Iránytű nélkül

Győrffy Katalin [1], Nagy Boldizsár [2]

„Hogy a holnap biztatóbb lesz?
Igazolja majd reményünk?
Ahol ennyien hazudnak,
Ki hisz el ma itt akármit”
(Géher István: Anakreón napilappal 50)

A köz dolgait figyelő olvasó hónapok óta leesett állal bámul: nem érti, mi történik vele, körülötte, nem érti, mert nem értheti, miért arról és akkor tárgyal a magyar kormány a szlovák kormánnyal, amiről és amikor. Nem érti, mi köze az elfogadott és az elutasított ajánlatoknak a hágai ítélethez. Találgatja, hogy miért Magyarország ajánlgatja az újabb duzzasztó(k) építését, s nem a betonkedvelő Szlovákia. Próbálgatja egymáshoz illeszteni a mozaikkockákat, de olyan helyzetben érzi magát, mint a gyermek, akinek egy szafaripark és egy vágóhíd puzzle-elemeit összekeverve adták oda; sehogy sem rajzolódik ki a világos ábra: itt egy selymes bundarészlet, ott egy véres húscafat, az egyik kézben marék banán, a másikban elektromos sokkoló.

Ez az írás konzisztencia-vizsgálat: arra kíváncsi, következetesen nyilatkoztak-e a magyar-szlovák tárgyalásokon részt vevők vagy azt irányítók a magyar célokról és azok teljesüléséről vagy kudarcáról. A konzisztencia-igény több irányba mutat: legyen a nyilatkozó hű korábbi önmagához („amíg én kormánybiztos vagyok, Nagymaros szóba sem jöhet”), legyen konzisztens a nyilatkozat a közismert, elfogadott tényekkel („a Duna évi átlagos vízhozama x m3/sec”), legyen összeegyeztethető ugyanazon kormány vagy delegáció másik tagjának nyilatkozataival (a megépíteni tervezett pilismaróti duzzasztó 150, 300, 450 milliárd forintba fog kerülni).

Az elemzés alapjául a magyar-szlovák tárgyalási fordulók időszakait választottuk, feltételezve, hogy a nyilvánosság felkészítése a várható lépésekre és a tárgyaláson bekövetkezettek értelmezése főleg ezekre a napokra esik. Három napilapra koncentráltunk. A Népszabadságot a közvélekedést erősen befolyásoló, a kormánnyal nem ellenséges, „mértékadó” (vagy magát mértékrögzítőnek képzelő) lapnak tekintjük. A Népszava a Nemcsók János vezette Dunai Programiroda tevékenységét illetően páratlanul, már-már érthetetlenül jól informált, ezért azzal a hipotézissel élünk, hogy ebben az összefüggésben a programiroda szándékainak lojális tolmácsolója, hogy úgy mondjuk, a hír forrásához legközelebb buzgó forrás. A Magyar Nemzet kiválasztását hagyományos környezeti érzékenysége mellett a kormányállásponttól eltérő nézetek iránti nyitottsága indokolja.

Írásunk nem módszertanilag feddhetetlen sajtóelemzés, hiszen a többi nyomtatott sajtóterméket, éppúgy mint az elektronikus médiát, nagyrészt figyelmen kívül hagyjuk, s még a kiválasztott három napilap összes közleményét sem vizsgáljuk statisztikai módszerekkel. Kivételeket viszont teszünk, ha egy-egy máshol megjelent szöveg segíti a helyzet megértését.

A konzisztencia-próbát néhány jól körülhatárolható kérdés kapcsán tett nyilatkozatok összevetésével végezzük el. Az elemzés során eltérünk a pártatlan és elfogulatlan szemlélő tudományos attitűdjétől: a hágai ítéletet megelőző per anyagaira és az ítéletre támaszkodva meg fogjuk határozni, hogy mit tekintünk ténynek, s az azzal ellentétes kijelentéseket hamisnak (inkonzisztensnek) fogjuk tekinteni, holott tudjuk, hogy – elsősorban az ítélet kapcsán – lehet vitatni, mi minősül ténynek. Választott témaköreink:

– Győztünk-e Hágában?

– Kell-e újabb duzzasztót/erőművet építeni? Mit? Hányat? Hol? Mennyibe kerül? Mi az építés indoka?

– Dunakiliti szerepe.

– Hajózás.

E témák kapcsán Horn Gyula miniszterelnök, Kovács László külügyminiszter, Horváth Tamás államtitkár, miniszterelnöki tanácsadó, Nemcsók János parlamenti képviselő, delegációvezető, Mayer István helyettes delegációvezető, VITUKI-igazgató, Taba Lajos volt pozsonyi főkonzul, jelenleg delegációtitkár és Julius Binder, a Bőst építő vállalat vezetője, a szlovák tárgyalódelegáció helyettes vezetője nyilatkozataira figyelünk.

Győztünk-e Hágában?

(Mi itt a tény?) Míg a hajózásnál vagy az energiatermelésnél viszonylag könnyen megállapíthatóak lesznek a tények, e téren sok vita van, ha nem is éppen a szakértők között. Egyikünk már több helyütt kifejtette, mennyiben győzelem s mennyiben vereség a hágai ítélet,[1] itt csak röviden összefoglaljuk a korábban megírtakat.

Totálisan nyertünk a C variáns ellen. Magyarország 1992 októberében csak erről akart pert kezdeni. Az ítélet szerint az üzemeltetés az első perctől jogtalan, Szlovákia minden kárért felelős, a rendszert nem szabadna egyoldalúan tovább működtetnie, így e hónapokban is mindennap halmozza a nekünk fizetendő kártérítési összeget, folyamatos jogsértést követ el.

Ami az ítéletből Magyarországra háruló kötelezettségeket illeti, a következő kép rajzolódik ki: semmit nem kell építenünk, sem Nagymarosnál, sem Pilismarótnál, sem Dunakilitinél. A bíróság úgy véli, a feleknek nem kellene kártérítést fizetniük egymásnak akkor sem, ha a fennálló rendszer – minden kiegészítés nélkül, de Magyarország jogfosztottságát megszüntető rendben – tovább üzemelne. Magyarországnak meg kell kapnia a bősi erőműből neki járó energiamennyiséget, amely a jelenlegi vízmegosztás mellett minimum évi 8 milliárd forint értékű. Ezt (Cseh)szlovákia hat éve zsebre teszi.

Érvényesülnie kell Magyarország szuverenitásának a Duna mint természeti kincs felett, azaz Szlovákia csak velünk egyetértve dönthet a főmeder és a Bősre vezető üzemvízcsatorna közötti – Csúnynál megvalósuló – vízmegosztásról. Közösen kell megállapítani a főmederben elérendő vízszinteket és biztosítani az árvizek hasznosulását a természet rendelte célra, azaz az ártéri ökoszisztémák fenntartására. Helyre kell állítani parti állami jogainkat a nemzetközi hajózás felett, még ha az az üzemvízcsatornában valósul is meg. Közös hatásvizsgálatot kell végezni, amelynek nyomán megformálható a vízkormányzásnak olyan rendje, amely nem sérti a biológiai sokféleségre vonatkozó riói egyezményt, a Duna védelmére kötött szófiai egyezményt vagy a nedves területek oltalmazását előíró ramsari megállapodást és általában a feleket kötelező környezetvédelmi szabályokat és szabványokat.

A bíróság a felek választására bízta, hogy Magyarország részt akar-e venni a dunacsúni duzzasztó üzemeltetésében, beleértve annak energetikai hasznosítását. Ha igen, akkor a felépítés költségeihez hozzá kell járulnia, ha nem, akkor egy fillért sem kell fizetnie. A hajózás paraméterei (vízmélység, hajóútszélesség, tartósság) tekintetében a bíróság semmilyen konkrét előírást nem fogalmazott meg, a felek jövőbeni magatartását meghatározó ítélet részben a hajózás feltételeit egy szóval sem említi.

A Bős–Nagymarosi vízlépcsőrendszer

Ki hogyan értelmezte az ítéletet?

Nézzük ezek után, miképpen értékelték a közszereplők az ítéletet, s változott-e a véleményük az idők során.

Érdemes egy sajtótörténeti eseménnyel kezdenünk az áttekintést! A Népszabadság – az ítélethirdetés előtt öt nappal, az 1997. szeptember 20-i, szombati számában címoldalon hozta, amit a leendő ítélet tartalmának vélt (aminek utóbb diplomáciai botrány, Hágában pedig belső vizsgálat lett az eredménye): „A Népszabadság munkatársa hágai diplomáciai körök értesülése alapján ismerteti a már elkészült ítéletet, amely egyik félnek sem jelent »kiütéses győzelmet«. A kiszivárgott értesülések nem támasztják alá azt a várakozást, hogy Magyarország az ítélethirdetés után jobb helyzetben lesz, mint előtte volt” ágyaz meg a Népszabadság a leendő kormányzati elemzésnek.

„(Mint egy hágai informátorunk mondta, ha a szerződés felmondása érvénytelen, akkor maga a szerződés érvényben van.) Nem találták megfelelően alátámasztottnak a szerződés felmondásához vezető magyar környezetvédelmi aggályokat” – fűzi tovább a szót, jellemzően nem a C variáns elleni győzelemmel, hanem a magyar félnek kedvezőtlen hírekkel kezdve, külön kipécézve a környezetvédelmi aggályok állítólagos megalapozatlanságát. „Budapestre és Pozsonyba előreláthatóan szombaton vagy vasárnap küldik meg az ítélet még »szerkesztetlen« változatát” teszi hozzá. Mondanunk sem kell, az állítás abszurd, az ENSZ főszerve nem küldözget szerkesztetlen szövegeket a kormányoknak. A hágai vizsgálat eredménytelenül zárult, nem derült ki, honnan merített az újság, amely azt is tudni vélte a még szerkesztetlenül sem látott ítélet kapcsán, hogy az ítélet végrehajtására irányuló tárgyalások „nehezebbnek ígérkeznek, mint amilyenek a néhány hónappal ezelőtt kezdeményezett peren kívüli megállapodás esetén lettek volna. Peren kívüli megállapodás esetén ugyanis a magyar fél szándéka szerint abból indultak volna ki, hogy az 1977. szeptemberi szerződés érvénytelen.”

