Az alábbi két dokumentum, melyeket annak idején én fogalmaztam, bizonyára nem a legfontosabb adalék e korszakos nap történetéhez, de azért szerintem nem érdektelenek. Az egyikből az derül ki, amiről a visszaemlékezésekben nemigen esik szó, hogy ti. az előkészületek elég komoly személyi súrlódásokkal is jártak. Ennek persze nem a személyes oldala az érdekes. Csupán olyasmi volt a szerepem ebben, mint a madzagé, melyet egy telített oldatba mártanak: történetesen az én személyem körül kristályosodott ki a TIB helyzetének egész ellentmondásossága, mert bár látni mások is látták ezt az ellentmondást, de életkori, társasági és talán személyiségi adottságaimnál fogva én voltam az, aki ezt szóvá is tehette s tette. A másik dokumentum pedig azt világítja meg, ami e személyi súrlódás voltaképpeni alapja volt, s amiről ettől függetlenül szintén nem esik szó: a TIB és a hozzátartozók hosszú hetekig hallani sem akartak egy nagyszabású tömegdemonstrációról. De talán érdemes röviden fölidézni, voltaképpen miről is volt szó (az én olvasatomban, persze).
1989. március 15-én, a Televízió előtt a tüntetés egyik szervezőjeként azzal búcsúztam a közel százezres tömegtől: JUK! Vagyis: júniusban újrakezdjük. Persze nem attól jő el a hajnal, hogy a kakas kukorékol; nyilvánvaló volt: ha egyszer március 15-én százezer ember összeszedte a bátorságát, hogy hitet tegyen a nemzeti függetlenség és a demokrácia mellett, az emberek június 16-án sem fognak otthon kuksolni. Világos volt, hogy ezen a napon a létszámban és befolyásban egyre gyarapodó független szervezetek az utcára fogják vinni híveiket. Pontosabban: az emberek az utcára mennek majd, minden fölsőbb hívás vagy utasítás nélkül is.
A TIB ekkoriban teljes joggal úgy érezte: elérkezett az ő napjuk. Hiszen ha sikerül elérni, hogy azonosítsák és tisztességgel eltemessék Nagy Imre és mártírtársai földi maradványait, ez egyszersmind a forradalom s a többi kivégzett és meghurcolt forradalmár rehabilitálása is. Jelképesen, persze, de hát ez csupán az első lépés a jogi és a politikai-történelmi igazságtétel felé. A TIB vezetőinek ugyanakkor tudniuk kellett azt is: június 16-a nemcsak az ő napjuk lesz. Mint ahogy ’56 ügye – bármennyire is ők a közvetlenül érintettek – nemcsak az ő ügyük, hanem az egész nemzeté, pontosabban mindazoké, akik forradalomként gondoltak a forradalomra. Számolniuk kellett tehát vele: ha nem mennek a dolgok elébe, június 16-a nélkülük fog lezajlani.
A TIB Hegedűs B. Andrást bízta meg az újratemetés előkészítésével, s közreműködésre kérték a független szervezeteket. Az SZDSZ Mécs Imre és dr. Danis György mellett engem bízott meg, hogy a megbeszélések során képviseljük a szervezetet. A Fideszt Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán, az MDF-et Lezsák Sándor és Szabó Béla, a kisgazdapártot Bene Kálmán és Dragon Pál képviselte, és volt még néhány résztvevője a megbeszéléseknek az akkoriban kisebb – de persze fontos – szervezetek képviseletében is. Azt hiszem, nyugodtan fogalmazhatok többes számban: bennünk, a független szervezetek megbízottjaiban visszatetszést keltett, hogy HBA próbált bennünket távol tartani a tényleges, sok esetben politikai természetű döntésektől, s szerepünket igyekezett pusztán a technikai kivitelezésre szorítani. Módszere az volt, hogy először a kivégzettek hozzátartozóival megbeszélte, amit jónak látott megbeszélni, azután ennek eredményét a TIB képviselőivel elfogadtatta, s nekünk többieknek már az özvegyek és a TIB megmásíthatatlan akarataként prezentálta a döntést. Közben pedig, a színfalak mögött, tárgyalások folytak a hatalom birtokosaival. Csak egyetlen, talán meggyőző példa a helyzet visszásságára: tőlünk, a független szervezetek képviselőitől soha senki nem kérdezte meg, óhajtjuk-e, hogy Németh Miklós és társai díszőrséget álljanak a koporsóknál. Pedig ez, ugye, a tagsággal, vezetőséggel, politikai programmal rendelkező független szervezetek számára nem akármilyen horderejű kérdés volt. Én egyébként elleneztem volna a dolgot, mert az az elvem: a pacal csak váljon el a májtól.
