Pető Iván

Nyomtatóbarát változat

A tehetségesnek mutatkozó elsőkötetes szerző munkájában a rendszerváltás éveinek fontos politikai problémáival foglakozik, nagy tárgyi tudással, jó íráskészséggel, sajátos látásmóddal. Az összegyűjtött cikkek egy része a történelmi léptékű fordulat alapkérdéseit taglalja, más részük egy-egy eseményhez fűz megjegyzéseket. A munka egésze révén a mozaikok tablóvá állnak össze, s így a könyv nélkülözhetetlen forrássá válik mindazok számára, akik sokoldalúan kívánják megismerni az 1990-es évek nagy változásait. Bízhatunk benne, hogy hamarosan Kőszeg Ferenc további írásait is megismerhetjük, előbb-utóbb újabb kötete is eljut az olvasókhoz.

A lektori jelentések modorában valahogy így közölhetők a legfontosabb tudnivalók a Kőszeg Ferenc jórészt politikai tárgyú írásait összegyűjtő könyvről. A szerző rovására megeresztett tréfálkozás azon, hogy hosszú évekig lektori jelentésíróként élte életét, és tehetsége alapján szinte bizonyosnak látszott, hogy 60 éves korára nem első, hanem sokadik könyve jelenik meg, talán nem blaszfémia. Megengedhető a recenzens és a szerző közel harmincéves kapcsolata alapján, de ismerve az érintett önreflexióra való hajlamát is, valamint feltételezve, hogy ha van is nosztalgiája boldogult úrfikora irodalmi ambíciói iránt, tudja, hogy az életmű nem csak kötetekkel méretik. És tegyük hozzá mindehhez: csak a legnagyobb tisztelettel említhető, amit eddig tett és ma is csinál.

Ha az Úristennek minden egyes ember születésével valami konkrét célja van, bizonyos, hogy Kőszeg Ferencet nem arra szánta a teremtő, ami lett (vagy ha igen, akkor jó nagy kitérőre kényszeríttette).

Szerzőnk a hatvanas években s a következő évtized első felében is a XIX. század végének, XX. század első felének bohém, kávéházi értelmiségi életmódját űzte. Polgári módon öltözködött, finomnak mondható zakót vagy öltönyt hordott – amikor kortársai éppen kisöpörték az előző generációk nyakkendős, pantallós viseletét, és egyébként sem volt könnyű az általa viselt darabokhoz hozzájutni. Csendes, választékos, úri beszédmodorával, irodalomközpontú érdeklődésével, társasági életével, a nők iránti lankadatlan s a hírek szerint jobbára eredményes érdeklődésével, éjszakai életével (hogy ne mondjunk kicsapongásokat), legendás déltáji ébredésével és az azt követő hosszú, komótos fürdőzéseivel, a határidők és általában az időpontok – mondjuk finoman – rugalmas kezelésével, anélkül, hogy életét performansznak szánta volna, maga volt a rendszer antitézise.

Kortalan figurának mutatkozott. Egyrészt életkorát tekintve, másrészt abban az értelemben is, hogy szinte bármikor a megelőző száz évben hasonló életet élt volna, mint ahogy léteztek ilyen alakok mindig is a városi kávéházakban, az irodalom, a szerkesztőségek környékén. Az ember valahogy úgy képzeli, hogy a pincér, a boltos, a postás, ugyanúgy, mint elődeit harminc, ötven vagy száz évvel korábban, szerkesztő úrnak szólította, anélkül hogy bármikor felmerült volna: mit szerkeszt, egyáltalán szerkeszt-e valamit.

1963-ban, a Kádár-korszak legsötétebb időszakának végén, latin–magyar szakos diplomával kezd dolgozni. A Szépirodalmi Könyvkiadó propagandistája, majd szerkesztője 1975-ig, amikor az Európa Könyvkiadó szerkesztője lesz, közben irodalmi kritikákat ír és angolból, németből fordít.

