Közép- és Kelet-Európa tízéves gazdasági reformkísérleteinek az az egyik legfontosabb tanulsága, hogy működőképes piacgazdaságot csak hatékony és kiegyensúlyozott állam tud létrehozni és működtetni. A másik fontos tanulság az, hogy az ilyen állam hiánycikk a régióban.
Az alábbi írás fő tétele az, hogy a piacgazdaság építése mindenekelőtt államépítés. A piaci rend és az ennek megfelelő piaci viselkedési normarendszer nem jön létre magától, mindkettő feltételezi a kiszámítható állam aktív jelenlétét a gazdaságban.[1] A gazdasági és információs hatalom szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása miatt csak azokban az országokban alakulhat ki és maradhat fenn a piaci verseny, amelyekben egy erős és kiegyensúlyozott állam képes szabályozni a gazdasági szereplők viszonyait, s a jogok és kötelességek újraelosztásával és kikényszerítésével megteremteni a verseny feltételeit. Végül, az igen nagy kockázatok és a tökéletlen információk miatt csak azokban az országokban képzelhető el a gazdaság fejlesztése, versenyképességének javítása, amelyekben az állam képes létrehozni és ellenőrizni a gazdasági szereplők különböző csoportjait összefogó gazdaságfejlesztő szövetségeket. A régióban jelenleg csak a legsikeresebbnek mondható államok képesek az első két feladat valamilyen szintű ellátására, s még ezek is csak most kezdték el a gazdasági fejlesztéshez szükséges állam kiépítését.[2]
Le az állammal?
Az itt képviselt tétel nagyjából az ellentéte annak az évtized elején uralkodó nézetnek, amely szerint a piacgazdaság létrehozásának a feltétele az állam kiebrudalása a gazdaságból. Ez természetesen erős leegyszerűsítés, de annyi bizonyos, hogy akkoriban az állam és piac egymással való szembeállítása volt a domináns: döntő szerepet játszott az az önmagában is belső vitákkal terhes, „washingtoni konszenzusnak” elkeresztelt, felvizezett neoliberális irányzat, amely az árak, a külkereskedelem, valamint a tulajdon államtalanításában jelölte meg a főcsapás irányát, s legfeljebb csak részlegesen és mellékesen foglalkozott azzal a kérdéssel, milyen állam képes mindezt úgy végrehajtani, hogy a végeredmény hatékony és versenyképes piacgazdaság legyen. Az „államtalanítási” stratégia két egymással összefüggő feltételezésen alapult. Az egyik: az államtól megszabadított piac képes önmagát létrehozni, mégpedig úgy, hogy a gazdasági önérdek szabad követése nagyrészt önmagától kialakítja és kikényszeríti azoknak a viselkedési normáknak és szabályoknak a betartását, amelyek a rendezett szabad piac működését biztosítják. A másik közkeletű hittétel pedig az volt, hogy a gazdaság működési zavarainak amúgy is az állam a fő forrása. Egyik tétel elfogadása sem feltételezte a „szabad piac” tökéletességébe vetett megrendíthetetlen hitet vagy a szabályozott piac gondolatának feltétlen elutasítását, mindkettő csupán arra volt hivatott, hogy megalapozza a piacgazdaság kialakításához szükséges lépések fontossági sorrendjét arra a megnyerően magától értetődőnek tekintett gondolatra támaszkodva, hogy a mégoly tökéletlenül működő piaci szabályozás is jobb, mint az állami, szabályozni pedig egyébként is csak azt lehet, ami már működik.
Nos, majd egy évtizeddel a gazdasági reformok megkezdése után a régió alig néhány országában intézményesült és konszolidálódott a piacgazdaság. Számos posztkommunista országban, ahol pedig rohamléptekben liberalizálták az árakat és a kereskedelmet, ahol sebesen privatizálták az állami vagyont, sok mindent láthat ma a megfigyelő, csak éppen működő piacgazdaságot nem. A gazdasági szereplők nem lehetnek biztosak abban, hogy a partnereik betartják a szerződéseket, változatos és bonyolult gazdasági tranzakciók helyett a gazdasági csere legprimitívebb formái, a barterüzletek uralkodnak. Vonakodnak pénzt ölni a gazdaság legális szféráiba, mivel a gazdasági környezet teljesen kiszámíthatatlan. Ha befektetnek egyáltalán, a tőke a fekete- és a szürkegazdaságba áramlik. Számos helyen befolyásos érdekcsoportok ellenőrzik a piacra való belépést, forrásokat szivattyúznak el a gazdaság védtelenebb szektoraiból, a termelői piac erős érdekcsoportok szorításában vergődik. A tőkepiacok hitelképtelenek, mert a befektetők nem hiteleznek a bankoknak, így azok sem tudnak hitelt adni a vállalatoknak. Tömören, a gazdaság liberalizálása nem a rendezett, kompetitív piacgazdaság kialakulásához vezetett, hanem valami olyasmihez, ami inkább a farkastörvények uralta természeti állapothoz hasonlatos. Még a régió sikeresebb országaiban is csak az évtized második felében kezdődött el a piaci verseny vagy a tőkepiac hatékony működését biztosító szabályok kialakítása, s az állam passzivitása, valamint a szükséges szabályok kései bevezetése miatt csak megkésve és kedvezőtlenebb feltételekkel kezdhetnek neki a gazdaság fejlesztésének.
Az alábbi írás első részében azzal a kérdéssel foglalkozom, hogyan, pontosabban miben változott az évtized folyamán piac és állam viszonyának felfogása. Ezt követően az orosz „piacépítés” példáján azt mutatom be, hogy viszonylag gyenge és kiegyensúlyozatlan állam esetén miként vezethet el a gazdasági liberalizáció a zsákmányszerző gazdasági hálózatok megerősödéséhez és uralkodóvá válásához. Ezek a hálózatok ugyanis az állam gyengesége miatt röviddel a neoliberális reformok bevezetése után már eléggé megerősödtek ahhoz, hogy megszállják, „privatizálják” az államot, s így megakadályozzák az őket korlátozó szabályok bevezetését. A „piacfelszabadítás” stratégiája nyomán ma az a fő kérdés Oroszországban és a hozzá hasonló problémákkal küszködő volt szovjet köztársaságok sorában, hogyan lehet immár az államot „felszabadítani”, azaz képessé tenni arra, hogy jogok és kötelességek törvényes kikényszerítésén keresztül piaci rendet, s a gazdasági szereplők közötti hatalmi viszonyok szabályozásán keresztül piaci versenyt kényszerítsen ki. Az orosz eset leírását a csehországi megkésett tőkepiaci szabályozás története követi, amely arra példa, hogyan vezethet el a szabályozás hiánya olyan piaci viszonyok kialakulásához, ahol a vállalatok piaci orientációja gyenge, és a gazdasági és információs hatalommal való visszaélés aláássa a pénz- és a termelői piacot. Szemben az általánosnak mondható felfogással, amely szerint a Cseh Köztársaságban a „túl sok állam” volt az elmúlt évek gazdasági visszaesésének oka, azt próbálom meg bizonyítani, hogy a csehek gazdasági problémáinak oka inkább a „túl kevés állam”, a tőkepiaci szabályozás megkésettsége és gyengesége. Az írás utolsó részében azt mutatom be, hogy bár a „szabályozó állam” kiépítésében Magyarország a Cseh Köztársaság előtt halad, a magyar állam még így is megkésve és a korábbiaknál kedvezőtlenebb feltételekkel láthat hozzá a gazdaság fejlesztéséhez.
Az alábbi írás alapkérdése: mi teszi-teheti képessé az egyes államokat arra, hogy biztosítsák a piaci rend kialakulását, a piaci verseny és a gazdasági fejlődés beindítását és fenntartását? Bár az államok ezen kapacitásait igen sokféle tényező alakít(hat)ja, az alábbiakban elsődlegesen az államok piacépítési képességét meghatározó alkotmányos berendezkedés sajátosságaira koncentrálok. Azt próbálom meg bemutatni, hogy a stabil piacgazdaság politikai megalapozására nem alkalmas mindegyik alkotmányos berendezkedés. Piaci rendet csak olyan állam tud létrehozni, amely nem csupán a gazdaság szereplőit, hanem önmagát is képes kordában tartani. Ez a „korlátozott állam” csak bonyolult jogi és intézményrendszer megléte esetén működhet, ez azonban nagyrészt hiányzik, vagy csak hézagosan áll rendelkezésre a régió számos országában.[3]
A posztkommunista országok gazdaságait a gazdasági hatalom szélsőségesen egyenlőtlen elosztása jellemzi, s ezeket az egyenlőtlenségeket csak tovább fokozta a multinacionális cégek megjelenése. A piaci verseny kialakítására és fenntartására, a gazdasági fejlődés irányának befolyásolására csak azoknak az államoknak van esélyük, amelyek képesek akárcsak időlegesen függetleníteni magukat a gazdaság nyers erőviszonyaitól, amelyek képesek semlegesíteni a legerősebb gazdasági elitcsoportok nyomását, s ezáltal képessé válhatnak arra, hogy kiegyensúlyozott törvényekkel és szabályozással alakítsák a gazdaság szereplői közötti viszonyokat.[4] Az ilyen állami képességek kialakulását valószínűsítő alkotmányos környezethez két alapvető tényező szükséges: egyrészt olyan garanciarendszer, amely biztosítja, hogy a közjóról alkotott eltérő nézetek egymással versengve jelenhessenek meg az állami intézményrendszeren belül; másrészt pedig olyan független, közfunkciókat ellátó intézményrendszer, amelyek rákényszerítik a végrehajtó hatalmat, hogy a közjó eltérő megjelenési formáit figyelembe vegye.[5] Ezek az intézmények biztosíthatják, hogy az állam ne pusztán a legerősebb gazdasági elitcsoportok partikuláris érdekekeit szolgálja ki, hanem hogy elköteleződjön a piac, a verseny, valamint a gazdasági fejlődés megőrzése és fenntartása mellett. Azt az államot, amely rendelkezik ezekkel az intézményekkel, „kiegyensúlyozott államnak” nevezzük. A legtöbb kelet-európai állam nem, vagy legfeljebb igen korlátozott mértékben tekinthető ilyennek. Tanulmányomban igyekszem bizonyítani, hogy a „washingtoni konszenzus” erőltetése kiegyensúlyozatlan állam esetében könnyen oda vezet, hogy az állam erős érdekcsoportok martalékává lesz. Ezek az államok aztán képtelenek helyrebillenteni az erőviszonyokat, és visszaesnek ugyanabba a csapdába, amelyben a különböző lobbiknak kiszolgáltatott pártállami rendszerek vergődtek utolsó korszakukban.
Hogyan csináljunk piacgazdaságot?
