[1]
David Irving angol történész rágalmazási pere az egész világon nagy figyelmet keltett. Keveseknek (például nekem sem) jutott viszont eszébe, hogy Irving munkásságának magyar vonatkozása is van: a termékeny szerző több tucat könyve közül az egyik az 1956-os magyar forradalomról szól. A könyvre, no meg keletkezésének fölöttébb furcsa körülményeire Hegedűs B. András hívta fel a figyelmemet. Valamikor a 70-es évek végén levelet kapott az akkor számára teljesen ismeretlen Irvingtől, aki tájékoztatta arról, hogy a magyar hatóságok engedélyével 1956-tal kapcsolatos kutatásokat végez Magyarországon, és mint az események szemtanújával és résztvevőjével, egykori ’56-os elítélttel, vele is szeretne háttérinterjút készíteni. Hegedűs, akit politikai okokból éppen akkor bocsátottak el az állásából, és gyanúsnak találta Irving levelét, elutasította a kérést.
Irving és a magyarok
A hatszáz oldalas monográfia 1981-ben, a forradalom 25. évfordulójára jelent meg a londoni Hodder and Stoughton kiadónál. A címe elhatárolódást jelez az ’56-os forradalomról Nyugaton kialakult közkeletű történeti képtől: Uprising!, azaz Felkelés[1]. A bevezetőből kiderül, hogy Irving hosszú évekig kutatta a magyar forradalmat, és több alkalommal járt Magyarországon, hogy az események szemtanúival interjút készítsen, illetve dokumentumokat gyűjtsön. Beszélt többek között Hegedüs András volt miniszterelnökkel, Rényi Péterrel, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettesével, Marosán Györggyel, és több egykori ’56-os politikussal, így Vásárhelyi Miklóssal is. Az előszóban Irving külön köszönetet mond Hollós Ervinnek, a Kádár-rendszer egbefolyásosabb „ellenforradalom”-történészének is, aki 1956 után alezredesként, a BRFK Politikai Nyomozóosztály vezetőjeként vette ki a részét a forradalom utáni megtorlásból. A névsorból és az alaphelyzetből sejthető, hogy Irving valóban hivatalos hozzájárulással és feltehetően szoros állambiztonsági felügyelet alatt folytatta magyarországi kutatásait.
Adott egy nyugati történész, aki már akkor nevezetes volt a második világháborúról és Hitlerről kialakított „revizionista” nézeteiről (a rágalmazási perében kulcsszerepet kapott és Hitler-apológiának minősített Hitler’s War, Hitler háborúja című könyve 1977-ben jelent meg), és akiről okkal lehetett feltételezni, hogy kevés rokonszenvvel viseltetik a kommunizmus ügye és a Szovjetunió iránt. Ennek ellenére engedélyt kapott a magyar hatóságoktól arra, hogy a rendszer számára legneuralgikusabb témájában kutasson, találkozzon és hosszasan interjúzzon a rezsim számára más okokból, de mindenképpen veszedelmesként számon tartott szereplőkkel, akik maguk is szoros állambiztonsági felügyelet alatt éltek. Vajon tudták-e a magyar szervek, hogy ki ő? Hogyan történt a kapcsolatfelvétel? Mit ajánlott Irving, és mit vártak, vagy reméltek tőle? Támogatták-e Irvinget, ha igen, milyen megfontolásból és milyen módon? Mi lehetett Irving megírandó könyvének lehetséges hozadéka Kádárék számára? A fellelt dokumentumok sajnos nem adnak teljes képet, de azért sok minden kiderül belőlük.
Irving magyarországi ténykedéséről a Külügyminisztérium titkos ügykezelésű iratai, és az MSZMP KB Agitációs és Propagandaosztályának iratai között találhatók dokumentumok[2]. Valószínű, hogy vannak rá vonatkozó iratok az egykori III-as Főcsoportfőnökség, vagyis a titkosszolgálat külföldieket ellenőrző III/4-es osztályának anyagaiban is, ezek azonban ma nem hozzáférhetők. Lássuk, mit tudhatunk meg abból, ami van.
Az iratokból kiderül, hogy David Irving 1973-ban vette fel a kapcsolatot a Magyar Népköztársaság londoni nagykövetségével. Az első kapcsolatfelvételre egy későbbi, 1974-es dokumentum utal vissza[3]. Eszerint David Irving azzal jelentkezett, hogy a „Nyugaton divatos értelmezéssel szembeni könyvvel akar kirugrani”. Irving megígérte, hogy „objektív” képet ad 1956-ról, amelyben érvényesíti a hivatalos magyar álláspont elemeit is, továbbá azt is felajánlotta, hogy „az 1956-os eseményekkel kapcsolatban a brit, nyugatnémet, amerikai titkos irattárakból származó fotómásolatait átadja.” Az illetékes magyar szervek Irving ajánlatát megfontolandónak ítélték. A Külügyminisztérium az Agitációs és Propagandaosztállyal történt egyeztetés után[4] megadta Irving számára a beutazási engedélyt, aki 1973-ban járt először Magyarországon, és ez alkalommal találkozott Rényi Péterrel, a Népszabadság főszerkesztő-helyettesével. Rényi személyes benyomásai inkább kedvezőtlenek voltak. Irving, hogy bizalmat keltsen, előrebocsátotta, hogy az „1956-ról megjelent nyugati kiadványokat nem olvasta, mert nem akarja befolyásoltatni magát”. Rényi viszont úgy ítélte meg, hogy Irving „nem ismeri a magyar történelmet, nem az alaposságra, tudományos elmélyültségre, hanem inkább a felületesebb, felszínesebb látványosságra törekszik (…) a meglepetés és az újszerűség erejével szeretne kiugrani (…) Ez utóbbit szolgálja az a törekvése is, hogy interjút szeretne kapni Kádár János elvtárstól (…) Rényi et. szerint nem lenne számunkra kedvezőtlen ilyen, a mi szempontjainkkal nem ellentétes, a realitásokat tükröző könyv megjelenése. Ehhez azonban megfelelő, képzett és tájékozott történészek, esetleg intézmények közreműködése, rengeteg energia lenne szükséges.”[5]
Irving bemutatkozása tehát nem volt túl meggyőző, de Rényinek nem ideológiai fenntartásai voltak. Egyszerűen nem bízott az angol „szerző” szakmai képességeiben. A találkozóról készült beszámoló megemlíti, hogy Rényi megpróbálta Irvinget lebeszélni tervéről. Magát az elgondolást azonban nem tartotta rossznak: írni, vagy íratni egy könyvet, amely Nyugaton elfogadhatóbbá teszi a kádárista „ellenforradalom-verziót”.
A dokumentumok tanúsága szerint a következő egy esztendőben a magyar illetékesek ízlelgették Irving csaliját, de a különböző szervek között némi vita alakult ki Irving ajánlatának célszerűségéről és időszerűségéről. Mindenesetre Irvinggel nem szakították meg a kapcsolatot, a közvetlen tárgyalásokat a londoni nagykövetség apparátusa folytatta tovább Angliában. A tárgyalásokról, találkozókról készült jelentésekből kitetszik, hogy Irvingről ekkor még nem sokat tudtak. „Több helyről érdeklődtünk Irving személyéről, nem tudtunk meg újabbat” – írta Házi Vencel nagykövet 1974 februári jelentésében, majd hozzátette: Irving könyve talán nem volna rossz.[6] A nagykövet 1974. október 9-i levelében még határozottabban áll ki Irving esetleges támogatása mellett. Felhívja a figyelmet arra, hogy egyre-másra jelennek meg a „jobboldal szemléletének megfelelő könyvek”, elsősorban William Shawcross Kádár-életrajzára (címe: Crime and Com-promise, Bűn és kiegyezés), és Noel Barber, A szabadság hét napja című könyvére, valamint a Mindszenty emlékiratainak készülő angliai kiadására utalva. Shawcross könyvét, amely még 1973-ban jelent meg, a magyar Külügyminisztérium olyannyira sérelmezte, hogy megpróbálta a Foreign Office sajtóosztályán keresztül a kiadást megakadályozni.[7] Ezek alapján Házi Vencel tehát a következőt ajánlja: „(…) javasoljuk megfontolni D. Irving ajánlatát, mivel ígérete szerint könyvében helyet akar adni az 1956-os eseményekről alkotott saját szemléletünknek, a nyugati felforgatásról rendelkezésre álló bizonyítékainknak, és az erről rendelkezésre bocsátandó anyagot csak beleegyezésünkkel teszi közzé.”[8]
Randé Jenő, a Külügyminisztérium Sajtófőosztályának vezetője viszont nem osztotta a nagykövet véleményét. 1974. november 4-i levelében így foglalt állást: „Könyvét Shaw-
cross, Barber, Háy és Mindszenty-könyvek ellenére sem tartjuk időszerűnek, mert amikor már csökkent az érdeklődés, azt újra felkavarnánk. (…) Emellett nem tudjuk biztosítani, hogy Irving szakszerűen írja meg a könyvét, és hogy az angol sajtó azt kedvezően fogadná.”[9]
Az óvatos főosztályvezetőnek sem ideológiai fenntartásai voltak. Úgy látszik, Irving meggyőzte a magyarokat arról, hogy számukra előnyös könyvet ír, de ennél fogasabb kérdés volt, hogy szükség van-e egyáltalán bármilyen könyvre 1956-ról. A külügyminisztériumi apparátus határozottan azon az állásponton volt, hogy 1956 témájának az ébren tartása csak rosszul sülhet el. Aggódtak, hogy 1956 témájának melegen tartása akadályozza a magyar közeledést a Nyugathoz, beszűkíti a mozgásteret. Valójában azok érdeke az ’56-os diskurzus fenntartása, akik ez alapján érvelnek amellett, hogy Kádár Magyarországa továbbra is szalonképtelen.[10] Ám a csábításnak végül mégsem tudtak ellenállni.
