[1]
Mostanáig azt lehetett hinni, hogy Németországban lassacskán elhalványul a fasizmusról és a Harmadik Birodalom természetéről folytatott viták politikai jellege.[1] A német egyesítés szimbolikusan is pontot tett a német történelemnek arra a szakaszára, amelyet Hitler hatalomra jutása, a második világháború és következményei határoztak meg. Ma már senki nem kételkedik komolyan abban, hogy az egyesült Németország demokratikus, alkotmányos jogállam, ahol soha többé nem lesz nácizmus. Az NDK radikális felszámolása láttán firtathatták volna (ahogy a hatvanas években tették is), miért nem volt ugyanennyire radikális a nácizmussal való szakítás a háború után. De nem firtatták. Úgy látszott, mindenki belenyugszik, hogy az egyesítés végleg lezárta a német totalitarizmusok korszakát, az egymás után következő náci és kommunista korszakot. A Gauck Intézet felállítása jelképe és garanciája lett nemcsak annak, hogy Németországban soha többé nem lesz kommunizmus, de egy füst alatt annak is, hogy fasizmus sem lesz soha többé.[2]
Ez a konszenzus, amelynek fókuszában a látványos demokratikus elkötelezettség mögött kimondatlanul ott rejtőzik a nácizmus és kommunizmus viszonyának még megemésztetlen problémája, hamar megbomlott. Elég volt Walser egyetlen mondata egy tavaly novemberi előadáson, és minden kezdődött elölről.[3] Előadásában az idős író amellett érvelt, hogy Németországnak és a német népnek most már végleg ki kell lépnie a holocaust árnyékából. Demokratikus önképe folyamatos karbantartásához nincs többé szüksége a múlt eme vészterhes viszonyítási pontjára. Vagyis lényegében azt állította, hogy Németországban többé már nem a holocaust emléke garantálja a demokrácia iránti elkötelezettséget. Ha jól belegondolunk, akkor ez voltaképpen üdvözlendő fejlemény. Azt jelenti, hogy a bűn elkövetésétől immáron nem a felejtésnek kiszolgáltatott bűntudat tartja vissza a közösséget, hanem saját belső, természetes erkölcsi érzéke. Mégis sokan úgy értelmezték, hogy ez az állítás kikezdi a köztársaság erkölcsi alapjait.[4]
A nácizmusnak tehát történészeti értelemben még nincs vége. A tavaly Párizsban kiadott A kommunizmus fekete könyve[5] fogadtatása egyértelműen arra utal, hogy még a Vichy-rezsim és Franciaország második világháborús története sem zárult le, noha tagadhatatlan, hogy elkezdődött az ellenállás (baloldali-kommunista) mítoszának kíméletlen revíziója.[6] A magyarországi történéseket figyelve pedig napnál világosabb, hogy idehaza sem a Kádár-korszak, sem a világháború, de lényegében még a Horthy-korszak végéről sem beszélhetünk. A háború utáni rendszer (nemcsak a 1948-as ún. „fordulat” utáni, hanem az 1945 utáni is!) politikai és ideológiai értelemben a háború előtti korszak tagadásaként határozta meg önmagát,[7] ezért nem volt lehetőség a Horthy-korszak hiteles és szuverén történeti feldolgozására. 1989 után elvileg megszűnt minden korlátozás, de nem szűnt meg a Horthy-korszakkal kapcsolatos politikai érzékenység. Már csak azért sem, mert az új rendszer viszont az 1945–1948 (hogy melyik a kezdőpont, az is része a disputának) és 1989 közötti rezsim tagadásaként született, amelynek egyik lehetséges és plauzibilis következménye az 1945 előtti korszakkal való azonosulás. Ilyenformán a háború előtti korszak nagyon is része a közelmúltnak. (Olykor a távoli múlt is hirtelen része lesz a jelennek, de ez a kérdés túlfeszíti az írás kereteit.)