Szinte minden fontosabb döntésből ki lettünk volna zárva, ha hagyjuk magunkat, de szerencsére nem hagytuk, s így sikerült elérnünk, hogy ne fulladjon botrányba ez a nap. Mert bizony (ezt talán ma már ők is belátják), ha szolgaian meghajlunk a hozzátartozók és a TIB akarata előtt, még ma is ott bukdácsolnánk a Köztemető sírjai közt. Arról volt ugyanis szó, hogy az özvegyek és a TIB vezetői mindvégig a temetőhöz ragaszkodtak mint helyszínhez, s szinte ellenségesen viszonyultak a gondolathoz, hogy valamiféle „tüntetés” vagy „demonstráció” is legyen ezen a napon, amelyen százezres vagy még nagyobb tömeg vesz részt (ők eredetileg nyolc-tízezer résztvevővel számoltak). Mindez emberileg érthető, de mégiscsak életidegen, a helyzettel nem számoló attitűd volt. A részletekben nem akarok elveszni: a közölt dokumentumból kiolvasható, mit gondoltam s gondolok róla.
E dokumentumból voltaképpen kiolvasható az is, hogy végül mi fordította meg a dolgot: Pongor Sándor rendőr alezredestől ugyanazt hallották a TIB vezetői és az özvegyek, amit tőlem és a többi szervezet képviselőitől. Nevezetesen: legalább százezres – de inkább nagyobb – érdeklődő tömeggel kell számolni; ekkora tömeg a temetőben nem „mozgatható”; a főváros közlekedése megbénul – ergo: valamely köztéren kellene lebonyolítani a szertartás ravatalozási részét. Erre a beszélgetésre Pongor alezredessel egyébként az egyik temetői terepszemle során került sor, amelyre – a helyzet említett fonákságára jellemző módon – nem hívtak meg ugyan, de Gulyás Zsuzsi, HBA titkárnője, akit Szegedről ismertem, megsúgta, hogy lesz egy ilyen temetőbejárás: menjek el. Pongorral ismertük egymást: 1988 novemberében, a Memento Brassó! tüntetésen, melynek egyik szervezője voltam, ő verette meg a tömeget, s március 15-e előtt is ő fenyegetődzött, hogy majd ez lesz meg az lesz, ha nem fújjuk le a tüntetést. Én egyébként nem igazán haragudtam rá: ő csak azt tette, amire a politikai vezetéstől utasítást kapott; egyébként meg világosfejű, életszerű, tárgyalóképes figura volt. Ebben az ügyben különben sem ellenfelekként álltunk szemben, és ismétlem: szóról szóra ugyanazt mondta, amit én. Ezt fogalmaztam meg följegyzésemben a soron következő megbeszélésünk számára. A TIB-ből olyanok, mint például Erdélyi Tibor vagy Regéczy-Nagy László, már korábban is hajlottak az általunk, „függetlenek” által képviselt álláspont elfogadására, Rácz Sándor pedig, miután hazajött amerikai útjáról, s bekapcsolódott az előkészületi munkálatokba, mindvégig mellettünk állt. Így történt, hogy végül az özvegyek is – akiktől HBA minden módon igyekezett távol tartani bennünket – belenyugodtak abba, amiről hetekig hallani sem akartak: ravatalozás, beszédek, koszorúzás, nagy tömeg a Hősök terén, szűkebb körű temetés a 300-301-es parcelláknál.