Az iratokból nem derül ki, hogy legfelső szinten végül ki hozott döntést arról, hogy Irvinget, ha óvatosan is, de mégis támogatni kell. A dokumentumok alapján viszont megállapítható, hogy a kedvező elbírálás megalapozásában Pálos Tamásnak, az Agitációs és Propagandaosztály helyettes vezetőjének volt döntő szerepe. Pálos 1974 novemberében levelet intézett Kornidesz Mihályhoz, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya vezetőjéhez, amelyben a következőképpen érvelt: „Úgy gondolom, politikai döntés szükséges annak eldöntéséhez, támogassunk-e egy nyugati publicistát abban, hogy könyvet írjon az 1956-os ellenforradalmi eseményekről. Véleményem szerint igen, mert az eseményekről Nyugaton eddig csak teljesen egyoldalú írások jelentek meg, a miáltalunk kiadott Fehér Könyvet[11] sehol sem terjesztették. Emiatt végső soron tehát arról van szó, hogy a Fehér Könyvben, a Molnár János és a Berecz János könyvében megjelenteket bocsátanánk Irving rendelkezésére. Ebben semmi kockázat nincs, hiszen megjelent könyvek. Egy konzultáns is kedvezőn befolyásolhatná az írást.”[12]
Pálos természetesen tisztában volt a lehetséges veszélyekkel és ellenérvekkel. A döntés előtti napon, 1975. január 6-án az alábbiakat írta felettesének, az osztály frissen kinevezett vezetőjének, Grósz Károlynak: „(…) a magyar dokumentáció alapján hajlandó lesz abban megcáfolni a témáról Nyugaton eddig megjelent írásokat. (…) Két szempontot kell mérlegelni: 1. 1956 Nyugaton lefutott, Irving fölmelegítené a témát, szóhoz juttatná a már háttérbe szorult jobboldali emigrációt, újabb vitairatok megjelenésére adna okot. 2. Ellensúlyozni kell a Nyugaton megjelent műveket. (…)
Javasoljuk tehát, hogy fogadjuk el Irving felajánlkozását. Munkáját megfelelő mederbe tereljük oly módon, hogy a Kossuth Kiadóval kössön megállapodást az alapanyagok előkészítéséről, s a Kossuth Kiadó pedig ne Irvinggel, hanem az érdekelt angol kiadóval álljon szemben. Konzultánsként pedig Hollós Ervin elvtárs álljon Irving rendelkezésére, Hollós elvtársat pedig az érdekelt állami szervek segítsék.”[13]
Az Agitációs és Propaganda Bizottság másnapi ülésén helybenhagyta az Agitációs és Propagandaosztály javaslatát: „Az Agitációs és Propagandaosztály bejelentette, hogy egy angol újságíró saját kezdeményezésére az MSZMP politikai állásfoglalásai és dokumentumai szellemében könyvet akar írni a magyar ellenforradalomról. A bizottság egyetért.” A határozat másfelől leszögezi, hogy „Irving vállalkozását anyagilag semmilyen formában nem támogatjuk”.[14] A dokumentumot a bizottság részéről Grósz Károly, Puja Frigyes és Berecz János írták alá.[15] Pálos még ugyanaznap átiratot intézett a Külügyminisztérium Sajtófőosztályára Randé Jenőnek: „A Központi Bizottság illetékes testületének az a véleménye, hogy célszerű lenne David Irving angol újságíró rendelkezésére bocsátani a magyar ellenforradalomról megjelent könyveket, dokumentumokat, és egy konzultánssal segíteni a munkáját. Konzultánsnak Hollós Ervin elvtársat javasoljuk felkérni.”[16] Irving tehát jöhetett.
Jött is. Randé Jenő jelentése szerint 1975. március 9-én másodszor utazott be Magyarországra.[17] Ez alkalommal csak néhány napra jött, hogy felvegye a kapcsolatot kijelölt konzultánsával, Hollós Ervinnel. Hollós azonban nem ért rá, így mindössze egy találkozóra került sor a Gellért Szállóban március 12-én, vacsora keretében. A Külügyminisztérium kiküldött tolmácsa, László Erika a találkozóról azt jelentette, hogy Irving nem nyerte el Hollós tetszését és bizalmát sem. Irving a találkozón leadott egy előzetes névsort, kik azok a történészek, akikkel találkozni szeretne, valamint arra kérte Hollóst, hogy őszre, amikor hosszabb időre jönne, segítse megszervezni a találkozókat, és próbáljon összeállítani valamilyen forrásdokumentációt. A jelentés szerint Irving közölte azt is, hogy „amennyiben a magyar féltől nem kapna anyagot a témához, valószínűleg elállna könyve megírásától.”[18] Hollós, akinek érezhetően nem fűlött a foga a feladathoz, kitérő választ adott.
A dokumentumok sora ennél a pontnál egy időre megszakad. A könyv megírásának tényéből és bizonyos tartalmi elemeiből lehet csak arra következtetni, hogy Irving végül mégis kapott anyagokat és segítséget a magyar szervektől, és Hollós továbbra is tartotta vele a kapcsolatot. Tény, hogy Irving 1975 és 1979 között többször járt Magyarországon, amely látogatások során számos interjút készített. Az is tény, hogy Moszkvában is járt, ahol alkalma volt beszélgetni többek között Batov tábornokkal, aki a forradalom idején a stratégiailag igen fontos Kárpátaljai Katonai Körzet parancsnoka volt. Ezeknek az utazásoknak a részleteiről azonban a dokumentumokból semmi nem derül ki. Az iratok segítségével 1978 nyarán tudunk visszakapcsolódni az eseményekbe. Ekkor a Külügyminisztérium Sajtófőosztályán már Bányász Rezső későbbi kormányszóvivőt találjuk, aki 1978. július 26-i levelében a kapcsolat megszakítását javasolja az Agitációs és Propagandaosztálynak. Bányász szerint Irving komolytalan figura, aki nem ismeri a magyar történelmet. Ráadásul Bányász már ismeri Irving Hitler-könyvének visszhangját, „Hitlerről kedvező könyvet írt”, továbbá figyelmeztet arra is, hogy Irving gyanús alakokkal (feltehetően ’56-os ellenzékiekre gondolt) akar találkozni. Pálos azonban ekkor még ragaszkodik káderéhez, és rövid válaszában leszögezi: „David Irving angol történésszel kapcsolatos álláspontunk ügyében továbbra is az 1975 januárjában hozott döntés a mérvadó.”[19] Irvinggel tehát tartani kell a kapcsolatot. A Külügyminisztérium azonban továbbra is hangoztatja fenntartásait, amikor 1978 őszén Irving újból vízumkérelmet ad be. Kovács (?) elvtárs 1978. október 19-i feljegyzésében a következő olvasható: „Irving tevékenysége és célja nem világos, mert két tendencia figyelhető meg: 1. A CIA keze van a dologban és bizonyos kérdéseket akarnak szellőztetni, aminek a célját nem látjuk. 2. Ha feltételezzük felénk mutatott lojalitását, akkor elképzelhető, hogy olyan könyvet ír, melyben leleplezi az USA szerveinek beavatkozását az 1956-os ellenforradalommal kapcsolatban. A könyvet mindenképpen megírja, ha beengedjük, ha nem, tehát célszerűbb beengedni, és kipuhatolni a szándékát.” Bányász Rezső hozzáfűzött kommentárjában az alábbiakban összegzi a teendőket: „1. Javaslom Pálos elvtársat tájékoztassuk; 2. Eddigi benyomásaim alapján Irving szélhámoskodik; 3. Szerintem is be kell engedni. Nagykövetségünk sajtóattaséja teljesen »magánemberként« megérdeklődhetné: nem akarja-e az anyagait megosztani a magyar történészekkel – természetesen nem itthoni publikálás, csupán archiválás céljából.”[20]
A fentiekből világos, hogy 1978-ban már a magyar szervek is tudtak Irving Hitler-könyvéről, és nem bíztak benne. Erre utal Csákányi 1978. november 22-i levele is: „Figyelembe véve nevezett bizonytalan magatartását, szavahihetetlenségét, többször hivatkozott CIA anyagokra, de azt prezentálni nem tudta, javaslom, hogy kérésével ne foglalkozzunk. A magyar kijelölt partner [nyilván Hollósról van szó. M. A.] éppen a fentiek miatt Irvinggel találkozni nem akar.”[21] Mégis úgy döntöttek, hogy egyelőre nem szakítanak Irvinggel. Erre nem látok más magyarázatot, mint azt, hogy továbbra is reménykedtek abban, hogy Irving legalább azt az ígéretét betartja, hogy néhány valóban fontos, és a magyarok számára nem hozzáférhető titkos nyugati forrásanyagot bocsát a rendelkezésükre. Irving is érezte a bizalom csökkenését, ezért 1979 januárjában újra próbálkozott. A londoni sajtóattasén keresztül ismét interjút kért Kádártól. Levelében ez áll: „Fél órát szeretnék beszélgetni olyan általános kérdésekről, mint a szocialista építés megalapozása Magyarországon, vagy a széles körben elismert szerepe abban, hogy Magyarországról kedvező kép alakult ki és állandósult otthon és Nyugaton egyaránt; valamint egyéb témákról. Az ő döntésére bíznám, hogy akar-e említést tenni azokról a kérdésekről, amelyekről könyvem szól.” Irving ezúttal határozott ígéretet tett, hogy látogatása alkalmával most már valóban hozza a kérdéses CIA-anyagokat. A behízelgő hangvételű levélhez mellékelt egy dokumentumot is, melyet a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádió archívumában talált. Ez a dokumentum a 7487/56 sz. Item (keltezése 1956. július 28-a, Rákosi leváltása után tíz nappal), amely arról számol be, hogyan kínozták meg Kádárt Farkas Mihály parancsára a börtönben.[22] A gesztus célja kettős lehetett: Irving bizonyítani akarta, hogy valóban tud érdekes külföldi anyagokkal szolgálni. Ugyanakkor azt is jelezni akarta, hogy tudomása van arról, hogy Kádár éppúgy megszenvedte a Rákosi-rezsimet, hitelt ad a történetnek, ezzel demonstrálván, hogy árnyalt ábrázolásra készül, nem kívánja Kádár 1956-os szerepét egybemosni az 50-es évek terrorjával.
