1987 januárjában enyhe tél volt Chicagóban. Miközben a Windy City előre jelzett mínusz 20–40 fokos tele nem akart beköszönteni, otthonról a közlekedés megbénulásáról, hóviharról, régóta nem tapasztalt hideghullámról számoltak be a hajnali telefonok. Háztartásbeliként kiéhezetten vártam a híreket a hazai hó alól.
Meg kellett szoknom, hogy a normális polgári életet élő, magányügyekbe merült chicagóiak számára a ház, az utca, a tömb, a kerület, a város a természetes dimenziók, és csak a rendkívüli beavatkozást igénylő helyzetekben vetnek pillantást a megye, az állam, a szövetség, a földrész eseményeire. Magyarországon viszont sorsfordító országos kérdések töltötték be a magánbeszélgetések tereit. Otthoni „osztályharcainkról” szóló beszámolóimat úgy figyelték amerikai barátaim, mint egzotikus bennszülött bohózatot.
Gyermekmeseként hallgatták, hogy gazdasági munkaközösségnek, szövetkezeti szakcsoportoknak hívjuk a magánvállalkozók társaságát, hogy a vállalati tanácsok által vezetett vállalatoktól reméljük, hogy piaci versenyt fognak produkálni, és a pártállami irányítást felváltja az érdekcsoportok vállalati nyilvánosság előtti egyeztetése. Hitték is, nem is, hogy a „fejlesztési alapok átadását jegyző információs központnak” titulált valami nem más, mint a tőzsde előhírnöke. Hitték is, nem is, hogy egy Fordulat és reformnak (FR) elnevezett vitairattal akarjuk megállítani az állami támogatásra ácsingózó állami nagyvállalatok koncentrált támadását.
A University of Chicago könyvtárában bújom az elérhető napilapokat, bámulom a tévéhíradókat, és bármit megadnék – ha lenne bármim –, hogy otthoni hírekhez jussak. Amikor eljöttünk, 1986 szeptemberében, dolgozatunk utolsó vitái zajlottak, még nem is készült el a Nyilvánosság-fejezet. Halasztgatták az októberre tervezett KB-ülést, amelyet meg akartunk előzni, hogy az ülés előtt nyilvánosságra kerüljön a gazdaság katasztrofális helyzete.
Csapatunk ugyan átverte 1983–85-ben a vállalati rendszer részleges reformját, de sem a bank-, sem az adórendszer reformjára nem került sor. Kádárt csak a „dzsídípízés” tudta lázba hozni. Az intézményi reformoktól tartott, nem tudta, de érezte, hogy ezek korlátozzák diszkrecionális jogait. Nem tudott a fiskális transzparenciáról, de érezte, hogy minél átláthatóbb egy rendszer, minél inkább csak a nyílt versenyben elért pozíciók számítanak, annál inkább csorbul az osztogatás-fosztogatás hatalma. Mindenesetre 1984. április 17-én, azon a KB-ülésen, amelyen az említett reformlépéseket kellett volna elfogadni, nem ezekről, hanem 3–5 százalékos növekedésről beszélt. Igaz, ekkorra javult a gazdaság egyensúlyi helyzete, nem kellett Marjai József miniszterelnök-helyettesnek „kézi vezérléssel” megállítania minden vagont a határokon a külkereskedelmi egyensúly érdekében, Fekete Jánosnak nem kellett naponta bűvészkednie az ország likviditásával, de ahogy Pulai Miklós, akkori OT-elnökhelyettes mondta, politikai vezetőink félreértették azt a tényt, hogy a nyakunkon már kevésbé szoros a hurok. Azt hitték, hogy meglazult a kötél, holott a nyakunk vékonyodott el a megszorító gazdaságpolitika (a restrikció) következtében.
A Jaruzelski-puccsot követő fizetési válságra reagáló gazdasági kiigazítás éppen 1984-re hozta meg első eredményeit. Javult a termelékenység, a külkereskedelmi forgalom akkori árakon közel egymilliárd dollárnyi pozitív szaldót mutatott, a stagnálást 2,5 százalékos növekedés váltotta fel. A napi sajtó viszont hangos volt a rendszer oszlopait jelentő szocialista nagyvállalatok sirámaitól: őket „sújtotta” a nem kellően „szelektív” restrikció. 1985-ben kettős hatás érte őket: a némileg decentralizálódó irányítási rendszer, a kiterjedő vállalati önkormányzat, az ésszerűsödő exportösztönzés hatására a nagyon gazdaságtalannak tűnő, nem rubel elszámolású exportot leállították, a fellazult rubelelszámolás hatására pedig a korszerűtlen rubelexportot teljes gőzzel erőltették.