Honnan tudta a Népszabadság, milyen pozícióból tárgyaltak az 1995 ősze és 1997 januárja között a miniszterelnök személyes megbízottjaként, hivatalos felhatalmazás nélkül és a titkosság teljes fenntartásával tárgyaló, peren kívüli megegyezésre törekvő diplomaták, akiknek a neve is csak hosszas kutakodás után vált ismertté? (Köztük Göbölyös Endréé, a miniszterelnök akkori külpolitikai tanácsadójáé és Prandler Árpádé, a Külügyminisztérium nagy tapasztalatú nemzetközi jogászáé.) Maradjon az ő titkuk. Csak figyeljük meg a gesztust: egy dajkamese örvén („érkezik a szerkesztetlen szöveg, működnek hágai informátoraink”) közzétesz egy tévképet az ítéletről, amelyben a C változat teljes elmarasztalásáról, Nagymaros elhagyhatóságáról, az ítéletben rögzített környezetvédelmi követelményekről nem, vagy alig esik szó. Építeni kell a vereség image-ét.

A C variáns

Holott maga a Külügyminisztérium akkor nem ezt tette. A hágai ítélethirdetés után közzétett sajtóközlemény címe azt hangsúlyozta, hogy a C variáns 1992 ősze óta jogellenes, s nincs kötelezettség második vízlépcső építésére, majd idézte Szénási György delegációvezetőt, aki elsősorban azt emelte ki, mint örvendetes fejleményt, hogy a bíróság elvetette a csúcsenergia-termelést, és „kiváló alapot teremtett azokhoz a tárgyalásokhoz”, amelyeket Szlovákiával a megfelelő környezetvédelmi rendszer és a fenntartható fejlődéssel hosszú távon összeegyeztethető módon megvalósuló energiatermelés kialakításáról folytatni fogunk.[2]

Nemcsók János, akivel Julius Binder már Hágában felvette a kapcsolatot (Népszava, 97/09/26), kijelentette: „nem tartja vereségnek a döntést, hanem egy jól körülhatárolt ítéletnek, amely az évek óta húzódó vitában hozzásegíthet a megoldáshoz.” A Népszabadság aznapi tudósítása szerint Nemcsók János „elmondta, hogy az ítélet nyomán ő maga nem esik apátiába, bár az ítélet általában a vártnál rosszabb. Ennek ellenére sem gondolja, hogy ami csütörtökön Hágában történt, az vereség.”


A Népszabadság másnapi száma (97/09/27) fettel szedve tudatja az olvasóval, hogy „Horváth Tamás nagykövet a miniszterelnök külpolitikai tanácsadója szerint Budapest elégedett lehet a hágai döntéssel”, de azt is kövérrel szedi, hogy Horn Gyula miniszterelnök „egy budapesti MSZP-fórumon a hágai Nemzetközi Bíróság döntésével kapcsolatban hangsúlyozta, az időközben lebontott Nagymarost már nem lehet felépíteni. Véleménye szerint a gyakorlatilag most újra érvényesített 1977-es szerződés megvalósítása esetén jobban járt volna az ország, és a kár is kevesebb lett volna.”


Nem érdektelen eredmények! Míg a perben részt vett magyar köztisztviselők és jogászok elégedettek az ítélettel, s hasonlóan nyilatkozik a miniszterelnök főtanácsadója is, maga a miniszterelnök másképp látja: szerinte egy környezeti garanciák nélküli, a Dunakanyart szétziláló erőművel és csúcsrajáratással működő eredeti vízlépcsőrendszer kevesebb kárt okozott volna, mint a bíróság ítélete nyomán kedvezőbb vízmegosztás mellett folyamatosan üzemelő, az elvégzendő hatásvizsgálatok fényében a modern környezetvédelmi normáknak megfelelő üzemmódra kényszerített bősi erőmű.[3]

Figyelemre méltó még a Népszava teljesítménye is, amely az ítélethirdetés előtti napon (97/09/24) Pesszimisták a magyar illetékesek alcímmel közöl beharangozó írást, amelyben egyetlen illetékes sem nyilatkozik pesszimistán (mert vagy meg sem szólal, vagy azt várja – mint Horváth Tamás –, hogy az ítélet nyomán „megfelelő, kiegyensúlyozott megállapodásra jutunk a szlovák féllel”), másnap visszautal az előző napi újságra, amelyben „megírtuk, a magyar szakértők pesszimisták” (láttuk, egy ilyen szakértő sem szólalt meg abban a lapszámban), végül az ítéletről beszámoló Szertefoszlottak a magyar remények című cikk bevezetője teszi fel a koronát, amely első tizenegy sorában azt ecseteli, miképp találta jogellenesnek Magyarország múltbeli tetteit a bíróság, s jogosnak a C variáns felépítését, és csupán az utolsó négy sorában említi meg, hogy a bíróság szerint a „létesítmény beüzemelése[4] már nem felelt meg a törvényesség követelményeinek”.

A hadjárat sikerrel járt, az itt nem idézett cikkek, olvasói levelek[5] tükrözik, hogy a kampány elérte célját: úgy néz ki, mintha vereséget szenvedtünk volna Hágában, úgy fest, mintha Szlovákia nem bitorolná a vizünket és a segítségével nyert energiát, elfelejtődik, hogy a több mint fél éve fennálló állapot nyilvánvalóan ellentétes az ítélettel, amelyért egyedül Szlovákia felel.

Nem minden kormánytényezőt ragadott el a Népszava szelleme. Kovács László külügyminiszter az Országgyűlés 1998. február 25-i, a Duna sorsának szentelt vitanapján üdítő kiegyensúlyozottsággal fogalmazott: „Én személy szerint a nemzetközi szakértői csoport vezetőjének, Crawford professzornak a véleményét osztom, aki azt mondta, hogy ez egy »fair draw«, egy tisztességes döntetlen. De ez a vélemény csak az előzmények és a körülmények minden elemének figyelembevételével állja meg a helyét. A hágai döntés siker is, hiszen a magyar tárgyalók az előzmények után az adott helyzetben elérték azt, amit el lehetett érni; és kudarc is, az irreális, a megalapozatlan várakozások, a szakszerűtlen, a valóságtól elrugaszkodott döntések kudarca.”

Azt gondoljuk, Kovács Lászlónak s az általa idézett – a hágai perben részt vett valamennyi jogász és szakértő által osztott – nézet képviselőinek van igazuk: a hágai ítélet egy méltányos döntetlen, az 1992 óta (Cseh)szlovákia által ránk kényszerített status quo erélyes megváltoztatása a javunkra. Ha a tárgyalások nem Bős káros hatásait minimalizáló, a vízmegosztást javunkra eltoló, a Duna feletti ellenőrzésünket teljesen helyreállító, a környezeti együttműködést maximalizáló, a dunai hajózást szelíd eszközökkel ésszerű mértéken fenntartó irányba indultak el, az nem az ítélet hibája. A méltányos döntetlenből önmagától nem vált (volna) kudarc, ahhoz cselekvő közreműködésre volt szükség.

Tények, értelmezések az alsó duzzasztásról

A hágai Nemzetközi Bíróság ítélete nem írta elő a nagymarosi vízlépcső (vagy bármilyen, még nem létező dunai duzzasztó) megépítését.

Természetesen a magyar fél Hágában csak a nagymarosi vízlépcső ellen érvelt, hiszen az szerepelt a szerződésben, amelynek fennmaradásáért Szlovákia szót emelt. Egy bárhol másutt építendő duzzasztó nem volt tárgya a pernek, így arról sem a felek, sem a bíróság nem nyilatkozhattak. Ezért az ítélet is csak Nagymaros kapcsán tesz kijelentéseket. Ebből a szempontból kizárólag a 132. ponttól kezdődő szöveg az érdekes,[6] mert a különmegállapodás első három kérdésére adott válasz tisztán leíró, a múltbeli magatartásokat értékeli.[7] Ezért közömbös, hogy jogszerűtlenül hagytak-e fel az építkezéssel Nagymarosnál. A kérdés csak az, előírta-e a bíróság, hogy a rehabilitált Dunakanyart újra szét kell rombolni és az erőművet az eredeti helyszínen felépíteni. A válasz egyértelmű: a bíróság nem rótt ilyen kötelezettséget Magyarországra. Ítéletében kimondja: a szerződés céljait a lehetőségekhez mérten kell elérni.[8] A bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Bős öt éve folyamatos módban üzemel, hogy Nagymaros nem épült fel, és azáltal, hogy „gyakorlatilag mindkét fél elvetette a csúcsenergia-termelő üzemmódot, nincs is indok a felépítésére.”[9] A bíróság a fenti direkt kijelentés mellett („nincs indok Nagymaros felépítésére”) több közvetett kijelentésével erősíti meg ezt a következtetést. A kérdést önmagában eldöntő határozottsággal rögzíti, hogy a teljesítésre (építésre) vonatkozó kötelezettségeket – amennyiben azok 1992-ig nem realizálódtak – „túlhaladottá tették az események”.[10] „A valóságtól teljesen elszakadt igazságszolgáltatásnak minősülne, ha a Bíróság elrendelné ezeknek a kötelezettségeknek a teljes helyreállítását, ...amikor a Szerződés céljai megfelelően szolgálhatóak a meglévő építményekkel.”[11]

A 138. pont utal rá, hogy az 1977. évi szerződés nem egy merev rendszert hozott létre, hanem olyant, amelynek kapcsán a felek későbbi álláspontját is figyelembe kell venni. Többek között azt, hogy Magyarország ragaszkodott Nagymaros építésének elhagyásához, valamint azt is, hogy Csehszlovákia a tárgyalások során többször kijelentette, készen áll a csúcsenergia-termelés kizárására. Ebben az esetben Nagymaros építésének nem lenne indoka, értelmetlen lenne.[12] Arról nem is beszélve, hogy ha a bíróság Nagymaros felépítésére gondolt volna, akkor a kártérítési kötelezettség kapcsán nem munkák felfüggesztéséből és elhagyásából fakadó károkról beszélt volna,[13] hanem a késedelemből eredő károkról, és külön rendelkezett volna a felépítés kötelezettségéről.