A Szépirodalmiban a lektori jelentések anonimek, csak a szerző azonosítási száma szerepel a papíron (a kiadó szétesésekor aztán, a fáma szerint az azonosítási számokat feloldó lista elveszett, szép filológusi munka lehet majd egyszer a dekódolás). Minden bennfentes tudja, hogy ezeken a szövegeken aligha múlik bármi is, és rendkívüli eseteket nem számítva legfeljebb egy-két ember, a főszerkesztő, az irodalmi vezető olvassa hivatalból az ilyesmit. Ha a felsőbbségek ki akarnak adni valamit, az elutasító lektori álláspont ellenére is megjelentetik, s hiába lelkesednek a lektorok egybehangzóan egy műért, ha el akarják utasítani, megteszik. Kőszeg jelentéseinek (amelyek soha nem készülnek el határidőre) mindennek ellenére nimbusza van, az a hírük, hogy igényes írások, publikálható esszék. Tekintélye jóval nagyobb, mint a státusza alapján indokolt lenne, minden arra utal, hogy előbb-utóbb kötetben is megjelennek irodalmi tárgyú írásai.

Aztán más irányt vesz élete. Hogy hogyan „deklasszálódott”, hagyta maga mögött az irodalmat mint foglalkozást, hogy a „rossz társaság” vagy valami eleve elrendeltetés vitte-e a politika irányába, nem itt kell kideríteni.

A 70-es évek második felében már a kialakulóban lévő demokratikus ellenzék a közege, holott erre a váltásra látszólag szinte semmi nem predesztinálja, hacsak az 1957-es, kamaszkori két hónapos vizsgálati fogsága nem, amit röpcédulázásért szenved el. 1980-tól, kiadói állása elvesztésétől már majdnem hivatásos forradalmár, ’81-től a szamizdat Beszélő egyik szerkesztője, a rendőri zaklatások egyik célszemélye, majd 1989-től a legálissá váló és hetente megjelenő lap főszerkesztője, egyúttal főfoglakozású politikus, országgyűlési képviselő.

Tény az is, hogy Kőszeg a hetvenes évek második felében új közegében szinte egyedül van azzal, hogy a – szó tényleges értelmében vett – polgári életszemlélet felől érkezik, hisz társainak döntő többségét a baloldali, marxista társadalomkritika fordítja szembe először a rendszerrel. Miközben alkalmi nyelvtanár, illetve könyvesbolti eladó, öltözködése, szokásai lényegében változatlanok, státusa, tevékenysége szinte esztétikai élvezetet nyújtó távolságban van polgár aurájától. (Ki tudja, miért, a könyv hátlapjára írt „ajánlójában” Elek István Kőszeget az SZDSZ plebejus, demokrata szárnyához sorolja. Hagyjuk, hogy volt-e ilyen szárny, de hogy szerzőnk, miközben minden porcikájában demokrata, aligha nevezhető plebejusnak, az bizonyos.)

A szelíd, alig hallhatóan csendesen beszélő ember, az abszolút civil még bizarrabbá válik azzal, hogy idővel különös érdeklődést kezd mutatni az úgynevezett belügyi témák iránt. Ez nem abban mutatkozik meg elsősorban, hogy 1990-től az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának tagja, hanem már korábban kitűnik, hogy filológusi alapossággal kiképzi magát büntetőjogból, szakértőjévé válik a rendőrségi, titkosszolgálati, idegenrendészeti ügyeknek, legalábbis azon a szinten, ami a szakszerű civilkontrollhoz szükséges.

Más számára talán a karrier csúcsa lenne, ha azzal dicsekedhetnék: majdnem miniszter lett. Kőszegre ez persze nem igaz, de bizonyára akadna, aki így értelmezné a tényt, hogy addigi megnyilatkozásai nyomán, amikor az SZDSZ 1994-ben kormányra kerülve „megszerzi” a Belügyminisztériumot, MSZP-s és akkori ellenzéki körökből is többen megkérdezik: ugye nem Kőszeget szánjátok miniszternek? Életmódja, antipolitikusi attitűdje és az e kötet írásaiból is kitűnő kérlelhetetlen szigora egyaránt szerepet játszik abban, hogy borzongás is vegyül a tréfásnak szánt kérdésbe.

Hogy szerzőnk a körülmények kényszerének tartja-e pályakorrekcióját, nem tudom. Tény azonban, hogy a nagyobbrészt politikai írásokat közlő könyv utószavában nem leplezett sóhajjal említi: „Talán egyszer majd megpróbálok összeállítani valamiféle irodalmi kötetet is.”

Mindenesetre megengedhető a feltételezés: jobb politikai rendszerben, más körülmények között Kőszeg Ferenc nem azt csinálja, amit tett az elmúlt húsz évben. Ez a kötet azonban éppen arról győzi meg az olvasót: ha volt a kényszerítő körülményeknek szerepe élete fordulatában, lehetőséget teremtett belőle önmaga számára. Mert az olvasónak nem kell tudnia a szerzőről semmit ahhoz, hogy egy jó könyvet örömmel, haszonnal forgasson. A Lehetőségek kényszere alkalmas erre.

