Mihez szól A’ Magánossághoz címe? Mi a magány maga? A magány az, ha csak a maga van. Rajta kívül nincs más. Így megszólítható, kimondható-e a magányosság? Ebben a címben az a rejtélyes, hogy ott a magányos a szavával magához tart, a magányosságához. A magányos szóval tarthatja magát magához. A magányos szóval tarthatja magát, ha a szó ő maga. De ha a magányos a szóval épp magányosságához, egyedüllétéhez tart, akkor ott a magányossága egyedül van a magához tartásával. Egyedül van-e a magányos?
„Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe’ lelkemet.”
Másoktól elhagyva lenni: éppen ez a magány. Egyedül lenni, ez a magány. A magányos itt mégis azt kéri, hogy ha mások el is hagyták, a magány már ne hagyja el. Azt kéri, hogy együtt lehessen a magányával. Együtt kéri, hogy eljöjjön és hogy ne hagyja el. De itt „két” magány van: egy elszenvedett és egy kért magány. Mintha az elszenvedett miatt, annak feloldásaként lenne kérve a magány, hogy legalább az ne hagyja el. De ha már magányos, akkor miért könyörög, hogyan lehet ennél egyedülebb? Mi oldhatja a magányos magányát? Gondolom az, ha odateszünk mellé egy mást. De a magány nem lehet ilyen más, mert a magányban nincs más, csak a magányos maga. – A megszólalót elhagyták és most kér: függésben volt és van. Mit tesz az: függni? Annyit, hogy a függő csak valamivel együtt tud – lenni. Lehet-e függő maga? Itt a két függés azonban nem „azonos”. A kérés ugyanis a kérőtől „függ”.
A magányos az együttlétet kéri, és – együtt van a kéréssel. De megkapja-e azt az együttlétet, amit kér? A magányos csak a kérésével lehet „együtt”, mert a magányt kéri és a magányban nincs más megkért, csak a magányos maga. A magányos csak úgy lehet maga, ha „együtt” van a magához tartásával, a kéréssel. A magányoshoz hozzátartozik a magához tartása, de az nem maga. A magányos „nincs” egyedül, mert a magához tartásával „együtt” van.
„Ha mások elhagyának is, ne hagyj el”
A magány: másoktól elhagyatottság. Itt a magányos azt kéri, hogy az elhagyatottság ne hagyja el. De az elhagyatottságtól csak úgy kérheti ezt, hogy az megmarad elhagyatottságnak: ha nem így kérné, akkor az elhagyatottság már nem az lenne, ami, és – így – elhagyná a magányost. Csak úgy kérheti, hogy (kérése) elhagyatottságnak hagyja. Elhagyja. Az elhagyatottságot elhagyja annak hagyásáért.
Az egyedül és az együtt megszólalásig hasonlítanak egymásra, de nem ugyanazok, hanem egymás hasonlatai.[1] Egyikük sincs egyedül és nincs együtt. – A magányos társként kapja a Magányt, ami a motívumok, szóképek szintjén természeti idillként, női princípiumként, szerelmesként, ősanyaként, istenasszonyként stb. megszólított-megszemélyesített; ennek terében a megszólító szerető, gyerek és emberként létező. (A Magány leginkább befogadónak jelentkezik: és ez megnyithat egy még inkább magára vonatkoztatott értelmezést, ahol maga a szöveg magánya tartja magát a befogadó magányához – hozzánk.) De a Magány továbbra sem egy, a magányostól független létező, hiszen a magányos úgy tarthatja magát magához, hogy hozzá tart. Az egyedül és az együtt úgy állnak „együtt”, hogy nem egyek – és A’ Magánossághoz végig megmarad ebben a különös együttállásban. A Magány hozzátartozik a magányos magához tartásához, és nem maga az. A Magány „nélkül” nem tarthatja magát magához, ezért szól hozzá. A kérésével, magához tartásával tart hozzá, hogy segítsen neki magát magához tartani.
„Mentsvára a’ magán szomorkodónak
Tsak a’ te szent erdődbe’ van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a’ boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a’ világot,
Vagy a’ kinek már ez nyakára hágott,
Kíséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.”