A kádári intenciók az 1985-ös pártkongresszust, majd az új ötéves tervet irreális irányba vitték. Az akkori szerkezetben minden százaléknyi többletnövekedés legalább kétszázaléknyi fizetési és külkereskedelmi mérlegromlást eredményezett. A nagyvállalatok, beleakaszkodva a kádári lendítésbe, megnövelték alkalmazottaik keresetét (a reálkereset 2 százalékkal nőtt a korábbi évek csökkenése után), sorban álltak a támogatásokért, és egyetlen év alatt tönkretették a három év alatt elért egyensúlyjavulást.
Pulai Miklós az ötéves terv katasztrofális induló évét, amelyben a fizetési mérleg egyensúlya felborult, és háromszorosára nőtt a költségvetési hiány, elnevezte a „kakukktojás” évének, de akinek szeme és esze volt, tudta, hogy a reformillúzióknak vége. Nem sikerült a vállalati tanácsokkal az állami vállalatokat leszakítani a pártállami rendszer járszalagjáról. Hiába gyengült meg a bürokratikus ágazati irányítás, ettől még a piacorientált, kínálati magatartás nem erősödött, vagy ha mégis, a vállalatok a könnyebb ellenállás irányába, a szovjet piac felé mozdultak el. Súlyos növekedési és fizetési válság vetítette előre az árnyékát. Megjelent a kettős (költségvetési és fizetésimérleg-) deficit jelensége is, amely már a szerkezeti válság eredménye volt. A szerkezeti válság pedig lényegében rendszerválság, amelyhez a kádárizmus irányítási válsága csatlakozott. A különböző szintű és kiterjedésű válságok egybeesése, a gorbacsovi enyhülés hátszelével, a válságból való kilábalás ígéretét is hordozta.
Ebben a reményvesztett helyzetben még hangosabban szólt a különböző válságok egybeesését bemutató „szakértői” anyag, a Fordulat és reform, amely tulajdonosi reformot, piaci versenyt, decentralizálást, versenysemleges adópolitikát, plurális bankrendszert sürgetett. Ezeknek a gazdasági reformoknak a politikai jelentése: a mindennapi gazdaság kivonása a pártállam hatóköréből. Ezzel, valamint a szabad nyilvánosság követelésével a „radikális, de lojális” szakértők átléptek az addig tiszteletben tartott politikai határvonalon. Akkor mi még nem tudtuk, hogy megkezdődött a visszaszámlálás, csak azt reméltük, hogy létrejön (Pozsgay körül) egy új reformcentrum, amely a portugál ifjú tisztek mozgalmához hasonlóan lebontja az elaggott diktátor hatalmát.
Az FR szerzői, szerkesztői már lassan egy évtizede őrlődtek az állampárt lassú malmaiban. Kitanulták az apparátusok harcmodorát, de kitapasztalták azt is, hogy a közös, nyilvános és példamutató fellépés közelebb visz a célhoz, mint a hatalom, a pozíció megragadása.
Az FR minden fejezetének volt felelőse, de a fejezetek, részek felelősei, szerkesztői gond nélkül cserélték el fejezeteiket. Nem „tojásfejű” tudósok specializált kutatásainak „összetolásaként”, hanem valódi csapatmunkával állt össze a mű. Az FR fogalomrendszerének, gondolatvilágának forrásai az 50-es évek közepének reformirodalma, a 20-as évek közepének szovjet irodalma (Buharin írásai), a ’68-as nemzedék eredményei (Ota Sík, Nyers Rezső), a 70-es évek mélyfúrásai (Antal László, Bauer Tamás) és a Liska-viták libertarianizmusa (Hayek, Mises).