Az Új Mandátum Könyvkiadó az egykori demokratikus ellenzékhez tartozó, majd az SZDSZ színeiben parlamenti képviselővé váló, de főfoglalkozású politikusként is értelmiségi habitusukat megőrző, tollforgató szerzők alkalmi írásait közlő könyvei (Tamás Gáspár Miklós: Másvilág. 1994; Szabó Miklós: Múmiák öröksége. 1995) Kőszeg kötetével már sorozattá állnak össze. Így nemcsak az a kiadó érdeme, hogy a sokak gondolkodására hatást gyakorló szerzők különböző helyeken megjelent, olykor nehezen fellelhető írásait összegyűjtve kiadja, hanem az is, hogy dokumentálja: az elmúlt tíz év jobboldali publicisztikája által homogénnek láttatni kívánt csoporthoz tartozó, egyazon politikai filozófia alapján gondolkodó emberek véleménye mennyire sokszínű, egymással is ütköző.

A Lehetőségek kényszere mintegy 15 év írásait közli. A legrégebbi még a szamizdat Beszélőben jelent meg 1985-ben, az akkori választás, pontosabban jelöltállítás manipulációit, csalásait elemzi, mintegy a magyar szociográfia hagyományait folytatva. A legújabb az egyik napilap tavaly októberi számában volt olvasható, és Friderikusz Sándor Orbánnal Viktorral készített interjújának kemény kritikája.

Az írások, bár tematikusan tagolt fejezeteket alkotnak, alapjában véve három csoportba sorolhatók. A kötet nagyobb részét a többnyire egy-egy eseményhez kapcsolódó rövid, alkalmi politikai cikkek, publicisztikák teszik ki, amelyek többsége a heti Beszélőben, kisebb része más heti, illetve napilapban jelent meg. A másik nagyobb egységet a zömmel a szerző szorosabban vett érdeklődési körébe vágó, a rendőrségről, titkosszolgálatról, ügynöktörvényről, idegenrendészetről értekező nagyobb terjedelmű elemzések adják. Végül az írások harmadik csoportja a vegyes műfajú, irodalmias ciklus, Utak, arcok cím alatt.

A recenzens nem igazán alkalmas annak eldöntésére, megalapozott-e a szerző aggodalma, miszerint az olvasó többnyire nem is emlékszik arra a konkrét eseményre, amely egykoron az írásokat ihlette. Tevékenységem az elmúlt évtizedben szorosan kapcsolódott azokhoz a történésekhez, amelyekről Kőszeg kifejti véleményét, így magamat nem tekinthetem tipikus olvasónak. Mégis úgy vélem: az írások többsége kerek egész, megértésükhöz nem szükséges kiegészítő információ – már ha feltételezzük, hogy az ilyenfajta könyveket többnyire nem minden előismeret nélkül veszik kézbe az emberek.

A recenzensnek illik őszintén bevallania elfogultságait. Egyrészt azt, hogy nemcsak több évtizede ismeri Kőszeg Ferencet, de – mint az talán az eddigiekből is kitetszik – kedveli, sőt szereti is őt, sok egyéb ok mellett azért is, mert soha nem tapasztalta, hogy köztevékenységében, így publikált írásaiban magánindulatok, személyes szempontok vezérelték volna. Ugyanakkor jó azt is világossá tenni: a recenzens számos, e kötetben közölt írást kimondottan nem szeretett első megjelenésük idején.

A politika úgynevezett alapkérdéseiben, értve ezen, hogy milyen berendezkedést képzelnek el, egyáltalán milyennek szeretnék Magyarországot s a világot, a recenzens és a recenzált valószínű, amióta ismerik egymást, mindig is egyetértettek. Fontosnak mondható ügyekben azonban gyakran tért el véleményük. Írásainak egykori nem szeretése azonban nem e nézetkülönbségekből eredt, hanem abból, hogy mást és mást gondoltak a hivatásos politikus feladatáról, szerepéről.