A közép- és kelet-európai országok valószínűleg jobban jártak volna, ha az évtized elején nem a neoklasszikus közgazdaságtan felvizezett változatából, hanem inkább a Föderalista értekezéseiből merítettek volna ihletet a piacgazdaság megalkotásához (Hamilton 1961). Az Amerikai Alkotmányról szóló értekezések szerzői ugyanis maguk is tulajdonosok, gyakorló kapitalisták voltak, aktív szereplői a nemzeti piacgazdaság létrehozását lehetővé tévő Föderális Alkotmánynak. Rémálmukban sem jutott volna eszükbe az „önszabályozó piac” gondolata, vagy az, hogy működőképes piacgazdaságot egy erős központi államhatalom nélkül létre lehet hozni, sőt az ilyen, hatalom nélkül működő gazdasági és társadalmi állapotra egyenesen a „természeti állapot” kifejezést használták. Kiindulópontjuk az volt, hogy „szabad piacgazdaságot”, nemzeti piacot csak olyan állam konstituálhat, amely képes arra, hogy a gazdasági jogokat és kötelességeket minden állampolgárra és mind a 13 állam területére egyenlően kiterjesztve kikényszerítse, s amelyben a piac szereplőit nem fenyegeti sem az állam önkényes beavatkozása, sem az, hogy az erősebb érdekcsoportok az államo(ka)t az egyének általános gazdasági jogainak megkurtítására használják fel. A „szabad piac” konstituálásának alapfeltételét tehát az általános gazdasági jogok fenntartására képes, önkényes beavatkozásoktól mentes és az érdekcsoportok nyomását semlegesíteni képes állam megteremtésében látták. Úgy is mondhatnánk, hogy felfogásukban az állam nem külsődleges, hanem konstitutív (endogén) eleme a működőképes piacgazdaságnak. Másképpen: a piac az állam által létrehozott és kikényszerített szabályok, jogok és kötelezettségek speciális rendje, de ezt a rendet csak a jogok és intézmények sajátos rendjével konstituált állam tudja létrehozni és fejleszteni.
A kilencvenes évek elején a régióban az volt a széles körben elfogadott válasz a „szabad piac” létrehozásának mikéntjére, hogy az állam akkor teszi a legjobbat, ha kiszáll a gazdaságból. Mihelyt megszabadul a gazdaság az állami gyámkodástól, megszűnik az árszabályozás, liberalizálódik a kereskedelem, a tulajdon magánkézbe kerül, és magától létrejön a kompetitív piac. A nemzetközi pénzügyi szervezetek, s velük egyetértésben a régió közgazdászai a piaci rendet a gazdaság olyan sajátos formájaként definiálták, amelyben az állam nincs benne. Ennek alapján rangsorolták aztán a nemzetközi pénzügyi intézmények a régió országait a „gyors”, „közepesen gyors” és „lassú” reformerek közé, s ez alapján magyarázták meg, miért csak a nyomor és az egyenlőtlenség nőtt egyes helyeken, miért sikerült néhány országnak a GDP 20-30 százalékának elveszítése után elérnie vagy meghaladnia az 1989-es gazdasági fejlettségi szintjét, s miért zuhantak tovább a gazdasági káosz felé más országok.[6]
Régi és új receptek
A 90-es évek közepén új megközelítés nyert teret a neoliberális recept alternatívájaként. Lényege formailag ugyanaz volt, mint az előzőé: szoros összefüggés van az állami szerepvállalás sajátosságai és szintje, valamint a kompetitív piac létrejötte között. Csak éppen a viszony fordított: minél lanyhább az állami szabályozás, minél gyengébb az államiság, annál zavarosabb és gyengébb a piac.
Az új irány elsődlegesen az intézményes közgazdaságtan, a gazdasági szociológia és a gazdasági jogelmélet korábban kidolgozott megközelítésein alapult.[7] Fő tézise az, hogy a gazdasági tevékenység „magánosítása” önmagában nem teremt piacgazdaságot: a piacot mint afféle sajátos közintézményt az állam politikai és jogi értelemben is konstituálja. Ezen „új” megközelítés lényegét legkönnyebben a gazdasági szereplők szemszögéből érthetjük meg. Ebben az értelemben négy várakozás egyidejű teljesülése esetén beszélhetünk piacgazdaságról: ha a gazdaság szereplői bizton számíthatnak arra, hogy az állam biztosítja gazdasági jogaikat és szükség esetén kikényszeríti gazdasági partnereik velük szemben fennálló kötelességeit; ha bizton számíthatnak arra, hogy nem kell tartaniuk az állam önkényes beavatkozásaitól, politikájának kiszámíthatatlan változtatásaitól, amelyekkel megfoszthatja őket vállalkozásaik eredményeitől; ha felkészülhetnek arra, hogy az állam nem siet a segítségükre, ha vállalkozásuk kudarcba fullad; végül, ha számíthatnak arra, hogy az állam képes biztosítani, hogy a gazdaság szereplői a gazdasági és információs hatalom egyenlőtlen elosztását ne használhassák fel sem a piaci verseny korlátozására, sem a gyengébb gazdasági szereplők bármilyen más formában való megkárosítására. Röviden úgy is fogalmazhatunk: piacgazdaság ott van, ahol a gazdaság szereplői bizton számíthatnak arra, hogy racionális befektetéseikből profitálhatnak, s hogy csak befektetéseikből profitálhatnak, miközben nem kell tartaniuk sem az állam, sem bármilyen más erős gazdasági szereplő önkényétől. Könnyű belátni: működőképes és hatékony piacgazdaság nem jöhet létre anélkül, hogy az állam biztosítsa mind a négy feltétel egyidejű érvényesülését.[8] A gazdaság szereplői nem fektetnek be, vagy csak a csere primitív formáit vállalják, ha tartaniuk kell attól, hogy tulajdonuk vagy vállalkozásuk eredményeit partnereik miatt elveszíthetik. Nem fognak vállalkozásba, vagy csak a gazdaság fekete szektorában, ha tartaniuk kell attól, hogy az állam elveheti legális vállalkozásaik gyümölcseit. Ugyan miért erőlködnének vállalkozásaik feljavítására, újításra, ha bizton számíthatnak arra, hogy az állam úgyis kisegíti őket, s végül hogyan beszélhetünk tisztességes gazdasági versenyről, működőképes tőke- és termelő piacról ott, ahol a legnagyobb gazdasági és információs hatalmat tulajdonló gazdasági szereplők, s nem az állam alakítja ki a játékszabályokat.
Mindezek a követelmények egyszerűen lefordíthatóak az államiság legalapvetőbb eleme, a jog nyelvezetére. A jól működő piacgazdaság a jogállamiságon, az állampolgári jogok, a jogegyenlőség és a törvényesség, a tulajdon biztosításán túl speciális szabályok bevezetését és működtetését is igényli. Ezeket a járulékos szabályozásokat, amelyek a verseny tisztaságát őrzik és a tisztességtelen gazdasági vagy információs előnyök korlátlan érvényesítését akadályozzák, vagyis végső soron a gazdasági szereplők piackonform magatartását hivatottak elősegíteni és kikényszeríteni, a laissez-fair hívei általában a jog és a piac eltorzításának tekintik. Holott az a feladatuk, hogy a gazdaság szereplői között kialakuló, nem a hatékonyságra, leleményességre vagy a képességekre visszavezethető, így a versenyt és a gazdaság egészséges fejlődését eltorzító egyenlőtlenségeket orvosolják,[9] s azt a lehetőséget kell kiküszöbölniük, hogy a szóban forgó gazdasági szereplők a nyers gazdasági erőviszonyok alapján maguk alakítsák ki a gazdaság játékszabályait. Az állam ehelyett maga alakítja a piac játékszabályait a piaci szereplők közötti erőviszonyok módosításával: jogokat ad a gyengébb szereplőknek, kötelezettségeket ró az erősebbekre, ezek kikényszerítésén keresztül pedig csökkenti a gazdasági erővel és hatalommal való visszaélés lehetőségét.[10]
A legtöbb kelet-európai országban ezeket a piacreguláló jogszabályokat csak a neoliberális reformok első hulláma után vezették be, a 90-es évek közepén: az évtized első felét a neoliberális filozófia felvizezett változata uralta.[11] A szabályozás hiánya vagy gyengesége a legtöbb országban azt eredményezte, hogy a liberalizálás után az állami ellenőrzés gyengült a tőkepiaci és pénzpiaci folyamatok fölött, így a jóhiszemű befektetők pozíciói is romlottak. A munkapiac felszabadítása és a kollektív munkavállalói jogok megnyirbálása miatt megroggyantak a szakszervezetek, s nem tudtak kellő ellenőrzést gyakorolni a privatizáció és a gazdasági rendszerváltás folyamatai fölött.
A gazdasági szereplők kétféleképpen reagáltak arra, hogy a radikális reformokkal egyidejűleg nem épültek ki a piac jogi és szabályozási keretei. Némelyikük maga igyekezett lazább vagy formális önszabályozó társulásokat létrehozni, amelyek révén igyekezett a partnereket és versenytársakat a tisztességes piaci magatartás szabályainak betartására bírni.[12] Ezzel egyidejűleg lobbizni kezdtek az állami szabályozás bevezetéséért, ám közben továbbra is védtelenül álltak a helyzetet kihasználó ragadozó mentalitású üzleti csoportokkal szemben. A domináns stratégia az volt, hogy a bankokat, befektetető cégeket, nagyvállalatokat képviselő üzleti körök igyekeztek monopolhelyzetbe kerülni, lenyúlni a piac adott részét, kisajátítani az odatartozó cégek értékesebb részeit, kifosztani a kisbefektetőket és gyengíteni a cégek gazdálkodását felügyelő mechanizmusokat (EBRD 1998; Ickes 1999; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Polishchuk 1997; Schleifer 1998; Szalai 1999; Thornton 1997; World 1996). Az új gazdasági elitek több országban sikerrel korrumpálták a megfelelő állami apparátusokat a laissez-fair, vagyis a regulációk nélküli állapot fenntartása érdekében (Hellmann 1998; Stiglitz 1999).
Piacépítés: az orosz példa
Abban minden elemző egyetért, hogy nyolc évvel a piaci reformok elindítása után az orosz gazdaság mély válságban van, rendezett piacgazdaságnak viszont nyoma sincs.[13] Az orosz vállalatok nem hagyatkozhatnak arra, hogy a bíróságok képesek a szerződések betartatására, és hogy az állam képes garantálni a tulajdonjogokat (Brunetti 1998). Csak a robusztus érdekcsoportok védelme alatt álló vállalkozók mernek bonyolultabb gazdasági műveleteket végezni. Becslések szerint a tranzakciók 75-85 százalékát a pénz kiiktatásával bonyolítják le, barterüzletként, kölcsönös nemfizetéssel vagy valamilyen pénzhelyettesítő segítségével (Nekipelov 1998). A Világbank felmérése szerint a gazdasági szereplők Oroszországban kevésbé bíznak abban, hogy az állam garantálja a piac rendezett működését, mint Fekete-Afrikában vagy Latin-Amerikában (Brunetti 1998). Ezért a legális befektetések aránya tartósan alacsony, miközben burjánzik az árnyékgazdaság, a tőke pedig szökik az országból (Stiglitz 1999). Ha a vállalat tulajdonosa vagy vezetője szoros kapcsolatokat ápol az állami adminisztráció befolyásos tagjaival, vagy egy erős csoport áll a háta mögött, számíthat gyors és bőséges támogatásra, ha gondjai támadnak: nem kell befizetnie az esedékes közterheket, vagy elnézik neki, hogy nem fizeti a közüzemi díjakat, sőt még azt is, ha esetleg fizetést sem ad (Ickes 1999; Nekipelov 1998; Treisman 1998).
