(fogadtatás – siker) Kérdés persze, melyik: az „itthoni” vagy az „otthoni”. Nagyon nem mindegy, hogy ennek a magyar származású és anyanyelvű, de kizárólag franciául író költő-esszéistának a francia kultúrában és irodalomban elfoglalt helyéről, az ottani fogadtatásáról, befogadásáról beszélünk-e, vagy pedig francia nyelvű műveinek magyarországi jelenlétéről, hatásáról, recepciójáról. Hisz Gaspar franciaországi (azaz inkább és tágabban frankofón) fogadtatásával kapcsolatban nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy befogadták. Mert ahhoz képest, hogy Gaspar csak 1966-ban, negyvenegy évesen indul el az írói pályán, későn és vadidegenként, hogy valahonnan a „végekről”, az Arab-sivatag peremvidékéről próbál „betörni” a francia (a párizsi) irodalmi életbe egy számára idegen, ráadásul nem is túl korán elsajátított nyelven írva, hogy eladdig benne legfeljebb a betlehemi (később majd jeruzsálemi) francia kórház sebészorvosát látták, akiről senkinek nem jutott eszébe, hogy íróként-költőként emlegesse (se franciaként, se magyarként, se semmilyenként), meg ahhoz képest, hogy a jó nevű, a mai napig praktizáló sebészprofesszor az irodalmi érvényesülést talán maga sem igen ambicionálta, nos ehhez képest mi más, ha nem irodalmi karrier és az életmű elismerése az, ha valakit rögtön első kötetéért Apollinaire-díjjal, majd három évtized múlva életművéért Nemzeti Költői Nagydíjjal jutalmaznak, ha valakit háziszerzőjeként tart számon a Gallimard, ha valakit Svájctól Tunéziáig keresnek meg ajánlataikkal a francia nyelvű kiadók? De e hivatalos elismeréseknél talán még árulkodóbbak azok a spontán gesztusok és kezdeményezések, amelyek alapján minden túlzás nélkül állíthatjuk: Gaspar nagyon is jelen van a kortárs francia költészetben, nemcsak a pályatársak figyelnek oda rá, hanem a fiatalabb költői generáció tagjai is mércének és viszonyítási pontnak tartják.
Ehhez képest viszont eléggé mellbevágó, hogy Gaspar magyarul gyakorlatilag nincs (meg). Vagy alig. A húszkötetnyi életműből épphogy csak részletek: csupán egyetlen teljes könyv, a Minden földek földe még 1972-ből (!), néhány verspublikáció különböző műfordításkötetekben, három prózavers a Somogy című folyóiratban, esszécsokor az Átváltozásokban – ez minden. (Kérdés, hogy a verseiből és esszéiből a közeljövőben a Múlt és Jövő gondozásában megjelenő válogatás meghozza-e majd az áttörést.) Hovatovább az a furcsa helyzet állt elő, hogy a kozmopolita, a Párizs–Tunisz–Patmosz-háromszögben folyamatosan úton lévő Gaspar francia méltatói (de még a lexikonszerkesztők és szócikkírók is) inkább érzik kötelességüknek Gaspar magyar (erdélyi) származását számon tartani, mint mi, akik esetleg joggal büszkélkedhetnénk vele… S van még valami, ami érthetetlenné teszi ezt a furcsa helyzetet; az tudniillik, hogy amikor 1972-ben Tellér Gyula kitűnő fordításában megjelent a Minden földek földe (Sol absolu), minden feltétel adott volt ahhoz (s azt hiszem, jóval inkább, mint manapság), hogy a gaspari versvilág és költészet visszhangra találjon a magyarországi irodalmi életben is. A Tandori, Petri neve által fémjelzett irodalomtörténeti fordulat – másként: paradigmaváltás –, a költői megszólalás, a versbeszéd mikéntjére, a vers-én személyességére/személytelenségére vonatkozó kérdések előtérbe kerülésének időszaka ez, s hát mi másról szólnak irodalomtörténeti értelemben Gaspar „sivatagversei”, ha nem erről? Ez a ritkán adódó találkozás (amikor az irodalom és a róla való beszéd ugyanazokat a kérdéseket veti fel országhatáron innen és túl) azonban valami miatt nem bizonyult maradandónak. Gaspar nem vált hivatkozási alappá sem elvbarátai, sem ellenségei számára. Némiképp ezzel (is) magyarázható, hogy Gaspar költészetének még mindig csak az ízlelgetésére vállalkozhatunk; nálunk még mindig felfedezésre vár ez a lassan-lassan klasszikussá érő-terebélyesedő költészet.
(életrajz) Nem mintha Gaspart túlságosan zavarná vagy ne adj' isten kétségbe ejtené az elismerések hiánya. Fentebb már utaltam rá, hogy Gaspar soha nem hagyta el a sebészi pályát, és ez az életrajzi tény közvetve sok mindent megmagyaráz az oeuvre sajátosságaiból; abból, hogy például írásai miért kötődnek oly kevés szállal az úgynevezett „irodalmi élethez”? Hogy miért meri a szerző oly feltűnő módon figyelmen kívül hagyni az „olvasói elvárásokat” és/vagy az éppen „uralkodó beszédmódokat”? Hogy miért nem hódol be divatoknak, és hogy miért nem hajtja őt a „mindenáron jelen lenni” vágya? Hogy hogyan lehet egyszerre berendezkedni az irodalmon kívül és az irodalmon belül? Nos, mindez aligha választható el attól, hogy Gaspar eredetileg talán nem is közlésre szánt írásainak jó része a kórházba indulás előtti két-három szabad, hajnali órában született; hogy hosszú, hosszú évekig ez a napi egy-két-három óra úgy volt számára „az irodalomé”, mint ahogy mások számára a gimnasztikáé vagy a kocogásé. Napi két óra vakáció, de nem az „üresség”, hanem ellenkezőleg: az intenzív szemlélődés, a befelé figyelés értelmében: röpke két óra csupán, amit azonban legalább szabadon, minden kötöttségtől mentesen úgy tölthetett ki, ahogy neki tetszett. S hát Gasparnak inkább tetszett erősen meditatív-gondolati és mélyen személyes költészetet és prózát, mintsem pamfletet, csipkelődő kritikát, harcos manifesztumot vagy vezércikket írni, egyszóval ahelyett, hogy „irodalmi életet” élt volna, irodalmat csinált.