Nyilvánvaló erény, ha egy politikus tud írni, s nem csak arra képes, hogy politikai állásfoglalássá „emelve” egy szöveget, odabiggyessze mások munkája alá nevét, vagy elzengje a kezébe adott mondókát. (Nem bűn persze az sem, ha a politikus csak hozott anyagból dolgozik, sőt bizonyos posztokon szinte elképzelhetetlen e téren is a háziipari módszer.) Mindenesetre jó, ha érződik egy beszéden, publikált írásban is a személyes hang. Írjon a politikus, akár publicisztikát is, de van egy határ, amit – véleményem szerint – helyes betartani: a politikus csak egészen kivételes esetekben írjon saját pártjának tevékenységéről kritikát. Ez alapvetően más norma a publicista és a politikusi mesterség összeegyeztethetőségéről, mint a szerzőé.

Ha különállását, személyes véleményét, külső kritikáját a szervezeti értelemben párthoz tartozó ember – különösen ha főhivatású politikus, képviselő, választott tisztségviselő – rendszeresen a nyilvános publicitás erejével képviseli, az gyakorlatilag az összetartozás felmondását jelenti. Versengő pártok esetén nem lehet ugyanis úgy formálni egy párt politikáját, hogy azzal kell számolni: a belső megbeszélések, viták résztvevői információikat (s itt természetesen nem holmi tételes titkokra, hanem beltagi, intim ismeretekre kell gondolni), különvéleményüket bármikor közzétehetik. Az ilyesmi, túl a versenyhátrányon, szükségszerűen informális struktúrák, nem hivatalos tanácskozások kialakulásához vezet.

A politikusi és újságírói státusz összekeverésének legnagyobb hátránya azonban az, hogy a nagyobbrészt a sajtóból tájékozódó szimpatizánsok és tagok éppen a leghitelesebb forrásból, adott esetben az SZDSZ emblematikusnak tartott személyeitől, illetve a lapjának tartott Beszélőből olvashatták, hogy milyen gyarló, csetlő-botló, esetleg elvtelen a pártjuk. Az ilyesmi a laikus számára nem az egymást jól ismerő politikusok közötti nyilvános disputaként jelenik meg, hanem kedvelt pártjuk álláspontjának konfúziójaként.

Lehet álmodozni egy olyan világról, ahol a választók széles tömegeit az tereli a párt zászlaja alá, hogy az önmagával szemben a nyilvánosság előtt mindenki másnál kérlelhetetlenebbül kritikus, hogy minden taktikázás nélkül azzal traktálja a közönséget, ami tollforgatói szívét nyomja, elmeséli, hogy ha rá szavaznak, milyen nehézségekkel kell számolni, hogy az éppen képviselt állásponttal szemben milyen ellenérvek sorakoztathatók fel.

A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a választók döntő többsége a politikában nem tekinti erénynek az értelmiségi önreflexiót, azt szereti, ha a politikus könnyű álmot ígér, még akkor is, ha egészében soha nem hiszi, amit az beszél. Még az elkötelezett hívek többségének is az a meggyőződése, hogy a politikai versengésben való sikeres szerepléshez jó adag gátlástalanság, ha tetszik, csibészség, sőt esetleg gazemberség szükségeltetik. Bizony tipikus az a szöveg, hogy: én magam ugyan tisztellek benneteket őszinteségetekért, hogy tudatosan nem tesztek megvalósíthatatlan ígéreteket, hogy megpróbáltok tisztességesek maradni, hogy (liberális) elveiteket még saját bázisotokkal szemben is képviselitek, de azért észrevehetnétek, hogy mások nem ilyenek, mint én vagyok. Magyarul: vegyétek már észre, hogy ebben a világban így, ilyen laikus módon nem lehet hatékonyan, eredményesen politizálni! Természetesen nem kell, sőt nem is lenne helyes az ilyesmivel egyetérteni, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy „a meccset gólra játsszák”.

Utószavában Kőszeg maga is világosan látja, hogy a kétféle mesterség, az újságírói, lapszerkesztői, illetve a politikusi, alapjában összeférhetetlen. Csakhogy ő, illetve a hetilap Beszélő szerkesztőségének másik két SZDSZ-es parlamenti képviselője úgy vélték, hogy újságíróként éppen függetlenségüket indokolt nem egyszerűen csak képviselni, de demonstrálni is. A szerző tudja, s írásai keletkezésekor, illetve főszerkesztőként is tudta, hogy a lap készítőin, illetve az SZDSZ vezetőin kívül aligha volt valaki is, aki nem az SZDSZ lapjának tekintette a Beszélőt. A hetilap azonban – mint említi is – nemigen törődött a párt, illetve a pártvezetés politikai igényeivel.