Oroszország gyenge és kiegyensúlyozatlan államot örökölt a széthulló Szovjetuniótól. A gazdaságot torz szerkezet jellemezte, a terepet erős regionális és ipari lobbik uralták, akik a status quo fenntartásában voltak érdekeltek. A neoliberális reformok ahelyett, hogy a piacgazdaság kialakulását eredményezték volna, tovább gyengítették az államot, gazdasági összeomláshoz vezettek, s csak a gazdasági lobbik erősödtek tovább. Az érdekcsoportok kereszttulajdonláson alapuló hálózatokba szerveződtek, amelyekben bankok, magáncégek, pénzügyi intézmények és állami szervek, ügynökségek gabalyodnak egymásba.
Az orosz állam gyenge, s ami legalább ennyire fontos: szélsőségesen kiegyensúlyozatlan volt már a neoliberális reformok bevezetése előtt is. Már a megörökölt alkotmány is lehetővé tette a végrehajtó hatalom szélsőséges központosítását, a parlament tankokkal való szétlövetése után kreált új alkotmány pedig végképp egymásba csúsztatta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, méghozzá számottevő alkotmányossági kontroll nélkül. Oroszországban nem érvényesült sem a hatalmi ágak szétválasztása, sem a kölcsönös felügyelet és ellensúlyok rendszere (Weisman 1995). A döntéshozók szinte semmilyen módon nem voltak elszámoltathatók, a gazdasági erőforrások és lehetőségek elosztása nem a közjó különböző felfogásait képviselő állami intézmények összecsapásainak és kompromisszumainak kimenetétől, hanem a dekrétumokkal való kormányzás jogát megszerző elnök döntéseitől függött. A Föderalista szerzőinek szemszögéből nézve tehát az orosz alkotmányban minden együtt volt, ami miatt eleve nem jöhetett létre egy kiszámítható, önkényes állami beavatkozásoktól mentes, a gazdasági érdekcsoportok nyomásának ellenállni képes állam, s ezzel egy működőképes piacgazdaság.
1992-ben a reformok első hullámának elindításakor az orosz reformerek tisztában voltak az állami bürokrácia gyengeségével és alkalmatlanságával. De hittek abban, hogy a gyors államtalanítás után egy csapásra megerősödik a piac, amely utóbb megteremti az állam megerősítésének gazdasági alapját (Polishchuk 1997). Sőt, még abban is erősen bíztak, hogy a profitorientált piaci szereplőket a hatékonyság parancsa és a verseny majd arra kényszeríti, hogy maguk hozzák létre a hiányzó piacszabályozó intézményeket (Schleifer 1998). Úgy vélték, hogy az állam gyengesége és az elszámoltathatóság hiánya éppen a reformok felgyorsítása mellett szól, hiszen így nem lesz idő és erő reformellenes koalíció gründolására. Az orosz reformerek tévedtek.
Az orosz vállalatokat, amelyek korábban soha nem voltak kitéve a piaci versenynek, szinte sokkolta az árak és a kereskedelem liberalizálása. Vállalatok ezrei váltak fizetésképtelenné, és az ún. „sorbanállás” a jobban működő cégeket is csődbe rántotta. Az utóbbiak helyzetét tovább rontotta, hogy miközben a bankok segítségével az országból menekült a tőke, nem tudtak hitelhez jutni az átmeneti nehézségeik áthidalására. A sebtiben összeeszkábált tőkepiac egyáltalán nem működött, mert az állam gyenge volt. A piaci bizonytalanság miatt a kisbefektetők messze elkerülték a bankokat, amelyek azután még akkor sem tudtak volna hitelezni a jobb cégeknek, ha az állami szabályozás ebben érdekeltté tette volna őket. Óriási hálózatok, teljes régiók, gazdasági szektorok kerültek csődbe: az egyetlen segítség az állami mankó volt, ennek egyetlen forrása pedig a bankóprés beindítása. Elszabadult az infláció, utólag is bebizonyítva azt a tételt, hogy tartósan erős pénzt csak erős állam tud létrehozni.[14]
Az állam, vagyis a Központi Bank nyakló nélkül osztogatta a segélyeket és szubvenciókat. Ezt még magyarázhatta az, hogy a végrehajtó hatalom a reform beindításakor gyenge volt, mivel a „kettős hatalom” klasszikus elvének megfelelően még megoszlott a parlament és az elnök között. A központi támogatások folyósítása viszont azután is folytatódott, miután Jelcin leszámolt a parlamenttel. A bankóprés egészen 1995-ig fáradhatatlanul ontotta az egyre kevesebbet érő rubelt. Később is csak a módszer változott. A segítség immáron nem a költségvetés „kiadási oldalát” terhelte. Az „erős rubel tömörülés” a szövetségi kormányzat és néhány befolyásos lobbi szövetségére épült, amely lehetővé tette a hosszú távú stabilizációt, ám azon az áron, hogy a segítség most a „bevételi oldalt” tépázta meg (Treisman 1998; Woodruff 1998). Az állam a kiválasztottaknak elengedte az adókat, a társadalombiztosítási járulékot és más köztartozásokat, elnézte nekik, hogy nem fizetik energiaszámláikat vagy munkásaik fizetését. A forma változott, ám a lényeg ugyanaz maradt: a cégek egy része megtanulta, hogy továbbra is számíthat az állami mankóra, ha bajba kerül. A hiperinfláció ugyan letört, de tovább gyengült az állam, hiszen egyre kevésbé volt képes az adók beszedésére, ebből következően arra, hogy jól fizetett apparátusával biztosítsa a törvények uralmát. Az is kiderült, hogy a kiegyensúlyozatlan állam nem tud ellenállni a lobbik nyomásának, a kiváltságosok kiemelése pedig arról győzhetett meg mindenkit, hogy aki a teljesítmény javításával és a fegyelmezett gazdálkodással igyekszik talpon maradni a piacon, az balek. Mindenki számára világossá vált, hogy a túlélés záloga nem a gazdasági, hanem a politikai tőke gyarapítása, vagyis az államot kell „lenyúlni”. Előállt a „klasszikus” helyzet: az ádáz versenyben az erősebb lobbiknak, nagyobb hatalmú regionális és moszkvai bankok által vezérelt gazdasági érdekcsoportoknak volt esélyük, amelyek szabályosan kifosztották a gyengébbeket. A nagyhalak megették a kicsiket.
Néhány, bankokat, vállalatokat és pénzügyi intézményeket tömörítő hálózat már létrejött a radikális reformok beindítása előtt. Az ágazati minisztériumok felszámolása után gyorsan egymás tulajdonosaivá váltak, ezzel biztosítva gazdasági pozícióikat a létrejövő, „bürokratikus piacnak” nevezett valamiben (Johnson 1971; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Polishchuk 1997). Az így kialakuló Pénzügyi-Ipari Csoportok (oroszországi szóhasználattal: az oligarchiák) aztán más, még hatalmasabb csoportokkal álltak össze, amelyek gründolásában a központi kormányzattal szoros kapcsolatot tartó moszkvai nagybankok jártak az élen. A harmadik típusú hálózatot a helyi és regionális állami apparátusok hozták tető alá. A szövetségi kormány megfosztotta őket gazdasági hatalmuktól, de a központ gazdasági döntéseinek szociális következményeiért nekik kellett helyben viselniük a felelősséget. A gazdasági és társadalmi rendet csak úgy voltak képesek fenntartani, ha a részvények fölvásárlásával megszerezték a legnagyobb helyi vállalatok feletti ellenőrzést. Ez lehetővé tette a számukra a stabilizációt helyi szinten, méghozzá nagyrészt a régi, jól bevált tervalkuk és újraelosztási formák felújítása révén (Stoner-Weiss 1997). Ez nem volt más, mint az egykori állami vagyon helyi szintű visszaállamosítása. A régi helyi elit megtartotta magának a legértékesebb vagyonelemeket, és olyan helyi tömörüléseket alakított ki, amelyek sikeresen szegültek szembe a moszkvai „nagyragadozók” kivásárlási törekvéseivel, és előnyös alkupozíciót vívtak ki a moszkvai központi kormányzattal szemben is.
A radikális reformoknak kitett gazdasági konglomerátumok a túlélés érdekében a kockázatok és a költségek megosztására szövetkeztek.
A gyenge állam azonban más módon is hozzájárult a megerősödésükhöz. Mivel képtelen volt betartatni a törvényeket, a nagy konglomerátumok könnyen privatizálhattak bizonyos állami funkciókat – mint például a szerződéses fegyelem betartatása (Thonton 1997), miközben az állam lobbikkal szembeni gyenge ellenálló képessége arra ösztönözte őket, hogy minél gyorsabban és minél nagyobbra hizlalják magukat, hogy talpon maradjanak az állami befolyásért folyó öldöklő versenyben.
Mihelyt ezek az erős csoportok kezükbe kaparintották az államot, az állam és a gazdasági szereplők is ördögi körbe kerültek. Az állam, amely a „nagyokkal” kötött alkukban jelentős bevételektől mondott le, maga is ragadozóként vetette rá magát azokra, akikkel nem kötött alkut. Igyekezett mindenhonnan leszedni a sápot, ahol csak látható formában megjelent a pénz. Ez a gazdaság további „pénztelenítéséhez” vezetett, hiszen a nyereségesen működő cégek arra kényszerültek, hogy a pénzt kiiktassák a tranzakcióikból, hogy ügyleteik bonyolításakor kikerüljék a bankokat, mert attól féltek, hogy az állam azonnal lecsap a látható pénzre. És ahogyan ők is alámerültek a szürke- vagy feketegazdaságba, ugyanúgy csökkent az állami bevételek köre is. Közben egyre nőtt az állam kiszolgáltatottsága, mert végül már nem juthatott máshonnan bevételhez, csak a nagy lobbik kegyéből.
