár: Úgy gondolom, a személyiség sokkal komplexebb és sokkal jobban védett területe az embernek, mintsem hogy csak úgy megváltozzon egy új kommunikációs technika vagy közeg megjelenésével. Ami viszont biztosan megváltozik, az a társadalmi személyiség, tehát az a mód, ahogyan a társadalomban élünk: a társadalmi élet a totális medializáltság állapotába kerül. A geopolitika eltűnik: folyamatosan informálódhatunk olyan területekről, amelyek fizikailag nagyon távol esnek tőlünk, noha egyébként van közünk hozzá, csak ezt korábban nem volt módunk észrevenni. De ami leginkább megváltoztathatja a személyiséget, az a hatékonyság. Ez lehet drog is, amelyikről még nem is tudjuk, hogy drogként működik. Abban a hiszemben élünk, hogy a kommunikáció vagy az ügyintézés sebessége a végletekig fokozható. Az ember állandóan szembesül azzal, hogy noha nem tud egyszerre két helyen fizikailag ott lenni, mégis egyszerre több módon van jelen: ha be van kapcsolva a telefonod, az e-mailed. És ha van veszélye ennek a kornak, az az, hogy ezt a hatékonyságot is egyfajta médiumnak tekinthetjük. Nem alkalmazható egy személyes kapcsolat, egy barátság, egy szerelem működtetésekor, mert ezekben a viszonyokban a látszólag redundáns, jelentéktelen elemeknek ugyanolyan komoly jelentésük van, mint amelyeket hagyományosan is fontosnak tartunk.
Peternák: Egyébként a Soros Alapítvány C3 Kulturális és Kommunikációs Központja és a C3 programja pontosan erre a jelenségre épülő információs és kutatóbázis. Olyan újszerű szerkezetben – a Matáv és a Silicon Graphics támogatásával – létrehozott vállalkozás, amely nem kizárólag a művészeti és történeti válaszokat keresi, hanem tudomásul veszi, hogy ez a „konglomerátum” annyira túlszaladt a mi megszokott hétköznapi viselkedésünkön, hogy megér egy nyugodt tapasztalatszerzést, hogy megértsük, mi is ez, hová tart a kultúra és a társadalmak megszokott rendje. Ingyenes oktatási programok, tanfolyamok segítik az eligazodást, külföldi és hazai szakemberek vezetnek workshopokat, interakciókat, ahol sokszor be sem határolható előre, mi szabad és mi lehetséges. A program centrumában az internet áll, de művészhallgatók számára speciális kurzusaink vannak, pályázati lehetőségeket nyújtunk, a pályázatok nyerteseinek.
Mennyire tanulható-tanítható mindez?
Peternák: Majdnem ugyanannyira, mint más, de nem ugyanúgy. Ez a tapasztalatunk a C3 egyéves és a Képzőművészeti Főiskola intermédia tanszékének hétéves működése alapján egyaránt. A tanszék egyfelől annak a ténynek az intézményes tudomásulvétele volt, hogy a 20. századi művészet nemcsak festészetből, grafikából, szobrászatból áll, hanem vannak képzőművészek, akik filmkamerához, fotókamerához, szövegekhez és bármi egyébhez is nyúlhatnak. És nem érdemes megkérdőjelezni, képzőművészet-e ez, mert a világ tényei közé tartozik. Lehet, hogy néhány évtizede a tilos kategóriájába utalták, de mára a művészeti tankönyvek alapesetei. S ha létrejön egy új, papírt adó művészeti szakág, akkor még intézményesen is legitimálhatók. A túlzott intézményesüléstől azonban óvakodtunk: ez a művészeti gondolkodás eleve úgy határozza meg magát, hogy közben a meghatározatlanságra is folyamatosan gondol. Ezért a tanszék egyrészt csak alapvető gyakorlati szakismeretet ad a hallgatóknak a technikai médiumok használatáról, másfelől teoretikus alapot arra, hogy tudjanak tájékozódni, ki mit mond manapság a művészetről. Mindenekelőtt persze szabadságot nyújt, hogy ezen ismeretek alapján a hallgatók maguk válasszák ki a saját pályájukat, sorsukat, médiumaikat. Nem oktatunk kötelező stílust vagy világnézetet, hanem csupán az indító mozzanatokat vagy gesztusokat próbáljuk megszervezni.
Sugár: Maga a művészetoktatás eléggé furcsa helyzetet jelent. A társadalom elvárja, hogy intézményesítve legyen a képzőművészet oktatása, és beállítja egy olyan iskolai szerkezetbe, ami nemigen felel meg magának a művészetnek. Amit mégis szeretnénk elérni, hogy kialakuljon egy olyan készség, amelynek birtokában valaki nem reagál okvetlenül hisztérikusan, ha egy addig még nem ismert jelenséggel találja szemben magát. Az intermédia tanszék megkísérli, hogy egyfajta egész-tudatot is nyújtson a hallgatóknak. Hogy képesek legyenek arra, hogy az új eszközöket és lehetőségeket összhangban kezeljék a korábbi, a művészettörténetből ismert „hagyományos” művészeti ágakkal. Hogy ne érezze magát egy festő okvetlenül a falu rosszának akkor, amikor nem fest, hanem mondjuk egy videóművet készít.
Mi a különbség az intermédia tanszék és a C3 központ között?
Peternák: Az intermédia tanszék előzménye lényegében egy diákforradalom volt: hallgatói kezdeményezésre jött létre, egyetlen új hazai médiaművészeti szakként. A C3 egy magánalapítvány helyzetfelismerése: elsőként fogta fel egy ilyen központ szükségességét, nemcsak Magyarországon, hanem regionálisan is. A Soros-program létrejötte óta keressük a kapcsolatot a művészeti egyetemekkel és a technikai egyetemek megfelelő karaival, speciális oktatóprogramokat hoztunk és hozunk létre.
Sugár: Az új vagy legfejlettebb technikai eszközökkel folyó munka Magyarországon eddig kizárólag kommerciális összefüggésekben volt elképzelhető. Ez hihetetlenül veszélyes folyamat, mert egy olyan világban, ahol a vizualitásnak, a vizuális kommunikációnak ekkora a jelentősége, nem szabad, hogy a kutatás megmaradjon a pénztermelő szférában: ott csak deformálódhat, elveszti a „versenyképességét”, mert a kreativitás, a kezdeményezés, az eszköz provokációja nem fogható be a kommercionális a kereteibe. Rajtuk nem lehet számon kérni, hogy miért nem engednek embereket szabadon kísérletezni. Ezért mondhatjuk, hogy a C3 nyilvánossága és a formális vagy informális oktatási programok között nagyon értelmes kapcsolat létesülhet. A kutatókedv és a pénz értelmes összekapcsolása.
- Kultúra [6]