Végezetül még két személyes adalékot szeretnék elmondani erről a napról. Az egyik, hogy mennyire megkeserítette a szájam ízét, amikor reggel a Hősök terén azt láttam: Lezsák Sándor MDF-karszalagokkal látta el a szervezőit, fölrúgva ezzel a megállapodást, miszerint nem használjuk a gyásznapot a független szervezetek önreklámozására (a mi szervezőinken, kinn a temetőben egy kis karszalag volt, rajta mindössze ennyi: 301; Danis Gyuri annyit gyártatott belőle, hogy bőven jutott volna a Hősök terén ügyködőkre is). Bennem ekkor tudatosult, hogy az MDF nem arra megy, amerre – akkoriban még közösen – az SZDSZ, a Fidesz és a többi független szervezet. A másik: mereven tartva magam a megállapodáshoz, miszerint csak akkreditált stáb forgathat kinn a temetőben, a Vágvölgyi B. András pásztorolta BBC-stábot úgy kidobtam a sírok közeléből, hogy csak úgy nyekkent. Fél Európa maradt így mozgó riportképek nélkül – de hát a megállapodás az megállapodás. Ma már azt gondolom: talán lehettem volna rugalmasabb – de az vesse rám az első követ, aki végigcsinált már egy efféle tömegtüntetést, annak minden idegességével, izgalmával, percenként improvizált döntésével.
Mert bárhogy írjuk is körül: 1989. június 16-a a Kádár-rendszer legnagyobb tömegtüntetése volt. Nem spontán tüntetés, mint a többi, s nem is teljesen független a hatalom akkori birtokosaitól – de talán jól is volt ez így: kiszámíthatatlan volt, Grószék hogyan reagáltak volna egy százezres spontán tömegre. Nekem ez a nap az elmondott előzmények miatt nem lehetett maradéktalanul fölemelő élményem (szemben március 15-ével), de máig emlékszem: a kivégzettek listáját hallgatva – pedig senki hozzátartozóm nem szerepel a kivégzettek között – egyszer csak föltört belőlem a zokogás, s emlékszem a beszédek egynémelyike kiváltotta katarzisra is.
Mégiscsak nagy, a Kádár-korszakot lezáró nap volt. Örülök, hogy másokkal együtt én is ott csetlettem-botlottam a megszervezésében. Éppen ezért nézem kedvetlenül, hogy utólag sokan politikai mítoszt próbálnak fabrikálni belőle: elhallgatásokkal, egyoldalú kiemelésekkel, a hangsúlyok ide-oda tologatásával, utólagos visszavetítésekkel. Pedig szerintem meg kellene hagyni olyannak, amilyen volt.
Feljegyzés a május 18-i megbeszélés számára
Az elmúlt két ülésen kiderült: a június 16-i gyásznap és temetés lebonyolítása, ahogyan az előzetes terv alapján elképzeljük, szinte átláthatatlan és megoldhatatlan technikai/szervezési feladatok elé állítja azokat, akikre éppen a szervezési és technikai feladatok hárulnak (Bene Kálmán, Danis György, Deutsch Tamás, Dragon Pál, Rajk László, Rockenbauer Zoltán, Szabó Béla, Szilágyi Sándor, hogy csak a „külsősök” közül említsünk néhányat). A gondot – röviden – az okozza, hogy a temető
a) a város szélén, nehezen megközelíthető helyen van;
b) bokros, ligetes kiépítésű, ezért a hasznos hely rendkívül szűkös; 30-40 ezernél több embert ott legfeljebb tárolni és lökdösni lehet, de nem mozgatni. Ezért szinte lehetetlen megoldani a legfontosabb feladatot, ti. hogy
c) a 300-301-es parcella környékét (a temető legtávolabbi zugát) és az oda vezető keskeny utakat fenn kell tartani és biztosítani a szűkebb értelemben vett temetés számára.