A magányos épp a magán szomorkodás elől menekül a Magányhoz – hogy ott magát magával biztassa. De a magányos épp maga elől menekül, hogy a Magány biztassa, és az a magányban nem biztathatja mással, csak magával a magányossal. Miért szomorkodik magán a magányos? Mi a magányos maga? – Itt a magányos azért magányos, mert elhagyott, elhagyták a társai, akik pusztán azért lehettek társai, mert olyanok, mint ő. A magányos elhagyott, de ő is elhagyhat. És – a magányban nem hagyhat el mást, csak magát, mert csak maga van. A magányos is elhagyhat: önmagát hagyhatja el. – Gyönyörű az, hogy a magányos nem „éri el” magát magához tartásában, nem magával van együtt, hanem csak a magához tartásával. De ha el akarja érni magát, és magával akar lenni (hogy így magával győzze le magányát), akkor nincs „együtt” a magához tartásával, mert „már” elérte magát, és magányában csak maga van. Ha a magányosnak nincs magához tartása, csak maga van, akkor a magányos semmibe tart. A magányát legyőzni akarásával a maga magányába jut. Ettől tart a magányos. Ezért tart kezében a magához tartásával a Magányhoz. De a magához tartása sem „valami” lenne. A magányban csak a magányos van. De a magához tartásával „együtt” a magányos magához tart.
„Kíséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.”
A Magány a magányost a magához tartásával „együtt”-tartó magával biztatja. És nem úgy, hogy a magányos a maga biztonságát bírja. Ez a maga „nem” maga. A Magány „együtt” tart a magához tartásával hozzá tartó magányossal, kíséri őt és „magával” biztatja. A magányos a Magánnyal „együtt” tart magához.
„Oh kedves Istenasszony! Én is értted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.”
A magányos a Magánnyal tartja (gondolja) magát magának. A Magány baráti módon érti a magányost, ha az vele, a Magánnyal gondolkozik. A magányos gondolkodik, a Magány (a Magánnyal) érti meg. Ez lesz a társa. – De A’ Magánossághoz épp megszólító-megszemélyesítő beszédhelyzetével tartja fönn a Magány elhagyásának veszélyét: hogy a magányos magának akarja a Magányt, olyan társnak, mint maga. A magányos ekkor magát tartja a Magánynak, nem a magával „együtt” tartó magához tartását. És a magányos nem a magához tartásával tart. A magányos nem magához tart, mert nincs „együtt” a magához tartásával. De a magányos a magányában nem tarthat máshoz, csak magához: a magához tartása „nélkül” nem tart semmihez. – Mindez a magányos maga. Az utolsó előtti versszak döbbenetes komplexitással mondja ki, hogy mindez – a magányos maga!
„Sőt akkor is, mikor szemem’ világán
Vak kárpitot sző az halál;
Ott a’ magánosság’ setét világán
Behulltt szemem reád talál.
Síromba tsak te fogsz alá követni,
A’ Nemtudás’ kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a’ sírhalom’
Vőlgyén is őrzőangyalom.”
A halál megvakulás, ahogy a látás magát valamihez tartás, szólás, létezés. De ez a megvakulás nem egyszerűen nem-látás, hiszen a magányos a magánya sötét semmijében, a megvakulásával talál rá a Magányra, ami követi őt és vezeti. Az elsötétülő magány itt kisbetűs,[2] mert az csak a magányos maga. Mert a megvakulásával már „nem” az elsötétülő magát látja, hanem „magát” a „magát”.
Jegyzetek
[1] Camus-nek a Jonas vagy a mester dolgozik című elbeszélésében Jonas, a festő maga vonul ki az emberek, a szerettei közül, hogy magányában egy vásznon dolgozzon. A novella zárlatában ezt olvashatjuk: „»Semmi baj – mondta kissé később a kihívott orvos. – Túl sokat dolgozik. Egy hét múlva talpra áll.« – »Biztos meggyógyul?« – kérdezte Louise feldúlt képpel. »Meg.« A másik szobában Rateau a tiszta fehér vásznat nézte, amelynek közepére parányi betűkkel Jonas csak egyetlen szót írt, amit ki lehetett betűzni, csak nem volt egész világos: egyedüllét vagy együttlét.” (Ford.: Benyhe János).
[2] A kéziratban (1798) még nagybetűvel szerepelt – az Ódák két könyvben közlésében (1805) nyilván azért változtatta meg Csokonai, hogy a magányos magánya és a Magány „különbségét” láttassa. A kisbetűs-nagybetűs szavak játékának meghatározó jelentése és jelentősége van a versben. (Ugyanilyen változtatást tett a nem sokkal korábbi Újesztendei Gondolatok szövegén is: ott az „idő–Idő” párhuzamnál.)
- Kultúra [6]