A recenzens az SZDSZ elnökeként éppen azért felelt, hogy pártja a maga normáit betartva a lehető legsikeresebb legyen. Persze, hogy nem szerette azokat az úgynevezett holdudvarból vagy éppen a kemény magból írt publicisztikákat, cikkeket, amelyekről úgy vélekedett: rontják az esélyeket, a szerzők, mintegy kilépve a valós politikai térből, személyes szuverenitásukat állítják középpontba, és flottatüntetésen mutatják fel, hogy nem törődnek pártjuk igényeivel, közvetlen érdekeivel, mindennél fontosabbnak vélik, hogy ők miről mit gondolnak.

Kőszeg világosan látja, és feltehetően ezt sem most, a kötet összeállításakor fedezte fel, hogy míg a publicista saját, személyes, individuális álláspontját képviseli, addig a politikust köti pártja álláspontja. Természetesen van olyan, hogy a publicista véleménye egybevág pártjáéval, de ez szinte soha nem jelenthet teljes azonosulást, hiszen a szuverén, gondolkodó ember szükségszerűen nem lehet azonos a minden kohézió ellenére is sokféle szempontot egyesítő, kompromisszumokat, versengésből adódó taktikai megfontolásokat képviselő párttal. A hivatásos politikusnak, a pártját képviselő embernek tudnia kell, hogy a nyilvános szereplés csak komoly önkorlátozással képzelhető el – legfeljebb korlátot szab egyénisége feladásának, mondván: egy határon túl, ha már nem egyeztethető össze személyes nézeteivel a közös álláspont, nem vállalja tovább. Ezzel szemben a publicistánál kimondottan hátrány, ha egy vélt vagy valós közösség nevében beszél, és nem személyes véleményét képviseli.

Kőszeg azt is tudja, hogy bár a politikus és a publicista egyaránt igazáról akarja meggyőzni a közönséget, igen lényeges különbség közöttük, hogy míg az előzőnek elemi érdeke álláspontja elfogadtatása, hallgatói, olvasói támogatásának megszerzése, addig az utóbbinál ilyen közvetlen érdekeltség nincs, itt az etalon lehet az önmagáért való érdekesség, intellektuális izgalom is. És fontos különbség a kétfajta foglalatosság között az is, bár erről a szerző nem beszél, hogy a politikus nem lehet bizonytalan: nem mutathatja, hogy nincs minden kérdésre magabiztos válasza; a publicisztikában viszont bevett és hatékony eszköz megválaszolatlan kérdések megfogalmazása, a szerző bizonytalanságának, gyarlóságának felmutatása.

Nem kőbe vésett szabály, hanem a józan belátás határozza meg a hivatásos politikus személyes szuverenitásának korlátjait. Nyilvánvaló, a recenzens szigorú normái szerint is adódnak ügyek, amikor természetes, ha a politikus nyilvánosan is képviselt személyes véleménye maga alá gyűri a pártjához kötődő lojalitást. Egy olyan léptékű ügyben, mint az SZDSZ MSZP-vel kötött koalíciója például, nem kérhető számon, ha valaki, mint Kőszeg is, aggodalmait, párton belül kisebbségben maradva, a nyilvánosság elé tárja. (Az MSZP–SZDSZ-koalíciót egyébként már 1994 októberében az Iszony Kárász Nelli/Takaró Sanyi kapcsolatához hasonlítja, igen találóan.)

A kötetbe gyűjtött, egykor nem kedvelt írásokat most másként olvassa a recenzens, mint első megjelenésük idején. Ma nincs közvetlen politikai tétjük, aktualitásuk. Múltbeli történésekről, esetleg még sokáig ható elszalasztott lehetőségekről szólnak. Érdekesek, izgalmasak, mert alkalmasak az egykori alternatívák újragondolására, s mert a szerző élvezetesen ír, nézőpontja pedig egyéni és vitára serkentő.

Az olvasónak természetesen tudnia kell, hogy ebben a könyvben sem a történelmi valóság jelenik meg, hanem annak egy lenyomata. Mások másként látták, érezték, mint a szerző, nemcsak a más politikai csoportosulások hívei, de az SZDSZ-hez tartozók is.