Regionális összehasonlító szemszögből nézve megkockáztatható az az állítás, hogy minél torzabb volt a gazdaság, és minél radikálisabbak voltak a reformok, a gazdaság szereplői annál inkább arra voltak kényszerítve, hogy szövetségre lépjenek egymással az állam kisajátításáért. Azt, hogy milyen mértékben kaparinthatták meg az államot, ugyanakkor az állam kiegyensúlyozottságán is múlott. Azokban az országokban, amelyekben a végrehajtó hatalom elszámoltathatósága gyenge és leginkább a négyévenként megtartott választásokra szűkül le, ahol az autonóm állami és civil társadalmi intézmények sokasága nem kényszeríti a végrehajtó hatalmat arra, hogy ne csak a partikuláris érdekeket szolgálja ki, hanem a közjó legkülönfélébb alternatív reprezentációinak ütköztetése alapján formálja a politikáit, ott ezek a hatások még jobban felerősödnek. A szovjet utódállamok többségében és Oroszországban az alkotmányozás nem hozott létre olyan intézményeket, amelyek meg tudták volna kötni a központi hatalom kezét. Ezekben az országokban a radikális (neo)liberális reformok gazdasági káoszhoz vezettek. A vállalatok nem a piaci hatásokhoz igazodnak, a pénz szerepe csökken, és az állam egyre inkább maga is a gazdasági fejlődés kerékkötőjévé, a piac kialakulásának és megszilárdulásának fő akadályozójává válik.
Majd egy évtizeddel azután, hogy a fő jelszó az volt, hogy szabadítsuk meg a gazdaságot az államtól, ma az a legfontosabb kérdés, hogyan szabadítsuk föl az államot. A rendezett, működőképes és versenyen alapuló piacgazdaság megteremtéséhez ma ugyanis mindenekelőtt erős, azaz kiegyensúlyozott államra van szükség, amely a befolyásos, túlhatalommal bíró gazdasági érdekszövetségek akarata ellenére is képes a piacgazdaság törvényes kereteit és a méltányos verseny feltételeit kikényszeríteni és biztosítani, amely képes a gazdaság szereplőinek érdekkonfliktusaiban a semleges, ámde szigorú döntőbíró szerepét eljátszani a lehető legnagyobb közhaszon elérése érdekében. Kiegyensúlyozott államra volna szükség, amely összehangolja a régiók és a nemzetgazdaság érdekeit, megvédi a kisbefektetőket és kistulajdonosokat a „nagyragadozóktól”, letöri a monopóliumokat és érvényesíti a köz hosszú távú stratégiai érdekeit a lobbik alkalmi mohóságával szemben. Oroszország és a hozzá hasonló országok előtt nincs más út. A „helyes” politika, azaz a piaci reformok bevezetése a „helyes”, vagyis a piac működését biztosító intézmények tudatos megteremtése nélkül fabatkát sem ér, sőt visszájára fordul.
A modern piacgazdaság kiépítésére vállalkozó posztkommunista országoknak tehát nem elég „államtalanítaniuk” a gazdaságot. Problémájuk nem az, mint a legfejlettebb piacgazdaságokkal rendelkező országoké volt a hetvenes-nyolcvanas években, nevezetesen az, hogyan csökkentsék le az amúgy robusztus és kiegyensúlyozott államaik tüsténkedéseit a gazdaság és a társadalom mikrofolyamataiban, hogyan nyomják vissza az államot az aprólékos beavatkozásoktól a keretszabályozások felé. Helyzetük inkább a XVIII. és a XIX. század végi Amerikára hasonlít. Az első feladat az egyetemes jogok intézményes biztosításán keresztül a működőképes nemzeti piac létrehozása volt a hatalmi ágak elválasztása és a finom ellensúlyok rendszerének alkotmányos megalapozásán keresztül. Ebben a korszakban, a XVIII. század végén kapcsolódott össze az angol forradalom óta újra a történelemben államépítés és (nemzeti) piacépítés. Majd a XIX. század végén a gyors fejlődés következtében kialakuló gazdasági egyenlőtlenségek kezelésére, vagyis a nagyvállalatokra és a monopóliumokra alapozó kapitalizmus, a monopóliumok, trösztök megregulázására, a gazdasági hatalom végletesen egyenlőtlen elosztásával megáldott piacgazdaság állami szabályozására kellett megoldást találni. Az államnak kellett átrendeznie és kiegyenlítenie az erőviszonyokat, gátat vetni a versenyt korlátozó tőke- és információkoncentrációnak. Mindkét feladat megoldása több évtizedet vett igénybe, s mindkét esetben feltételezte az államhatalmak elválasztásának újragondolását, az állam egyes szintjei és ágai közötti viszonyok átalakítását.
Oroszországban azonban eddig csak igen kezdetleges kísérletek történtek a „kiegyensúlyozott állam” helyreállítására. Ilyen volt például a kettős ellenjegyzés rendszerének bevezetése: ha az Elnöki Hivatal kezdeményezett valamilyen költségvetési többletkiadást, azt a kormánynak előbb jóvá kellett hagynia, és fordítva (Polishchuk 1997). A döntéshozatali hatalom megosztásával igyekeztek növelni az állam ellenálló képességét, erejét. Az elnök könnyű szívvel mondhatta volna az oligarcháknak: „adnék én bátyuska, de a kabinet megvétózta”. Ámde ez a fajta hatalommegosztás nem hatékony abban a rendszerben, ahol végső soron az elnök kezében van a kormány is. Elvileg mégis a helyes irányba tett lépés volt. Az amerikai „alapító atyák” két bölcsességéhez is igazodik: egyrészt, ha azt akarjuk, hogy az emberek szilárdan higgyenek a kormány törvényesség és szabad piac melletti elkötelezettségében, akkor a kormány kezét meg kell kötni. Másrészt, a hatalom megosztása, az ellenőrzések és ellensúlyok rendszere biztosíték lehet arra, hogy az államot nem sajátítja ki egyik befolyásos és önző érdekcsoport sem. Amennyiben az autonóm és a kormány hatalmát ellensúlyozó, egymástól is független intézmények előtt a kormány valódi felelősséget visel, nehezebben válik partikuláris érdekek kiszolgálójává. Oroszország és a volt szovjet utódállamok előtt azonban még hosszú út áll, hogy elérjék ezt az állapotot. A pénzügyi-ipari csoportok, az oligarchák ellenállását nehéz lesz megtörni, különösen, ha az alkotmányos környezet nem változik. Még ha talán érdekeltek is valamilyen stabilitás megteremtésében és a rubel megerősítésében, de abban már nem, hogy az állam annyira megerősödjön, hogy meg tudja őket rendszabályozni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az oligarchiák támogatnák a liberális korlátozott állam létrehozását, de csak ha az a laissez-fair elveire épül. Magyarán: érdekük a korlátozott állam, de nem érdekük a monopóliumok szabályozására képes kiegyensúlyozott állam létrejötte.
Az állam megerősítésére a másik lehetőség, hogy a helyi hatalmasságokat bevonják a központi hatalomba: az általuk képviselt helyi és eltérő érdekek hatékonyan ellensúlyozhatják a szövetségi államra rátelepedett monopóliumok hatalmát. Ám a helyi hatalom is csak bizonyos mértékig érdekelt a központi hatalom megerősítésében. A regionális potentátok szívesen látnának egy, a monopóliumok letörésére képes kiegyensúlyozott államot, de miért támogatnának egy liberális államot, amely a nemzeti (föderális) piac létrehozásával elvenné speciális helyi gazdasági jogaikat. A központi és a helyi hatalom újraszabályozása és újraosztása nélkül nemigen képzelhető el, hogy az utóbbiak támogatnák a liberális vonásokat magán viselő központi hatalom megerősödését.
Végezetül: új szereplők bevonása nélkül nincs sok esély az erőviszonyok megváltoztatására. A szakszervezetek és a civil társadalom megerősítése lenne az egyik lehetőség. A orosz költségvetés lukas zsákjába öntött nyugati segélyek helyett ezeket a forrásokat a pénzügyi-ipari csoportoktól és az államtól független szervezetek megerősítésére lehetne fordítani, ami hosszú távon több haszonnal kecsegtet.
A laissez-fair-doktrína: a cseh példa
Az orosz példával ellentétben Csehországban az általános polgári jogok biztosításával, a tulajdon védelmével, a jogállam működésével alapvetően nincs probléma. A bajok a piac működését szabályozó regulációk elhanyagolásából vagy elmaradásából következnek: az erre vonatkozó törvények késve, s még akkor is gyenge változatban születtek meg.
A szabályozás hiányának betudható makrogazdasági károk átfogó fölmérésére nem találtam példát. A kutatókat idáig leginkább az érdekelte, miként gyengíti a vállalatok vezetési rendszerét és a gazdálkodás nyilvános felügyeletét, illetve hogyan torzítja a tőke- és pénzpiacok működését a regulációk hiánya. A cseh esetben azonban még ilyen elemzéssel sem lehet találkozni. Pedig nagyon valószínű, hogy olyan gazdaságpolitikai baklövések mellett, mint a túlságosan merev árfolyam-politika, az elmaradt szabályozás is fontos szerepet játszott az egykoron a neoliberális reformok éllovasának számító cseh gazdaság elmúlt évekbeli visszaeséséhez. Ezért először a regulációk hiányából közvetlenül fakadó problémákat elemzem, majd arra keresem a választ, miért nem volt képes az állam időben meghozni a megfelelő törvényeket.[15]
A kuponos privatizáció két hulláma nagyon furcsa tulajdoni rendszert eredményezett a volt Csehszlovákiában. A befektetői alapok tulajdonába került vállalatokat az alapokat birtokló, nagy bankok tulajdonában lévő magáncégek, a bankok részvényeinek 40 százalékát viszont az Állami Vagyonalap birtokolta. A privatizáció harmadik hulláma azután alulról indult. A kisbefektető bankok arra ösztökélték a befektetői alapokat, és rajtuk keresztül a nagybankokat, hogy vásárolják föl a részvényeket: ezáltal az amúgy is erősen centralizált tulajdonosi szerkezet még tovább koncentrálódott. Különböző pénzügyi-ipari csoportosulások jöttek létre, amelyeket a kereszttulajdonlás bonyolult hálózatai kötöttek össze.
A cseh reformerek nem éppen ilyen tulajdonosi szerkezetről álmodoztak. A tömeges privatizáció ugyanis éppen azt célozta volna, hogy a vagyon „valódi tulajdonosok”, azaz szemfüles és cselekvőképes vállalkozók kezében összpontosuljon. Az állam a részvények egy részét visszatartotta, hogy majdan a stratégiai nagybefektetőknek adja tovább, ha eljön az ideje. Az induláskor a reformerek egyetlen félelme az volt, hogy a vagyon szétaprózódik. A befektetői alapok eredeti szerepe csak annyi lett volna, hogy összegyűjtik a kuponokat és árulják részvényeket. A banktörvény ugyan lehetővé tette, hogy a bankok mindenre kiterjedő tevékenységet végezzenek, magyarán univerzális bankként működjenek, de sem a közgazdászok, sem a megkérdezett bankárok nem gondolták, hogy a bankok a múlt század végén alakult német univerzális bankokhoz hasonlóan főrészvényesekké és a tőkepiac főszereplőivé válnak.