Lőrincz J. János nagykövet azonban óvott a kérés teljesítésétől. Szerinte az interjú csak azt a célt szolgálná, hogy legitimálja a könyv állításait. A könyvben viszont nem bízik: „várható számunkra kedvező részek a nyugati szervek szerepéről, de inkább szenzációhajhász”. És a visszatérő dilemma: „Számunkra ’56 mint téma, a hangvételtől függetlenül kedvezőtlen.”[23] A beígért dokumentumokról azonban a magyarok nem akartak lemondani. Bányász Rezső, korábbi elutasító álláspontját megváltoztatva 1979. március 27-én levelet írt Hollós Ervinnek, a Budapesti Műszaki Egyetem Tudományos Szocializmus Tanszékére: „Hollós elvtárs találkozzon David Irvinggel (…) vállalja el a készülő könyv kéziratának lektorálását. Ezen természetesen nem az angol szövegek áttekintését értjük, hanem azt, hogy ki kellene kérdezni Irvinget a könyv fő mondanivalójáról, koncepciójáról.”[24]
Irving 1979 augusztusában kérelmezte ismét beutazásának engedélyezését. Táviratában újból fölvetette az interjú kérdését. Ekkor azonban Pálos Tamás állásfoglalása is elutasító volt: „(…) korábban többször járt Magyarországon, történészekkel találkozott, és kitűnt, hogy nézetei, politikai állásfoglalásai zavarosak, nincs mögötte komoly kiadói háttér. Legutóbb részt vett a Kopácsi-könyvvel kapcsolatos televí-ziós adásban, és negatívan nyilatkozott, úgy, hogy a KÜM (Külügyminisztérium) az eddigi kapcsolatot is megszakította vele. Mindezek alapján javasoljuk, hogy a táviratra ne válaszoljunk; nagykövetségünk viszont már Londonban közölje vele: Kádár elvtárs nem tud rendelkezésre állni. A KÜM és a BM pedig döntse el, hogy az említett tv-szereplése ismeretében ad-e beutazó vízumot Irvingnek.”[25]
Nos, ez egyszer még adtak. Irving 1979 szeptemberében ismét Magyarországra jött. Kádárral ugyan nem találkozott, de találkozott Hollós Ervinnel, akinek átadta a budapesti amerikai nagykövetség 1956. október 23-a és november 8-a között elküldött táviratainak másolatait. A dokumentumokkal kapcsolatban Bányász Rezső a Külügyminisztérium Sajtófőosztályának vezetője vitába keveredett Hollós Ervinnel. Bányász nehezményezte, hogy Hollós az átvett dokumentumokat nem adta le a Külügyminisztériumnak. Hollós erre közölte, hogy a dokumentumokat természetesen leadta, de a megfelelő magyar szerveknek. Vagyis minden ésszerű kétséget kizáróan a Belügyminisztériumnak.[26] Irving további magyarországi útjairól az iratok nem szólnak.
Az ismertetett források alapján a következőképpen lehet összegezni a képet. Irving 1973-ban maga jelentkezett, hogy 1956-ról az akkori hivatalos magyar álláspontnak is helyet adó könyvet ír. Kutatásaihoz támogatást és magyarországi dokumentumokat kért, cserébe „objektív” könyvet és titkos nyugati dokumentumok másolatait ígérte. Ajánlatát a magyar szervek óvatosan kezelték. Bizonytalanok voltak abban, vajon bármilyen ’56-ról szóló könyv nem okoz-e több kárt, mint hasznot. Érezhető, hogy bár Irvinget akkor még nem ismerték, de provokációtól is tartottak. A nyugati dokumentumokra vonatkozó ajánlat ugyan csábító volt, de attól elzárkóztak, hogy titkos magyarországi dokumentumokat bocsássanak Irving rendelkezésére. Hollós kijelölésével nyilvánvalóan befolyásolni akarták a könyv tartalmát, ám a Hitler-könyv után, és főleg az említett tv-szereplés után már nem bíztak benne. Végül kaptak Irvingtől dokumentumokat, de azok nem győzték meg őket arról, hogy érdemes fönntartani a kétes esélyű együttműködést, valamint Kádárt is óvták attól, hogy kompromittálódjon Irving vállalkozásában. Nem tudni, hogy Irving érdeklődését mi fordította 1956 felé, nem ismertek az 1975 és 1978 közötti kutatásainak és utazásainak részletei, valamint nem derült fény arra sem, hogyan, milyen közvetítéssel jutott ki Moszkvába. Maradtak tehát jócskán kérdőjelek. Egyetlen támpontunk ezek után nem más, mint maga a könyv.
Irving ’56-ja
Irving könyvei szinte kizárólag a második világháborúval, annak hadtörténetével, a Harmadik Birodalom vezetőinek pályafutásával foglalkoztak. 1956-ról szóló könyve kilóg a sorból.[27] Talán meglepő, de a hetvenes évek elejéig nyugati szerző tollából részletes történeti monográfia nem született 1956-ról.[28] Magyar emigráns szerzők Aczél Tamás, Méray Tibor, Fejtő Ferenc, Mikes Gyögy, Urbán György, Molnár Miklós, Váli A. Ferenc összefoglaló munkái természetesen rendelkezésre álltak, mint ahogy számos nyugati tudósító memoárjai, visszaemlékezései is, nem beszélve azokról az ideológiai, eszmetörténeti ihletésű értekezésekről, politikai pamfletekről, amelyek 1956 történeti helyét igyekeztek kijelölni (és amelyek többsége a magyar forradalom demokratikus szocialista vonásait, a munkástanácsok szerepét emelte ki). 1956-ról szóló könyvekben tehát nem volt hiány, de talán mégsem volt alaptalan a magyar Külügyminisztérium apparátusának az előző fejezetben is érzékelhető optimizmusa, miszerint 1956 témája Nyugaton lecsengőben van. Már 1966 körül, a tizedik évforduló táján lehetett érzékelni, hogy a nyugati sajtó napirendre tért Kádár sikeres konszolidációs politikája fölött. Mindenkinek kényelmesebb volt azt gondolni és sugalmazni, hogy az adott világpolitikai felállásban még Kádár rendszere az elérhető legjobb megoldás. Irving tehát viszonylagos szélcsendben kezdett a téma iránt érdeklődni. Ám 1981-re, mire a könyv megjelent, szélcsendről már szó sem volt.[29] Irving könyve a megjelenésekor nemcsak az évforduló okán került teljesen más közegbe. A szovjet birodalom belső állapota, és ezzel párhuzamosan a világhelyzet drámai változásnak indult, 1956 jelentősége ismét megnőtt: a hidegháború tragikus epizódjából a kommunista rendszer és a szovjet birodalom Sztálingrádjává kezdett válni.
Nem ildomos egy majd húsz évvel ezelőtt megjelent könyvet a mai ismereteinkből kiindulva bírálni, különösen, ha tudjuk, hogy a kommunista rendszerek bukása után az akkor még zárt, titkos archívumok is részben hozzáférhetővé váltak. Ezért Irving ténybeli tévedéseire nem térek ki. Historiográfiai szempontból ennél sokkal érdekesebb, hogy végül mi volt Irving és a magyar szervek sajátos együttműködésének az eredménye: milyen képet mutatott föl 1981-ben Irving 1956-ról? Betartotta-e a magyaroknak tett ígéretét, érvényesítette-e ábrázolásában a kádárizmus értékelését, szempontjait?
A szerző már a bevezetőben tisztázza, miért nem tartja 1956-ot a közkeletű felfogással ellentétben forradalomnak. „A történészek és politikusok általában spontán felkelésnek nevezik azokat a tömegmozgalmakat, amelyeket a régi rend elleni düh egyesít és vezérel, de amelyeknek nincsenek világos céljaik, kidolgozott harci módszereik, és a győzelemhez vezető utat kijelölő tudatos vezetőik” – idézi Irving Trockijt, majd így folytatja: „Ami 1956 októberében Magyarországon történt, az nem forradalom, hanem felkelés volt. Amikor elkezdődött, akkor spontán volt, és nem voltak vezetői, és a felkelt tömegeket valóban a rezsim elleni gyűlölet vezérelte.”[30] Irving szerint a félreértést az okozta, hogy a lázadók (rebels) többsége egyszerű munkás és paraszt volt, ezért 1956 látszólag beteljesítette Marx jóslatát, mely szerint a forradalom vezető ereje a munkásosztály lesz.[31] Ezzel Irving burkoltan azt is állítja, hogy 1956-ot forradalomnak tartani jellegzetesen marxista szemléletre vall.
