Furmann Imre

Nyomtatóbarát változat

1987 szeptembere van, gyönyörű idő, és zötyögök a KP 68-04 rendszámú mogyorószínű Trabanttal Serfőző Simon költő társaságában az Alföldön át Miskolcról Lakitelek felé.

Nem tudjuk, mi lesz itt, de sejtjük, hogy ez most már több, mint a lassan rendszeressé vált szabad szájú irodalmi rendezvények egyike. Lezsák Sanyi szervezett már itt néhány kemény, még a hatalomhoz nem túl közel álló embert is felszisszenésre késztető rendezvényt. Lezsák alig szerepelt a nyilvánosságban, híre mégis eljutott – szájhagyomány útján – nagyon sok emberhez.

A kocsiban tudom meg, hogy Pozsgay is ott lesz. Nem akarom elhinni, Simon meg csak nevet: majd meglátod. Eltévedtünk, valami bekötőúton hajtunk, de ezt is élvezzük. Felszabadultak vagyunk.

Lezsákék háza a falutól kijjebb van, egy földúton közelíthető meg. Az úton meg az út mellett már autók tömege. A kertben áll egy nagy katonai sátor, bent asztalok, székek, lócák. Kint egy jelenléti ívre feliratkozunk, kifizetjük az ebédet, rágyújtok, szétnézek. Sok ismerős arc és még több olyan, akit csak hírből ismerek. Pozsgay Imre valóban itt van. És itt van Bogár Laci, Kulin, Elek, Csengey. Nagy kavargás az udvaron, bemegyek a házba, Lezsák lót-fut, szervez, de azért mindenkihez van egy jó szava, egy kézfogás, megáll egy-két pillanatra, aztán már megy is tovább, eltűnik, majd valahol a kert másik végén megint látom, az egyik helyi segítőnek magyaráz valamit. Majd már a sátorban, a mikrofonnál látom, szólít mindenkit, menjünk be a sátorba.

Akad székem, sokan állnak a bejáratnál. A sátorban rekkenő a hőség. Már feszült a levegő. Csend lett abban a pillanatban, ahogy Lezsák elkezdett beszélni. Lezsák később is élt ezzel a módszerrel. Az MDF országos gyűlései rendszerint akkor kezdődtek meg, amikor elkezdett beszélni. Akkor mindenki bejött a terembe, néma csend lett, és elkezdődhetett az érdemi munka. Lezsák hangja fátyolos és vékony, beszéde végén felkérte Fekete Gyulát az elnöklésre.

Fekete Gyula gördülékenyen és okosan beszélt. Ismertem őt már az évenkénti Tokaji Írótáborokból, ahová a nyolcvanas évek közepétől, mint költő, én is meghívást kaptam. A többi neves írót is ismertem már: Csurkát, Csengeyt, Csoórit, de semmit nem tudtam Bíró Zoltánról, Für Lajosról vagy Joó Rudolfról. Az irodalom terein éltem, mint kezdő költőt engem is a népi vonulathoz soroltak. Jó volt ehhez a társasághoz tartozni, megtisztelő volt a neves írók, költők barátjának, ismerősének tudni magam. Mi, kezdő írók természetesen felnéztünk Csoórira vagy Csurka Istvánra és más neves írókra, például Konrád Györgyre, akinek a Látogató című könyve alapmű volt egyetemista korunkban, rongyosra olvastuk.

Fekete Gyula Pozsgayt szólította. Pozsgay felemelkedik: „A bizalom iszonyatos terhét érzem ebben a meghívásban, és nagyon kell kapaszkodnom, hogy mondanivalóm végére ne veszítsem el ezt a bizalmat.” Ennél a mondatnál éreztem át teljesen azt, hogy ez már nem irodalmi klub, irodalmi összejövetel a rendszernek való odamondogatással. Pozsgay a mondandója végén bizony elveszítette azt a bizalmat, amit az elején élvezett. Az utána következő felszólalók legalábbis sokkal élesebben vetették fel a kérdéseket. Pozsgay politikus volt, taktikázott. Jó volt őt hallgatni, a jelenléte pedig azért azt is jelentette, hogy olyan nagy bajunk ebből az összejövetelből nem lehet. De ahogy következtek egymás után a felszólalások és különösen a szünetben zajló kiscsoportos beszélgetések jelezték, itt már a taktikázó magatartás kevés. Furcsa paradoxon, hogy ezt az érzést pontosan Pozsgay beszéde és jelenléte szabadította fel. Csurka István beszél. Dörgedelmesen. Hatalmas tapsot kap.