A tömeges privatizáció tehát váratlanul egy rendkívül koncentrált tulajdonosi szerkezetet eredményezett, ahol a részvények túlnyomó többségét néhány bank, illetve a bankok tulajdonában lévő befektetői alapok birtokolták. Csehország választhatott volna más utat is. Például, korábbi amerikai mintára megtilthatták volna, hogy pénzintézetek részvénytulajdonosok legyenek, megerősíthették volna a tőzsdét, és bevezethettek volna olyan szabályokat, amelyek az amerikai tőkepiacon működnek.[16] Vagy választhatták volna az univerzális bankok tulajdonosi szerepére épülő német modellt, vagy az Európai Unióban megszokott, az amerikai, tőzsdére épülő modell és a német univerzális bankokra épülő modell keverékét alkalmazó szisztémát. De a cseh reformerek szándékosan nem tervezték meg előre a privatizáció végkimenetelét. Ehelyett csak olyan szabályokat vezettek be, amelyek éppenséggel bővítették a szereplők mozgásterét: úgy gondolták, helyesebb, ha a létrejövő tulajdonosi struktúra az önszabályozó piac spontán működése, a piaci szereplők érdekkövetése nyomán alakul ki. Meg voltak győződve arról, hogy bármi is lesz a spontán folyamatok eredménye, az mindenképpen jobb lesz, mint bármely előre eltervezett, és államilag favorizált modell. „Ne az állam tervezze már meg a piacot” – gondolták.
A csehek persze nem bíztak mindent a piacra. Tudatosan támogatták a független vállalatok, bankok, befektetői cégek önszabályozó rendszereinek létrejöttét, amelyek azután önállóan egyeztethettek egymás közt, újratárgyalhatták a hitel- és adósságügyleteiket, egymás között osztották meg és simították el az átalakítás kockázatait (McDermott 1998; Stark and Bruszt 1998). Az állam így szándékosan lemondott arról, hogy gazdasági kapcsolatok és viszonyrendszerek jelentős hányadában maga lépjen fel, mint végső szabályozó.
A 90-es évek közepére megszilárdult az új tulajdoni rendszer, de anélkül, hogy a nyers erőviszonyokon kívül lényegében bármi is szabályozta volna a szereplők egymás közti viszonyait. A kisbefektetők, kisebbségi tulajdonosok teljesen ki voltak szolgáltatva a nyilvános elszámolással nem tartozó menedzsment kénye-kedvének. A cseh vállalatoknál voltak ugyan felügyelőbizottságok, de pontosan meghatározott jogkörök és kötelezettségek híján egyáltalán nem tudták betölteni a feladatukat. A koncentrálódás ellenére gyenge volt az ellenőrzés, semmi nem korlátozta a kisbefektetők kiforgatását, a vagyon átjátszását névleg külföldi, odahaza elszámolással nem tartozó cégeknek. Az eladósodott vállalatokhoz „hozzáragadt” bankok az elmaradt szabályozás miatt a kockázatok mérlegelése nélkül adtak újabb hiteleket vállalataiknak, részben úgy, hogy átcsoportosították a jövedelmeket a jobb befektetésektől a rosszabbak felé. A versenyszabályok hiánya miatt a tőzsdén teret nyert a belső információkkal való visszaélés, a belső kereskedés. Nem voltak világosan lefektetett, minden szereplőre egységesen kötelező számviteli és nyilvánossági szabályok, ami még jobban eltorzította a tőzsde működését, és aláásta hitel(kép)ességét.
Pedig a csehek megint csak három szabályozási modell közül is választhattak volna a verseny védelmében, hogy kiküszöböljék az aszimmetrikus erőeloszlás negatív következményeit. Az egyik az amerikai típusú, a bankok és a cégek elkülönülésén alapuló, tőzsdeorientált szabályozás lett volna, amely – elsősorban a kisbefektetők védelmében – szigorúan előírja a pénzügyi és gazdálkodási adatok nyilvánosságát. Ennek keretében bevezethették volna a tőkepiaci szereplők tisztességes piaci tevékenységét ellenőrző és szabályozó tőkepiaci felügyeletet is, megakadályozandó a bennfentes ügyleteket vagy a kisbefektetők kifosztását. A másik szabályozási lehetőség a német modell lett volna, ahol a bankok játsszák a fő szerepet, de a bankokon belüli élesen elkülönül a befektetői és a kereskedelmi banki tevékenység, s nagyon szigorúak az óvatossági és tartalékolási előírások. Az európai modell is kéznél lett volna, amely lényegében az előbbi kettőnek a keveréke. Az amerikai modell időbeni bevezetése megerősítette volna a tőkepiac hitelképességét, s a tőzsdei tranzakciókon keresztül vonta volna piacorientált szabályozási keretbe a cseh vállalatokat és bankokat. A német modell bevezetése a kockázatokat óvatosabban kezelő nagybankok kezébe tette volna le a vállalati szektor irányítását, feltehetően nagyrészt kikapcsolva a befektetési alapokat. Végül a vegyes modell, ha nem is feltétlenül járt volna a két előző előnyeinek párosításával, szabályozottabb kereteket biztosított volna a további kísérletezéshez.
De a csehek egyik modellt sem választották, szinte egészen Vaclav Klaus koalíciójának 1998-as vereségéig a laissez-fair politikához ragaszkodtak. Az első regulációkat csak 1998 tavaszán és nyarán vezették be.[17] Vajon miért? Azt nem mondhatjuk, hogy a kormány nem tudott a szabályozás lehetőségéről, vagy hogy nem nehezedett rá nyomás a szabályozás érdekében. A szabályozást már az évtized közepétől követelte a tőkepiaci szereplők egy részét tömörítő Piacfejlesztési Alapítvány is, az ipari és a privatizációs miniszter ugyancsak sürgette a Tőkepiaci Felügyelet felállítását és a tőkepiaci folyamatok átláthatóságát garantáló szabályozás bevezetését. Klaus koalíciós partnerei ugyanezért kardoskodtak. Növekvő nyomást gyakorolt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is, s minthogy szakértőiket Klaus elzavarta, az Economist útján üzengették majd minden hónapban, hogy állami szabályozás nélkül nincs piacgazdaság.[18] Nincs jele annak, hogy a cseh államot is a nagy érdekcsoportok tartották volna markukban, mint az orosz kormányt, és ezért nem történhetett semmi.[19] Akkor mégis, miért halogatta, halogathatta Klaus kormánya az állami szabályozás bevezetését egészen a bukásig? A válasz feltehetőleg ott keresendő, hogy a kormány kiszabadult az ellenőrzések alól, és alig volt beszámolási kötelezettsége.
David Starkkal közösen írt könyvünkben a Klaus kormány első öt évét elemző részben arra jutottunk, hogy a volt Csehszlovákia kormánya azért tudott koherens és pragmatikus gazdasági reformokat bevezetni, mert arra kényszerült, hogy széles körű támogatást szerezzen a döntéseihez, s előre számolnia kellett döntései társadalmi, gazdasági és politikai következményeivel. Klaus nem kormányozhatott rendeletekkel, mint az orosz elnök. A liberalizálás és a privatizáció megindításakor meg kellett egyeznie a kormánytöbbséget alkotó szocialistákkal és szociáldemokratákkal, valamint a parlamenttel, ahol a pártja még éppen csak alakulóban volt, sőt eleinte még a felsőházban vétójoggal felruházott szlovák parlamenti képviselőkkel is számolnia kellett. Ez az egyeztetési kényszer sarkallta arra, hogy a piacgazdasággal kapcsolatos vízióit pragmatikus politikai keretbe helyezze. A 90-es évek közepén azonban, miután az államszövetség szétvált, Klaus néhány évre számottevő politikai vetélytárs nélkül maradt. 1994 után nekilódult a gazdaság, és folyamatosan nőtt népszerűsége. Mindezek következtében csökkent az egyeztetési kényszer, s Klaus akár saját koalíciós partnereit is figyelmen kívül hagyhatta. A cseh alkotmányozásai folyamat sajátosságai is Klaus kezére játszottak. Évekig késleltethette a parlamenti kontrollt elvileg erősíthető Szenátus felállítását, s elszabotálhatta a regionális önállóság egyébként előírt kiépítését.[20] Végül szinte egyedül maradt, és korlátozások, politikai ellensúlyok nélkül szabadon bálványozhatta az önszabályozó piac ideálját – egészen bukásáig.
Magyarország: elszalasztott gazdaságfejlesztési lehetőség?
A Cseh Köztársasághoz hasonlóan a magyar államnak sem voltak alapvető problémái a piaci rend létrehozásával. A piaci verseny, s általában a piaci szereplők viszonyának szabályozásához a magyar állam a cseheknél hamarabb kezdett hozzá, és a nemzetközi szervezetek értékelése szerint messzebb jutott (EBRD 1998; World 1996; World 1998). Mindezek ellenére jó okunk van azt feltételezni, hogy a szabályozás késlekedésével és passzivitással a magyar állam elszalasztott egy gazdaságfejlesztési lehetőséget, s most a korábbinál kedvezőtlenebb feltételekkel foghat neki ugyanazon feladat megvalósításához. Tömören fogalmazva tehát azt állítom: a magyar állam az évtized elején végrehajtott hatékony állami szabályozással és átgondolt gazdaságfejlesztési stratégiával kedvezőbb helyzetben kapcsolhatta volna hozzá a hazai vállalati csoportokat a nemzetközi termelési hálózatokhoz és multinacionális vállalatokhoz. Akkor még azonban a magyar állam nem rendelkezett gazdaságfejlesztési stratégiával: az állam passzivitása, valamint a késlekedő és gyakran hibás szabályozás miatt szertefoszlottak a hazai gazdasági szereplők kedvezőbb nemzetközi integrációjának intézményi alapjai, a kereszttulajdonláson alapuló „gazdaságfejlesztő hálók”, csupán a leginkább piacképes vállalatok integrálódtak a nemzetközi termelési hálókba, a többi pedig elszigetelten várja, most már az államtól, hogy gazdaságfejlesztő hálózatok újrateremtésével tegye őket a nemzetközi cégek versenyképes partnereivé.[21] Ez is azt illusztrálja, hogy a gazdasági fejlődés nem spontán folyamat eredménye, hanem feltételezi a gazdaságfejlesztési lehetőségeket felismerő, gazdaságfejlesztési stratégiákra lefordító és ezeket megvalósító állam jelenlétét.