Irving a bevezetőben azt is leszögezi, hogy valószínűleg sokaknak csalódást fog okozni. Nem osztja azt a véleményt, hogy a sztálinizmusból kiábrándult kommunista értelmiségieknek – Irving rendszeresen eggheads, azaz tojásfejek gyűjtőnévvel említi őket – valóban dicsteljes szerepük lett volna a felkelésben, vagy akár annak előkészítésében, és Nagy Imréért sem igazán hullat könnyeket. Nagy Imre akarata ellenére sodródott a lázadó miniszterelnök szerepébe, és Irving semmi olyat nem talált 1945 utáni megnyilvánulásaiban, ami bármilyen módon is megkülönböztetné őt a többi, Moszkvából átdobott, és hatalmát szovjet fegyverekkel fenntartó kommunista vezetőtől.[32]
Irving föltűnő alapossággal taglalja háború utáni magyar történelemben és 1956 kapcsán a zsidó elementumot. A könyv angol kiadása életrajzi kislexikonnal kezdődik, amelyben Irving röviden bemutatja a könyv főbb szereplőit.[33] Az életrajzok minden esetben, ahol ez a szempont származási okokból egyáltalán fölmerülhet (Irving olykor eltéveszti) azzal kezdődnek, hogy az illető „zsidó”. Ez a közlés megelőzi a foglalkozásra és a beosztásra vonatkozó adatokat. Irving azt a többi esetben nem közli, hogy az illető „magyar”-e, bár három esetben, Jánosi Ferenc, Nagy Imre és Tildy Zoltán esetében fontosnak tartja előrebocsátani, hogy „kálvinista” (Losonczy Géza esetében viszont nem). Mindszenty, Marosán, Münnich vagy Csermanek János származásáról viszont Irving nem árul el közelebbit, bár a főszövegben, az 55. oldalon megemlíti, hogy Mindszentyt eredetileg Péhm Józsefnek[34] hívták, a 75. oldalon pedig megtudhatjuk Marosánról, hogy félig román. A német kiadásból az életrajzi kislexikon ellenben hiányzik. Irving ezt azzal indokolta Wilhelm Dietl német publicistának, aki a könyv német kiadását recenzálta, hogy „Németországban ez félreértésekre adhatott volna okot”. Talán nem véletlen, hogy Dietl az Antiszemita oknyomozás, Antisemitische Spurensuche címet adta recenziójának.[35] Irving olyan szereplők esetében is utal zsidó származásukra, mint például Michel Gordey francia újságíró említésekor (Michel Gordey, Jewish reporter on France-Soir), akiknek az égvilágon semmi közük sem volt a magyarországi történésekhez.[36]
Márpedig afelől Irving szemernyi kétséget sem hagy, hogy a magyarországi eseményekben a zsidókérdésnek és az antiszemitizmusnak kitüntetett szerepe volt. Az egyszerű nép antiszemita indulatait a Moszkva-bérenc zsidó kommunista klikk, és a ’44 miatt bosszúra éhes, az ÁVH-ban gyülekező zsidók gátlástalan terrorja és hataloméhsége borzolta. Rákosi „egy kóser mészáros tapintatával” („tact of kosher butcher”; a német szövegben pedig: „Takt eines koscheren Metzgers”) ragadta magához a magyar párt vezetését még Moszkvában, a Kominternben, majd hazatérve hasonló brutalitással szeletelte föl a nem kommunista pártokat: „Egyenként, apró darabokra szelünk föl benneteket” – figyelmeztette Irving szerint Rákosi a parasztpártiakat és a szociáldemokratákat –, „amíg semmi sem marad belőletek.”[37] (Irving nem árulja el, hol és mikor mondta ezt Rákosi.) Mivel az 1956-os felkelésben nem bukott kommunista politikusokhoz kötődő értelmiségiek harcoltak az utcán, hanem az egyszerű emberek, ezért Irving módszertani okokból is az ő motivációikat kutatja.[38] „Ez a tényező [mármint a zsidókérdés és a magyar nép hagyományos antiszemitizmusa], amelyet szándékosan figyelmen kívül hagytak az 1956-os felkelésről írott beszámolókban, durva módon járult hozzá a rendszerrel szemben parázsló gyűlölet növekedéséhez: 1939-ben a több mint 9 millió lakosból hétszázezer volt zsidó. Az újságok karikatúráiban szakállasan, pajesszal és kaftánban ábrázolták őket; elárasztották a jövedelmezőbb szabad foglalkozásokat. A náci megszállás idején Magyarország megkezdte a vidéki zsidóság deportálását a megsemmisítő táborokba, míg a budapesti zsidóságot munkatáborokba terelték. Mindössze kétszázezer zsidó élte túl a háborút, és ők érthetően felszabadítóként ünnepelték a szovjet hadsereget, ami tovább fokozta a közvélemény történeti antiszemitizmusát.”[39] Ezek után nem csoda, hogy „a rendszer alapvetően zsidó jellege mély ellenérzést váltott ki az emberekből.”[40] Irving a Columbia University Oral History Project-je keretében magyar ’56-os menekültekkel készült interjúkból is idéz olyan szövegeket, amelyek a felkelő nép antiszemita érzelmeit bizonyítják: „A felkelés után meginterjúvolt menekültek jelentős része zsidóellenes volt” – állapítja meg. „A kommunisták tevékenykedése által gerjesztett antiszemitizmus paradox módon olyan erős volt, hogy sok zsidót is megfertőzött”.[41] Ám további filológiai „oknyomozásra” nincs is szükség. Irving interneten olvasható könyvajánlójában ma is ez áll: „a felkelésnek kezdetben pogrom jellege volt”.[42]
Az alapképlet egyszerű: a magyarok sosem szerették a zsidókat, az 1945 után a hatalmat megszerző zsidó kommunisták terrorja pedig csak fokozta bennük az antiszemitizmust, amely 1956-ban spontán felkelésben, pogromban tört a felszínre. (Könyve második, 1986-ban megjelent kiadásának Irving alcímet is adott: One Nation’s Nightmare. Azaz: Egy nemzet rémálma.)[43] Irving nem rejti véka alá azt sem, hogy szerinte a kérdéses zsidó kommunisták voltaképpen ezt ki is érdemelték.
Irving 1956-ról ábrázolt képe azután ehhez a koncepcióhoz igazodik. Ha alapvetően valóban erről volt szó, akkor érthetőbb, miért nem kap semmiféle szerepet az 1953-as fordulat, a Nagy Imre köré csoportosuló pártellenzék, a Petőfi kör, és más, az ’56-ról szóló történetírásban közkeletűvé vált politikai tényezők. Nagy Imre nem lehetett hős, legfeljebb balek, aki csak tehetetlenül sodródott az eseményekkel. Kezdetben a párt hatalmának megőrzésén fáradozott. Irving kétely nélkül veszi át Marosán állítását, miszerint Nagy Imre október 23-án éjjel egyetértett a szovjet csapatok behívásával.[44] Később Nagy Imrét az utca, főképp Dudásék és a „győri ellenkormány” nyomása késztette arra, hogy elfogadja a felkelők követeléseit. „Mint egy halálos sebet kapott kovboj, úgy vonszolta magát lépésről lépésre előre azon a poros ösvényen, amerre a lázadó hordák már réges rég elviharzottak a követeléseikkel. Soha nem tudott felzárkózni.”[45]
Irving saját állítása szerint az utcán harcoló felkelőket tartja 1956 igazi főszereplőinek. Annál furcsább, hogy kevés kivétellel a nem túl hízelgő „lázadó hordák” (rebel/revolutionary hordes), „csőcselék” (mob) minősítéseit alkalmazza rájuk. Láthattuk, hogy az ÁVH iránt kevés rokonszenvet mutat, ám utal arra, hogy „Münnich és aljas cimborái (evil cronies) előre láthatták, hogy az ÁVH feloszlatása az ország akkori hangulatában pogromhoz vezet.” Ami be is következett. „A csőcselék haragja ösztönös, primitív és brutális volt” – írja Irving a lincselésekről. – „Ekkor állt a felkelés a legközelebb ahhoz, hogy antiszemita pogromba torkolljon, amelynek során a főként zsidó ÁVH-s tiszteket kegyetlenül kipiszkálták vackaikból, ahová menekültek.”[46] A csőcselék tombolása a Köztársaság téri vérengzésben csúcsosodott ki. Irving leírásában nem nehéz fölfedezni Hollós Ervin konzultánsi közreműködésének nyomait: ott van például Jankó Piroska, aki őrjöngve mártogatja kését a földön fekvő Asztalos János mellkasába.[47] A borzalmak leírásának részleteinél fontosabb azonban, hogy akárcsak Hollósnál, a Köztársaság tér Irvingnél is mindent eldöntő fordulópont. Ez volt az a pillanat, amikor Nagy Imre és kormánya végleg elvesztette a kontrollt az események fölött, amikor „a gyilkolás és rombolás orgiája vette kezdetét”.[48] Irving számára ugyanazért fontos Dudás és a nem létező „győri” ellenkormány – ennek vezetését Irving tévesen Szigethy Attilának tulajdonítja –, mint Kádárék számára, akiktől Irving a mítoszukat átvette:[49] az ő létük testesíti meg a Nagy-kormány tehetetlenségét, és bizonyítja azt, hogy külső beavatkozás nélkül már nem lehetett volna útját állni a totális káosznak, mészárlásnak és a polgárháborúnak. (Dudást e koncepció jegyében végezték ki az elsők közt 1957 januárjában, pere a legtöbbet felidézett ellenforradalmi kirakatper volt.)[50] A káoszra mi sem volt jellemzőbb Irving ábrázolásában, mint hogy november 1-jén a Parlamentben a Nagy Imre körül gyülekező kommunista funkcionáriusok is már az 1919-es fehérterror megismétlődésétől rettegtek.[51] Kádárt éppen ezek a fejlemények, Mező Imre halála és a polgárháborús veszély sarkallta arra a döntésre, hogy átálljon az oroszokhoz. A kép drámai: Kádár Mező Imre halálos ágyánál esküszik bosszút.[52] Mind neki, mind Hruscsovnak sietnie kellett, ha még menteni akarták a menthetőt: „Hruscsov történelmi döntés előtt állt. Nem kockáztathatta, hogy Magyarországra a NATO csapatai vonuljanak be, és nem is késlekedhetett sokáig a beavatkozással: egy végső pogrom bármelyik pillanatban likvidálhatta volna az összes, még életben maradt pártfunkcionáriust.”[53]
Kádárék a forradalom után azzal indokolták a szovjet csapatok behívását, hogy az „ellenforradalom pribékjei” már végső leszámolásra készültek, a Nyugat pedig készen állt a bevonulásra, és a megrendült – jobban mondva, a későbbi verzióban a „Nagy Imre és bűntársai” által áruló módon tudatosan szétvert – párt már nem lett volna képes normalizálni a helyzetet. A fáma fűrészporral felszórt börtönudvarokról és a Vérmezőn tervbe vett tömeges kivégzésről szólt, amelyet éppen november 4-én reggel akartak végrehajtani.[54] A második szovjet beavatkozásra tehát az utolsó pillanatban került sor.