Ezzel talán el is árultam, hogy közelmúlton azt a történelmi időszakot értem, vitatható leegyszerűsítéssel, amelyhez a közérdeklődés politikai megfontolásokkal közelít.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy eleve kizárt ezekről a korszakokról releváns, szakmailag megalapozott történészeti állításokat tenni, hogy a jelenkorral foglalkozó történész távlat hiányában politikai szemellenzőt visel. A távlat nem nemesít, legfeljebb kiiktat egynémely zavaró körülményt. Pusztán arról van szó, hogy a közeg nem semleges.
A közelmúlt politikumának emlegetésekor tehát nem a történetírás politikai béklyóiról van szó, és nem is a „kurzustörténetírás” és a „nemes szaktudomány” célzatos szembeállításáról, hanem a közeg érzékenységéről. Amin nincs is mit csodálkozni. A rendszerváltás óta alig tíz év telt el. Az ország felnőtt lakosainak túlnyomó többsége felnőttként élt már az előző rendszerben is, és felnőttként élte meg a rendszerváltást. A közelmúlt történelmével kapcsolatos személyes, közvetlen, így politikailag is manifesztálódó érzékenység (ami nem keverendő össze a történelmi múlt iránti intellektuális érdeklődéssel) addig tart, ameddig az emberek fejében úgy él a letűnt diktatúra emléke, hogy személyes sorsuk értelmezését, életpályájuk magyarázatát, igazolását összefüggésben látják az előző korszakról alkotott általános történeti képpel. A diktatúra, amely önmagát meghatározott vonásokkal bíró rendszerként tételezte, amely rendszer a szabadság kimondott, érvényesített adminisztratív korlátozásaiban öltött testet, a személyes élményeket is az általánosság érvényével ruházta föl. Ahol a bevett szokás az, hogy bárki mehet egyetemre, ott nincs különösebb hitele annak, ha valaki a vele szembeni mégoly méltánytalan eljárást azonosítja a rendszer általános elnyomó természetével. Abban az országban viszont, ahol az egyetemre jutást nyíltan korlátozták származás vagy politikai nézetek szerint, és sok ember él, akit ezekre hivatkozva ért hátrány, nem irreleváns az a kérdés, hogy ki járhatott egyetemre, és ki nem.[8] A személyes tapasztalatok történelmi perspektívába kerülnek. Tág tere nyílik a múltbeli élmények rendszerré komponálásának és természetesen a személyes sors politikai vonzalmak által is befolyásolt historizálásának.
A rendszerváltás politikai erői elkerülhetetlenül az előző rendszerhez való viszonyukban határozták meg önmagukat. Az önmeghatározások pedig a történelmi emlékezet más-más húrjait pendítették meg az eltérő fogékonyságú közönségben. A rendszerváltás pillanatában mérlegre került a személyes sors, az érdemek, az elszenvedett hátrányok, a méltánytalan előnyök, megszerzett javak és lehetőségek jogszerűsége. A demokratikus legitimáció korszakában elvileg fölöslegessé válik a fennálló hatalom történeti igazolása. A jelek azt mutatják, hogy ez nem teljesen így van. A történeti legitimitás még jó ideig jelentős tényezője marad a politikai küzdőtérnek, mivel az emberek úgy érzik, hogy számít, ki honnan jött, mit hozott magával, és hogy ez a hozomány magyarázatra szorul. 1998-ban a választók jelentős hányadának végső döntésében fontos szerepet játszott, miként vélekednek az MSZP és a kádárizmus viszonyáról, és ennek tükrében miként látják magát az MSZP-t.
A politikai jelen és a közelmúlt között tehát élő kapcsolat van. De ugyan miféle kapcsolat lehetséges a történeti értékelés szakmai kérdései és a politika között, amennyiben feltesszük, sőt elvárjuk, hogy ez a kapcsolat ne a történetírás korrumpálódásának legyen betudható? Hadd vegyek egy egyszerű, noha szerintem egyáltalán nem triviális példát: a Rákosi- és a Kádár-korszak közti folytonosság vagy diszkontinuitás problémáját, amelynek a Kádár-kori története önmagában is érdekes.