Összefoglalva: egyértelmű, hogy a bíróság Nagymaros és Dunakiliti nélkül, folyamatos üzemmódban képzelte el a beruházásból megmaradó rész üzemeltetését.

Ha megnézzük, hogyan kezeli a bíróság Magyarország részvételét a megmaradó létesítmények[14] üzemeltetésében, rögtön látjuk, hogy érdemben átírta a szerződést. Míg az 1977. évi szerződés sine qua non-ja volt a közös üzemeltetés, most a bíróság felhatalmazza Magyarországot a közös működtetésből való kilépésre, ha ehhez Szlovákia hozzájárul.[15]

Az ítélethez csatolt külön- és ellenvélemények között nem bukkantunk olyanra, amely szerint az ítélet előírná Nagymaros megépítését vagy az eredeti szerződés maradéktalan teljesítését. Ezzel szemben többen adottnak veszik, hogy a bíróság ítéletének következtében Nagymaros nem fog megépülni. A bíróság előző elnöke, Bedjaoui bíró – aki jogellenesnek találta az építkezés felfüggesztését és elhagyását – világosan fogalmaz, amikor értelmezi a testület állásfoglalását: „Nincs szó arról, hogy kényszeríteni kellene Magyarországot a nagymarosi vízlépcső megvalósítására, a dunakiliti munkálatok befejezésére, az elvezető gát üzembe helyezésére, a dunacsúni létesítmények elárasztására és a munkálatok befejezésére Bős alatt, amelyeket a szerződés feltételei értelmében teljesítenie kellett volna, már amennyire ezeket Szlovákia eddig nem fejezte be.

Ugyanakkor radikálisan el kell hárítani minden olyan gondolatot, amely törvényesítené Magyarország szerződéses kötelezettségeinek elhagyását. Attól, hogy a tényleges eredményeket megmásíthatatlan tényként fogadjuk el, nem kevésbé kell megállapítani nemzetközileg jogtalan jellegüket, amelyért Magyarországnak vállalnia kell a felelősséget. Ugyanez érvényes a szlovák fél tényleges eredményeinek figyelembevételére, amelyek szintén nem vetették le jogtalan jellegüket.

”[16]

Oda bíró, aki a legrégebben ítélkezik a testületben, a következőket mondja: „A nagymarosi gát ezenkívül főként azért lett volna szükséges, hogy a bősi erőmű csúcsüzemben működhessen, és ezért lényegében nem igazán volt létfontosságú a mű egésze szempontjából ... Így tehát, bár Magyarország felelősséggel tartozik a nagymarosi gát elhagyásáért mint a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer közös vállalkozásának szerves részéért, az ezért Magyarország által a mai Szlovákiának fizetendő kártérítés minimális.”[17]

Mindebből az következik, hogy az egyéni véleményt alkotó bírák is úgy vélik: az ítélet felmentette Magyarországot Nagymaros megépítésének kötelezettsége alól.

Az ítéletet követő hat hónapban váratlan fordulatok történtek: ahelyett, hogy a felek az ítéletet értelmezték volna az üzemvízcsatorna és a főmeder találkozása alatti (tehát a Szigetköz helyzetét nem befolyásoló[18]), Nagymarosig terjedő Duna-szakasz (1811 fkm – 1696 fkm) sorsát illetően, attól független eseménysorozat vette kezdetét.

A szlovák fél álláspontja világos volt: az első érdemi találkozón, november 10-én azt kérdezte a magyar féltől, hajlandó-e Nagymarost megépíteni, s ha nem, milyen indokkal akar eltérni az 1977. évi szerződéstől. (Népszabadság, Magyar Nemzet, 97/11/11.) A kérdés nem érhette váratlanul a magyar felet, mert Nagymarost, mint a hatályban tartott szerződés részét már az 1997. október 22-i tárgyaláson követelte Peter Baco tárgyalásvezető. (Népszabadság, 97/10/24.)

Afelől sem lehetett senkinek kétsége 1997 őszén, milyen nézeteket vall a magyar fél Nagymaros tárgyában. Horn Gyula az Országgyűlésben mondta ki, hogy felépítésének nincs értelme (Népszabadság, 97/09/30.). Hováth Tamás kijelentette, hogy a bíróság nagy szótöbbséggel kimondta: nem kell felépítenünk Nagymarost. (Népszabadság, 97/09/27.) Nemcsók János számtalanszor hangoztatta, hogy Nagymaros felépítése fel sem merül. „Bár Szlovákia képviselői azt hangoztatják, hogy a már üzemelő vizi erőmű [sic!] hatékonyabb működése érdekében a magyar félnek duzzasztóművet kell majd építenie Nagymaros térségében.[19] Az újabb vízlépcső megépítésére azonban nem kötelezi hazánkat a hágai bíróság ítélete. Nemcsók János ezzel kapcsolatban lapunknak elmondta: amellett, hogy hazánkat nem kötelezte az ítélet további építkezésekre, szinte biztos, hogy továbbra sem üzemeltethető csúcsra járatva a bősi erőmű, ezért a Nagymaros közelébe tervezett létesítményt semmilyen körülmények között nem kell majd megépítenünk.” (Népszava, 97/10/22.) A Népszabadság még november végén is arra emlékeztet, Nemcsók delegációvezető a megelőző tárgyalási fordulóban (1997. november 10-én) is leszögezte: „hazánk nem építi fel a nagymarosi duzzasztót”. (Népszabadság, 97/11/24.)[20]

Nem sokkal ezután azonban elszabadul a fantázia (a pokol?); a legeltérőbb javaslatok látnak napvilágot a legváltozatosabb költségbecslésekkel és indokolásokkal.

Mi épüljön?

Mint láttuk, az ítéletből építési kötelezettség nem származik, s mint majd a hajózás kérdéseinek szemrevételezésénél ki fog derülni, a valóban létező gázlók leküzdéséhez szelídebb módszerek is rendelkezésre állnak, ha nem kívánunk az igényeket messze meghaladó szélességű, mélységű és tartósságú hajóutat fenntartani. Mégis, az alsó műtárgy indokolásánál a hajózásnak mint a vizek fölött lebegő ( a szlovák érdekektől különböző) szellemnek lesz (démoni) szerepe.

Hallgassuk csak a távoli (korai) előhangokat: október végén, az első tárgyalások után még csak a „Duna alsó szakaszán elérendő vízszintekkel” kapcsolatban vár nehéz tárgyalásokat Nemcsók (Népszabadság, 97/10/24.), majd a környezetvédők nyílt levelére válaszolva már azt állítja, hogy a hajózási problémák megoldása végett lesz szükség újabb duzzasztóra (Népszabadság, 97/10/25.).[21]

A bomba 1997. november 24-én robban: a harmadik tárgyalási fordulón a magyar delegáció háromféle műszaki beavatkozás alternatíváit kínálja a szlovákok követelte Nagymaros helyett. Ezek közül kettő, mégpedig a meder fenékszintjének emelését és ezzel a gázlók eltüntetését eredményező kavicsvisszatöltés, illetve azok a megoldások, amelyek különböző parti művekkel (sarkantyúkkal, fokokkal) kívánják kormányozni a vizet, környezetbarátnak mondhatóak, s az utóbbi feltétlenül megvalósítható, ahogyan azt a magyar kormány megrendelésére holland szakértők a VITUKI-val együtt kimutatták.[22] A harmadik javaslat mindenkit meglep, még a kormány néhány tagját is:[23] a magyar delegáció azt javasolja, épüljön két „kisebb” duzzasztó a Dunán a vízszint emelése céljából. Ezeken „egyébként energiatermelés is folyhatna” – teszi hozzá a Népszava könnyedén (Népszava, 97/11/25.), majd feltételezésekbe bocsátkozik, hogy azok teljesítménye duzzasztónként elérhetné a 80 megawattot, amivel évi 2,4 milliárd forint értékű elektromos energia állítható elő. (Népszava, 97/11/29.)

A javaslat műszaki háttere láthatóan kidolgozatlan, s mintha nem is lepné meg a magyar delegációt, hogy azt a szlovák delegáció érdemben meg sem válaszolja, hanem időt kér, majd elutasítja, mondván, nem termel energiát (Népszabadság, 98/01/26). A sorok között olvasni tudó közönség az 1998. január 13-i Népszabadság közleményéből már sejti, mi készül: „Mayer István, a magyar küldöttség helyettes vezetője lapunknak elmondta, a tegnapi tárgyaláson nem történt áttörés. Ami eredmény, hogy a felek megállapodása szerint a nagymarosi vízlépcső megépítése helyett más módon próbálják megvalósítani az 1977-es szerződésben foglalt célokat. A magyar szakember ugyanakkor cáfolta azon híreket, hogy a magyar delegáció egy Pilismarótnál épülő vízlépcső méreteiről egyezkedne a szlovákokkal.” (Népszabadság, 98/01/13).

A hírek alapja például a Népszava megjegyzése lehetett, amely szerint az államtitkár már a december 15-i tárgyalásokra úgy utazott, hogy a kabinet felhatalmazta új javaslatok beterjesztésére (Népszava, 97/12/12). Mi lehetett ez, ha nem Pilismarót? Ugorjunk előre az időben, hogy visszanézhessünk: Mayer István 1998. február 28-án a kétoldalú megállapodás-tervezetet tartalmazó jegyzőkönyv aláírásának másnapján visszapillant a tárgyalások történetére és a duzzasztás vitatott mértéke kapcsán a következőket mondja:

„Erre mindig az volt a válasz: építsünk vízlépcsőt, mert az benne van az 1977-es szerződésben. Hiába érveltünk azzal, hogy erre az ítélet nem kötelez bennünket, hiába szedtük össze azokat a duzzasztási módszereket, amelyeknek egyáltalán műszaki lehetőségük van, mindegyiket elutasították. A szlovák fél minden egyes javaslatunk után azt kérte számon rajtunk, hogy miként elégítik ki az energetika igényeit.”