15-én többen kimentünk a helyszínre; a jelen voltak többségének, beleértve a rendőrség megbízottjait, például Pongor Sándor alezredest, ugyanez volt a véleménye. Tudomásul kell vennünk, hogy a temető ekkora és ilyen adottságú. Ezen nem tudunk változtatni. (A rendőrség határozottan ellenzi, hogy a temető falát megnyissuk; [Ez Dénes János ötlete volt, mondván: a százezres tömeg majd a temető mögötti réten állva nézi végig a szertartást (Sz. S.).] ők éppen hogy őrizni akarják a falakat, nehogy ott beáramoljon, beugráljon a kíváncsiak hada.)
A múlt héten abban maradtunk: gondoljuk még egyszer végig az alternatívákat. Az alábbiakban felvázolunk négy verziót, az előnyök és hátrányok számbavételével (melyeket persze mindkét oldalon ki lehet még egészíteni). Ezek mérlegelésével kellene 18-án végleges döntést hoznunk, s azután ahhoz ragaszkodnunk. Gondoljuk tehát végig őket.
Előtte azonban abból kellene kiindulnunk, hogy ebben az egész ügyben két szempontot, kétféle célt kell figyelembe vennünk:
1. Az özvegyek és hozzátartozók szempontjait, kegyeleti szempontjait, melyek minden más megfontolásnál előrébb valóak.
2. A várhatóan 2-300 ezres „érdeklődő” tömeg szempontjait, melyeket a lehetőségek szerint, de azért messzemenően figyelembe kell venni. Gondoljuk meg: a nemzet 30 éve vár erre a napra, hogy szabadon, félelmek nélkül leróhassa kegyeletét a forradalom mártírjai előtt. Több tízezren, minden szervezés nélkül, különrepülőkön, vonatokon és buszokon érkeznek Pestre.
E fenti két szempont összehangolásában nincsen tökéletes, ideális megoldás, hiszen a hozzátartozók érzelmeit az határozza meg, hogy szeretteiktől, férjüktől-apjuktól 30 év után végre elbúcsúzhatnak, megadhatják a végtisztességet nekik, míg a nemzet, a társadalom érzéseit megjelenítő tömeg érzelmeit pedig az határozza meg, hogy hitet tegyenek a forradalom emléke mellett, és elítéljék a megtorlást, a harminc éve tartó hazugságokat stb.
Itt tehát csak jó és kevésbé jó kompromisszumok lehetségesek. Az a jó kompromisszum, amely a 2-300 ezres tömeg számára úgy ad részvételi lehetőséget e korszakos nap eseményeiben, hogy a legkevésbé zavarja a kegyeleti szertartás személyességét.
Ezt úgy lehet szervezési/technikai megoldásokkal biztosítani, hogy a ravatalozást és a szűkebb értelemben vett temetést időben és/vagy térben kettéválasztjuk.
I. sz. variáció: Ravatalozás a temetői főút köröndjén
Előnyei:
– a hozzátartozók többsége mindeddig ehhez ragaszkodott, mert ez hasonlít leginkább egy normális temetéshez;
– a koporsókat nem kell a temetőn kívülre szállítani, illetve onnan beszállítani.