A hatvanas évek óta minden reformgondolat hallgatólagos előfeltevése szerint a kettő lényegileg azonos. A tervutasításos rendszer relatív elszegényedést, az elmaradottság növekedését, pazarlást okozott, igazságtalan elosztást jelentett. A szabadságkorlátozás erkölcsileg tette elfogadhatatlanná. A problémák orvoslása nagyjából ugyanazon okokból nem volt lehetséges sem a kemény, sem a puha diktatúra keretei között. Ahogy mondani volt szokás: a rendszer nem volt megreformálható. Ebből következik, hogy a két rendszer ugyanaz, az általa okozott károknak és szenvedésnek csak a rendszer megszüntetésével lehetett véget vetni. A széles közmegegyezés szerint ez történt 1989-ben.
Viszont tagadhatatlan, hogy a két korszakban élni nem volt ugyanaz. Sem a jogfosztottság, sem a kiszolgáltatottság, sem a szabadságkorlátozás szintje, sem az elnyomorítás foka józan ésszel nem összemérhető. A Rákosi-rendszer kibírhatatlan volt. A Kádár-rendszer fénykorában népszerű. Az sem lényegtelen, hogy az egyik alig néhány évig, a másik évtizedekig állt fenn.
A probléma megítélésének erkölcsi következményei vannak mindazokra nézve, akik egyiket, másikat vagy mindkettőt aktívan támogatták, vagy legalább lojálisak voltak hozzá. Nem mindegy, hogy mikor, milyen poszton vagy szerepben és melyikhez. A kérdés megítélése összefügg azzal is, amit a rendszerváltás lefolyásáról és értelméről gondolunk. A két rendszer lényegi azonosságának a tételezése a rendszerváltás értelmének egyik fundamentuma. Akik erre hajlanak, azok kevésbé vevők arra a „komszocos”[9] történetre, miszerint az 1956-os forradalom utáni megtorlás időszakát leszámítva voltaképpen folyamatos rendszerváltás zajlott, amelynek fényében az 1989-es fordulat nem volt más, mint önjelölt, hatalomvágyó csoportok felelőtlen és kártékony előtolakodása. Ha viszont úgy véljük, hogy Rákosiék és Kádár között nincs különbség, akkor hajlamosabbak vagyunk a radikális antikommunizmus álláspontjára helyezkedni: eszerint az 1945 utáni magyar történelem nem más, mint egy Moszkvából támogatott terrorista bűnbanda rablógarázdálkodása. Az utóbbi 50 év nem része a magyar történelemnek, azt a külső elnyomó hatalom és hazai kiszolgálói „csinálták” a nép akarata ellenére és ellenállását brutálisan letörve. Ez a kép a Rákosi-rendszer terrorját és a forradalom utáni megtorlást tekinti a rendszer lényegének, és ezt terjeszti ki vagy alkalmazza a korszak egészére.
A rendszerváltás egyik döntő mozzanata, Nagy Imre és társai újratemetése azért is verte be az utolsó szöget a Kádár-rendszer koporsójába, mert hirtelen megfogható közelségbe került a megtorlások és törvénytelenségek már-már elfeledett és elfojtott élménye. Összezsugorodott az eltelt idő, a rendszer egy pillanatra megint azonossá vált az akasztásokkal. Ugyanakkor ez a kép a kimúlt rendszerről valószínűleg azokhoz áll közelebb, akik radikális elszámoltatást, személyes felelősségre vonást követelnek, akik nem tudják elfogadni sem a békés rendszerváltás elvtelennek tekintett kompromisszumait, sem az utódpártnak tekintett MSZP pozícióit.