Nemcsók János eleve bevitte a kormány elé az egyduzzasztós megoldás tervét, csak a kabinet azt (még 1997 őszén) nem támogatta (Népszabadság, 98/01/14). Mikor a január 12-i tárgyaláson „kiderült”, hogy a szlovákok más megoldást nem támogatnak, akkor előkerült Pilismarót, bár a „település neve nem hangzott el a tárgyalásokon” (Népszabadság, 98/01/14).

Miért beszél áttörésről a győri sajtótájékoztatón Taba Lajos, a delegáció titkára? „Mert a szlovákok már nem ragaszkodnak mindenáron a nagymarosi helyszínhez” – adja hírül a győri tudósító, aki arról is beszámol, hogy „A titkár szerint a szlovák és a magyar miniszterelnök közvetett beavatkozása gyorsította fel a tárgyalásokat, és erősítette meg a kompromisszumkészséget.” (Népszabadság, 98/01/14.)

Bár a szlovákok nem ragaszkodnak Nagymaroshoz, és a magyar sajtó már január első napjaiban beruházási költségadatokat, teljesítményleírást, sőt még színes térképet is közöl a leendő pilismaróti erőműről (Népszava, 98/01/10., 98/01/12., 98/01/14.), Nemcsók János azért a környezetvédelmi bizottság zárt ülésén megerősíti, hogy szerinte viszont „...gazdasági és ökológiai szempontból egyaránt Nagymaros lenne a legmegfelelőbb helyszín egy alsó duzzasztó számára, ám ez a terv tájesztétikai és politikai okokból nem valósulhat meg. A vizügyi műtárgy [sic!] lehetséges helyszíneként így Pilismarót jöhet szóba.” (Népszabadság, 98/01/28.)

Innen már csak egy lépés, hogy a kormány 1998. február 5-i ülésén a szocialista miniszterek – az SZDSZ minisztereinek szavazatai ellenében – többségi döntést hozzanak arról, hogy Nemcsók János kezdje meg a keretmegállapodás kidolgozását, amely magába foglal egy alsó duzzasztót Pilismarótnál vagy Nagymarosnál.

Mennyibe kerülnének a javaslatok?

A kétduzzasztós megoldásról különböző becslések látnak napvilágot, nem utolsósorban azért, mert nem lehetett tudni, pontosan hová is tervezik őket. A Népszava először Süttő–Nyergesújfalu, illetve Szob-Pilismarót térségét jelölte meg, és 540 milliárd forintról beszélt (Népszava, 97/11/27.), majd két nappal később Ácsot vagy Neszmélyt, illetve Szobot tüntette fel helyszínként, és 60 milliárddal megemelve a bekerülési összeget, már közel 600 milliárd forintot emlegetett. (Népszava, 97/11/29.) Mayer István szerényebb összegről szólt, szavaiból 420 milliárd forintos összköltség rajzolódott ki. (Népszabadság, 97/11/26.)

A mai napig vitatott a pilismaróti vagy a nagymarosi duzzasztómű költsége. Nemcsók János változatos számokat használ: egy gátrendszer 150 milliárd, kiegészítő létesítmények további 150 milliárd (Népszabadság, 98/01/26., Magyar Nemzet, 98/01/28.); Nagymaros 125 milliárd, Pilismarót 200 milliárd (Népszabadság, 98/02/06.); Nagymaros 125 milliárd, Pilismarót 270 milliárd (Népszabadság, 98/02/11.) Korábban a Népszava Pilismarót költségeit 170 és 230 milliárd forint közé teszi (210 forintos USA-dollár/forint átváltási aránnyal számolva) (Népszava, 98/01/22.). Horn Gyula a Parlamentben a tőle megszokott nyíltsággal hazugságnak nevezte, hogy a Dunába 600 milliárdot akarna ölni a kormány. Majd így folytatta: „Ennek a felét, hölgyeim és uraim, olyan beruházások, olyan fejlesztések teszik ki, amelyeket Magyarországnak a megegyezés nélkül is meg kell valósítania, például európai uniós kötelezettségek, vagy például a szennyvízelvezetés, a szennyvízkezelés megoldása miatt.”[24]

A tendencia világos: Nagymaros egyre olcsóbb, Pilismarót egyre drágább, február közepére már több mint kétszer annyiba kerül, mint Nagymaros.

Áldozat vagy ésszerű lépés?

Mi indokolja a Szap alatti duzzasztást, ki kíván oda valamit építeni? Áldozatot hozunk Dunakilitiért cserébe, vagy ésszerű lépést teszünk saját előnyünkre vagy a nemzetközi közösség javára?

Minden kérdés közül ez a legizgalmasabb. Mi indokolhat akkora beruházást, amely az 1997. évi oktatási költségvetésnek (158 milliárd) legalább a kétszerese, a környezetvédelemre és természetvédelemre áldozott összegnek pedig a hússzorosa? Mi indokolja ezt, ha egyszer a bíróság ítélete nem követeli meg?

A kétduzzasztós javaslat eredetmítosza is kétséges. Általában úgy tűnik, mintha mi javasolnánk, nem egészen eldöntve, hogy csak a hajózás érdekében vagy energiatermelésre is spekulálva.[25]

Közben megjelenik egy hír a Népszavában. A szlovákokról írja Illés József és Brogyányi Judit: „A nagymarosi létesítmény helyett viszont – álláspontjuk szerint – hazánknak két kisebb duzzasztót kellene építenie a folyó felső szakaszán.” ( 97/11/25.)

Nemcsók János a Népszabadság győri tudósítójának kérdésére „elsősorban tájesztétikai okokkal magyarázta, hogy Nagymaros nem jöhetett szóba a javasolt duzzasztó egyik helyszíneként”.

Baráth Etele, az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának elnöke a hajózás hatékony megoldásának és „uniós kötelezettségünk” teljesítésének tekinti a kétduzzasztós megoldást. (Népszabadság, 97/11/26.)

Horn Gyula arra emlékeztette hallgatóit egy fórumon, hogy „legalább tizenkét magyar javaslat van a rendezésre, és ebből nem lehet egyet kiragadni” (Népszabadság, 97/12/08.), amiből az újságolvasó kilencet akkor még nem ismert, s később is csak eggyel csökkent az ismeretlen magyar javaslatok száma: megtudhatta, hogy nem két duzzasztó lesz, hanem egy vízlépcső, azaz duzzasztó és vízerőtelep vagy Pilismarótnál, vagy Nagymarosnál.

Ne bolygassuk a kétduzzasztós megoldást tovább! Valószínű, hogy a bősi erőmű csúcsrajáratását jótékonyan segítette volna, s a hajózást is előmozdította volna, csak éppen soha meg nem térülő összegért, hidraulikai szempontból teljesen irracionálisan.

Lássuk inkább a medvét!

A második erőmű felépítésének indoka háromféle lehet:

– egyik fél sem akarja, de a bíróság ítélete (vagy műszaki követelmények) rákényszerít;

– az erőmű Szlovákiának előnyös, ők forszírozzák, és mi valamely nemzeti cél elérése érdekében vagy nagyobb baj elkerülése végett cserében meghozzuk ezt az áldozatot;

– a második erőmű nekünk szükséges, mert racionális beruházás, a befektetés megtérül, vagy anyagiakban ki nem fejezhető, de egyértelmű – például politikai – előnyökkel jár.

A megépítés hívei minden lehetséges utat kipróbáltak, az olvasó baja, ha nem érti: akkor most puszta tisztességtudásból faljuk fel a feltálalt békát, kínunkban nyeljük le, vagy magunk rendeltük mint ínyencséget.

Érvek az alsó duzzasztóról

(Az alsó duzzasztó mint a jogtisztelet kifejezése és engedelmeskedés a természet kényszerének.) A nyilvános érvelésben, főleg az ítélet megszületése utáni időben hangsúlyosan szerepelt a hajózás problémája és a Szap alatti medermélyülés, amelyet csak duzzasztással lehet megoldani. Itt a nemzetközi közösség érdekeinek szolgálata, az Európai Unió tagállamai körében fenntartandó jó hírünk jelent meg a sok százezermilliós kiadás indokolásaként. (Nemcsók János – Népszabadság, 97/11/10., 97/12/17.) Ez az érv azonban a későbbiekben sem tűnt el, így Nemcsók János még 1998 februárjában is a következő módon érvelt: „Le kell nyelnünk azt a békát – mondta a kormánybiztos –, hogy az utóbbi harminc évben száznál több zsilip épült a Dunán, ami azt jelentette, hogy a folyó magyarországi szakaszán egy-két méterrel lejjebb süllyedt a vízszint... Az alsó szakaszon a duzzasztás azért szükséges, mert a medererózió ott is olyan nagy, hogy a parti növények gyökerei nem érik el a vizet. Ez nem szlovák, hanem magyar érdek...” (Magyar Nemzet, 98/02/10.)

Baráth Etele az 1998. februári parlamenti vitanapon ugyancsak a Hágától független kényszerekkel, medererózióval, talajvízszint-süllyedéssel érvelt.[26]

(Az alsó duzzasztó mint a szlovák nyomásra tett engedmény valaminek a fejében.) Az 1998-as évre elhalványul a duzzasztás = technikai szükséglet érv, s helyette felerősödik az a beállítás, amely szerint kénytelenek leszünk befektetni a néhány százmilliárdot, mert enélkül más céljainkat nem érhetjük el. A szlovák nyomás egyértelmű. Peter Baco a december 15-i tárgyalásokat követő sajtótájékoztatón jelentette ki, hogy „Szándékuk az, hogy az 1977-ben a bősi erőműrendszer felépítésére megkötött kétoldalú szerződés céljai megvalósuljanak. Ez pedig azt jelenti, hogy a bősi vízi erőművet csúcsra járatva kell üzemeltetni, és ehhez Magyarországnak fel kell építenie a Nagymaros térségébe tervezett vízlépcsőt.” (Népszava, 97/12/16.)