Mondhatni persze, hogy valójában nem is volt választási lehetőség: a magyar állam csupán azt tette, amit tehetett, a külföldi eladósodás mértéke és a magyar vállalatok tőkehiánya miatt arra kényszerült, hogy olyan megoldásokat válasszon a privatizáció és a vállalatok átalakítása során, amelyek segíthették a külföldi hitelek visszafizetését, és tőkéhez juttathatták a hazai vállalatokat. Nem volt más választás, mint hogy minél korábban megnyissa a piacot a külföldi befektetők előtt, s elsődlegesen a készpénzzel fizető külföldi stratégiai befektetőknek adja el az eladható vállalatokat, bankokat és az energetikai szolgáltatókat, még ha ezzel fel is számolja annak a lehetőségét, hogy nem elszigetelt vállalatokat, hanem a hazai vállalatközi szövetségeket kapcsoljon a nemzetközi termelési hálókhoz. Másképpen fogalmazva: ahelyett, hogy szektorokon és régiókon átívelő, szélesebb társadalmi csoportokat összefogó termelési hálókat juttatott volna a gazdasági fejlődés lehetőségéhez, arra kényszerült, hogy kimazsolázza a készpénzre váltható egységeket, a többieket pedig időlegesen „dobja”. Azaz az eladósodás mértéke és a tőkehiány határozta meg az állam „gazdaságfejlesztő stratégiáját”.
Ez az érvelés azonban sántít. Könnyen belátható, hogy nem maga az eladósodás, hanem az állam passzivitása és szabályozási hibái vezettek az évtized közepére olyan helyzethez, hogy a hatalmas mértékű belső és külső eladósodás miatt már tényleg eltűnt az állam összes választási lehetősége. Ennek ellenére tény, hogy az évtized elején nem volt átfogó gazdaságfejlesztési stratégiája, nem voltak egymással ütköző elképzelések arról, hogy a gazdaság nemzetköziesítésének mely formája szolgálja legjobban a hazai gazdaság fejlődését. Másképpen fogalmazva: az évtized elején még minden valószínűség szerint lettek volna választási lehetőségek, akkor azonban hiányzott az alternatív gazdaságfejlesztési lehetőségeket felismerő és megvalósító állami kapacitás.
Az alternatív gazdaságfejlesztési stratégia bízvást építhetett volna az évtized elején elszaporodott vállalatközi kereszttulajdonlási hálókra: ezek szorosan kapcsolódtak állami bankokhoz, amelyek feljavítva és szigorú állami felügyelet és szabályozás alá vonva ellenőrizhették és irányíthatták volna a hozzájuk tartozó vállalati csoportok átalakítását és nemzetköziesítését.[22] A megoldás nem lett volna túlságosan eredeti (hasonló gazdaságfejlesztő szerepet játszottak például a japán keiretsu szövetségek „házibankjai”, vagy még inkább a német univerzális bankok), a gazdasági teljesítményeikben feljavított hazai termelési hálók viszont a bankok közvetítésével összeköttetésbe kerültek volna a nemzetközi termelési hálókkal és a multinacionális cégekkel. A hálókhoz tartozó egyes vállalatok stratégiai befektetők révén közvetlenül betagozódhattak volna a nemzetközi termelési hálózatokba, s az itthoni kereszttulajdonlási hálókhoz tartozó hazai vállalatoknak kedvezőbb esélyük lett volna, hogy megőrizzék kapcsolataikat ezekkel a vállalatokkal, illetve maguk is kiépítsék közvetlen kapcsolataikat a multikkal és a nemzetközi termelési hálókkal.
Nagyjából ennyi a spekuláció. A tény ezzel szemben az, hogy ehhez a gazdaságfejlesztési stratégiához minden szükséges állami feltétel hiányzott. Az adóhivatal ellenőreit leszámítva, a magyar állam nem tudott a hazai kereszttulajdonlási hálókról, s így a bennük rejlő gazdaságfejlesztési lehetőséget sem ismerhette fel. Az állam váltakozó nevű privatizációs intézményei egyenként adták el a hazai vállalatokat, figyelmen kívül hagyva termelési, piaci, pénzügyi vagy technikai függőségi viszonyaikat (Stark and Bruszt 1998). A „visszaállamosított” bankok állami szabályozása késett, a hazai bankok a cseh bankokhoz hasonlóan hiteleztek a vállalatoknak, azaz inkább légyként, mint pókként voltak tagjai a kereszttulajdonlási hálóknak. Az állam anélkül engedte be a külföldi bankokat a hazai piacra, hogy vagy feljavította és megregulázta volna előtte a magyar bankokat, vagy pedig – a lengyel államhoz hasonlóan – a banki engedély megadása feltételéül szabta volna, hogy résztulajdonosként beszálljanak a gyengébb bankok feljavításába. A hazai bankok változatlan állapotban, változatlan érdekeltséggel és versenyképességgel, passzívan figyelhették, miként nyerik el a tőkeerős külföldi bankok legjobb potenciális partnereiket, miközben saját adós vállalataikat éppen a keleti piacok összeomlása és a tőkehiány küldte a padlóra. Ebben az állapotban érte őket és a nekik adós vállalatokat a számviteli és a csődtörvény bevezetése, s az állam nyakló nélkül öntötte beléjük a pénzt. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, semhogy a vállalatokkal bajmolódjanak, sokkal jobban jártak, ha állami pénzekben utazhattak, illetve ha a bankok újabb és újabb támogatásával a „túladósodott” állam tartozásait finanszírozták magas kamatokkal. A klasszikus szabályozási csődként leírható fejlemények abban kulminálódtak az évtized közepén, hogy az állam felduzzasztott adósságterheinek finanszírozására használt hazai bankok még külföldre való eladásuk előtt teljesen elvesztek a hazai vállalatok számára, s az államnak ekkorra már tényleg csak az a választása maradt, hogy vagy belerokkan a bankkonszolidációba, vagy bárkinek eladja saját bankjait, legyen az akár állami tulajdonban lévő külföldi bank is.
A hazai kereszttulajdonlási hálók feljavítására alapozó gazdaságfejlesztési stratégia lehetősége természetesen már a bankok eladása előtt elillant. A vállalati szektor a vállalatok közötti szoros gazdaságfejlesztő együttműködés helyett kettészakadt és atomizálódott. A piacképesebb volt hazai nagyvállalatok a nemzetközi tulajdonosi hálók „végein lógva” ugyan, de bekapcsolódhattak az európai összehasonlításban is példátlanul magas színvonalú exportstruktúra kialakításába (Vedres 2000). A volt hazai tulajdonosi hálók többi egysége a gazdaság nemzetköziesített szektoraitól elszigetelten küszködik a fennmaradásért, illetve a fejlesztési lehetőségekért (Comisso 1997). Az egész történetben az a „csavar”, hogy ezeknek a vállalatoknak igazából akkor lenne esélyük a „nemzetköziesülésre”, ha az állam, latin-amerikai és kelet-ázsiai példákat követve, most maga bábáskodna a gazdaságfejlesztő hálók (re)kreálásán. A fenti három példával mindenekelőtt azt szerettem volna illusztrálni, hogy a gazdasági fejlődés kiegyensúlyozottsága és az állam alkotmányosan is biztosított kiegyensúlyozottsága összefüggenek egymással.
Ahhoz, hogy Magyarország legalább annyira élvezhesse a nemzetközi gazdasági integráció lehetőségeit, mint például az írek a 90-es évektől, mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy a magyar állam képessé váljon a gazdaságfejlesztési lehetőségek felismerésére és kihasználására. Az 1998-ban létrehozott Gazdasági Minisztérium intézményi alapja lehet annak, hogy a magyar állam ne csak összevont számokban, hanem szektorokban, régiókban és társadalmi csoportok gazdasági lehetőségeiben is lássa a gazdaságot. Az összevont számokban, mérlegfőösszegekben, a csupán költségvetési, külkereskedelmi, fizetési és egyéb mérlegegyensúlyokban gondolkodó állam nemcsak a gazdaság fejlődés lehetőségeit képtelen észrevenni, hanem képtelen arra is, hogy a vállalatokban, szektorokban, régiókban és társadalmi csoportokban lássa a gazdasági fejlődés kulcsát, s képtelen lesz erre mindaddig, ameddig a mérlegadatok főösszegei azt mutatják, hogy a gazdasági fejlődés nyerteseinek a nyereségei meghaladják a vesztesek veszteségeit.
Az állam gazdaságfejlesztő kapacitásai és alkotmányos rendjének sajátosságai között közvetettebb a kapcsolat, mint a piaci rend és a piaci verseny között. Eléggé nyilvánvaló mindazonáltal, hogy csak kiegyensúlyozott államok képesek e kapacitások kiépítésére és kiaknázására. Olyan állam, amelyik nem tud piaci rendet teremteni, és nem tudja szabályozni a gazdaság szereplőinek viszonyait, csak az idejét vesztegeti a gazdaságfejlesztési stratégiák kidolgozásával. Magyarország, a többi közép-európai parlamentáris rendszerhez hasonlóan kiegyensúlyozottabb állammal rendelkezik, képességei azonban, hasonlóan a cseh államéhoz, még jócskán fejleszthetőek. Bár a jelenlegi alkotmány lehetővé teszi a közjóval kapcsolatos elképzelések sokféleségének megjelenítését és ütköztetését az államon belül, a végrehajtó hatalom erőfölénye csökkenti az egész rendszer hatékonyságát.[23] A koalíciós kényszer esetleges, s a választási rendszer arányosabbá tétele nélkül rövidesen meg is szűnhet. Jóval arányosabb választási rendszer, eltérő választási metódussal választott, a lengyel vagy cseh megoldáshoz hasonló kétkamarás parlament, a gazdaságban felügyeleti szerepet ellátó (fél)állami, a mindenkori kormányoktól függetlenített intézmények, a régiók politikai és gazdasági autonómiáját garantáló intézmények kiépítése stb. javíthatnák az állam kiegyensúlyozottságát, amely jobban kordában tarthatná, szabályozhatná a gazdaság szereplőit és befolyásolhatná a gazdasági fejlődés irányát.
Alkotmányos piacgazdaság
Tíz év piaci reform után ma még számos kelet-európai országnak az a fő dilemmája, miként szabadítsa fel államát részérdekek fogságából, és hogyan hozzon létre kiegyensúlyozott államot. Az állam kiegyensúlyozottsága attól függ, képes-e intézményesíteni a közjóról alkotott különböző felfogások és az eltérő érdekek megjelenítését, megvannak-e a kormányzati felelősség számonkérésének hatékony politikai és alkotmányos keretei. Ehhez nemcsak demokratikus képviseletre, hanem erős állami, valamint a mindenkori kormánytöbbségtől független, közfunkciókat ellátó intézmények, civil szerveződések egész rendszerére van szükség. A tisztán többségi elven alapuló parlamenti kormányzás vagy az elnöki rendszer sebezhetőbb, mint a vegyes rendszerek, ahol a többségi akaratot vagy a végrehajtó hatalom törekvéseit hatásosan ellensúlyozzák más intézmények. A kiegyensúlyozott államban a végrehajtó hatalom kiterjedt egyeztetésre kényszerül, működését nemcsak a független bíróságok, hanem az autonóm közintézmények is korlátozzák, ellenőrzik. A vegyes rendszerekben a szereplőknek módjuk van többféle képviseleti formában kifejezni érdekeiket, a kétkamarás parlamentekben az érdekek sokfélesége és a többségi akarat egyszerre jelenhet meg.