Az FR a rendszer átépítéséhez és a tűzoltáshoz egyaránt programot ad, de a tűzoltó programja is az átépítést szolgálja. A javasolt gyógyír az összehangolt, restriktív monetáris, fiskális és devizapolitika. A válságenyhítés rövid távú intézkedéssorozata, a kiigazítás is megköveteli és növeli a pénzügyi fegyelmet a pártállammal – annak intézményeivel és haszonélvezőivel – szemben. Megfosztja őket a diszkrecionális jellegű beavatkozások lehetőségétől. A gazdasági rendszer átépítése föltételezi, de egyben szolgálja is a társadalmi reformot. A társadalmi reform a párt helyzetének megváltoztatását, az alkotmányosságot, a kormány ellenőrizhetőségét, az érdekképviseletek önállóságát, a társadalompolitika átalakítását jelenti, az érdekek és értékek nyílt pluralizmusát, társadalmi ellenőrzést, részvételt és szólásszabadságot.
Az FR nem számolt a Szovjetunió és a bennünket körülölelő szocialista világ széthullásával, de azzal igen, hogy Magyarországon lehet fordulat, Magyarország megfiatalodhat.
Elszaporodtak és kibővültek a vitakörök, a „szabadság szigetei” lassan összeolvadtak. Az FR szerzőit, szerkesztőit szinte naponta hívták vitaklubokba, KISZ-fórumokra. 1987 első fele – a különböző, még Chicagóba is eljutó hírek, álhírek ellenére – a bizakodás jegyében telt.
Az állampárt fordulat és reform helyett fiatalított. A PB összetételének változása a gyakorlatiasságot, de nem a radikalizmust tükrözte. A gazdaságirányítás vezető posztjain végrehajtott változások (Faluvégi–Maróthy, Hetényi–Medgyessy, Ballai–Németh-váltás) vagy a kormánykabinet szétszervezése – öt miniszterelnök-helyettes kinevezése – a lázas semmittevés jele volt. Mintha megteremtették volna a szükséges fordulat végrehajtásának személyi feltételeit, pedig lényegében semmi sem történt.
Az FR „félhivatalosításának” folyamata közben sikeresen haladt előre. Megvitatta azt az állampárt Gazdaságelméleti Munkaközössége, „rövidített”, szerkesztett (kissé kiherélt) változata megjelent a Közgazdasági Szemlében.
A személyi változások és a szervezett, ellenőrzött viták azt a látszatot kelthették, hogy valami érlelődik, talán a hivatalos pártvonal is készül a fordulatra. A fordulat nem is maradt el, csak nem abba az irányba történt, amerre mi vártuk. Pedig az alkalom minden szempontból kedvező volt.
1987 júniusára Gorbacsov meglehetősen fontos áttörést hajtott végre: elfogadtatta az egyéni vállalkozói törvényt, az új (önkormányzati, ágazatellenes) vállalati törvényt, és a reformkurzus embereit beemelte a PB-be. A szovjet reformkurzus hatására még Bulgária és Csehszlovákia is a vállalati önállóságot és az önfinanszírozást erősítő törvényeket fogadott el. A tábor reformkurzusát az első félévben még a világgazdasági konjunktúra is támogatta, hiszen a Dow Jones új rekordot döntött, százkét éves fennállása óta először lépte át az – akkor bűvösnek tekintett – 2000-es határt, és egészen 1987. október 19-ig, a „fekete hétfőig” felfelé araszolt. Thatcher harmadik győzelme előtt állt. Kínában a reformok újabb hullámára (a vállalati törvény elfogadására, az új pekingi tőzsde megnyitására), a KB és a PB nagyarányú megfiatalítására készültek.
Még soha ilyen kedvező alkalom nem volt a reformokra, még soha ekkora társadalmi várakozás nem sürgette a reformok bejelentését – és mégsem történt semmi.
Kádárnak, a minta-reformország vezetőjének „szárnyakat adhatna” a gorbacsovi hátszél. Először élvezhetné, hogy nem szidják, hanem dicsérik bátor reformjai miatt, de Kádár kivár, bizonytalan. 1983–85-ben még leszámolt legkonzervatívabb kritikusaival, de most már ő is beállt a konzervatívok közé. Az adóreformot, a bankreformot egy teljes évig visszatartja. Nem képes azonosulni Gorbacsovval, fél tőle, már nem érzi a közeget, elveszti biztonságérzetét, és ebben a kétéves hezitálásban lelepleződik. Világossá válik, hogy Kádár csak akkor „merész”, ha a stupid orosz konzervatívokhoz képest kell „bátornak” mutatkoznia.