Hol az az érv bukkan fel, hogy különben nem sikerül majd kölcsönösen semlegesíteni a kártérítési igényeket, s az nekünk lesz rossz – így Horn Gyula 4:1-hez arányú kártérítési arányokkal fenyegette a számok mögötti bizonyítékokról (pontosabban: azok hiányáról) mit sem tudó képviselőket –,[27] hol pedig az, hogy be kell vásárolnunk magunkat az erőműrendszerbe, különben nem jön létre az 50-50%-os tulajdonmegosztás.

Mayer István világosan kimondja a második duzzasztóról, hogy „Azt nem is mondta senki, hogy ez energetikai beruházás. Ami pedig a csúcsüzemet illeti, arról a szlovákok soha nem mondtak le, sőt, minden fórumon az ellenkezőjét jelezték.” (Magyar Nemzet, 98/02/28.) Más szavakkal: magyar energiatermelési érdek nem fűződik a második erőműhöz, de a szlovákoknak jó lesz a csúcsüzemmódhoz, mi pedig befektetünk, mert így megszerezzük a megkívánt tulajdonrészt. Az energetikai érdek hiányát tanúsítja Nemcsók János is, amikor kijelenti, hogy a tervezett alsó erőmű energiatermelése legfeljebb fele, kétharmada a korábban Nagymarosra tervezettnek. (Népszabadság, 98/02/05.)

A kártérítésekről való kölcsönös lemondást, tehát a nullszaldós megállapodást és a beruházásban kívánatos befektetési részesedésünk elérését említette Nemcsók János a külügyi bizottság 1997. december 17-i ülésén, mint annak indokát, miért is kell egy, a nagymarosival egyenértékű alsó erőművet építenünk. (Népszabadság, 97/12/18., Népszava, 7/12/18.)

A legnyomósabb érvnek azt szánják, hogy a Duna feletti ellenőrzés visszaszerzésének ára a 300-600 milliárd. Erről alább még Dunakiliti sorsa kapcsán írunk, most csak azt rögzítjük: ha Csúnt üzemen kívül helyezik, és szerepét ismét Dunakiliti veszi át, ennek valóban az lett volna az eredménye, hogy Szlovákia többé nem tudja megakadályozni a magyar fél által kívánatosnak tartott mennyiségű víz lebocsátását a főmederbe. Erről azonban a tervezett keretmegállapodásban már rég nincs szó, mint ahogy a hágai ítélet sem rendelte el ezt. A tárgyalások végére Dunakiliti súlya a kulcsszereplőéről a kóristáéra apadt: most abban van egyetértés, hogy segítségével egy 80% Velencei-tó méretű zárt jetskiző tavat lehet létrehozni a Dunától töltéssel elzártan Csún és Dunakiliti között. Ennek fejében költenénk el a környezetvédelmi költségvetés hússzorosát, majd évenként több milliárdot a fenntartásra.

Frappánsan fogalmazta ezt meg Nemcsók János, aki 1997 decemberében a két hónapos tárgyalások gyakorlati eredményét abban jelölte meg, hogy a Duna-szakasz teljes hosszában szelektív módon irtják a jövőben a szúnyogokat (Népszabadság, 97/12/16.), majd harciasan hozzáfűzte: „amikor a szlovákok Nagymaros megépítését emlegetik, az ő válasza Dunakiliti teljes üzembehelyezése.” (uo.)

A parlamenti vitanapon Kovács László külügyminiszter kristálytisztán fogalmazott: „Az alsó duzzasztást, egy alsó duzzasztómű építését a Hágai Nemzetközi Bíróság ítélete valóban nem írja elő. Szlovákia azonban ezt a megállapodás elengedhetetlen részének tekinti, mint ahogy Magyarország hasonlóképpen a megállapodás elengedhetetlen részének tekinti a dunakiliti duzzasztó üzembe helyezését, a tározó megfelelő szintű feltöltését, amit szintén nem ír elő a hágai ítélet.”[28]

Vagyis itt a felek békákat nyeletnek le egymással, „csomagban”, mégpedig olyanokat, amelyeket nem a hágai bíróság sütött ki.

(Az alsó duzzasztó mint valódi magyar érdek.) Az alsó duzzasztás körüli érvelés teljes zavarodottságát mutatja, hogy miközben a Dunakiliti fejében adott engedményként vagy a kártérítés elkerülésének eszközeként állítják be, aközben azt is emlegetik, hogy valódi magyar érdekeket is szolgál. Igen jellemző Nemcsók János tavaly decemberi nyilatkozata: „Nemcsók kijelentette: a Szap alatti Duna-szakasz ökológiai és szennyvíz-elvezetési gondjait lehetetlen megoldani a folyam duzzasztása nélkül. Így a Szigetközben lévő településeknek is az az érdeke, hogy a folyamon egy hosszú távú megoldást kínáló vízszintnövelési eljárást alkalmazzanak.” (Népszava, 97/12/17.)[29] Az 1998. februári 2-i tárgyalások után kifejtette: „A magyar delegáció nem állapodott meg arról sem, hogy a Duna alsó szakaszán duzzasztóművet építünk – fogalmazott Nemcsók – hozzátéve: mindkét ország szakértői ezt a megoldást tartják a legjobbnak. Ha duzzasztómű építésére kerül sor, akkor az a magyar ökológiai és hajózási érdekeket szolgálja, érvelt az államtitkár. Nemcsók utalt arra is: a duzzasztómű megépítéséhez szükséges pénzt »nem az állampolgárok zsebéből« akarják kivenni, hanem megvizsgálják majd a lehetőségét a koncessziós üzemeltetésnek. Az államtitkár úgy vélte: pozíciónkat nehezíti, hogy a magyar delegáció most éppen olyan megoldásokra tart igényt, amelyek ellen – a szakértők félrevezető, rossz tanácsára – Hágában szót emeltünk.” (Népszabadság, 98/02/04.) Ideális állapot. Mindkét ország szakértői egyetértenek, az állampolgároknak ingyen van, ráadásul a magyar hajózási és ökológiai érdekeket szolgálja.[30] Épp csak az a nehézség, hogy a hágai perben közreműködött VITUKI-s és akadémikus szakértők, valamint a német, francia és angol professzorok félrevezető, rossz tanácsokat adtak, de most, az igazi szakértők igazi jószomszédi egyetértésben megmutatták, hogy valójában érdekünkben áll a Dunát száz kilométeren tóvá változtatni, az érintett szakasz archeológiai emlékeit, a római őrtornyokat végleg vízzel borítani, a befolyó vizeket éjjel nappal szivattyúkkal a Dunába emelni, a folyamatos árvízi szint okozta belvízproblémát kezelni, s általában néhány méterrel a Duna színe alatt, ember alkotta – tehát romlékony – töltések árnyékában élni.

A februári parlamenti vitanapra a kormánybiztos annyira beleélte magát ebbe a magyarázatba, hogy nemcsak saját korábbi szavait feledte el, hanem azt is, amit a külügyminiszter előtte harminc perccel mondott.[31] Míg Kovács László vehemensen tagadta, hogy Magyarország akarná az alsó duzzasztót, merthogy azt éppen „szlovák részről” szorgalmazzák, az államtitkár a következőképpen érvel az alsó duzzasztás mellett: „Az alsó duzzasztás nem szlovák érdek, az alsó duzzasztás nagyon is magyar érdek, ökológiai érdek, még a hajózást is megelőzően, mert olyan nagy medermélyülés játszódott le a Duna alsó szakaszán... (Németh Zsolt tagadólag ingatja fejét). Ne csóválja a fejét!...(Németh Zsolt: nem támogatja a külügyminiszter!) Az alsó duzzasztás magyar érdek is, ökológiai érdek is, mert ha lesüllyedt a Duna alsó fenékszintje, lesüllyedt a vízszintje is, az ottani őshonos növényzet nem éri el gyökereivel ezt a vízszintet, tehát ezért kell duzzasztani. Több víz is kell a Dunába, de magasabb vízszint is kell – erről tárgyalunk, kérem, tessék tudomásul venni.”[32]

Zárójelben megjegyeznénk, a magyar fél Hágában világosan kimutatta, hogy az osztrák duzzasztók nyilvánvalóan nem okozhatnak súlyos medermélyülést Szap alatt, hiszen Bécs alatt 1960 és 1984 között kevesebb mint 40 cm-rel süllyedt a kisvízszint, a Szigetközben pedig, Dunakiliti alatt egyenesen emelkedett. Ha volt medermélyülés a Duna bizonyos szakaszain, az az ipari kotrás miatt következett be.[33] Tárgyalni lehet a Dunába kerülő víz mennyiségéről, de főleg az esőistenekkel, mert az alsó duzzasztással érintett részen már együtt jön a Bősre terelt és a Szigetközön átcsordogáló vízhozam, így annak mennyisége sem tőlünk, sem a szlovákoktól nem függ... Az „alsó fenékszint” megjelenését medermorfológiai újdonságként, különösebb kommentár nélkül rögzítjük.

Összefoglalva: 1998 márciusában sem lehet kiolvasni a szereplők nyilatkozataiból, kényszeredetten kárt okozunk-e magunknak, engedelmeskedve a szlovák diktátumnak, vagy nemzeti érdekeinket érvényesítjük, amikor alsó duzzasztást tervezünk. Annyi biztos, ezt a bíróság nem kívánta. Ha felépül, az valakinek jó lesz, csak egyelőre homályos, a szlovák energiatermelők mellett (akik csúcsra járathatnak majd, és így csökkentik a vállalat csődbejutásának veszélyét ),[34] kinek.

Kell-e Dunakiliti, s ha igen, miért?

A dunakiliti duzzasztó nem készült el teljesen. Áll ugyan a duzzasztómű a hajózsilippel, de a Duna főmedre nincs elzárva, tehát most Dunakilitinél nem lehet feltartóztatni a Dunát. Az 1995-ben épített keresztgáton átbukik a víz. Ahhoz, hogy Dunakilitinél 124 mBf (Balti-tenger szintje feletti magasság) fölé lehessen a vízszintet emelni a Duna főmedrében egy masszív, magas keresztgátat kell építeni, olyant, amilyennel Dunacsúnnál (a Kilitihez szánt betonkockákkal) elzárták a Dunát 1992-ben.