A legtöbb új demokráciában a közjó lényegében egyedül a mindenkori parlamenti többség vagy a választott elnök képében jelenik meg. Hiányoznak vagy gyengék azok a mechanizmusok, amelyek a parlamenti többségre támaszkodó kormányt, illetve az elnököt további egyeztetésekre késztetnék, központosító törekvéseit, önkényes döntéseit megakadályoznák. Ezekben az országokban csak az alkotmányos rend átalakítása után remélhető, hogy az állam a piacgazdaság megbízható támaszává lesz. Hatalmi ágak szétválasztása, föderalizmus, vegyes választási rendszer, vegyes, megosztott képviselet, esetleg kétkamarás parlament, erősebb civil társadalom, szabad sajtó: ezek lehetnek a kulcstényezők.
Csak remélhetjük, hogy mindezen feltételek megteremtése, s ezáltal az állam kiegyensúlyozása nem vesz igénybe további évtizedeket.
Jegyzetek
[1] Minthogy ebben az írásban az állam szerepe áll a középpontban, nem foglalkozom azzal a kérdéssel, milyen egyéb társadalmi szabályozási formák játszanak-játszhatnak szerepet a piaci rend kialakításában. Terjedelmi korlátok miatt itt csak arra utalhatok, hogy bár a „nem állami” szabályozási formák fontos szerepet játszhatnak a piac kialakításában és fejlesztésében, hatékony állam nélkül önmagukban védtelenek az erős és szervezett gazdasági érdekcsoportok által kialakított „önszabályozásokkal” szemben. A különböző társadalmi szabályozási mechanizmusokról lásd: Black 1996; Commons 1924; Durkheim 1989; North 1990. A gazdasági érdekcsoportok által kialakított „önszabályozások” és az állami szabályozás viszonyáról lásd: Sklar 1992.
[2] Az államiság és a gazdasági fejlődés viszonyával foglalkozik más megközelítésben, de egyes elemeiben hasonló szemlélettel Greskovits Béla és Hector Schamis kéziratos tanulmánya: Greskovits and Schamis 1999. A puha költségvetési korlát és az állami kapacitások viszonyáról lásd Kornai János írásait: Kornai 1998; Kornai 1999. Az államiság és a piacgazdaság kialakítása közötti viszonyról a kelet-európai országokban viszonylag kevés empirikus elemzés készült. Ezek közül lásd még az alábbi tanulmányokat Brunetti 1998; EBRD 1998; Hellman 1998; Popov 1998. Az állam szerepéről lásd még a Helikon-Korridor kiadó által szervezett vita eredményeit összefoglaló kötetet: Gombar et al. 1997.
[3] A korlátozott államról lásd Sajó András újabb könyvét: Sajó 1999. A korlátozott állam és a gazdasági fejlődés kapcsolatáról lásd: Brunetti 1998; Hamilton 1961; Manin 1994; North 1989; Schedler 1999; Weingast 1995.
[4] Terjedelmi korlátok miatt itt csak az állami kapacitás alkotmányos feltételeinek kérdésével foglalkozom. Az állam képességeit természetesen számos egyéb tényező is befolyásolja-alakítja, de a legalapvetőbb tényező nyilvánvalóan az alkotmányos berendezkedés milyensége. Az állam képességeit ezen kívül leginkább az állami bürokrácia és a civil társadalom sajátosságai befolyásolhatják. Ezekről a tényezőkről lásd: Bank, 1998; Evans 1999; Stiglitz 1999; Weber, 1978.
[5] Ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkozom a Heterarchies and Developmental Traps című írásomban: Bruszt 2000. Az állam gazdasági szabályozó kapacitásának valamint az alkotmányos rendszer sajátosságainak összefüggéseiről lásd még: Sklar 1992; Sunstein 1985; Sunstein 1990.
[6] A nemzetközi pénzügyi szervezetek 90-es évek elején kiadott regionális összehasonlító elemzései az államtól való gazdasági szabadság mutatóit (pl. liberalizáció és privatizáció) használták fel a reform sebességének és ezzel sikerének mérésére; az évtized közepétől fokozatosan megjelennek a mérőszámok között az államiság és az állami szabályozás mélységének és hatékonyságának mutatói, s pl. a Világbank vagy az Európai Fejlesztési és Beruházási Bank szakértői az évtized második felétől egyre jelentősebb szerepet játszottak az állam és piac kapcsolatáról kialakított korábbi kép megváltoztatásában. Lásd pl.: Bank, 1996; Bank, 1997; Bank, 1998; EBRD, 1997; EBRD, 1998. Az ugyanezen kérdésről folytatott általánosabb vitából lásd az alábbi írásokat: Aslund 1996; Aslund 1997; Asdlund 1999; De Melo 1996; Greskovits 1999; Hellmann 1998; Kornai 1998; Kornai 1999; Schleifer 1998; Stiglitz 1999.
[7] Ebből az irodalomból lásd az alábbi írásokat: Commons 1924; Durkheim 1989; Földváry 1996; Hodgson 1994; Hollingsworth 1994; North 1989; North 1990; Samuels 1992; Stiglitz 1999; Sunstein 1985; Sunstein 1990; Weber 1978; Weingast 1995; Williamson 1994.
[8] Az irodalomban az első két feltételről vagy a „korlátozott állam” címszó alatt olvashatunk alkotmányjogászoktól, vagy a „credible commitments” címszó alatt institucionalista közgazdászoktól. Lásd erről a 3. számú lábjegyzetben felsorolt írásokat. A harmadik feltétel fontosságát Kornai János hangsúlyozta először, s ennek a tényezőnek az alakulása a posztkommunista országokban ugyancsak az ő írásaiból ismerhető meg, lásd: Kornai 1980; Kornai 1998; Kornai 1999. A negyedik feltétellel a gazdasági szabályozó állam irodalma foglalkozik behatóbban, és ez vált a nemzetközi pénzügyi szervezetek kedvenc témájává az évtized második felében. Lásd a 6. sz. lábjegyzetet, valamint: Sklar 1992; Sunstein 1990.
[9] Talán nem véletlen, hogy a laissez-fair legvehemensebb hívei a századvégi Amerikában a Carnegie-k és a Rockefellerek voltak. A laissez-fair monopolista hívei az állam semlegességét követelték. Az állam semlegességének alkotmányjogi átértelmezésére majd csak a New Deal idején kerül sor, akkortól az erőfölény kihasználását megakadályozó államot tekintik semlegesnek. Erről lásd: Sunstein 1987.
[10] Az állam választhat, hogy beleavatkozik-e ezekbe az ügyekbe, és ha igen, melyik fél vagy társadalmi csoport javára. Bárhogyan dönt, ezzel egyfajta viszonyt konstituál, azaz ebben az értelemben nehéz elfogadni a reguláció-dereguláció fogalompárt. Az állam elsőbbséget adhat a piac korlátozatlan működésének és a tulajdon korlátlan szabadságának a tisztességes piaci verseny, vagy például a méltányos foglalkoztatás elvével szemben. Ezek a választások nem csupán egy-egy csoport helyzetét befolyásolják, hanem a gazdaság hosszú távú működésének és fejlődési lehetőségeinek is irányt szabnak. A gyenge szabályozás vagy annak hiánya monopóliumok, kartellek kialakulásához vezethet, amely alááshatja a piac hatékony működését. A szabályozás jelentős többletköltséget ró a gazdasági szereplőkre, de ha nem létezne vagy nem volna hatékony, az hosszú távon még sokkal költségesebb lenne. Olyan tőkepiac jönne létre, amely nem tudná a megtakarításokat a leghatékonyabb befektetések felé irányítani, a termelői piacokat pedig a monopóliumok ellenőriznék.
[11] A megkésett szabályozásról és a meglévő szabályozások hiányosságairól lásd az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elemzéseit: EBRD 1998. Lásd még a Világbank volt alelnökének írását: Stiglitz 1999. (Bank, 1996; EBRD, 1998; Ickes, 1999; Karlova, 1997; Kuznetsov, 1997; Polishchuk, 1997; Schleifer, 1998 ; Thornton, 1997).
[12] A „jó öreg” Durkheim bizonyára igen nagy megelégedéssel nyugtázta volna azt a tényt, hogy ezekben a gazdaságokban sorra alakultak szakmai és szektorális vállalkozói szövetségek, amelyek „etikai kódexek” és etikai bizottságok létrehozásával próbáltak meg bevezetni szabályokat a tisztességes piaci versenyre.
[13] Az orosz gazdaságról lásd az alábbi írásokat: Aslund 1999; Brezinski, et al. 1996; Gaddy 1998; Johnson 1971; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Lazear 1995; Nekipelov 1998; OECD 1997; Popov 1999; Solnick 1998; Stoner-Weiss 1997; Treisman 1998; Woodruff 1999a.
[14] Erről a témáról, illetve általában a pénz szerepének visszaszorulásáról az orosz gazdaságban lásd David Woodruf kiváló könyvét: Woodruf 1999b.
[15] Az itt következő elemzés részben David Starkkal írott könyvünkre, részben 1997-ben és 1998-ban Prágában készített interjúimra támaszkodik: Stark and Bruszt 1998.
[16] A csehek védelmében el kell mondani, hogy ebben a kérdésben nem látták sok hasznát a külföldi tanácsadóknak. Az amerikai tanácsadók azzal riogatták őket, hogy az amerikai modell túlságosan kockázatos, s inkább a német modell felé terelgették a cseheket. A német tanácsadók ugyanakkor az univerzális bankokra építő modell másolását mondták túlságosan kockázatosnak, s mint az várható volt, az amerikai modell másolása mellett tették le a garast.
[17] Ekkor állították fel az amerikai Securities Exchange Comission mintájára az amerikainál jóval gyengébb, a kormánytól függő Tőkepiaci Felügyeletet.
[18] Lásd pl. Saving face (Economist, May 3rd 1997), More defenestrations in Prague (May 31th 1997), és már némileg kétségbeesetten: Oh, dear (October 11th, 1997)
[19] Az 1997-ben kirobbant korrupciós botrányok ennek ellenére arra utalnak, hogy a szabályozás hiányában érdekelt gazdasági csoportok és a kormánypárt parlamenti csoportja között lehettek kapcsolatok. Arra viszont nincs bizonyíték, hogy a lobbik „lábon megvették” volna Klaus pártját. Oroszországban a Pénzügyi-Ipari Csoportok gond nélkül privatizálták az állam egészét, s megszerezték a politikai pártokat és a sajtót is. Az alapvető különbségre utal az a tény is, hogy Csehországban a kormánykoalíció bukásához vezető botrány lett a korrupciós esetekből, s a tőkepiaci szabályozás nagyjából a botrányok kirobbanásával egy időben beindult.