A gazdasági félreformokat eddig óvatosan támogató politikai tényezők (Aczél, Havasi) visszaszorultak, és felerősödtek a hagyományosan reformellenes, nagyvállalatpárti erők. Ez azonban már nem a vas és acél korszakának reformellenessége. Most az állami irányítástól félig-meddig megszabadult vállalati lobby követeli a vállalati tanácsokkal a háta mögött – Gorbacsovnak és Rizskovnak a fogyasztási cikkek gyártását és a szovjet lakosság jobb ellátását hirdető gyorsítási (uszkorenyije) programjára hivatkozva –, hogy vegyék le róla a zablát, és engedjék őket szabadon száguldozni a szovjet piacokon. A drámaian romló külkereskedelmi mérleg, a stagnáló növekedés, a szárnyra kapó fogyasztás előrevetíti a félreformok hagyományos stop-go politikájának folytatását, az amúgy is nyomasztó eladósodás súlyosbodását.
Kádár, hogy ne kelljen nyugdíjba mennie, egész rendszerét nyugdíjba küldi. Már nem fogja fel, hogy milyen irányt vesznek a félreformok. Igaz ugyan, hogy ebben az esetben a fél nem is jelző, hanem igei szerkezet, de az 1987-ben átengedett adóreform és a kétszintű bankrendszer már mégis egy másik gazdasági rendszer előhírnöke. Kádár és csapata ezt a változást már nem érti. Itt már nem lehetett a terv és a piac, a pártbizottság és a vállalati igazgató küzdelmének egyensúlyában gondolkodni, nem lehetett arra játszani, hogy a mérleghinta mindkét oldalának lovasait az kompromisszumok robotosának egyensúlyérzéke bizonytalanítsa el. Az adóreform politikailag semleges és a primitív hintapolitika keretében nem értelmezhető lépés. Kádár eleinte azt hiszi, hogy a rendszer ellenfeleit, a „lángossütőket” fogják megadóztatni, azután némi malíciával figyeli, ahogyan az adótáblákat lázasan végigszámoló apparátusbeli elvtársai ráébrednek, hogy az ő kivételes jövedelmeik sem vétetnek ki az adótörvény hatálya alól. Kádár úgy gondolja, hogy az adórendszert kierőszakoló új dinamikusok lendületét majd lefékezi a lakossági ellenszenv.
A bankrendszer kétszintűségét: a Magyar Nemzeti Bankról leválasztandó három bank szabadon engedését is a kettős szorításból való menekülés eszközének fogja fel. Gorbacsovnak és a Gorbacsov által bírált nyugdíjas párt szolgatársainak büszkén jelentheti az előrelépést, nyugtázhatja az újabb a nyugati dicséreteket annak veszélye nélkül, hogy valamely számára becses politikai hadállást fel kellene adnia. Éppen ellenkezőleg: a nyugdíjazásokkal (Faluvégi, Hetényi nyugalmazásával) meggyengített, a tejfelesszájú hajlékonyakkal (Németh Miklóssal, Medgyessyvel, Maróthyval) versenyhelyzetbe hozott reformellenzékét (Havasit, Aczélt) újabb bábukkal tarthatja sakkban, hiszen az – amúgy mindig kezes és szolgálatkész – Fekete Jánost és a Nemzeti Bank más vezetőit most már alulról fogják „molesztálni” az új bankok dinamikus vezérei (MHB – Demján Sándor, KHB – Kiss Pál, BB – Hegedus Oszkár).
Kádár számára nem tényező az a csikócsapat, amely összehozta és félnyilvánosságra segítette az FR anyagát. Sőt azzal, hogy a gazdasági reform radikális felgyorsításának és a gazdaságpolitikai kiigazításnak a programja az önállósulni akaró Pozsgay Imre védőszárnyai alá került, Kádárnak kettős vezércselre nyílt lehetősége. Az adóreform és a kétszintű bankrendszer bevezetése után azt lehet mondani, hogy a radikális reformerek által döngetett kapuk nyitottak. Miközben a párt kiszorítása az üzleti életből, a tulajdonformák óvatos versenyének meghirdetése, a szovjet típusú gazdaságpolitizálással való szakítás, az egyensúly, a verseny és az átláthatóság továbbra sem időszerű követelmények.