Az ítélet nem számol Dunakiliti befejezésével és üzembe helyezésével. Ehelyett a kész Dunacsúnnak adja át Dunakiliti funkcióit, azzal a nagyon fontos megszorítással, hogy Magyarországnak vissza kell kapnia az ellenőrzés jogát a vízmegosztás és az üzemeltetés felett, s ha a dunacsúni komplexumnál beépített turbinák által termelhető energiából is részesedni akar, akkor hozzá kell járulnia felépítésének költségeihez. A vízkormányzás fölötti kontrollt tehát Szlovákiával közösen, a hatásvizsgálatok által megkívánt kielégítő vízmegosztást megvalósítva kellene gyakorolni – ezt írta elő a bíróság.

A magyar fél kezdettől fogva el akar térni az ítélettől. A tavaly őszi érvelésben igényünket azzal indokoljuk, hogy ha Dunakilitit befejezzük, és ezzel képessé válunk a teljes (131 mBf) duzzasztásra, akkor „visszaszerezzük a kulcsot”, azaz végső soron – fizikailag – a magyar üzemeltető dönti el, mennyi vizet enged a főmederbe és mennyit a bősi turbinákra. A mögöttes feltételezés az, hogy a C variánshoz tartozó dunacsúni létesítmények nem fognak üzemelni, optimális esetben képtelenné válnak a duzzasztásra, például azáltal, hogy a tározót hosszában kettéosztó, 1992-ben felépített töltést megbontják. Nemzetközi jogilag az érvelés gyenge lábon áll, hiszen ha Dunakiliti üzembe lépne is, az üzemrend meghatározását, így a két főirányba küldendő vízmennyiséget Szlovákiával közösen kellene meghatározni, és jogsértés lenne, ha a megállapodottnál több vizet bocsátanánk a Szigetközbe. A főmeder fokozott vízellátásának a kulcsa tehát nem a duzzasztó hidraulikáját üzemeltető kézben, hanem a szlovákokkal kötendő megállapodás szövegében van, függetlenül attól, Csúnnál vagy Kilitinél tartóztatják-e fel a folyót. Ugyanakkor Dunakiliti üzembe állítása megnöveli a felszín alatti vízkincs elszennyeződésének veszélyét, fel is gyorsítja a folyamatot, és hidraulikailag semmi értelme sincs, hiszen Bős folyamatos üzemelése esetén teljesen mindegy, hol valósul meg a duzzasztás. A Dunakiliti által létrehozott nagyobb tározótónak csak akkor van szerepe, ha Bőst csúcsra akarják járatni, s ezért nagyobb vízmennyiséget akarnak felhalmozni a csúcsidőszakban való lezúdítás végett.

Nemcsók János a hágai szóbeli tárgyalás idején úgy nyilatkozott, hogy „Számunkra optimális lenne, ha a dunakiliti tározó kizárólagos üzembe helyezésével minden problémát megoldhatnánk.” (Népszabadság, 97/03/01.) Az irreverzíbilis idő fintora, hogy ami 1991-92-ben a szigetköziek ajkáról még a maga módján ésszerű igényként hangozhatott el, hiszen ha akkor feltöltik a nagy tározót, akkor a többméteres víz alá bukva aligha építették volna fel Dunacsúnt, az 1997-ben már megfontolatlan és indokolatlan állítás: a Szigetközbe, vagyis a főágba és az oldalágakba jutó víz mennyisége ugyanis mindaddig a csúni duzzasztótáblák állásától függ, amíg azt technikailag ki nem kapcsolják.

Az államtitkár éleslátásának hiányát tükrözi, hogy még novemberben is a Dunakilitinél termelhető energiáról beszél (Népszava, 97/11/25.), holott Dunakilitiben nincs beépített turbina, s aminek a helyét valóban kialakították még a nyolcvanas években, az egy csöppség, lényegében elhanyagolható outputtal. Decemberben továbbra is a folyó vízszintszabályozásának eszközét látja a dunakiliti duzzasztóban (Népszava, 97/12/16.), holott fölötte a tározótó lenne, a Szigetközben pedig, ahol a folyó vízszintjét valóban emelni kellene, Kilitinek már nincs hatása: a felvízszint egyedül a vízhozamtól és a meder alakjától függ, amit viszont nem a duzzasztó helye (Csún vagy Kiliti), hanem a megállapodás szerint lebocsátott víz mennyisége határoz meg. Aki ezt megérti, megdöbbenéssel olvassa két nappal később, hogy „...a mű teljes üzemű működtetésével ugyanis megoldódna a Szigetköz vízellátása, és hajózhatóvá válna az Öreg-Duna medre.” (Népszava, 97/12/18.) Hogyan lehetne hajózni a duzzasztó alatt, ha éppen felette emelkedik meg a vízszint? Miért kapna több vizet a Szigetköz megfelelő megállapodás hiányában? Az oldalágak vízellátása a vízpótló rendszertől függ, amelyet most is teletölthetnek, de az sem pótolja a természetes vízjárást és a hiányzó árvizeket. Az újságíró nem kérdez vissza, hiszen ő szócső, nem pártatlan tájékoztató, az olvasó meg csak hümmög, s érzékeli, hogy a Népszava papírja bármit kibír.[35]

Akárhogy is, a vízkormányzás visszavételének ambiciózus célja csendben kimúlik a téli szünetben, s a január 12-i tárgyalásról beszámoló újságcikkek már arról tudósítanak, hogy Magyarország beletörődött, nem Dunakiliti fogja meghatározni, mennyi víz jut Bősre, hanem továbbra is a dunacsúni műtárgyat üzemeltetők döntenek. A győri sajtótájékoztatót tartó Taba Lajos delegációtitkár Dunakiliti teljes vagy részleges üzembehelyezéséről formálódó kompromisszumot emleget (Népszabadság, 98/01/14.), a Népszava pedig a szokásos nyelvi varázslatait űzi, amikor a következő abszurdot adja közre: „A két fél megegyezett abban, hogy a dunakiliti duzzasztó a dunacsúni tározóval együtt teljes üzemben működik majd.” (Népszava, 98/01/13.)

„Hallod, hogy dübörgünk?” – mondja az egyszeri viccben az egér az elefántnak, mikor a hídon mennek át. No, így üzemel teljes üzemben a dunakiliti duzzasztó a csúni tóval. (Ne akadjunk fenn azon, miért egy tóval működik együtt a duzzasztó. Így mondták az újságírónak...)

A teljes vereség elszenvedése után már csak azt kellett kitalálni, mi a csudának kell nekünk a dunakiliti duzzasztó üzemeltetése – ha nem azért, hogy a delegációban Győr-Moson-Sopron megye népének képviseletében részt vevő Jakus György, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatója végre üzemeltethesse – és benépesíthesse – évek óta parlagon heverő műtárgyát. Kitalálták. (Vagy kezdettől fogva ezt akarták, csak nem tudtunk róla?)

Egy rövid és értelmetlen kitérő után, amelynek során a „szükséghajózás” érve merül fel Dunakiliti részleges feltöltésének indokaként (Népszabadság, 98/01/21., 98/01/24.)[36] kibújik a szög a zsákból: Dunakilitinél sportcélokra állótavat akarnak létrehozni. Megjelenik az „összefüggő vízfelület” rigmusa (Magyar Nemzet, 98/02/10., Népszava, 98/02/10.), melyet azután hónapokig ismételgetnek, s amely Szigetköz népének régi óhaját teljesíti be: a szlovákokéval versengő turisztikai hasznosítást. (Magyar Nemzet, 98/02/05.)[37]

A február 27-én parafált keretszerződés[38] végül is egy zárt jetskiző tóról beszél: az összefüggő vízfelület sem a Dunával, sem a tározó többi részével nem érintkezik, hanem felfogja azt a vízmennyiséget, amit Csúnnál a szlovákok folyamatosan beleengednek, és a dunakiliti duzzasztó diktálta tetszőleges részletekben bocsátja tovább – feltéve, hogy a főmedret teljesen elzárják a jelenlegi bukógát helyén. Ez a tó sem több vizet nem tud adni, sem a talajvizet vagy a főmederi vízszintet nem emeli meg Dunakiliti alatt. Fürödni feltehetően tilos lesz benne (a csúniban sem szabad tudtunkkal), jetskizni azonban majd lehet. Az a kis többlet olaj és bűz már nem fog rontani a helyzetén...

A hőtartó ruhás fiúk és lányok kedvéért építünk majd egy második duzzasztót Pilismarótnál vagy Nagymarosnál, minimum 300 milliárdért. Áttörés, szinte győzelem.

Hajózás, néhány hajóval

A tények:[39] Bősnél 1993-ban kétóránként átlag három hajó haladt át a legkisebb személyszállító eszközt is beszámítva.[40] A szlovák periratok sehol nem használtak adatot a hajózás mértékére, a hajózóút javításából fakadó előnyökre vonatkozóan. Ez nem csoda, hiszen az európai és a dunai belvízi hajózás hosszabb ideje leszálló ágban van vagy stagnál. Valkár István, a Szlovákiával tárgyaló magyar delegáció hajózási szakembere jelentette ki, hogy a Duna forgalma a rendszerváltó évek után felére csökkent, majd „a 90-es évek kezdetére a hajózás mélypontra süllyedt”[41]. A dunai hajózás teljesítménye (a teljes Duna-szakaszra vonatkoztatva egészen a Fekete-tengerig) a maximum évében, 1980-ban volt annyi, mint a Rajnán 1950-ben (90 millió tonna), azóta 23,8 millió tonnára (1993) esett vissza, miközben a Rajnán 1970 óta ennek tízszeresét meghaladja a hajózás teljesítménye (260-290 millió tonna között stagnálván), holott a rajnai hajózóút sokkal keskenyebb és szűkebb kanyarulati sugarú, mint a Dunáé.[42] A Duna kapacitása 2,3 százalékban kihasznált, a Rajnáé 45 százalékban.