[20] Erről lásd Mark Gillis munkáját: Gillis 1999.
[21] A vállalatközi kereszttulajdonláson alapuló gazdasági hálókkal David Starkkal közösen írt könyvünkben foglalkoztunk. Hangsúlyoztuk, hogy ezek a gazdasági hálók ugyanúgy lehetnek a piac és az állam korrumpálásának eszközei, mint gazdaságfejlesztő szövetségek – függően attól, hogyan kezeli őket az állam: Stark and Bruszt 1998. Lásd még: Bruszt and Stark 1996.
[22] Annak bizonyítására, hogy az akár állami tulajdonú bankok is „rávehetők” piaci orientáltságra és valódi banki szerepek eljátszására, talán elég annak megemlítése, hogy a hazai bankokat megvásárló és a hazai piacon hatékonyan működő bajor, olasz, vagy holland bankok állami bankok.
[23] A magyar alkotmányos rendszer előnyeiről és hátrányairól lásd Sajó András idézett könyvét: Sajó, 1999.
Irodalom
Aslund, A.–Boone, P.–Johnson, S. (1996): „How to Stabilize: Lessons from Post-Communist Countries”: Brookings Papers on Economic Activity.
Aslund, A. (1997): „Possible Future Directions for Economies in Transition”, in J. Nelson–Tilly, Ch.–Walkers, L. (ed) Transforming Post-communist Political Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Aslund, A. (1999): „Why Has Russia’s Economic Transformation Been So Arduous?”, World Bank ABCDE Conference, draft.
Black, J. (1996): „Constitutionalizing Self-Regulation”, Modern Law Review 59: 24–55.
Brezinski, H. D.–Fritsch, M. and European Association for Comparative Economic Studies. (1996): The economic impact of new firms in post-socialist countries: bottom-up transformation in Eastern Europe, Cheltenham, UK; Brookfield, US: E. Elgar.
Brunetti, A.–Kisunko, G.–Weder, B. (1998): „Credibility of Rules and Economic Growth: Evidence from a Worldwide Survey of the Private Sector”, The World Bank Economic Review 12(N. 3): 353–84.
Bruszt, L. (1995): A centralizáció csapdája, Szombathely: Savaria University Press.
Bruszt, L. (2000): „Heterarchies and Developmental Traps”, in K. K. Hinrichs, H. and Wiesenthal, H. (ed) Kontingenz und Krise, Institutionenpolitik in Kapitalistischen und Postsozialistischen Gesellschaften, Frankfurt, New York: Campus Verlag.
Bruszt, L. and Stark, D. (1996): „Vállalatközi tulajdonosi hálózatok a kelet-európai kapitalizmusban”, Közgazdasági Szemle (3).
Commons, J. (1924): Legal Foundations of Capitalism, New York: Macmillan.
DeMelo, M.–Denizer, C.–Gelb, A. (1996): „Patterns of Transition from Plan to Market”, World Bank Economic Review 3: 397–424.
Durkheim, E. (1989): Division of Labor in Society: Macmillan.
EBRD (1997): Transition Report 1997, London: EBRD.
EBRD (1998): Transition Report 1998, London: EBRD.
Evans, P.–Rauch, J. (1999): „Bureaucracy and Growth: A Cross National Analysis of the Effects of Weberian State Structures on Economic Growth”, American Sociological Review forthcoming.
Földváry, F. (ed) (1996): Beyond Neoclassical Economics: Heterodox Approaches to Economic Theory, Aldershot: Edward Elgar.
Gaddy, C–I. Barry W. (1998): „Russia’s Virtual Economy”, Foreign Affairs 77(5):
http//www.foreignaffair.org/issues/9809/gaddy/html [2].
Gillis, M. (1999): „The Czech Republic: The Incipient Constitution”, in H.-G. Heinrich (ed) Institution Building in the New Democracies, Studies in Post-Communism, Budapest: Collegium Budapest, Institute for Advanced Study.
Gombár, Cs.–Hankiss, E.–Lengyel, L. (ed) (1997): És mi lesz, ha nem lesz, Budapest: Helikon-Korridor.
Greskovits, B.–Schamis, E. H. (1999): „Democratic Capitalism and the State in Eastern Europe and Latin America” Annual Meeting of the American Political Science Association, Atlanta, GA.
Hamilton, A.–Madison, J.–Jay, J. (1961): The Federalist Papers: The New American Library.
Hellman, J. (1998): „Winners Take All: The Politics of Partial Reforms in Postcommunist Transitions”, World Politics 50 (Jan. 98): 203–234.
Hodgson, G.–Samuels, W.–Tool, M. (ed) (1994): The Elgar Companion to Institutional and Evolutionary Economics, Aldershot: Edward Elgar Publishing.
Hollingsworth, J. R.–Schmitter, P. C.–Streeck, W. (ed) (1994): Governing Capitalist Economies, New York: Oxford University Press.
Ickes, B. W. (1999): „Detour on the Road to Market: Roots of the Virtual Economy and its Evolution”.
Johnson, J. (1971): „Russia’s Emerging Financial Industrial
Groups”, Post-Soviet Affairs 13 (4): 333–365.
Karlova, E. (1997): „Financial-Industrial Groups, Industrial Policy, and Competition in the Russian Federation”, in Lieberman, I. – Nestor, S.–Desai, R. (ed) Between State and Market: Mass Privatization in Transition Economies: The World Bank / Organization for Economic Co-operation and Development.
Kornai, J. (1980): Economics of Shortage, Amsterdam: North-Holland.
Kornai, J. (1998): „Legal Obligation, Non-Compliance and Soft Budget Constrains”, in P. Newman (ed) Palgrawe Dictionary of Economics and the Law, New York: Macmillan.
Kornai, J. (1999): „Hardening the Budget Constrain: The Experience of Post-Socialist Economies”, in H.-G. Heinrich (ed) Institution Building in the New Democracies, Vol. Workshop Series No. 7, Budapest: Collegium Budapest, Institute for Advanced Study.
Kuznetsov, Y. (1997): „Learning in Networks’, in J. Nelson–Tilly, Ch.–Walker, L. (ed) Transforming Post-Communist Political Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Lazear, E. P. (1995): Economic transition in Eastern Europe and Russia: realities of reform, Stanford, Calif. Hoover Institution Press.
Manin, B. 1994 „Checks, balances and boundaries: the separation of powers in the constitutional debate of 1787”, in B. Fontana (ed) The Invention of the Modern Republic: Cambridge University Press.
McDermott, G. (1998): „The Communist Aftermath: Industrial Networks and the Politics of Institution Building in the Czech Republic” Political Science, Cambridge: Massachusetts Institute of Technology.
Nekipelov, A. (1998): „The Nature of Russia’s Economic Catastrophe–An Alternative Diagnosis”, Transition 9 (5): 5–8.
North, D.–Weingast, B. (1989): „Constitutions and Credible Committments: The Evolution of the Institutions of Public
Choice”, in L. J. Alstrom (ed) Empirical Studies in Institutional Change, London: Cambridge University Press.
North, D. (1990): Institutions, Institutional Change and Economic Performance, New York: Cambridge University Press.
OECD (1997): „Economic Surveys 1997–98, Russian Federation 1997”: OECD.
Polishchuk, L. (1997) „Missed Markets: Implications for Economic Behavior and Institutional Change”, in J. Nelson–Tilly, C.–Walker, L. (ed) Transforming Post-Communist Political Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Popov, V. (1998): „Output Change During Transition:The Role of Initial Conditions and Economic Policy”, Voprosy Ekonomiky 7 in Russian.
Popov, V. (1999): „Internationalization of the Russian Economy: What Went Wrong”, Emergo, Journal of Transforming Economies and Societies 5 (2): 53–85.
Sajó, A. (1999): Limiting Government; An Introduction to Constitutionalism, Budapest, New York: Central European University Press.
Samuels, W. (1992): Essays on the Economic Role of Government, New York: New York University Press.
Schedler, A.–Diamond, L.–Plattner, M. (ed) (1999): The Self-Restraining State: Power and Accountability in New Democracies, London: Lynne Riener Publishers.
Schleifer, A.–V. Robert (1998): The Grabbing Hand: Government Patologies and Their Cures, Cambridge: Harvard University Press.
Sklar, M. (1992): The Corporate Reconstruction of American Capitalism, 1890–1916, New York, New Rochelle, Melbourne, Sydney: Cambridge University Press.
Solnick, S. (1998): „Russia Over the Edge”, Eastern European Constitutional Review.
Stark, D.–Bruszt, L. (1998): Post-Socialist Pathways: Transforming Politics and Property in Eastern Europe, New York: Cambridge University Press.
Stiglitz, J. E. (1999): „Wither Reform?” World Bank Annual Bank Conference on Development Economics, Washington, D. C.
Stoner-Weiss, K. (1997): Local Heroes The Political Economy of Russia Regions, Princeton: Princeton University Press.
Sunstein, C. (1985): „Interest Groups in American Public Law”, Stanford Law Review 38 (29).
Sunstein, C. (1987): „Lochers’ legacy!”, Columbia Law Review: 873–919.
Sunstein, C. (1990): After The Rights Revolution, Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.
Szalai, E. (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Szalai, E. (1999): Post-Socialism and Globalization, Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.
Thornton, J. (1997): „Restructuring Production Without Market Infrastructure”, in J. Nelson–Tilly, Ch.–Walker, L. (ed) Transforming Post-Communist Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Treisman, D. (1998): „Fighting Inflation in a Transitional Regime: Russia’s Anomalous Stabilization”, World Politics 50 (2): 235–65.
Vedres, B. (2000): „Igazi magántulajdon, a hazai nagyvállalatok tulajdonszerkezete és tulajdonosi hálózatai a kilencvenes évek végén”, Budapest: BKE.
Weber, M. (1978): Sociological Categories of Economic Action (Economy and Society, An Outline of Interpretive Sociology), Berkeley: University of California Press.
Weingast, B. (1995): „The Economic Role of Political Institutions: Market Preserving Federalism and Economic Development”, The Journal of Law, Economics and Organization 11(1): 1–31.
Weisman, A. (1995): „Notes and Comment: Separation of Powers in Post Communist Government: A Constitutional Case Study of the Russian Federation”, The American University Journal of International Law and Policy (Summer 1995).
Williamson, O. (1994): The Institutions and Governance of Economic Development and Reform.
Woodruff, D. (1998): „Why Market Liberalism and the Ruble’s Value are Sinking Together”, Eastern European Constitutional Review.
Woodruff, D. (1999a): „Institutional Theory, Russia and the New Politics of Economic Backwardness”, St. Petersburg: European University.
Woodruff, D. (1999b): Money Unmade / Barter and the Fate of Russian Capitalism, Ithaca-London: Cornell University Press.
World, Bank (1996): From Plan to Market: Oxford University Press.
World, Bank (1997): World Development Report (1997).
World, Bank (1998): Knowledge for Development: Oxford University Press.
- Játéktér [7]