Hátrányai:
– a temetőbe kivonz minimum 150, de inkább 2-300 ezer embert;
– reggel 8-tól este 7-ig közlekedési dugók lesznek Kőbányán;
– a temető kb. egy-másfél óra alatt „eldugul”, ami lehetetlenné teszi a tömegmozgatást. Ti. hiába kérjük, hogy menjenek haza: túl közeli a temetés helyszínének csábítása, hogy hátha valahogy mégis jelen lehet a temetésnél, ha már kijött az ember;
– a rendezők feladata rendőri jellegű; a tömeget taszigálni, féken tartani, az emberekkel vitatkozni: mindenkinek nagyon kellemetlen;
– a tömeg kénytelen letaposni a sírokat: ezt a tényt utólag kihasználhatják ellenünk;
– a temető behangosítása szinte lehetetlen: a ligetes kiképzés, a fák és bokrok miatt összevissza megtörik a hang, visszhangzik az egész temető; sok hangszóró kell kilométeres zsinórokkal; recsegni-ropogni fog némelyikük stb.;
– ha valaki egy nagyobb csoport közepén áll, se inni, se pisilni, se hazaindulni nem tud. Ha rosszul lesz valaki, mentőt csak ordibálás, hisztéria árán lehet hívni; a mentő a tömegben, a sírok között nem tud közlekedni;
– ahogy a kijutás, a hazajutás is hihetetlenül nehézkes – beleértve a hozzátartozók és a meghívottak hazajutását is, hiszen a tömeg ott áll, hogy letehessen egy-egy szál virágot a sírokra.
Összegezve: az eredmény 2-300 ezer frusztrált, ideges, a rendezéssel elégedetlen, kiszámíthatatlan reakciójú tömeg;
– a temetési szertartás személyes voltát megzavarják a tumultuózus jelenetek, szóváltások a kordonnál stb.
II. sz. variáció: Sajtón (rádió, tévé, újságok) felszólítani mindenkit: maradjon otthon, nézze a tévé egyenes közvetítését
Előnyei:
– a gyásznap jellegéhez igazodik;
– ha valóban otthon maradnak az emberek, nincs tumultus.
Hátrányai:
– nem maradnak otthon az emberek, mert nem kapnak cserébe semmi személyes részvételi lehetőséget;
– ergo: ott vagyunk, ahol a part szakad.
III. sz. variáció: Ravatalozás köztéren a) Hősök tere, b) Kossuth tér
Előnyei:
– semmit nem kell változtatni az eredeti forgatókönyvön, csupán a helyszínt a temetői körönd helyett a Hősök terére vagy a Kossuth térre áttenni;
– a tömeg részese az eseménynek, és mégsem zavarja a szertartást;
– a szervezési, tömegmozgatási feladatok világosak, megoldhatók (például a Hősök tere eleve be van hangosítva);
– a kőbányai közlekedést nem 9-10, csupán 2 x másfél órára kell biztosítani;
– maga a temetés (a lehetőségekhez mérten) bensőséges, személyes lehet;
– a 2-300 ezres tömeg hallja a ravatalozásnál elmondott beszédeket + a független szervezetek képviselőit, így indulatai és feszültségei elvezetődnek (nem lesz frusztrált, kiszámíthatatlan reakciójú).
Hátrányai:
– a hozzátartozókban talán feloldhatatlan ellenállás él a gondolatra, hogy a koporsókat a temetőn kívül ravatalozzák fel s végigcipeljék a városon;
– ezt viszont ellensúlyozhatja, hogy a temetőben csak az lesz kint, akinek ott dolga van; nincs lökdösődés, rendfenntartás stb.;
– a hozzátartozók, bajtársak, a protokoll, a sajtó kijutását a temetőbe meg kell szervezni;
– a meghívottak listáját össze kell állítani.
IV. sz. variáció: Ravatalozás 14–15-én [a) a volt Kúriában, b) az Akadémia előcsarnokában, c) a temetőben]
16-án este ellenzéki nagygyűlés [A nagygyűlés természetesen a nemzeti gyásznap jellegéhez igazodik: nincs transzparens, nincsenek jelszavak és szabályosann (az 1989. III. tv. előírásainak megfelelően) be lesz jelentve.] [a) a Hősök terén, b) a Kossuth téren]
Előnyei:
– időben/térben széthúzza a több százezres tömeget;
– a 16-i napon, a szertartáson csak az lesz jelen, akinek ott dolga van;
– az esti nagygyűlésen a tömeg indulatai megfogalmazódnak s így elvezetődnek.