Biztos sokan vannak, akik ezt a gondolatsort eleve értelmetlennek tekintik. Lehet például azt is gondolni, hogy a folytonosság vagy diszkontinuitás kérdése a jelenből visszatekintve politikailag valójában nem létezik. A Kádár-rendszer akkor is erkölcstelen és kártékony rendszer lett volna, ha soha nem előzte volna meg a Rákosi-rendszer, és soha nem kényszerült volna a hatalmát terrorral helyreállítani. Ha egész ideje úgy telt volna, mint a „boldog emlékezetű” 70-es évek, akkor is jogos és helyénvaló lett volna az ellenállás. És akkor is megbukott volna, miután kifutotta a neki mért időt. Az emberek pedig szabad választásokon döntöttek sorsáról. Hát igen…
Két dologra hívnám föl a figyelmet. Az egyik: bármilyen választ adunk is a kontinuitás kérdésére, a válasz nagy eséllyel besoroltatik valamelyik politikai rekeszbe. Pedig a lehetséges érvek széles körének elvileg semmi közük a politikai meggyőződésekhez. A másik: naivitás azt hinni, hogy a kérdés eldöntésében elegendő a tényekre támaszkodni. Hogy a konklúzió akadálya az, hogy még „nem tudunk eleget”. A tények önmagukban nem perdöntők. A német történészvita sem tényekről szólt, noha számos tény került a révén a szélesebb közönség látókörébe és ezáltal korábban el nem ismert, legitim pozícióba.[10] A vita sokkal inkább a tények jelentőségéről, allúzióiról, lehetséges politikai és morális értelmezéseiről és ezek következményeiről folyt. Sok függ attól, hogy milyen súllyal és erkölcsi tartalommal ruházzuk föl a tényeket.[11] A tények logikai rendszerezésén túl elkerülhetetlen az erkölcsi mérlegelésük is, ha értelmes interpretációhoz akarunk jutni. Ez viszont a legtöbb esetben nemhogy egyszerűsítené, inkább bonyolítja a dolgot.
A politika teher a történetíráson. Csak nyílt vitában tisztázódhat, milyen nehézségeket kell legyűrnie a jelenkor-történeti leírásnak, hogyan befolyásolják a közelmúlt bemutatását a múltról alkotott korábbi képzeteink és a jelenkori politikai közeg, amelyektől egyelőre nem áll módunkban függetleníteni magunkat. Amíg a történetírás úgy tesz, mintha ezek a problémák nem léteznének, addig mindenki gyanúba keverhető, hogy nem a történelem hiteles rekonstrukcióján fáradozik, hanem valamely politikai érdek igazolásán. Amíg nem terítjük ki a kártyáinkat, mindenki megvádolható azzal, hogy cinkelt lapokkal játszik.
Jegyzetek
[1] A 80-as évek közepi híres Historikerstreit angol nyelvű összefoglalója: Forever in the Shadow of Hitler? Humanities Press, New Jersey, 1993. A viták sorában feltétlenül említendő az, amelyet Daniel Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners című könyve váltott ki 1996-ben. Goldhagen részletes taglalása és kritikája: Karsai László, Beszélő, 1997 júniusa; és Deák István, BUKSZ, 1997. őszi szám. Továbbá Karsai László és Pelle János vitája ugyancsak a Beszélőben, 1997. november, december.
[2] A nácizmus és kommunizmus kérdéskörében nézeteinek vázlatos összefoglalása: Joachim Gauck: A szembenézés nehézségei. In. Évkönyv, 1998. 1956-os Intézet, Budapest, 1998, 9–17. o., különösen a 15–17. o.
[3] A Walser–Bubis-vitáról l. az Economist tudósítását, 1998. december 18.; valamint Tamás Pál írását a Magyar Hírlap 1999. január 27-i számában.
[4] Goldhagen említett könyve fő állításának, miszerint a németek úgyszólván a génjeikben hordozzák a gyilkos antiszemitizmus kódját, amelyet ezért az emlékezet által folyamatos represszió alatt kell tartani, ebben a kontextusban van különös jelentősége. Ha az antiszemitizmus atavisztikus indulat, akkor az egyetlen hatásos ellenszer a folyamatos emlékezés, felidézés és ima represszív, megváltó ereje (ez is ősi, zsidó-keresztény toposz). Aki a szigorú rituálét lazítani akarja, megidézi az elfojtott gonosz szellemet.
[5] A „Fekete könyv” kavarta vitáról: Molnár Miklós: Pestis vagy kolera. Kritika, 1998/10.; Litván György: Vita a kommunizmusról és a „Fekete könyvről”. Évkönyv, 1998. 1956-os Intézet, Budapest, 1998, 299–302. o. L. még a Beszélő 1998. novemberi, A francia szellem című összeállítását, benne főképp Hahner Péter recenzióját.