A kiszorítás és semlegesítés megszokott módszereit és eszközeit az FR alkotóival szemben nehezen lehetett alkalmazni, hiszen ők nem az underground vagy a szamizdat ismert hősei, hanem minisztériumi osztályvezetők, ismert és nyilvánosságot kapott tudósok, rangos újságírók. Az FR nagyon érdekes és igényes, kiválóan szerkesztett dokumentum, de ezt a színvonalat a 70-es, 80-as évek reformirodalmának számos más darabja is elérte. Az FR-t a körülötte szerveződő mozgalom emeli ki (a más közép-európai országokban is megszületett) hasonló irányú írások sorából. Az FR-t megszületésének és továbbvitelének körülményei tették veszélyessé. Az „ifjú tisztek mozgalma” veszélyesebb, mint a határozott, letisztult, radikális – de föld alatti – szókimondás.
Az FR nyilvános vitatása nemhogy kifogta volna a szelet az ellenzékiek vitorlájából, hanem erősítette azt. Az FR alkalmas volt arra, hogy mozgalmat szervezzen. Kádár felismeri e mozgalom veszélyességét, és igyekszik elvágni az FR köré szerveződőket a hivatalos reformkurzustól.
Elrendelik az FR központjának, a Pénzügykutató Intézetnek a megszüntetését. Németh Miklós és Medgyessy Péter teljesítik a ki sem adott parancsot, és a költségvetési takarékosság farizeus érveivel hozzák a közvélemény tudomására az egyik legszervezettebb legális reformközpont feloszlatását.
A Beszélő különszámaként június végén megjelent Társadalmi Szerződés kiáltványként és harci programként mondta ki azt, amit az FR még hűvösebben, elemző módon vezetett le: megérett a helyzet és a társadalom a forradalmi változásra.
A Társadalmi Szerződés lényegében átvette az FR gazdasági elemzését és javaslatait, a társadalmi reformra és a nyilvánosság átalakítására vonatkozó követeléseit, de kitágította azok érvényét, új területeket kapcsolt hozzájuk (szociálpolitika, adatvédelem, állampolgári jogok védelme), és túllépett rajtuk. A Társadalmi Szerződésben már nincs hosszas helyzetelemzés, rendszerátépítő program van benne. A két dokumentum közötti különbséget nemcsak szerzőinek eltérő helyzete, hanem a két írás születése között eltelt majd háromnegyed év is magyarázza. A TSZ lényegében kiszorítaná a pártot az államhatalomból, valamelyes szerepkört csak a legszélesebb állandóan működő plénumnak, a KB-nak tartana fenn. A TSZ – szemben az FR-rel – számol az önkormányzatokkal is. Új törvényt akar a sajtószabadságról, a cenzúra tilalmáról. A szociális biztonság, a munkavállalók érdekvédelme nemcsak a lengyel Munkásvédelmi Bizottság tevékenységének hatására került a javaslatok közé, hanem azért is, mert míg az FR írói és szerkesztői inkább szolidáris technokraták, felelős reformközgazdák voltak, addig a TSZ szerzői politikai harcra készülő társadalomtudósok. Éppen ebben, az állampolgári jogok iránti fogékonyságban, a reformokkal szembeni – ki nem mondott – szkepszisben, a politikai-társadalmi mozgalom iránti elkötelezettségben van a különbség.
A Társadalmi Szerződés megjelenésével egy időben tartott KB-ülésen Kádár átrendezi a kormányt és a Politikai Bizottságot. A dinamikus Grósszal cseréli fel az elfáradt Lázár Györgyöt; az üstökösként emelkedő – kezelhetőnek látszó, de progresszív – Németh Miklóssal a reformer Havasi Ferencet, és beemelik a KB-ba az új mameluk-reformereket (Tatai Ilonát, Medgyessy Pétert, Beck Tamást, Iványi Pált, Németh Miklóst).
A személyi változások bejelentése után tíz nappal már elő is állnak a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjával. (1987. július 5.)
A dinamikus Grósz Károly, az új miniszterelnök mindenütt ott van, szervezkedik, szónokol. Lássák, hogy a kormány a helyén van, nem hőbörög, hanem cselekszik, „gyakorlatiasan nyúl a kérdésekhez”, új, fiatal káderei belendítik az elakadt fogaskerekeket. Mintha újra működésképes lenne a rendszer. Az adóreformot leporolják, és július végén az Országgyűlés elé viszik.