(tenger-sivatag-nyelv) És még egy kis életrajz: a háború után Párizsba kerülő és ott az orvosi egyetemet elvégző Gáspár Lóránt helyett immár Lorand Gaspar 1954-ben gondol egy nagyot, és megpályázza a betlehemi francia kórház sebészi állását. Ez a döntés az irodalmi pálya szempontjából is meghatározó. Ha ugyanis vannak írói tájak (és hát hogyne lennének, Tolnai Ottóé az Adria, Mészöly Miklósé a Pannon-dombság, Pilinszkyé a Belváros bérkaszárnyái), akkor az író-költő-fotós Gasparé kétségkívül a Közel-Kelet: Betlehem, Bejrút és Jeruzsálem, a „Sziklás Arábia”, a Júdeai-sivatag peremvidéke (s majd később ehhez fog társulni az Égei-tenger szigetvilága, benne Patmosszal mint középponttal). Talán nem túlzás azt állítani, hogy az eladdig inkább csak amatőr szinten írogató Gasparból költőt a sivatag csinált; a találkozások sokkja; a belakható és belátható, a lakályos és berendezett, az otthonossá tett, a domesztikált terekkel és tájakkal szemben egy más tér- és időélménnyel, más léptékkel, más koordinátarendszerrel bíró elementaritás, amely – miközben mindvégig megmarad konkrét, térképen megjelölhető, beutazható fizikai térnek is – ugyanolyan joggal tekinthető szimbólumnak, illetve szimbolikusnak. Egy-egy Gaspar-vers akkor tartható sikerültnek, ha egyszerre képes irodalmi szinten, nyelvileg megragadni a fizikát és a metafizikát, a követ és az evidenciát, azaz ha a versben a sivatag mint konkrétum túl tud mutatni önmagán (elvégre Gaspar költő és nem bedekkeríró, noha azért költőként is igen nagy mennyiségű kultúrhistóriai és országismereti anyagot görget szépirodalmi műveiben), amikor tehát a sivatag egyszerre tud nyelvi tény lenni (mint a leírás tárgya), és valami nyelv előtti realitást is képes szimbolizálni (jelezni) úgymint tiszta emanáció, lelki állapotok kivetülése, nem lokalizálható szellemi tér, (ős)állapot, arkhé, amelyből városok, civilizáció, kultúra, nyelv és irodalom nő ki. Az a még nem forma, az az anyag , ami minden költészet, minden megszólalás, minden beszéd előtt (alatt?) van; az a lüktető, változó, alakuló, semmilyen sémába nem kényszeríthető valami, amit a versírás folyamatában igyekszik tetten érni, megérteni és rendezni magában a költő azon a két-három röpke hajnali órán. Úgy, hogy a képek (a látvány, a fizikai tér) intenzitását próbálja átvinni, belevinni egy másik fajta intenzitásba, a fogaloméba, az értelemébe. Verseiből, sajátos prózai műfajaiból, a megfigyelésekből (observations) és a közelítésekből (approches), de fotóiból is, úgy érezni, a sivatag lüktetése, atonális zenéje szűrődik ki. Ennek a nyelvi bravúrnak (olyankor, amikor verssé áll össze az addig alaktalanul gomolygó) technikai (ámde nem elhanyagolható) részletkérdése, hogy mindezt hogyan csinálja Gaspar. Nos, egy a magyar költészetben érzésem szerint talán még leginkább a Pilinszky-vers nyelvének szikárságával párhuzamba állítható, bizonyos értelemben azt is mondhatnánk: egy Gaspar teremtette nyelven, amely lexikájában konkrét, grammatikájában azonban igen absztrakt és metaforikus, s amely ily módon közelebb áll a szintén e vidékeken megszülető zsoltárok és a líra egyéb archaikus formái által használt nyelvhez, mint a ma beszélt franciához. És ha meggondoljuk, hogy valaki nem is született franciaként mert vállalkozni a francia klasszicizmus kikényszerítette clare et distincte-elv belülről való meghaladására, már ez sem lenne kevés.
(egzotikum) Igyekeztem nem kidomborítani Gaspar életrajzából a „kalandos” momentumokat. Beszélhettem volna a beduin őslakosokkal közösen eltöltött időről, a tevekaravánutakról, a bennszülött görög halászok bárkáin tett felfedezőutakról az Égei-tenger szigetvilágában. Nem tettem, noha a hatvanas, a kora hetvenes években járunk, amikor a világ még nem „világfalu”, amikor a luxus utazási irodák még nem kínálják tálcán az „egzotikumot”. Gaspar annak a generációnak az egyik utolsó képviselője (Pilinszky és Mészöly kortársa), akinek még meg kellett küzdenie önmagában a Mással, az Eltérővel, azzal, ami az „egzotikum” szó valódi tartalma. Költészete ennek lenyomata. A bennünk (is) meglapuló egzotikumhoz visz közelebb minket azzal, hogy állításai is kérdésnek hatnak, azzal, hogy az irodalom tematikai és időbeli korlátainak kitágítására tesz kísérletet.
Kapcsolódó cikkek
- Kultúra [7]