Milyen is a sajátos kőszeges látásmód? Talán a legpontosabb, ha bizarrnak nevezzük. Mint ahogy életének különböző szférái is bizarr együttessé állnak össze, írásait is látszólag összeegyeztethetetlen nézetek harmonikus együttese jellemzi. A tolerancia fanatikusa, szélsőségesen mérsékelt – írja róla Tamás Gáspár Miklós a minden leírásnál pontosabb bonmot-jában a könyv hátoldalán.

Kőszeget tulajdonképpen nem érdeklik az úgynevezett gyakorlatias szempontok, de az ideológiai tételek sem. Nem foglalkoztatja különösebben, hogy mi a politikai realitás, mi a „helyes”, hanem arra építi mondanivalóját, hogy a maga eszményei alapján ő mit gondol fontosnak. Kiss Ilona fogalmazza meg a könyv ajánlójában: következetes liberális, aki nem doktriner, lépten-nyomon szembekerül a liberális mainstream hittételeivel, egy makacs ember, aki azonban nem türelmetlen, aki az esélytelenség tudatában is igaza mellett érvel.

Sokszor láttam, hallottam viták résztvevőjeként. Többnyire akkor szólalt meg, amikor szinte mindenki úgy érezte: már vége a diskurzusnak (igaz, a vita elejét többnyire lekéste). Mint akit nem foglalkoztat, hogy hányadik órája gyúrják egymást a megjelentek, kényelmesen taglalta mondandóját, valóban sokszor érvelése esélytelenségének biztos tudatában is. Álláspontját – gyakran volt ez az ember érzése nem csak szóbeli megnyilatkozásai alkalmával, de szövegeit olvasva is – az extravaganciára törekvés, a bizarr felmutatása határozta meg. Pedig, és ez az összegyűjtött írások alapján még világosabb, a sokszor meglepő szemlélet mindig visszavezethető néhány állandó saroktételre.

Elképzelését, véleményét soha nem indulatok vezérlik, még a legbotrányosabb rendőrségi, titkosszolgálati ügyekről is majdnem szenvtelenül tudósít, s mutat rá a látható eseményeket meghatározó mélyebb összefüggésekre. Ugyanakkor jellemzően sarkít, hol a rendszerváltással való elégedetlensége által vezérelve, hol egy elképzelt jobb politika megcélzása jegyében. Miközben elvi álláspontja sokszor elképesztően kemény és kategorikus, humanizmus és egyfajta idealizmus is belengi írásait.

Ez a kávéházi professzor (ugyancsak TGM találó jellemzése) szinte az első pillanattól kevesli a rendszerváltásban a forradalmi aktust, az újat a régi világtól elválasztó szimbolikus és valóságos határköveket. (Erről az alapról bírálja egyebek között az Antall-kormány amnesztiatörvényét, az ügynökkérdés kezelését, az egykori titkosszolgálati vezetők perében született ítéletet, a régi rendszer emblematikus figuráinak szemérmetlen reinkarnációját.)

Sokan a kommunistafaló álláspont képviselőjét látják benne akkor is, amikor az előző rendszer bűnöseinek büntetőjogi felelősségét firtatja, sőt a jogon túlmenően is igényli a Kádár-korszak prominens szereplőinek kiközösítését. Pedig itt is csak a következetesebb rendszerváltást képviseli, miként részben MDF kritikájában is.

Ez a kiindulása akkor is, amikor az 1990-es választások után Kis János azt mondja, hogy az SZDSZ most már a rendszer ellenségéből a kormány ellenzékévé vált. Ő viszont azt képviseli, hogy az MDF által teremtett rendszer ellenfeleként kell fellépni. Egyáltalán, az MSZP-vel kötött koalíciót elkötelezetten ellenző álláspontja miatt talán már kevesen emlékeznek rá, hogy Kőszeg, Tamás Gáspár Miklóshoz és Szabó Miklóshoz hasonlóan, olykor náluk is szigorúbb szavakkal szól a hatalomra került MDF-ről. Az MDF antiszemita párt volt kezdetektől fogva, írja az 1994-es választások második fordulója előtt. De a rendszerváltás felpuhításáért Antall Józsefet is szigorúan ítéli meg (részben az úgynevezett Antall–Pozsgay-paktum miatt). Úgy látja, hogy az MDF-es igazságtételi terv színjáték, hiszen a lokalizálható bűnösöket, az úgynevezett hatalomátmentőket, a vízlépcső-terv politikai felelőseit, a titkosszolgálati iratok megsemmisítőit nem piszkálják, csak az ötvenes évek felelőseit.