Nincs hely minden részletre kitérni, így arra sem, milyen sötét képet fest Irving a Szabad Európa Rádió szerepéről, vagy Eisenhower elnök és Dulles külügyminiszter cinizmusáról. Irving 1956-jának nincsenek igazi hősei. Sem Nagy Imre, sem az antisztálinista pártellenzék, a tojásfejek, sem a csőcselék, sem a társutas pártok gyáva, megalkuvó politikusai, akik egyszer eladták már az országot a kommunistáknak, és most az utcai felkelők hátán fölkapaszkodva akarják sütögetni a pecsenyéjüket,[55] nem hősei semminek. Kopácsi sunyi köpönyegforgató,[56] Maléter pártutasításra vált el első feleségétől,[57] különben is napokon át lövetett a Corvin-közi felkelőkre. Dudáson, Szigethyn, Bibó Istvánon[58] és Rácz Sándoron kívül egyetlen rokonszenvesen ábrázolt figurája sincs a könyvnek. Nem csoda, hogy szinte semmilyen figyelmet nem szentel a politikai programoknak, politikai eseményeknek, a munkástanácsoknak, a diákoknak, a forradalom sajtójának (leszámítva a Köztársaság térről kerengő rémhíreket: a vérengzést igazolni kellett, ezért jöttek az exkavátorok),[59] tárgyalásoknak és politikai egyeztetéseknek, azon dilemmák és helyzetek elemzésének, amelyekkel a szereplőknek szembesülniük kellett. Mindez bizonyára nem férne bele Trockij Irving által lecsupaszított felkelés-definíciójába. Irving könyvének legnagyobb újdonsága az, hogy 1956-nak a zsidó-kommunisták móresre tanításán túl nincs politikai tartalma. Irving egy rémálomról tudósít. A könyv valóban lidércnyomás.
Nem tarthatatlan nézőpont 1956 gyökereit 1944-45-nél keresni. Számosan voltak az országban, akiket nem az 1953-as Nagy Imre-féle kormányprogram, de még csak nem is a Rajk-per sokkja ébresztett rá arra, hogy valami nincs rendben. Megoszlanak a vélemények arról, vajon sikerült volna-e Nagy Imrének az újjáalakult MSZMP dominanciájának fenntartásával valamiféle demokratikus szocialista államberendezkedést – feltéve, hogy ilyen egyáltalán létezik, vagy 1956-ban még létezhetett volna – konszolidálnia. A forradalom főszereplői, Nagy Imre, az újjáalakult pártok (még a kereszténydemokrata irányzatok többsége is), a munkástanácsok, az egyetemi ifjúság e program mögé álltak, legalábbis a forradalom alatti politikai megnyilatkozásaik, közzétett programjaik erről tanúskodnak, de nem biztos, hogy egy szabad, többpárti választás eredménye nem hozott volna ebben gyökeres fordulatot. Nem tabu téma sem Nagy Imre vívódása és bizonytalankodása a forradalom első napjaiban, sem Nagy Imre kormánya(i) és a felkelők közti konfliktusok bemutatása. Hasonlóan nem tabu téma a magyar zsidóság és a magyarországi kommunizmus közti kapcsolat, még ha súlyos kétségeink is merülnek fel az iránt, hogy a nürnbergi törvények releváns elméleti keretet kínálnak az egyén politikai identitásának elemzésére. 1956 forgatagában pedig bizonyára voltak antiszemiták is. Ezekről a témákról tengernyi irodalom szólt és szól, amelynek még a felsorolásába sem érdemes itt belekezdeni. Irving azonban nem elemezi ezeket a kérdéset, hanem gátlástalanul kiforgatja önmagukból, hogy brutális, primitív, maliciózus és antiszemita világképébe beszuszakolja őket. Irving nem történész, hanem kukkoló, aki érezhető élvezettel csámcsog a zaftossá vizionált részleteken. Számára a zsidó zsidó, a kommunista mindenekelőtt zsidó, és persze kommunista, a felkelő alapvetően csőcselék, a politikus cinikus, gyáva sündörgő, 1956 pedig káosz, hatalomvágy, helyezkedés, árulás, pogrom és polgárháború.
Irving nem kommunista. Művében nyoma sincs olyan kitételeknek, hogy a munkáshatalom, a proletárdiktatúra, a kommunizmus az emberi haladás letéteményese, hogy az internacionalista beavatkozásra éppen ennek védelmében kényszerült a világforradalom vezető ereje, a Szovjetunió. Ám ezek a tételek a kádári propagandában is csak a kötelező fügefalevél szerepét játszották. Irving könyve ugyanakkor feltűnő hasonlatosságot mutat a kádári ellenforradalmi propaganda mélyebb rétegeivel. Irving kritika nélkül elhisz és felhasznál minden rosszmájú, denunciáló pletykát, amelyeket valószínűleg konzultánsa(i) bocsátottak rendelkezésére, és amelyek alkalmasak voltak a forradalomnak és főszereplői személyes és politikai hitelének aláásására. Ezek a sugalmazások visszatérő elemei voltak Kádárék propagandájának. Üzenetük az, hogy az „ellenforradalom” vezetőit nem politikai eszmék vezérelték, nem erkölcsi és politikai döntéseket hoztak, hanem pusztán a hatalmi harcban maradtak alul.[60]
Irving az antiszemita pogromok vizionálásával helyettesíti a politikai elemzést. Ez szemben állt mind Kádár magyarországi ’56-os ellenzékének ’56-képével, mind pedig a nyugati liberális és baloldali értelmiségiek ’56-jával, akik éppen a forradalom baloldali, demokratikus/önigazgató szocialista törekvéseinek hangsúlyozásával cáfolták Kádárék fasiszta ellenforradalom-teóriáját.[61] Figyeljük meg, hogy Kádár funkcionáriusai számára magától értetődően 1956 baloldali, demokratikus vonásainak bemutatása is 1956 „jobboldali” ábrázolásának számított, hiszen cáfolta az ellenforradalom-tézist.[62] Irving szélsőjobboldali ’56-verziója, ideológiai azonosulás nélkül ugyan, de Kádárékat támasztja alá. Irving könyve Kádárékhoz hasonlóan cáfolja, hogy 1956 széles támogatást élvező demokratikus indíttatású mozgalom lett volna. 1956-nak a felkelők/lázadók/csőcselék a szerinte jogos és érthető antikommunista (i.e. antiszemita) dühkitörésen kívül nem volt érvényes és pozitív politikai üzenete. Mindkét ábrázolás azt állítja, hogy a lincselések – „a kommunisták és más haladó emberek elleni hajtóvadászat” Kádáréknál, a „zsidó-kommunisták elleni pogrom” Irvingnél – nem tragikus, ámde marginális esetek voltak, hanem 1956 valódi lényege bennük fejeződött ki. Ezen a ponton azonban Irving és a kádárista interpretáció paradox viszonyba kerül egymással. Ugyanarról beszélnek, mégsem beszélnek ugyanarról.
A kádári ellenforradalom-képnek döntő eleme volt, hogy 1956-ban az 1919 óta folyó harc tört ismét felszínre a fasiszta, antikommunista erők és a haladó erők között. 1956 fehérterrorja, lincselései/pogromjai az 1919-es fehérterror és az 1944-es nyilasterror újabb kiadása voltak. A Rákosi-rezsimből kiábrándult, megtévesztett tömegek elégedetlenségét kihasználva a múlt sötét erői, a deklasszált úri osztály, bűnözők, nyilas lumpenek próbálták ismét magukhoz ragadni a hatalmat a nyugati kémszervezetek aktív közreműködésével és bujtogatására, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Kádár vezetésével pedig ezt akadályozta meg. A kontinuitás Irving számára is létezik, 1956 gyökereit ő is 1944-nél keresi, és láttuk, hogy visszautal 1919-hez is. Ez azonban az antiszemitizmus kontinuitása. Irving a fehérterror, a pogrom és 1919 emlegetésével, a magyarok hagyományos antiszemitizmusára történő tendenciózus utalással eredeti talapzatáról a feje tetejére állította Kádárék ’56-ját, amikor az antikommunizmust merő antiszemitizmussá visszaminősítve határozta meg 1956 alapvonását. Ez egyszerre volt párhuzamos és ellentétes az ellenforradalmi propagandával. Kádár propagandistái olykor-olykor fölcsippentették az antiszemita szálat,[63] mint 1956 jellemző vonását, de az sohasem kapott döntő szerepet annak bizonygatásában, hogy fasiszta lázadásról volt szó. Óvakodtak attól, hogy teret adjanak a zsidó és a kommunista azonosításának. A kommunisták számára az antiszemitizmus valójában a tudatlan tömegek atavisztikus érzelmeire rájátszó antikommunizmus volt már 1919-ben, és 1944-ben is. A fasizmus fő célpontja a kommunizmus volt, az antiszemita húrok pengetése a fasiszták részéről pedig csak ezt álcázta.[64] Hivatalos magyar értelmezésben az ellenforradalom azért volt fasiszta, mert a kommunisták ellen irányult. Irving ezt fordítva látta: 1956-ban, miként 1919-ben és 1944-ben, a népharag elsősorban a zsidók ellen irányult, akik történetesen kommunisták voltak. Irving Kádárékkal ellentétben nem állítja, hogy 1956 fasiszta lázadás volt. Mégis a kép, amit rajzol róla, egy nem fasiszta számára fasiszta lázadás képe. Egy fasisztának pedig éppen ez tetszik benne. Lám, mutathattak rá Kádárék Irving könyvére: Irving ugyan elvéti a lényeget, nem látja a fasizmus igazi értelmét, de mi is pont erről beszélünk. Irving könyve is azt bizonyítja, hogy 1956 lényege a haladó erők (Irvingnél kommunista-zsidók) elleni bosszúhadjárat, a lincselések voltak, a döntő mozzanat pedig, amikor 1956 megmutatta „igazi arcát”, a Köztársaság téri mészárlás.
