A hadszínteret, amin Kis János Ezerkilencszáznyolcvankilenc címen izgalmasan leírt csatája zajlott, s aminek harcai már 1988-ban kezdődtek, szeretném egy kicsit kiszélesíteni és abban az amerikai magyar emigráció segédcsapatainak a szerepét megvilágítani. A történések jobb megismeréséhez talán érdekes lesz fölsorakoztatni mindazokat az erőket, amik hatással voltak a kommunista vezetők meghátrálására, s amik nemcsak belülről, a magyarországi társadalom demokratikus beállítottságú, szabadságra vágyó rétegeiből lövelltek egyre erősebb tűzzel a rendszerre, hanem külföldről is érték szép számmal és erővel a magyar kormányt.
Kis János rámutat a Magyar Nemzet 1989 februárjában megkezdett interjúsorozatára, ezzel „elindítva az újratemetés nyilvános történetét”. Kiemeli a TIB 1988. november 24-i felhívását a kivégzettek hozzátartozóihoz, „hogy kegyeleti jogukkal élve követeljék a jeltelen sírban nyugvó földi maradványok kiadását”. Egy héten belül – mint írja – az MSZMP politikai bizottsága igent mondott.
A politikai (és történelmi jelentőségű) döntések okainak vizsgálatakor rá kell mutatnunk, hogy amikor az MSZMP a hozzátartozóknak és a TIB-nek megadta az igent, Grósz Károly, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke már hónapokkal megelőzően hivatalának levélpapírján, saját kezű aláírásával ellátott levelében elkötelezte magát, hogy kormányának „szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli jövőben rendezni, lehetővé téve, hogy a hozzátartozók újratemethessék az elhunytakat, és a jövőben leróhassák kegyeletüket a síroknál”. Ezt a levelet Grósz 1988. július 18-án írta Frank Horton amerikai kongresszusi képviselőnek, válaszul arra a felhívásra, amivel az amerikai kongresszus 37 tagja, Hortonnal az élen 1988. június 30-án fordult a magyar minisztertanács elnökéhez. Ebben a felhívásban az amerikai képviselők rövid szókimondással emlékeztetik a címzettet, hogy az Egyesült Államok hivatalos személyei és magánszemélyek évek óta tartó közbenjárása ellenére a kormány még mindig nem engedte meg a családoknak, hogy a forradalomban (így!) való részvételük miatt kivégzetteket identifikálják és újratemessék. Remélik, hogy mint a kormány vezetője és pártjának új vezére megteszi a szükséges lépéseket, hogy a családok szeretteiket azonosíthassák, és újratemethessék őket úgy és ott, ahogy és ahol óhajtják. A válasz, mint láttuk, három héten belül megérkezett Washingtonba.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a kivégzettek hozzátartozói és a TIB 1988 novemberében már nyitott kaput döngettek. Hiszen más amerikai törvényhozóknak határidő nélkül ígéretet tenni, s más engedélyt, illetve utasítást adni a jeltelen sírok identifikálására és feltárására, majd az újratemetésre. De nem túlzás az amerikai magyar emigrációnak szerepet tulajdonítani az engedmények kikényszerítésében.
A Nyugaton élő és oda 1956 novemberét követően megérkezett menekülteknek kezdettől fogva az volt a törekvésük, hogy minden eszközzel (az erőszakot kivéve) ébren tartsák a „magyar ügyet”: a forradalom okait, követeléseit, tisztaságát és elárulását. A szabad világ közvéleményében nem engedték elhalványulni azt az áldozatot, amit a magyar nép hozott az egyetemes szabadságeszmékért folyó küzdelemben a kommunizmus lenyűgöző túlerejével szemben. Ezeknek a céloknak az elérésére kialakult az emigráns magyar külpolitika, ami a kádári hivatalos külpolitikát volt hivatva ellensúlyozni, sőt ha lehetséges, megbénítani. Ezt a munkát elsősorban a Magyar Szabadságharcos Világszövetség dandárját maga mögött tudó washingtoni mérnök, Gereben István végezte az 1990-et megelőző 30 évben. Fegyvertársaival az oldalán az amerikai politikai intézményeknek kitűnő ismerője- (és kiismerője-)ként, körültekintő és kitartó diplomáciai munkával jelentős kapcsolatokat épített ki a törvényhozáshoz (kongresszus), a külügyminisztériumhoz, a Fehér Házhoz, valamint a társemigrációkhoz, a katolikus egyházhoz, egyes emberjogi szervezetekhez és végül a Helsinki Bizottsághoz. A magyar szabadságvágyat magáévá tevő nagyszámú köztisztviselő és politikus közül messze kimagaslik Frank Horton képviselő (aki 32 évig volt tagja a kongresszusnak). Se szeri, se száma azoknak a megnyilatkozásoknak, amikkel Frank Horton „szolgálta” 1956 ügyét, a magyar forradalmat beleágyazva amerikai aspirációiba.
Nem az 1988-as Horton-levél volt az első alkalom, hogy amerikai közéleti személyek szót emeltek az ’56-os forradalom áldozatainak érdekében. Grósz közelgő amerikai látogatása és az enyhülés nemzetközi légköre minden eddigi akciónál esélyesebb kimenetellel kecsegtetett. Gereben István ösztönzésére ekkor született meg Horton levele, amihez a tekintélyes képviselő a nyomaték kedvéért megszerezte 36 képviselőtársa támogatását. Az eredményt fönt tárgyaltuk.