A dunai hajózóútra a felső-ausztriai szakaszon 18,5 dm-es vízmélységet ajánl a Duna Bizottság, a német szakaszon a folyam Straubing és Vilshofen között nem duzzasztott, és olykor 15 dm-es gázlókat produkál. A Duna-Majna-csatorna mindössze 55 m széles a felszínen, 40 az alján, és évi 40-45 napra rendszeresen befagy. Ráadásul a Duna-kanyari duzzasztó a Dunát nemzetközi mértékben nem teszi sokkal jobban hajózhatóvá, mert a duzzasztással nem érintett részen megmarad a dömösi, budafoki, dunaföldvári, solti, barakai gázló.[43]

A bíróság ítélete ennek megfelelően a rendelkező részben egy szót sem szól a hajózásról, eszébe nem jut kötelező paramétereket előírni, vízmélységet vagy hajózóút-szélességet javasolni.

A tények nem zavarják a nyilatkozókat. Julius Binder azt fájlalja, hogy Magyarország sem a hajózási csatorna, sem a hajóátemelő zsilipkamra fenntartásának költségeihez nem járul hozzá (Népszabadság, 97/11/24). Arról megfeledkezik, hogy az alvízcsatornát néhány milliárdért mi építettük, s a Bősnél megtermelt és Szlovákia által elsajátított magyar áramrészesedés bevételei fedezik annak költségeit.

Nemcsók János az alsó szakaszon megvalósítandó beavatkozásra vonatkozó javaslatait „a Duna hajózhatósága érdekében” teszi (Népszabadság, 97/11/28), mintha azon most nem járnának a hajók. Lotz Károly közlekedési miniszter 290 cm mélységű hajózóutat emleget, amely mélység semmilyen releváns ajánlásban nem fordul elő, nemhogy nemzetközi kötelezettséget teremtő szerződésben (Népszabadság, 98/01/12). Tekintettel arra, hogy a felső-dunai, illetve a Duna-Majna-Rajna-csatornát érintő magyar áruszállítás volumene 1996-ban még 1995-höz képest is visszaesett, s arra, hogy a MAHART árbevétele ezekben a relációkban nem haladta meg az 1,5 milliárd forintot,[44] amelynek nyereségtartalma aligha több néhány százmilliónál – ha van egyáltalán –, az első szakaszon végzett beavatkozástól várható hajózási többletnyereség nem lehet több, mint néhány tízmillió forint. Ezért nyilvánvalóan nem érdemes annak harmincezerszeresét beruházni.[45]

Nem is bukkan fel egyetlen, számokkal alátámasztott érv sem a sajtónyilatkozatokban, sőt, a hajózással érvelés 1998-ra el is maradozik.

A sornak nincs vége

A tények és a sajtónyilatkozatok ütköztetését hosszan folytathatnánk a környezetvédelemre vonatkozó hamis állításoktól (ti. hogy a bíróság nem vette figyelembe a magyar környezeti érveket)[46] a szlovákoknak fizetendő kártérítés mértékéig, s az azzal szembeállítható magyar igények nagyságáig.[47] Áttekinthetnénk az 1998. február 27-én parafált, de végül is alá nem írt keretszerződés jellege körüli kavalkádot,[48] de nem tesszük, mert a konklúziónkat nem változtatná meg.

A három napilap közleményeinek fenti áttekintése ugyanis egyértelműen mutatja a következőket:

– A nyilatkozók nem törekszenek konzisztenciára sem önmagukkal, sem más kormányzati tényezőkkel, sem a tényekkel. Nem reflektálnak egymásra, és nem ismerik el tévedéseiket, torzításaikat.

– Az elmúlt hat hónap tárgyalásainak vajmi kevés közük volt a hágai ítélethez és a perben képviselt magyar állásponthoz. A tárgyalók olyan célokat tűztek maguk elé, amelyek ellentmondanak az ítéletnek (például Dunakiliti üzembe helyezését), és olyasmiket állítanak, aminek ellenkezőjét képviseltük Hágában. (Például a Szap alatti duzzasztás ökológiai hatásait illetően.) A kormány láthatóan más prioritásokat követ most, mint 1993 és 1997 között Hágában.

– Nincs artikulált magyar érdek. A tárgyalásokon követett célok gazdaságilag nem racionálisak, környezetileg veszélyekkel terhesek, és inkább tükrözik a szlovákok, mint a bíróság szándékait, ugyanakkor a nyilvános közleményekből nem derül ki, mely kormányzati tényező és miért határozta el az irányváltást.

– A sajtómunkások csak ritkán lépnek túl a szócső szerepén: nem szembesítik a nyilatkozókat korábbi kijelentéseikkel, nem tárják fel a mondottak önellentmondásosságát vagy értelmetlenségét, s nem mutatnak rá a tényekkel ellentétes állítások hamisságára. Ráadásul a cikkek legtöbbször alkalmatlanok az érdemi elemzésre, mert nélkülözik a megbízható konkrétumokat.[49]

Úgy tűnik, a tárgyalások menete leginkább egy olyan hajó útjához hasonlít, amelyet azonosítatlan kormányos, ismeretlen cél elérése érdekében, iránytű nélkül, ösztöneire hallgatva navigál. A gályán összetömörültek pedig fürkészik a horizontot, s hol bizakodva, hol aggodalommal mormolják a sorokat: „azért a víz az úr, azért a víz az úr”.

Jegyzetek

A mottó forrása: Hol az a látvány? Liget Könyvek, 1997, 193. o.

[1] Nagy Boldizsár szövegei: A felek és a Nemzetközi Bíróság jogi álláspontja a Gabcikovo (Bős)–Nagymarosi perben, in: A hágai döntés (szerk.: Vargha János), Enciklopédia Kiadó, Bp. 1997, 141–178. o., Magyar Jogász Egylet XI. vándorgyűlés (Gyula, 1997. október 17.) jegyzőkönyve 173–191. Népszabadság, 1997. november 17., 1998. január 2., Magyar Nemzet, 1998. január 7., február 16., ÉS, 1998. január 16., február 13., február 27.

[2] A sajtóközlemény angol eredetije a szerzők birtokában van, a vizsgált három napilap magyarul nem idézte, hanem Szénási Györgyöt és Valki Lászlót szólaltatta meg, akik ugyanígy a C variáns elmarasztalását és a környezetvédelmi szempontokra erősen figyelő tárgyalási kötelezettséget hangsúlyozták. [L. pl. Magyar Nemzet, (a továbbiakban: MN) szeptember 26., Népszabadság, (a továbbiakban: NSZB) szept. 26.]

[3] December 1-jén a Parlamentben Horn Gyula a következőképpen értékelte az ítéletet: „vegyük már észre, hogy a hágai ítélet a Magyar Köztársaság számára nem szégyen, de nem is győzelem. Kudarcnak azért nem kudarc, mert van lehetőség a rendezésre”. Február 2-án ugyanott kijelentette: „Egyet vegyenek figyelembe: ha nem állapodunk meg, az is elvész, amit eddig beruháztunk, és arra sem lesz jogunk, amit ezt követően a rendezés érdekében meg kell építenünk.” Tehát: kudarc az ítélet, kivéve, ha megállapodunk a rendezésben, s nyilván azért az, mert megállapodás hiányában elvész, amit eddig beruháztunk. Logikus, de semmi köze az ítélethez: a bíróság megerősítette tulajdonunkat a beruházásban és Szlovákia által bitorolt természeti erőforrásaink, így a Duna felett. Ezeket az ítélet kikényszerítésével lehet megszerezni.

[4] Ez természetesen nyelvbotlás, valójában üzemelésről szól az ítélet. De így úgy hangzik, mintha a működésnek csak kezdeti, kipróbáló szakasza lett volna jogellenes. A tévedés nyilván csak a tudatlan nyelvhasználatból ered, de lehet, hogy a tévedésben a tudatalatti is ludas.

[5] L. pl. Aczél Endre vezércikkét (NSZB, 98/02/11). Címe: „Egy kudarc természetrajza”. (Érvelése, amely szerint azért van szükség egy alsó duzzasztóra, mert különben a szlovákok nem teszik lehetővé a dunakiliti tározó feltöltését, az Öreg-Duna hajózhatóvá tételét és a Szigetköz vízellátását, hamis, ez cikkünk főszövegéből kiderül. Marad a meztelen lényeg: az ítélet – tényektől függetlenül – kudarc. Mert A. E. annak akarja láttatni.)

[6] Az Ítélet olvasható a fent lábjegyzetelt A hágai döntés c. könyvben

[7] „130. A bíróság arra figyelmeztet, hogy a jelen döntésnek azon része, amely választ ad a Különmegállapodás 2. cikkének 1. bekezdésében feltett kérdésre, deklaratív jellegű. A felek múltbeli magatartásával foglalkozik, és eldönti, hogy magatartásuk 1989 és 1992 között jogszerű vagy jogellenes volt-e, valamint ezen magatartásoknak a szerződés létezésére gyakorolt hatását vizsgálja.

[13] 1. Ezek után a bíróságnak az előbbi megállapításai alapján meg kell határozni, hogy a felek milyen magatartást folytassanak a jövőben. A döntés ezen része inkább előíró, mint megállapító jellegű, mivel ez a rész a felek jogait és kötelezettségeit fekteti le. Ennek az ítéletnek a fényében a feleknek törekedniük kell a megegyezésre az ítélet végrehajtásának módozatairól, amint abban a Különmegállapodás 5. cikkében megállapodtak.”

[8] Ítélet, 133. pont.

[9] Ítélet, 134. pont.

[10] Ítélet, 136. pont.

[11] Ítélet, 136. pont.

[12] Ítélet, 138. pont.

[13] Ítélet, 155. (2) D pont.

[14] Az Ítélet 145. pontja kifejezetten a Projekt megmaradó részéről szól: „operation of what remains of the Project”

[15] Ítélet, 144. pont és 155. pont (2) C)

[16] Bedjaoui bíró különvéleménye, 62-63. bekezdés

[17] Oda bíró ellenvéleménye, 19. és 20. pont

[18] Kicsit körülményes a fogalmazás, mert a Szigetköz földrajzilag a Mosoni-Duna Gönyű fölötti betorkollásáig, az 1796. fkm-ig tart, míg az üzemvízcsatorna az 1810. fkm-nél találkozik a Dunával. Gyakorlatilag azonban a szigetköz mellékágrendszer és különösen értékes ártér is addig, tehát Ásványráróig (1818. fkm), illetve a medvei hídig (1806. fkm) terjed.