[6] Egy példa a képlet bonyolultságára: Furet nagyszabású kommunizmus-eszmetörténeti művében említi, hogy a belga és a francia kommunista párt a Komintern 1939. szeptemberi utasításának megfelelően felemelte szavát a Németország elleni „agresszív imperialista háború ellen”, amelyet országaik folytattak. Franciaország veresége után a megmaradt Vichy-országrészben Pétain kormányzata a nemzeti megújuláson, „új rend” megteremtésén fáradozott, Drumont és Maurras szellemi nyomdokain haladva. A német fasizmust tekintették sikeres és irigyelt modellnek. Ezenközben a németek által megszállt országrészben Sztálin és Hitler újkeletű szövetségén felbuzdulva 1940 nyarán a francia kommunisták ajánlották föl a német elöljáróknak, hogy amennyiben engedélyezik a kommunista párt működését, ők azonnal nekilátnak a vichyi rendszer elleni általános felkelés előkészítésének. Az olvasóban fölmerülhet a kérdés, hogy mindezt látva vajon mit gondolhattak magukban a Párizsban dőzsölő német tábornokok. L. F. Furet: Le passé d’une illusion. Paris, Gallimard. 379, 385–386. o.
[7] Ahogyan Bibó írta: „Magyarországon 1945 után a legtisztességesebb konzervatívnak is el kell azon gondolkodnia, hogy mit is akar voltaképpen konzerválni.” A magyar demokrácia válsága. In. Bibó összes művei. III. kötet. Gondolat, Budapest, 1989, 452. o.
[8] A sérelmek, hátrányok általánosításának és visszavetítésének vannak ésszerű határai. Például annak a gyárosnak az unokája, akitől 1948-ban vették el a gyárát, 50 év múltán személyes kudarcaiért már nehezen hivatkozhatna az egykori, nagyszüleit ért sérelemre. De hasonló határ a szabadságkorlátozás mértékének, a diktatúra keménységének változása is. A 80-as években a felvételi vizsgák sikere már döntően a felkészültségen és a szerencsén múlott.
[9] Nagy W. András nyelvi leleménye.
[10] Például Hillgruber beszámolója a keleti frontról: a szívós ellenállás az orosz katonák brutalitásától védte a helyi német lakosságot – és egyben védte a haláltáborok zavartalan tovább üzemelését.
[11] Az egyik ide kívánkozó példa a holocausttagadás. A zsidó népirtás tényét tagadó neonácik, akiket helytelenül „revizionistáknak” tartanak (erről l. Hayden White: A történelem terhe), tökéletesen félreértik a dolog jelentőségét. A tagadók ugyanis a legtradicionálisabb pozitivista hagyományt tartják fönn, és persze azon belül hazudnak. Az igazi náci azonban nem tagadja a holocaustot, hanem büszke rá. Hitler egyetlen maradandó művének tartotta öngyilkossága előtt, hogy zsidótlanították Európát. Az igazi revizionista tehát az, aki ellenkezőleg ítéli meg a holocaust erkölcsi jelentőségét, nem tagadja a létét, hanem helyesli azt. A sunyi neonáci, aki a tagadással akarja tisztára mosni holt vezérei emlékét, viszont csak azon kesereg, hogy a terv nem sikerült. Hiszen fő érve az, hogy vannak még zsidók. A másik idevágó és talán közelebbi példa: az említett „fekete könyv” bírálói három dolgot emelnek ki: a tömeggyilkosságokat nem lehet a kommunista rendszerek fő jellemzőjeként beállítani; a bűntetteket nem lehet a kommunista elvekből levezetni; az áldozatok számát eltúlozzák. (In. Litván, i. m. 300. o.) A tömeggyilkosságokkal kapcsolatos „tények” a könyv bírálói szerint tehát csak az egyik és talán nem is a legfontosabb területet képezik. De ha az első két felvetést elvetjük, akkor tulajdonképpen mit számít, hogy csak 20 vagy tényleg 70 millió áldozatról van-e szó?
- Játéktér [8]