Kezdetben szimpatizál a Demokratikus Chartával, indokoltnak tartja az MDF-ben erős szélsőjobb elleni fellépést, már ’92-ben követeli Csurka menesztését. De kíméletlen a Kádár-korszak továbbélő mentalitásával szemben is, s ’94 után élesen bírálja az úgynevezett szociálliberális értelmiséget, amikor annak jeles figurái privilégiumaik megőrzéséért lépnek fel.

Az SZDSZ-t ténylegesen csak ellenzéki pártként tudja elképzelni, és nem csak azért, mert a Fideszben – amelyet éppen ezért hosszú ideig idealizál is – látja az egyetlen lehetséges koalíciós partnert. Mindezt már ’90-ben is képviseli, de írásaiból kitűnően nem látott még olyan helyzetet, amelyben ő pártjának a kormányzati szerepet ajánlaná.

Utószavában maga is említi, hogy a manapság meglepőnek látszó, pozitív Fidesz-értékelése, persze az MPP előtti korszakból, nem magyarázható kizárólag pedagógiai szándékkal, hanem ez utóbbi jön abból, hogy makacsul akarta hinni: az SZDSZ-nek meg a Fidesznek egymás mellett a helye. Ennek jegyében, ameddig lehetett, szebbnek látta a Fideszt, mint amilyennek az valójában mutatkozott.

Az egyes emberekről alkotott véleményét a képesség méltánylása és nem utolsósorban az határozza meg, hogy mit szeretne látni bennük. Tiszteli az éles elmét, a politikusi kvalitást, ez utóbbiban is talán különösen azt, amit önmagából hiányol. Ennek jegyében nem különösebben érdeklik az olykor jól látható emberi gyarlóságok, az erényeket is elhomályosító gyengeségek. Így jut még 1980-ban arra a következtetésre, hogy Krassó Györgyöt be kell vonni az induló Beszélő szerkesztésbe, ami az érintett ismeretében csak rövid kaland lehetett volna. S ezért kedveli talán minden régi barátjánál jobban hosszú ideig fenntartás nélkül Tölgyessyt és Orbánt.

A rendőrségről, ügynöktörvényről, titkosszolgálatokról írt hosszabb esszékről szólva a szerzőre érdemes hivatkozni, aki világosan látja különleges helyzetét. A politikusok többsége óhatatlanul azonosul azokkal a szervezetekkel, témákkal, amelyeknek ügyeivel szisztematikusan foglalkozik. Jellemző, hogy többségük e területek lobbistájává, szószólójává is válik, a költségvetési vitákban például a pénzügyi támogatás növelését képviseli, holott éppen ellenkezőleg, a szakapparátusok laikus ellenőrzése lenne feladata (igaz, ez más országokban sem megy másként). Kőszeg itt is a szokványos megoldás ellenkezőjét képviseli: ő a rendőrség, határőrség, titkosszolgálatok hatalmának korlátozásáért emel szót, költségvetésük kurtítását igényli – függetlenül a kormányok politikai összetételétől.

Ha a recenzensben maradt volna rossz érzés, hogy a szerző saját pártjának érdekeit egykor miért nem vette kellően figyelembe, akkor a kötet utolsó ciklusának olvasásakor végképp feledné korábbi szempontjait. Aki önmagáról oly kitárulkozó, szinte már magamutogató őszinteséggel ír, mint ő szerettei búcsúztatása alkalmából, annak nem tehető szemrehányás, ha a közügyekben sem vesz tekintetbe konvenciókat.

A kérdés persze ettől még marad: kell-e a kitűnő publicistának, szakírónak, eredeti látásmódú elemzőnek politikusi szerepet vállalnia?  Kőszeg Ferenc esetében ma már ennek a kérdésnek nincs relevanciája. Nincs politikai tisztsége, azt teszi, amit nála jobban, elkötelezettebben kevesen tudnának. A Magyar Helsinki Bizottság vezetőjeként továbbra is küzd az emberi jogok megsértése ellen, s különös figyelmet szentel az idegenrendészeti visszaéléseknek, a Magyarországra kerülő menekültekkel való méltó elbánásnak. Olykor – a kelleténél kevesebbet – ír is, s talán egyszer tényleg sajtó alá rendezi irodalmi tárgyú dolgozatait.

• Kultúra