Hátrányai:
– épp a 16-i, korszakos napon a tömeg nem igazán lesz részese az eseményeknek; tehát:
– félő, hogy sokan mégis kimennek a temetőbe;
– plusz két napra kell rendezőket kiállítani (így is gondoskodnunk kell róla, hogy mivel 17–18-án tízezrek jönnek majd ki a temetőbe letenni egy szál virágot, ez rendben történjék);
– gondoskodni kell arról is, hogy akik csak 16-án jönnek Pestre, azoknak a koszorúit kijuttassuk a temetőbe;
– az Andrássy út a Köröndtől a Hősök teréig fel van túrva – viszont a Hősök tere a legnagyobb és leginkább flexibilis tér;
– a Kossuth tér kissé szűkös, és a Parlament közelsége zavaró lehet.
A Hősök terén rendezendő ravatalozás és megemlékezés forgatókönyve
Alapelvek:
– a ravatalozást és megemlékezést a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, a Politikai Foglyok Szövetsége, az Ellenzéki Kerekasztal pártjai és szervezetei, a Republikánus kör közösen és egyetértésben rendezik;
– a gyülekezést és a rendezvényt az 1989. III. tv. (gyülekezési törvény) előírásainak megfelelően, szabályosan be kell jelenteni;
– a megemlékezés jellege: nem tüntetés, hanem a nemzeti gyásznaphoz igazodó megemlékezés; ezért:
– semmiféle teátrális jelenetre és szcenárióra nincsen szükség;
– nincsenek transzparensek és jelszavak (kivéve: a résztvevő szervezetek nevét);
– a ravatal mögött egy nagy nemzetiszínű (esetleg lyukas) zászlót és egy nagy fekete drapériát kellene elhelyezni;
– a hat koporsó mögött ott állnának a kivégzettek, illetve megöltek fényképei; a hatodik koporsó mögött például az a kép, amelyen egy utcai kis fabrikált kereszt van, egy ismeretlen harcos sírjele.
Forgatókönyv:
gyülekezés: 10-től, koszorúzás: 10-től 12-ig (alatta: gyászzene + a koszorúfeliratok beolvasása), harangzúgás: 12.30-kor
Himnusz, utána az öt beszéd: 12.40-től 13.15-ig
a ravatal elbontása, a koszorúk összegyűjtése 13.15-től 13.45-ig (alatta: a 277 /?/ kivégzett listája, majd gyászzene)
A temetőbe indulókat a Népstadion út ligeti szakaszán várakozó autók (taxik, magánautók vagy buszok?) szállítanák.
Az elvonulás alatt felolvasnánk a kelet- és közép-európai független szervezetek részvéttáviratait (Szolidaritás, Charta, Észt Népfront, a keletnémet evangéliumi békemozgalom stb.).
Szervezési feladatok:
1. A temetői rendező gárda kiállítása + felelős .... fő
2. A Hősök téri rendező gárda kiállítása + felelős .... fő
3. Mindkét helyszínen a tévékamerák helyének biztosítása.
4. Mindkét helyszínen a hangosítás biztosítása.
5. Felmérni a meghívottak körét (TIB + Pofosz) + szállítóeszközök biztosítása (kerekasztal).
6. A rendőrséggel egyeztetni a közlekedési/gyülekezési útvonalakat.
7. A Hősök terére a nagy zászló, a fekete drapéria és a tablók elkészítése/beszerzése.
8. A Hősök terén a koszorúzási körforgalom biztosítása (célszerű: vasrácsokkal).
9. A koszorúszövegek begyűjtése és eljuttatása a „házigazdához” (hét ember kell hozzá: egy olvassa a mikrofonba a szöveget, kettő a keze alá dolgozik, akiknek szintén két-két ember szállítja a szövegeket).
10. Gondoskodni elegendő mentőről, lajtos kocsiról, mozgó WC-ről.
11. Kijelölni a sajtó számára nyilatkozókat (természetesen a hozzátartozókon kívül); a TIB és a Pofosz egy-egy képviselőjén kívül a többiek összesen három személyt jelöljenek ki erre a feladatra. (Erre az egészre azért van szükség, nehogy „bezavarjon” az előkészítésbe valami fals hang.)