[19] A mondat második fele hiányozni látszik (bár... x...), de ez csak a hagyományos nyelvi szerkesztés híveinek tűnik fel, a „Népszava-összeállítás” szerzőjének (aki a „vizi erőmű”-ről ír!), nem.

[20] A Magyar Hírlap kérdésére, amely emlékezteti Nemcsók Jánost arra, hogy „Szlovákiában nem mondtak le a nagymarosi vízlépcső megvalósításáról”, a következő választ adja: „A hágai állásfoglalás ismeretében nem hiszen, hogy ez komolyan felmerülne a tárgyalásokon.” (Magyar Hírlap, 1997. október 17.)

[21] A Magyar Hírlapban 1997. november 17-én arról beszél, hogy „a Duna hajózhatóságát valamilyen módon biztosítanunk kell. Szakértőknek kell határozniuk arról, hogy a Duna Kör által ajánlott sarkantyús vagy a Reális Zöldek javallotta alsó vízlépcsővel, vagy valamilyen köztes megoldással kell-e ezt a kérdést megoldani.” Figyeljünk a képletre: mintha két egyenlő súlyú, mintha két környezetvédelmi mozgalomról lenne szó, amelyek egyenlően környezetbarát javaslatokat tesznek, amelyek között – talán egy köztes megoldást választva – majd a szakértők döntenek. „Állatokkal fogunk foglalkozni. Vagy szafariparkot hozunk létre, vagy vágóhidat, vagy köztes megoldás mellett döntünk szakértőinek segítségével” – így szól a mese.

[22] A kavicsvisszatöltés ötlete aligha reális. Az eredeti gondolat szülője, a WWF azt csakis a szigetközi főmeder rehabilitációjánál kívánta alkalmazni, kicsiny, 400-600 m3/sec-es viszonyok között. Átvitele a főmeder 6000 m3/sec-es árhullámokat is gyakran tapasztaló, sokkal hosszabb és szélesebb szakaszára nehezen lenne megoldható, még akkor is, ha a kisebb vízhozamú és keskenyebb Rajnán alkalmaznak valamit hasonlót.

[23] Az SZDSZ nem értett egyet a kétgátas javaslattal, és Kuncze belügyminiszter tagadta, hogy az a kormány kabinetjének felhatalmazásával került volna a tárgyalóasztalra. (NSZB, 97/11/28)

[24] Horn Gyula napirend előtti felszólalása az Országgyűlés tavaszi ülésszakának első ülésnapján, 1998. február 2-án.

[25] L. a fentebb írtakat.

[26] Országgyűlés, 1998. február 25. reggel 8.50 és 9.00 óra között, Jegyzőkönyv.

[27] Horn Gyula napirend előtti felszólalása az országgyűlés tavaszi ülésszakának első ülésnapján, 1998. február 2-án.

[28] Országgyűlés, 1998. február 25. reggel 8.10 és 8.20 óra között, Jegyzőkönyv. Tartalmát idézi NSZB, 98/02/26.

[29] Érdemes ezt a szöveget egy kicsit boncolgatni. A Szap alatti (1811. fkm alatti) szakasz gyakorlatilag a Szigetköz alatti szakasz (l. fentebb a 18. lábjegyzet szövegét), ezért az alsó duzzasztás semmilyen módon nem hat ki a Szigetközben levő településekre, tehát a megjegyzés indokolatlan, s nem egyéb, mint a helyismeret hiányát tükröző népszerűségvadászó szólam. A nagyobb baj az, hogy egy szabadon áramló folyam felduzzasztása nem oldja meg az ökológiai és szennyvízelvezetési gondokat, hanem szüli azokat. A víz természetellenes lelassulása és felduzzasztása tönkreteszi a part menti különösen értékes ökoszisztémákat, a szennyvizek pedig, egyrészt nem tudnak belefolyni, másrészt, ha beemelik azokat a folyamatosan működő szivattyúkkal, akkor a szinte álló vízben nem érvényesül a folyó öntisztító hatása, és ezért a vízminőség rohamosan romlik. A mondat helyesen a következőképpen hangozna: A duzzasztás okozta ökológiai és szennyvízelvezetési gondokat lehetetlen megoldani a duzzasztásról lemondás nélkül. Ez volt a magyar pozíció Hágában. L. pl. a Magyar Kereset (Memorial of the Republic of Hungary in the Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project, Hungary/Slovakia) 5.57–5.58. és a 5.84–5.85. pontjait. (Hozzáférhető az Országgyűlési Könyvtárban.)

[30] Az ökológiai érvekről l. az előző lábjegyzetet!

[31] „A tárgyalási folyamatnak két egymással összefüggő eleme van: az egyik az alsó duzzasztás valamilyen formában – ez az, amit szlovák részről szorgalmaznak –, a másik a dunakiliti erőmű [sic!] üzembe helyezése, illetve a tározó megfelelő szintre való föltöltése. És ez a kettő képezi alku tárgyát.” Országgyűlés, 1998. február 25. reggel, 13.00 és 13.10 óra között, Jegyzőkönyv.

[32] Országgyűlés, 1998. február 25., 13,30 és 13,40 óra között, Jegyzőkönyv.

[33] L. Magyar Ellenkereset (Counter Memorial of the Republic of Hungary in the Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project [Hungary/Slovakia] Vol. 2. Annexes Scientific Evaluation of the Gabcikovo-Nagymaros Barrege System and Variant C) 7–14. o. és Magyar Válasz (Reply of the Republic of Hungary in the Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project [Hungary/Slovakia] vol. 2. Appendices Scientific Rebuttal, 13–18. o.

[34] A Slovensky Profit megírta, hogy 1997 végén nem csak Julius Binder Vízgazdálkodási Beruházó Vállalata, a bősi beruházó állt közel hitelképességének elvesztéséhez (mert nem tudta a Nomura bankháztól felvett kölcsönt visszafizetni), hanem ennek következtében egész Szlovákia. Idéz: NSZB, 98/02/05

[35] Ne legyünk igazságtalanok: a Magyar Hírlap ugyancsak szó nélkül fogadja el azt a képtelenséget, hogy kiliti a szigetközi talajvízszint emeléséhez kell. (Magyar Hírlap, 1997. november 25.) Holott a Dunakiliti fölötti mederben a víz most is középvízszint fölötti szintet ér el a keresztgát segítségével, amiből adódóan a talajvízszint kellően magas (Rajkánál a tározó miatt talán túlzottan is), alatta viszont akkor sem emelkedik, ha fölötte duzzasztanak, kivéve egy-két kilométert közvetlenül a tározótó alatt.

[36] Ez teljes képtelenség. Dunakiliti felett most is lehet hajózni, hiszen középvízi vízszint van a Kiliti és Csúny közötti 10 fkm-en, alatta meg akármekkora duzzasztás után sem lehet, ha nincs kellő vízmennyiség a mederben, és nem távolítják el az elmúlt hat évben kialakult rettenetes hajózási akadályokat (vegetációval benőtt zátonyokat, hajózóút-szűkületeket stb.).

[37] A Magyar Hírlap nyelvén: „A mintegy 20 négyzetkilométeres tározótó létrejöttével teljesülne a térség településeinek régi kívánsága is: a szlovák oldalhoz hasonlóan kialakulhat egy idegenforgalmi és sportközpont.” (98/01/28)

[38] Olvasható a Népszava 1998. március 11-i számában.

[39] Részletesebben l. Nagy Boldizsár: Ördögárok, Magyar Szemle, VII. új folyam (1998) 1-2. szám, 44-49 o.

[40] Magyar Ellenkereset (Counter Memorial of the Republic of Hungary in the Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project [Hungary/Slovakia] 3.88 pont.

[41] Magyar Közlekedés, CXXVII. évf. (1996) 43. sz., 7. o.

[42] Az adatok forrása: UN ECE: Inland Transportation Committee: White Paper on Trends in and Development of Inland Navigation and its Infrastructure, UN, New York, Geneva, 1996 (TRANS/SC. 3/138), page 62, Annex Figure 1.

[43] A gázlós napok integrált összege a következőképpen alakult az 1976-1990-es időszakban: német Duna-szakasz: 58,5, osztrák: 79,8, szlovák és magyar-szlovák: 134,4, magyar: 101,8, jugoszláv és jugoszláv-román: 35,2, román és bolgár: 58,9, román: 74,7. L. Goda László: A Duna gázlói Pozsony és Mohács között, Vízügyi Közlemények, LXXVII. évf. (1995) fasc. 1–2. 92. o., II. táblázat.

[44] A MAHART közlése a szerzők kérésére.

[45] Ha a beruházás költségét 300 ezer millió forintnak, azaz 300 milliárdnak vesszük, és a többlethasznot tízmilliónak. Ha százmillió többlethaszon adódna, akkor a beruházás háromezerszerese lenne, azaz a megtérülés 0,03%-os. Nem biznisz!

[46] L. erre pl. Nagy Boldizsár írását a Magyar nemzet 1998. január 8-i számában.

[47] Részletesebben l. Nagy Boldizsár: Ördögárok, Magyar Szemle, VII. új folyam (1998) 1–2. szám, 52–54. o.

[48] Részletesebben lásd Nagy Boldizsár „Zsebszerződés” c. cikkét az ÉS 1998. február 13-i, Kondorosi Ferenc válaszát a 20-i, és N. B. viszontválaszát a 27-i számban.

[49] Nemigen találtunk például olyan cikket, amely egy hosszabb időszak beruházási költségei kapcsán (mennyibe került Nagymaros 1977 és 1989 között) megjelölte volna, hogy folyó áron vagy jelen értéken számol. L. pl. a Népszabadságban közölt, a magyar periratoktól jelentősen eltérő, valószínűtlen számadatokat. NSZB, 97/11/27.

• Játéktér [8]