Időt nyerni, kezelni az elégedetlenséget, kifogni az ellenzék vitorlájából a szelet, szétverni az ellenzéki gócokat, megnyerni az ingadozókat. A Grósz–Németh–Medgyessy-vonal térnyerési küzdelmét zavarják az ellenzékieskedők. Demonstratívan dolgoznak, és őszre elkészül a kormány (1990-ig szóló) hároméves munkaprogramja. A munkaprogram mis-más, a piaci mechanizmusok kiteljesítéséről is mond valamit, de a rend és a fegyelem, az értékteremtő munka, a teljesítményelv szólamai dominálnak. Szó sincs a politikai rendszer átalakításáról, a parlamentarizmus megerősítéséről, a pártállam és az állampárt szétválasztásáról.
A cselekvés láza és a láz cselekvése pótcselekvésekbe torkollik. 100 értelmiségi nyílt levélben figyelmeztette az országgyűlési képviselőket történelmi felelősségükre a kormány hároméves kibontakozási programjáról folytatott vita alkalmából. A „százak” levele felsorolja azokat a követeléseket, amelyek teljesítése nélkül nincs remény a válságból való kilábalásra. A viszonylag széles bázisú követelésgyűjtemény nem megy túl az FR programján, és messze elmarad a Társadalmi Szerződés radikalizmusa mögött. Ez is jelzi, hogy 1987-ben az FR alapján lehetett szélesebb körű ellenállást szervezni. A Társadalmi Szerződés már a rendszerváltás forgatókönyve, de leforgatása majd csak két év múlva kezdődhet, amikorra a szereplők megtanulják a szerepeket, és a rendezői példányokra is rákerülnek a jellegzetes geometriai megjegyzések.
A gőz kiengedése végett születik meg az útlevélrendelet is, és még néhány nem túl fontos reformintézkedésre is sor kerül a vagyonjeggyel és a tb-járulékkal kapcsolatban. Kádár János, Grósz Károly, Németh Miklós, Pozsgay Imre (Medgyessy Péter) fellélegezhetnek. Ezt az évet még így együtt – forma szerint – egész jól megúszták. Ügyesen visszavarrták a már félig átrepedt burkot.
Számunkra júniusban kezdődött a nem hivatalos élethalálharc. Chicagóban tudtam meg, hogy Budapesten munkanélküli vagyok. Elvesztettem munkahelyemet a Pénzügykutató Intézetben, ahová alig egy évvel azelőtt, 1986 augusztusában engedtek átjönni a minisztériumból. Az intézet feloszlatását követő harmadik napon már itthon voltam, és két küzdelmes hét alatt Bokrossal, Matolcsyval és Polgár Miklóssal megszerveztük az új Pénzügykutató Rt.-t. Barátaink az új bankokban, vállalatoknál (köztük egy KB-tag vezérigazgató) biztosították az indulásunkhoz szükséges pénzt.
Alighogy visszatérek Chicagóba, az egyetértés összeomlik, a mentőcsónak egyhangúlag megválasztott kapitánya tépelődve és lelkifurdalással ugyan, de átszáll a minket torpedózó vezérhajóra. A pénzügyes fiúk – Bokros Lajos kivételével, aki az utolsó töltényig helytáll – nem látják a perspektívát, a lányok is csak a munkát, de nem a családi megélhetés biztonságát. A lelkes csapat néhány főre olvad. Bokros a fegyelmezett, hiteles pénzügyi munkába kapaszkodva igyekszik tekintélyt kivívni. Mögénk szervezi a bankvilágot, de rideg, csak a minőségre tekintő vezetési ambíciói elutasíttatnak, és maradunk hárman az újrakezdéshez. Lengyel feltalálja Tardos Mártont, és mire hazajövök (1987 szeptemberének végén), bizonytalan emberek – akik viták, sértések után hazaérkezésem napján beszélnek egymással hetek óta először – szervezik meg egy esti vacsorán a Pénzügykutatót. Mire a vacsora véget ér, újabb sértődésekkel és mély sebekkel gazdagodunk, de egy hónap alatt mégis megszületik a Pénzügykutató Rt. „Igazi” pénzügyesek csak mutatóban maradnak, de megmarad a dac, a szorongás és a remény. Az alakulás napján, november 12-én a Várban, a Nemzeti Galéria Kőtárában tartunk fogadást – adjuk meg a módját –, meghívjuk likvidátorunkat meg a többi vezért.
Barátaim nem értik, miért ragaszkodom a bennünket felszámolókhoz, pedig tudhatnák, hogy elegancia és nagyvonalúság nélkül nincs győzelem, és az ismert illemszabály szerint: „Sírni csak a győztesnek szabad.”