12. Felszólítani a sajtót, hogy a – várhatóan két-három és rendkívül rövid – nyilatkozatunkat, felhívásunkat szó szerint közöljék a napilapok.
13. Elérni, hogy a televízió egyenes adásban közvetítse az eseményeket. Kikötni, hogy az esti összefoglaláskor: a) az összes szónok nevét írják ki és b) saját hangjukon is szólaljanak meg a képernyőn (ne csupán a kommentátor összefoglalásában). Célszerű a tévé-összefoglaláshoz – miként például május 1-jén – átvevő stábot kijelölni (például Makk Károly, Mécs Imre és Rajk László).
14. Június 15-én sajtótájékoztatót kellene tartani. (Gondoskodni kell profi tolmácsokról.)
Az öt beszédnek + a táviratoknak (angol fordításban) ekkorra kész kellene lenniük és sokszorosítva a rendelkezésünkre állniuk. Célszerű volna a hozzátartozóknak is megjelenniük, hogy ezzel elejét vegyék a sajtó ostromának.
15. A 17-18-i temetői zarándokláshoz rendezői gárdát kell kiállítani .... fő
16. Ahol és amikor szükséges, díszőrséget kiállítani (ravatal, sírok, a sírokhoz vezető út stb.) .... fő
17. 15-én este, a fő műsoridőben ismertetni a tévénézőkkel a másnapi forgatókönyvet. Felszólítani mindenkit, hogy a) a Hősök terére ne hozzanak transzparenseket, b) a koszorúzni kívánók az erre kijelölt helyen gyülekezzenek, c) a temetőbe senki ne menjen ki.
18. Költségek?
Feljegyzés a TIB vezetőségének
Kedves barátaink!
Szilágyi Sándor, a június 16-i gyásznap előkészítésével megbízott képviselőnk, tudomásunkra hozta, hogy a TIB egyes vezetői (közelebbről: Hegedűs B. András) sorozatosan kétségbe vonja az ő megbízatását és kompetenciáját bizonyos politikai természetű kérdésekben.
Különösen érthetetlen ez azok után, hogy írásban is tudomásotokra hoztuk: a 16-i gyásznap előkészületeként megjelenő felhívások szövegét Mécs Imre és Szilágyi Sándor ellenjegyzi szervezetünk nevében.
Szeretnénk most még egyszer leszögezni: teljes a bizalmunk Szilágyi Sándor iránt. Szervezetünk álláspontját eddig is korrekt módon képviselte. Ezt a bizalmat most azzal is szeretnénk nyomatékosabbá tenni, hogy az általatok létrehozott ún. válságstábba teljes körű képviselőnkként – Mécs Imre és Magyar Bálint mellett – Szilágyi Sándort delegáljuk. Felhívások ellenjegyzésével továbbra is Mécs Imrét és Szilágyi Sándort bízzuk meg.
Kérjük a fentiek szíves tudomásulvételét.
Budapest, 1989. május 30.
Baráti üdvözlettel
Magyar Bálint, Kőszeg Ferenc
A szerkesztőség szerette volna, mind Szilágyi Sándor, mind Hegedűs B. András leírásában bemutatni a temetés előzményeit. Hegedűs B. András a későn érkezett felkérésünknek most nem tudott eleget tenni.
Reméljük, hogy készülő írását hamarosan közölhetjük.
(A szerk.)
„Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésének előkészítéséről, a politikai és szervezési vitákról s magáról a nemzeti gyásznapról alkalomadtán szívesen beszámolok, akár részletekbe menően is. Most csupán annyit: nem hinném, hogy tíz év távlatából az előkészítés egyik fontos epizódja bemutatható lenne két különböző korú, illetve múltú, különböző mentalitású, de egyformán elkötelezett politikus-szervezőnek, az eredményt végül nem befolyásoló nézeteltérésén keresztül.
Hegedűs B. András”