Végezetül: a kádári propaganda valószínűleg leghatásosabb üzenete az volt, hogy 1956 hiábavaló, értelmetlen tragédia, amelynek a vége pusztulás, polgárháború, esetleg a harmadik világháború lett volna. Az egyetlen lehetséges, és egyben a lehető legjobb megoldás ennek elkerülésére Kádár fellépése, majd a kádári konszolidáció, a gulyáskommunizmus volt. Irving kaotikus, polgárháborús, pogromos víziója ettől sem áll messze. A Nyugat, a Szabad Európa Rádió cinizmusának taglalása is azt erősíti, hogy nem volt jobb esély. Kádár rendszere, mint Irving föntebb már idézett, Kádártól interjút kérő levelének meleg hangú soraiból is kiderül, a lehetséges világok legjobbika lett. Irving ebben is alájátszik Kádáréknak.
Irving könyve dokumentálja, egyben igazolja mindazt, amit Kádárék 1956-ról állítottak. Irving nem követte szolgaian a magyar konzultánsok intencióit. De átvette tőlük mindazt, ami beleillett maliciózus, antiszemita világszemléletébe. Ami pedig a fő: átvette az események alapvető jellegéről és dinamikájáról alkotott felfogásukat. A párhuzamot a már idézett Wilhelm Dietl is észrevette, amikor rámutatott arra, hogy Irving Mindszentyje mintha az ellenforradalmi propagandaművekből lépett volna elő.[65]
Irving és 1956, 1989 után
„A régi közmegegyezés felbomlásával mind sürgetőbbé válik, hogy ideológiai szempontból meggyőző magyarázatot kapjanak a szocialista országok ismétlődő válságai, sőt felkelései” – emelkedett szólásra Tőkei Ferenc a Központi Bizottság 1989. február 11–12-i ülésén, amelyen Pozsgay Imre január 18-i népfelkelés-meghatározása került terítékre. „A magyarországi 1956 problémáját úgy kellene – és lehetne is – azonnal megoldani, idézőjelben, hogy elfogadjuk Lukács György formuláját, amit (…) nevelt fia, Jánossy Ferenc hozott nyilvánosságra, és amely szerint a magyar 1956 nem mondható sem egyszerűen ellenforradalomnak, sem pedig forradalomnak, hanem felkelésként kell jellemezni. Lukács szerint a felkelést az különbözteti meg a forradalomtól és az ellenforradalomtól egyaránt, hogy nincs világos célja. Ha ezt a formulát sikerül elfogadtatni, akkor egyrészt valóban szabaddá válik 1956 tudományos kutatása és a különböző felfogások vitája, de ugyanakkor esetleges megegyezése is abban, hogy 1956-ban voltak forradalmi és ellenforradalmi, 1956-nak voltak forradalmi és ellenforradalmi áramlatai is [sic!]. (…) Ez a gondolat szerintem nem egyszerűen politikai kompromisszum, hanem a történelem nagyon mély ismeretén nyugszik. Egyébként a politikai konszenzusra sem árt gondolni, véleményem szerint ezt a formulát elfogadhatják azok is, akik a felkelés ellenforradalmi vonulatát látták közelebbről, és azok is, akik a forradalmi vonulatot érzékelték inkább.”[66] Lukács 1956-ban lényegében ugyanúgy definiálja a felkelést, mint Trockij, akit Irving idézett könyve elején. Tőkei, aki Lukácsot idézi, homályban hagy egy lényeges kérdést. Mégpedig azt, hogy Lukács szerint helyes volt-e a felkelés, vagy sem – már ha egyáltalán elfogadjuk, hogy ennek a definíciónak van értelme, és hogy 1956 valóban felkelés volt, abban az értelemben, ahogy Lukács meghatározza azt. A marxizmus a felkelést a múlt tárgykörébe sorolta: a felkelésnek addig van létjogosultsága, amíg nem áll rendelkezésre a marxista-leninista elmélet és a marxista-leninista élcsapat, a kommunista párt, amely végső történelmi értelmet és politikai formát ad az elnyomottak jogos, ámde öntudatlan dühének. A Kommunista Kiáltvány után a felkelés történelmileg túlhaladott reakció, sőt, adott esetben, például ha a nevezett élcsapat hatalma ellen irányul, maga a reakció, azaz ellenforradalom.
Ám Tőkeit és a 1989-es Központi Bizottság messzebbre tekintő tagjait nem az érdekelte, hogy Lukács meghatározása megfelel-e a klasszikus marxizmus kritériumainak, hanem az, hogyan tehető az MSZMP hagyományává az MSZMP által levert 1956, hogyan lehet az MSZMP által felakasztott Nagy Imre 1989-ben ugyanennek a pártnak az alapítója (de facto az volt) és történelmi előképe. A Nagy Imre újratemetéséről szóló központi bizottsági ülésen Ormos Mária úgy értelmezte a párt készülő állásfoglalás-tervezetét, hogy abból kiviláglik, hogy az 1956-os forradalom szocialista reformkezdeményezése „örökségünk, amit nekünk, maguknak, folytatni kívánunk (…)” [sic!].[67] Az elfogadott állásfoglalásban pedig ez áll: „Ma a közéletben és a sajtóban egyes pártok és irányzatok képviselői – Nagy Imre kommunista elkötelezettségéről hallgatva (kiemelés tőlem. M. A.) – igyekeznek kisajátítani örökségét. (…) Az MSZMP Központi Bizottsága fontosnak tartja leszögezni, hogy az 1953–54-es reformkezdeményezés és benne Nagy Imre tevékenysége: történelmi előzménye az MSZMP által megvalósítani kívánt politikának. (…) Nagy Imre – ez már ma is nyilvánvaló – különösen jelentőset alkotott a szocialista agrárpolitika kidolgozásában, a társadalmi osztályok és rétegek közötti szövetségi kapcsolatok építésében, a népfront megújításában, a szocializmus és a nemzeti szuverenitás közötti szoros összefüggés megvilágításában.”[68] Júliusban a KB arról tárgyalt, hogy október 23-át célszerű lenne a nagyobb bonyodalmak elkerülése végett a nemzeti megbékélés napjává nyilvánítani. A KB állásfoglalás-tervezete így szólt: „A megújuló MSZMP 1956. október 23-át a demokratikus szocializmusért, nemzeti függetlenségért, az átfogó és gyökeres reformokért kibontakozó mozgalom jelképének tekinti. Azok politikai örökségét vállaljuk, akik ezen eszmék jegyében vettek részt a sorsfordító napok eseményeiben. Igazságot kívánunk szolgáltatni mindazoknak, akik a társadalmi viszonyok humanizálásáért, demokratizálásáért, nemzeti érdekeink érvényesítéséért léptek fel, és áldozták fel az életüket. Fejet hajtunk azok emléke előtt is, akik jó szándékoktól vezérelve, meggyőződésük alapján a másik oldalon harcolva lettek a tűzharcok vagy atrocitások áldozatai.”[69] Kovács László a vitában pontosan világított rá a formállogikai szempontból triviális, mégis abszurd következtetésre, hogy ennek csak úgy van értelme, ha „(…) a másik oldal tulajdonképpen ez az oldal. (…) Ha megmaradunk amellett, és ha az egyik oldalt itt már méltatjuk, hogy kiknek vállaljuk az örökségét, akkor úgy gondolom, hogy nyugodtan hozzátehetjük, és fejet hajtunk, vagy legyen bármilyen más megfogalmazás, akik a szocializmus értékeinek védelméért léptek fel, persze szebben és árnyaltabban megfogalmazva, tehát nem azok, akik csak egyszerűen áldozatok lettek, hanem akik vállalták 1956 októberét megelőző évek kétségtelen értékeit és vívmányait.”[70] Ha 1956 alapvető politikai tartalma nem a fasiszta ellenforradalom volt, ahogy az MSZMP évtizedeken keresztül állította, hanem a szocializmus megújításáért szálltak harcba a hősei, akkor válhat a reformokért küzdő MSZMP 1989-ben egyszeriben 1956 örökösévé. Akkor valóban nincs másik oldal. Jobban mondva a másik oldal is ők voltak.
1990 májusában az első szabadon választott Országgyűlés első ülésén törvénybe iktatták az 1956-os forradalom emlékét. Az MDF-frakció egy részének (az értelmi szerző talán Csurka István volt) nyomására az utolsó pillanatban törölték a törvényjavaslatból Nagy Imre nevét, hiszen ő, ahogyan erre az MSZMP KB 1989-ben és jó 18 évvel korábban már Irving is rámutatott, kommunista volt. Antall József valószínűleg nem sejtette, hogy ezzel újabb fordulatot ad 1956 kanyarulatokkal teli historiográfiai és politikai utóéletének. 1996-ban Szekeres Imre, az utódpárt, akkor a nagyobbik kormányzópárt frakcióvezetője terjesztette be az 1990-es törvényből kihúzott Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását. Megteremtődött az 1989-ben még hiába áhított kontinuitás Nagy Imre és az őt kivégző párt utódpártja között. Azok pedig, akik évtizedeken át a Kádár-rendszer üldözöttjeiként, a rezsim ellenzékeként ápolták 1956 demokratikus hagyományának, és ezen belül Nagy Imrének az emlékét az ellenforradalmi propaganda hazugságáradatával szemben, hirtelen azon vehették észre magukat, hogy visszamenőleg is 1956 reformkommunista értelmezésének az uszályába keveredtek. Egyszeriben nem 1956, hanem a reformkommunizmus örököseivé lettek nyilvánítva. Az 1989 utáni „nemzeti”, antikommunista értelmezésében 1956 hőse nem Nagy Imre, és nem a „reformkommunisták”. A forradalom nem demokratikus, harmadikutas szocialista reformkísérlet, nem antisztálinista mozgalom, hanem az utca, a pesti srácok[71] a kérlelhetetlen antikommunizmus. Az ÁVH és a kommunista párt a zsidó bosszú pörölye, ’56 őket söpörte el. 1956 nemzeti szabadságharc. Ha forradalom, akkor polgári, amelyben kommunistáknak nincs helyük. A kommunisták (reformkommunisták), Nagy Imre, Maléter Pál és a többiek potenciális árulók.[72] David Irving elégedett lehet. Ismét vannak Magyarországon, akik azonosulhatnak a rémálommal, amit megírt.