Benda Kálmán szól. Kifogásolja, hogy ha nemzeti összefogásról van szó, akkor másokat is meg kellett volna hívni, és nem ért egyet a meghívás elmaradásával. Nem tudom, hogy kikről beszél, neveket nem említ.

Sorjáznak az okos felszólalások, fáradunk. Ebédszünet: gulyásleves, kávé, cigi, beszélgetés.

Ebéd után már nincs meg a helyem, állok a sátor hátsó bejáratánál. Pillanatok alatt akkora vihar támad, hogy dől, borul a sátor, néhányan esernyővel a fejük fölött állnak a sátorban. Pont szegény Csengey beszéde alatt többször elmegy a hangosítás, alig lehet érteni, amit mond. Lengyel László szenvedélyesen beszél: ha a gazdaságban néhány hónapon belül nem történik változás, mehetünk gyümölcsöt szedni Törökországba, mint a lengyel társadalom elitje.

Konrád György beszélt a többpártrendszerről, majd Elek Pista következett. Ő mondta ki egyedül, hogy mi nem vagyunk azonos pozícióban Pozsgay Imrével, hiszem ő mégiscsak a jelenlegi politikai elit egyik felelős vezetője, bármennyire is korlátozott a szerepe, tehát mi azért nem egy táborban vagyunk. Ekkor már elöl ültem, időnként ki-kimentem rágyújtani, levegőt venni, beszélgetni, kávézni.

Bíró Zoltán javaslata után Fekete Gyula felkért néhány embert, hogy fogalmazzanak meg egy nyilatkozatot. Ekkor már biztosan tudtam, hogy ezt az egészet tovább kell vinni. Én is fel akartam szólalni, de ez késő délután már szinte reménytelen volt, annyian jelentkeztek. Néhány esszészerű történet volt nálam gépelt formában, történetek a napi kínokról a mai Magyarországon.

Késő délután ért véget a találkozó, hosszan búcsúztunk egymástól, a Lezsák családtól, akik szimpatikusan, szerényen és remekül szolgálták ki az összejötteket.

A Trabanttal négyen indultunk hazafelé. Serfőző Simon mellett útitársunkul szegődött Bertha Zoli Debrecenből, meg Elek István.

---

Lakiteleken 1987. szeptember 27-én 181-en jöttünk össze. Forgatom a találkozóról kiadott könyvet: remek anyag, időnként belefelejtkezem a felszólalások olvasásába. Olvasom a résztvevők névsorát, és kipipálom, hogy a felszólalók közül mennyien lettek később az MDF tagjai. Nos: 41-en szólaltak fel, írásban 9-en adták be a felszólalásukat. Az ötven ember közül húszan léptek be utóbb az MDF-be. A 181 résztvevő is különböző politikai alakzatokban találta meg a helyét később. És ez talán így van rendjén. Persze ebben nem vagyok biztos. De ez már egy másik történet.

Lakitelek szép volt és jó volt. Romantikus idők jöttek utána, izgalmas idők. Jó volt bekerülni a „nagypolitikába”, és jó volt kiszállni. Lezsák egyszer, évek múlva azt mondta, hogy a sátrat nem lehet újra felállítani. Igaza van. Más idők járnak. De azért annak a találkozónak a könyvét érdemes olvasgatni. Okulásul, hogy mit is vesztettünk mindnyájan a kirekesztősdivel, a sértődöttségekkel, a sokszor gyerekes vádaskodásokkal.

• Beszélő évek – 1987