Szerény írásommal rá akartam irányítani a figyelmet erre a két dokumentumra, ami – tudomásom szerint – még nem érte meg a közlést, holott a levelek kópiái akár közkézen is foroghatnának évek óta. Több Gereben Istvánhoz közel álló személy, köztük a köztársasági elnök úr, Mécs Imre avagy maga Kis János is birtokában vannak (vagy voltak) ezeknek a papíroknak. A legprominensebb hozzátartozó is kapott tájékoztatót erről az akcióról.
Nem feladatom, hogy elemezzem a pszichológiai rugókat, amik az egyént vagy a társadalom egészét a közelmúlt eseményeinek többrétű elemzésétől visszatartják. Azt sem szeretném eldönteni, hogy a társadalom vezetőitől vagy a hozzátartozóktól miért és mikor lehet elvárni egy „köszönömöt”. Mint kívülálló, az ügyben egyik oldalon sem érintett megfigyelő csak azt szeretném megjegyezni, hogy minden alkalom megragadandó, amivel embereket és nemzeteket (pláne egy nagy nemzetet) a rokonszenv és az önzetlenséget viszonzó hála megnyilvánulásával össze lehet kapcsolni.
Frank Horton levele
(1988. június 30.)
Grósz Károly
Miniszterelnök úrnak
Budapest, Magyarország
Kedves Miniszterelnök úr:
A kormányában bekövetkezett közelmúltbeli változások nyomán ismét Budapestre, illetve a magyar vezetés körében tárgyalt progresszív gazdasági és politikai változásokra terelődik a nemzetközi figyelem.
Az Egyesült Államok hivatalos személyiségei és polgárai évek óta kérik a magyar kormány és a Magyar Szocialista Munkáspárt intézkedését az 1956-ban kivégzettek családjai nevében. A kivégzettek földi maradványai mind ez idáig jeltelen sírokban vannak. A családoknak nem engedélyezik, hogy azonosítsák szeretteiket, hogy végső nyughelyükre temessék őket, s hogy végre lezárják ezt az ügyet.
Magyarországon az emberi jogi helyzet progresszív és elismerésre méltó, amelyet gyakran állítanak példaként más országok elé. Támogatjuk az ország erőfeszítéseit, hogy teljesítse a helsinki záróokmányban és más nemzetközi emberi jogi dokumentumokban vállalt kötelezettségeit. Sajnálatos módon azonban az a tény, hogy a magyar kormány nem engedélyezte a forradalomban való részvételük miatt kivégzettek azonosítását és újratemetését, fenyegető és tragikus jele annak, hogy Magyarország nem képes szembenézni múltjával, és szomorú konfliktusban áll a helsinki jegyzőkönyvek szellemével.
Reméljük, mint kormányuk és pártjuk új vezetője, megteszi a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ezek a családok azonosíthassák szeretteiket, valamint hogy a választott módon és helyen temessék el őket. Ez az ügy több mint harminc év múltán továbbra is megosztja a magyar népet. Ezért reméljük, hogy amint elfoglalja új hivatalát, mérlegeli ezen érzelmi kérdés pozitív megoldását.
Tisztelettel:s Frank Horton (és további 43 aláírás)
Grósz Károly válasza
(1988. július 18.)
Frank Horton képviselő úrnak
az Egyesült Államok Kongresszusa
Képviselőház
Washington, D. C. 20515
Tisztelt Képviselő Úr!
Megkaptam levelét, amelyet negyvenhárom képviselőtársával együtt hozzám intézett. Örömmel fogadtam a magyar vezetés gazdasági és politikai törekvéseit, országunknak az emberi jogok érvényesítése terén elért eredményeit méltató soraikat.
Az 1956-os ellenforradalmi eseményekben való részvételük miatt kivégzettek földi maradványainak a hozzátartozóknak történő kiadásával kapcsolatos felvetésükkel kapcsolatban szeretném aláhúzni: tudatában vagyok annak a lelki és érzelmi tehernek, amit a kivégzettek hozzátartozói hordoznak. Kormányomnak szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli jövőben rendezni, lehetővé téve, hogy a hozzátartozók újratemethessék az elhunytakat, és a jövőben leróhassák kegyeletüket a síroknál. Hangsúlyozni kívánom, hogy egy ilyenfajta humanitárius gesztus független az akkori események értékelésétől.
Egyetértek Önökkel abban, hogy egy ország felelős vezetőinek szembe kell nézniük a múlttal, és le kell vonniuk az abból adódó következtetéseket. Programunk, erőfeszítéseink tanúsítják, hogy ezt megtettük és továbbra is megtesszük.
Jelzi ezt az is, hogy egy külön munkabizottságot hoztunk létre az utóbbi évtizedek történelmének, politikájának vizsgálatára. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a – múltat nem feledve – a jövő felé kell fordítani figyelmünket. Ebben a szellemben munkálkodunk hazánkban, és ebben a szellemben törekszünk a lehető legszélesebb körű együttműködés kialakítására az Önök országával, Kongresszusával, kormányzatával, kérve az Önök és képviselőtársaik támogatását is.
Budapest, 1988. július 18.
Üdvözlettel Grósz Károly
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [7]