Jegyzetek
[1] David Irving: Uprising! Hodden and Stoughton, London, 1981, 628 lap. A könyv még abban az évben németül is megjelent, Aufstand címmel.
[2] Alapvetően két fontosabb iratcsomóra hívom föl a figyelmet, amelyekben javarészt együtt találhatók az Irvingre vonatkozó dokumentumok. Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium TÜK iratai: XIX-J-1-j/1978, 27-es doboz, ügyiratszám: 003449/2 (címe: David Irving újabb beutazása); valamint az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya 1974-es iratai, 288f. 22 cs. 29 őe (ügyiratszám: 001643/1974, Feljegyzés Grósz elvtársnak). Az egyes iratokra külön fogok részletesen hivatkozni. Hegedűs B. Andráson kívül köszönettel tartozom Kenedi Jánosnak és Szabó Miklósnak a segítségükért és tanácsaikért.
[3] Göbölyös Gábor feljegyzése Pálos Tamásnak. MSZMP Agit. Prop. 1974, 288 f. 22. cs. 29 őe. 13–24. o. Göbölyös egy 1973-ban íródott Ag. 276/2-es ügyiratszámú, az MSZMP KB Agitációs és Propagandaosztályáról küldött levélre hivatkozik.
[4] Ag/276/2/1973.
[5] Göbölyös feljegyzése, uo.
[6] A levél a XIX-J-1-j/1978-as dossziéban olvasható.
[7] Lőrincz M. Lajos főosztályvezető feljegyzése Pálos Tamásnak, 1973. augusztus 9. „Tiltakozás az FCO-ban Shawcross könyve miatt.” Az angolok figyelmét felhívták arra, hogy a könyv megjelenése „különösen sértené a magyar politikai és közéleti vezetést, a magyar nép egészének érzelmeit, tekintettel arra, hogy a tiszteletre és népszerűségre, ami Kádár Jánost mint embert és politikai vezetőt körülveszi.” A magyar fél a könyv megjelenése esetére az Európai Biztonsági Konferencia szabotálásával fenyegetett. Az angolok a kérést elutasították, mondván, nekik semmiféle lehetőségük nincs egy készülő könyv kiadását megakadályozni. 288 f. 22. cs. 27 őe./1973/ 86-90. lap. Ld. még a Külügyminisztérium TÜK iratai között: XIX-J-1-j/1973, 24. doboz, 6-81/002314 (Ellenséges angol sajtókampány); továbbbá 6-816/002587/4-ig (Kádár et. a brit sajtóban); valamint XIX-J-1-j/1974/ 21. doboz 6-816/00952/2-ig (Shawcross könyve Kádár et.-ról).
[8] Házi Vencel nagykövet levele 1974. október 9-én. 001643/1/1974. XIX-J-1-j/1978.
[9] L. a fenti dossziéban.
[10] L. a XIX-J-1-j /1978/. 003449/2 ügyiratszámú dossziéhoz fűzött bevezető kommentárt.
[11] Az 1957-ben kiadott ötkötetes propagandakiadvány, amely a nemzetközi közvélemény befolyásolása érdekében angolul, németül és franciául is megjelent, és egyik célja az ENSZ 5-ös Bizottsága vizsgálatának és jelentésének befolyásolása, ellensúlyozása volt. Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, I–V. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, Budapest, 1957.
[12] Levél Kornidesz elvtársnak, Ag. 154/2/1974. In: 288 f. 22. cs. 29 őe. 18. o.
[13] Feljegyzés Grósz elvtársnak. Uo. 20–21. o.
[14] L. az erre való utalást a XIX-J-1-j/1978/ dossziéban.
[15] 288 f. 41 cs. 237 őe. /1975/. 6. o.
[16] Ag. 154/5. 1975 január 7. In. XIX-J-1-j/1978 27 doboz, 003449/2.
[17] 00375/1975/ sz. irat, a XIX-J-1-j/1978 27 doboz, 003449/2 dossziéból.
[18] Uo.
[19] Mindkét levél a XIX-J-1-j/1978/ dossziéban található.
[20] Kovács és Bányász 1978. október 19-i feljegyzése, uo.
[21] Uo.
[22] Irving 1979. január 30-i levele Bánlakihoz, a londoni nagykövetség sajtóattaséjához. XIX-J-1-j /1979/ 24-es doboz. (Az Irving által mellékelt Item másolatának eredeti példánya: Nyílt Társadalom Archívum, Budapest. 56-os Itemek.) Az Item az ismert történetet beszéli el a körömtépésről. Az információ a jelzet szerint „bizalmas forrásból” származik. A rövid jelentés így hangzik:
„Kádár János megcsonkított testtel hagyta el az ÁVH-börtönt. Kínvallatás közben ujjait „kihegyezték”. Bal kezéről hiányoznak a körmök. A kínvallatást – állítólag Farkas Mihály egyenes utasítására – a legembertelenebb módon hajtották végre.
Kádár Jánost tekintik jelenleg az MDP-ben a Rákosi-ellenzék hivatott vezérének. Legszűkebb híveinek csoportja a sztálinizmus rehabilitált áldozataiból alakult.
A sztálini politika kárvallottjain kívül még két fő csoportosulás figyelhető meg a Magyar Dolgozók Pártjában. Rákosi Mátyás eltávolításával sem szűnt meg természetesen az orthodox moszkoviták csoportja, amelynek tagjait főleg az jellemzi, hogy a sztálini kurzus kiszolgálásában vezető szerepet játszottak.
A párt második fő frakciójához tartoznak a Nagy Imre-féle irányzat titkos hívei, akik csak azért maradhattak meg a párt soraiban, mert Nagy Imre bukása után idejében önkritikát gyakoroltak és felesküdtek a hivatalos pártvonalra.
A Kádár-csoport és Nagy Imre titkos hívei, jelenleg abszolút többségben vannak a pártvezetőségben az orthodox moszkovitákkal szemben.”
Nem érdektelen a Szabad Európa Rádió elemzőinek értékelő kommentárja: „A Kádár megkínzásáról szóló információ nem megerősített, de egybevág a politikai rendőrség kegyetlen módszereiről szóló általános információkkal. Sokak véleménye, hogy Kádár lehet a Rákosi-ellenes frakció vezetője, de ezt a vélekedést a jelentés semmilyen konkrétummal nem támasztja alá. A jelentés orthodox moszkovita frakcióról és Nagy Imre »titkos követőiről« szóló része a párton belüli jelenlegi politikai felállással kapcsolatos nyilvánvaló spekuláció.”
Irving választása nagyon tudatos. A jelentés nemcsak Kádár megkínzásáról szól, hanem arról is, hogy Rákosi valódi áldozata és ellenzéke ő és követői voltak, nem pedig a megalkuvó, a pártnak hűséget esküdő Nagy Imre-csoport. Kádár egyébként mindig tagadta, hogy megkínozták volna, de a történet a suttogó propaganda révén közismert volt, és mindig is fontos szerepet játszott annak bizonyításában, hogy Kádár nem a Rákosi-rezsim folytatója, hanem maga is a rezsim áldozata volt. Azóta is vitatják, hogy valóban megkínozták-e.
[23] Lőrincz J. János 1979. február 21-i levele. In: uo.
[24] Uo. A 00177/1/1979 sz. dokumentum.
[25] Feljegyzés Győri elvtársnak. Ag/611/2 sz. levél. 288 f. 22 cs. 3 őe. /1979/. 178. l. A források itt zavarosak: úgy tűnik, Irving részt vett valamilyen vitaműsorban a spanyol televízióban, és ott tett néhány olyan kijelentést 1956-ról, Kopácsi Sándor frissen megjelent visszaemlékezése kapcsán, amelyek a magyar illetékesek körében visszatetszést keltettek. Feltehetően Kopácsi Sándor, Budapest volt rendőrfőkapitánya 1979-ben Párizsban megjelent Au nom de la classe ouvriére (A munkásosztály nevében) című könyvéről volt szó. Magyarul: Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. Bibliotéka, Budapest, 1989. A dokumentum nem említi, hogy a magyaroknak mi nem tetszett Irving megnyilatkozásában.
[26] Bányász Rezső levele, 1979. október 2. In: XIX-J-1-j /1979/ 24-es doboz dossziéjában.
[27] David Irving megjelent műveinek részletes bibliográfiáját ld. a http://www.fpp.co.uk/booklist.html [2] web-site-on. Az 1982-ben a Wilhelm Heyne Verlagnál megjelent Von Guernica bis Vietnam (Guernicától Vietnamig) című könyve az egyetlen, amelyik szintén kilóg a sorból.
[28] Mindenekelőtt Hannah Arendt, Andy Anderson, Nicolas Baudy, Basil Davidson és Martin Illik korai elemzései. L. erről: 1956 kézikönyve III. kötet. Bibliográfia. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 16–40 és 51–69. o.
[29] Gondolok itt a megélénkülő közép-európai ellenzéki mozgalmakra, a Charta ’77-re, a lengyel Szolidaritásra, a lengyelországi katonai puccsra és természetesen a magyar ellenzék erősödésére, amelyben 1956 emlékének egyre fontosabb szerepe volt (l. pl. a Bibó-emlékkönyvet 1979-ben). Időközben (1976-ban először angolul) pedig megjelent Bill Lomax nagy hatású munkája is, amely Krassó György révén a magyar szamizdat egyik slágerkönyve lett.
[30] David Irving: Uprising! Hodden and Stoughton, London, 1981, 5. o. Az idézet Lev Trockij: Az orosz forradalom története című írásából való.
[31] 1956 tipológiai besorolásának problémája önmagában nem illegitim téma. Kende Péter egyik tanulmányában szintén fölteszi a kérdést, vajon forradalomnak tekinthető-e 1956. L. Kende Péter: A párizsi toronyból. 1991, Budapest. Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy Kende Péter kifinomult gondolatmenetének bármi köze lenne David Irving téziséhez.
[32] Irving, im. 9–10. o.
[33] Who is who in Hungary. Irving, im.: 13–16. o.
[34] Ezt a Népszabadság vezérpublicistái sem felejtették el soha megemlíteni 1956 után. L. pl. az Amikor Mindszenty még Péhm volt című opuszt a Népszabadság 1957. november 14-i számában.
[35] L. Süddeutsche Zeitung, 1981. május 17–18., 11. o.
[36] Irving, im.: 423. o. Az epizód teljesen jelentéktelen, Irving mindössze egy mondatban utal Gordeyra, aki ravaszul kijátszotta, hogy az oroszok lehallgassák, amikor a szerkesztőségébe telefonál.
[37] Irving, im.: 35, 36. o.
[38] L. könyvének The High Profile (Az alapvető jelleg) című 5. fejezetét, im.: 45–50. o.
[39] „This factor, willingly omitted from many histories of the 1956 uprising, added a crude dimension to the smouldering resentment against the regime: over the nine million citizens in 1939, over seven hundred thousand were Jews. In newspaper caricatures they were shown with beard, earlock and kaftan; they had overrun the more lucrative liberal professions. Under Nazi occupation Hungary began deporting the provincial Jews to the extermination camps, while those in Budapest itself were herded into labor camps. Only about two hundred thousand Jews survived the war, and they understandably greeted the soviet army as liberators, a posture which only fuelled the flames of the public’s historic anti-Semitism.” Irving, im.: 47. o.
[40] „The regime’s high Jewish profile caused deep popular resentment.” Irving, im.: 47. o. A konceptuális okokból kiemelten fontos tézis igazolására Irving Jay Schulman (?) amerikai szociológusra hivatkozik, aki Irving emlékezete szerint egy 1957. április 12-i szemináriumon (nem derül ki, hol, milyen alkalomból, és milyen minőségben, l. a könyv 552. oldalán található lábjegyzetet) mondta a következőket: „Az emberek majd 100%-a a kommunista vezetőket zsidóknak tekintette.”
[41] Irving, im.: 48. o.
[42] „(…) the uprising had initially a pogrom character.” L. The campaign for real history. Uprising.
http://www.fpp.co.uk/bookchapters/Uprising/Index.html [3]
[43] A német kiadás itt is eltér. Ott az alcím: Egy nemzet tragédiája.
[44] Ez az állítás visszatérő elem volt a kádári ellenforradalom-ábrázolásban. Fölbukkan az „1956-os ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében” (Történeti Hivatal, V-150 352, I–IV.; 2. kötet) címet viselő titkos belügyminisztériumi dossziéban, majd ennek nyomán számos Kádár-korabeli kiadványban. A sugalmazás kettős célt szolgált: egyfelől dehonesztálni akarta Nagy Imrét, lám, ő sem volt jobb Gerőnél és a többi sztálinistánál, másrészt viszont azt bizonyította, hogy Nagy Imre még az utolsó pillanatban is mennyire ravaszul fedezte ellenforradalmi összesküvését, amikor látszólag a párt mellé állt.
[45] „Bit by bit he was dragging himself like a mortally injured cowboy along the dusty track down which the rebel hordes had long galloped with their demands. He could never catch up.” Irving, im.: 372. o. A madzagon, vagy éppen trójai falóként rángatott Nagy Imre visszatérő képe volt a kádári propagandának is.
[46] Irving, im.: 396, 397. o.
[47] Irving, im.: 419, 420. o. Irving összekeveri a szereplőket. Hollós Ervin és Lajtai Vera könyvében Papp János az, akinek mellkasába Jankó Piroska a kését döfi. L. Hollós–Lajtai: Köztársaság tér 1956. Kossuth, Budapest, 1974, 143. o. Irving megemlíti a kádári propagandaművekből jól ismert „Husi” becenevű prostituáltat is, akit állítása szerint a Köztársaság téren készült fényképek alapján „volt kuncsaftjai azonosítottak”.
[48] „A csőcselék elkezdte szisztematikusan lerombolni a szovjet emlékműveket, köztük a hatalmas Gellért-hegyi győzelmi emlékművet. Egész nap hallani lehetett a szórványos sortüzek dördülését, amint a lázadók leszámoltak áldozataikkal. A gyilkolás és rombolás orgiája vette kezdetét.” Irving, im.: 445. o.
[49] Irving többször hangoztatja, hogy Dudás és Szigethy voltak a „lázadók” igazi vezetői. „A lázadók pozíciói gyengébbek voltak, mint bármikor. Igazi vezetőiket, mint Dudást és Szigethyt, nem hívták be az utcáról a kormányba.” („The position of the rebels – the real leaders like Dudás and Szigethy – was in fact weaker now than before. None of them had been invited in from the street to join the government.”) Im.: 469. o.
[50] E pontnál elkerülhetetlen Irving állításainak cáfolata. Irving azt állítja, hogy Dudás volt a legszervezettebb és politikailag legtudatosabb budapesti fegyveres csoport vezetője, aki vitathatatlan tekintéllyel bírt emberei előtt. Az általa létrehozott Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmány pedig a Nagy Imre-kormány fővárosi ellenpólusa volt. (L. a Joseph Dudas című 36. fejezetet, Irving, im. 386–404. o.) Irving messze túlértékeli Dudás szerepét. Dudást november 3-án saját emberi váltják le. A forradalom alatt a nemzetőrség kétszer is letartóztatja, bár mindkétszer rövid idő után szabadon engedik. A „győri ellenkormány” ügyében pedig Irving összekeveri a szereplőket. Szigethy Attila, aki e központ vezetője volt Irving szerint, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke volt, és éppen ő volt az, aki november 30-án Somogyvári Lajos (Kádárék interpretációjában valójában ő volt a „győri ellenkormány”) puccskísérletét meghiúsítja. Ugyancsak Szigethy volt az, aki, miután tárgyalt Nagy Imrével és Tildy Zoltánnal, november 2-án a sztrájk beszüntetésére szólította fel az üzemeket. Szigethy parasztpárti politikus volt, 1956-ban pedig Nagy Imre feltétlen híve. Polgárháborús tűzfészekről tehát szó sem volt sem Budapesten, sem Győrött. L. 1956 Kézikönyve, III. kötet. Megtorlás és emlékezés. 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 23, 53. o.
[51] Irving, im.: 452. o.
[52] Irving, im.: 425. 427. o. Kádár sosem járt Mező Imre halálos ágyánál.
[53] „A historic decision confronts Khruscsev. He cannot risk a
NATO presence in Hungary, and nor can he delay his action too long: at any moment a final pogrom may liquidate the country’s remaining funkies.” Im.: 443.
[54] Kelemen Ferenc szerint az ellenforradalmárok provokatív célzatú temetést terveztek 1956 november 4-re. „(…) a temetés lett volna a jeladás egy általános antikommunista hosszú kések éjszakájára”. Kelemen Ferenc: A fehérterror ellen vagy mellette. Népszabadság, 1957. május 24. Továbbá: „(…) az ellenforradalmárok hosszú halállistákat állítottak össze, és azt tervezték, hogy a kommunistákat a Vérmezőn végzik majd ki. (…) november 3-án éjjel az ellenforradalmárok már fűrészporral hintették fel a börtönök udvarait, hogy másnap kora hajnalban nekikezdhessenek a kivégzéseknek.” Kossuth Rádió, 1957. szeptember 9-i adása. Nyílt Társadalom Archívum, Budapest, Hungarian Monitoring. Idézi: Rév István: Arkheion. Beszélő, 1998. április, 35. o.
[55] Nagy Ferenc miniszterelnök 300 000 svájci frankot kapott Rákositól, hogy elhagyja az országot 1947-ben (im. 26. o.), hogy azután október vészes napjaiban Bécsben találjuk, hátha neki is leesik valami. (im.: 400. o.)
[56] L. pl. a Kopácsi ezredes ismét vállat von (Colonel Kopacsi shrugs again) című fejezetet. Im.: 405–422. o.
[57] Irving, im.: 78. o. Ez természetesen nem igaz.
[58] Egyébként Bibó is inkább balek, mint hős, aki Nagy Imre sokadik rögtönzésének vétlen áldozata. „Az igazság az, hogy Nagy Imre és cimborái torukat ülték (Imre Nagy and his cronies were ruling on), és kísérletet sem tettek arra, hogy valóban tárgyaljanak azokkal az emberekkel, akiket kitettek a kirakatba. (…) Kevesebb mint egy napig volt államminiszter, amiért több mint öt évre bebörtönözték, mint Nagy Imre cinkosát, pedig egyszer sem volt szerencséje találkozni vele.” Im.: 497. o.
[59] Irving, im.: 420. o.
[60] Nem véletlen, hogy Grósz Károly pártfőtitkár éppen 1989-ben, Nagy Imre újratemetése után kapott olyan „információt” Valerij Krjucskov KGB-főnöktől (az 1991. augusztus végi Janajev-féle moszkvai neobolsevik puccskísérlet egyik vezetőjétől) arról, hogy Nagy Imre az OGPU ügynökeként számos elvtársát juttatta hóhérkézre Moszkvában a 30-as években. Ő sem volt különb tehát, mint bármelyik sztálinista. A történeti források nem támasztják alá Krjucskov/Grósz sugalmazását. Nagy Imre és a szovjet állambiztonsági szervek kapcsolatáról l. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet, Dossziék című fejezet. 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 199–212. o.
[61] A mostanság baloldali szimpátiával nemigen vádolható Pongrátz Gergely azt írta 1982-ben, emigrációban megjelent visszaemlékezésében: „Nem akartunk a múltból visszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem, hanem kiválasztani mindazt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelőeszköz az állami tulajdonból a köztulajdonba megy át (…).” Pongrátz programja természetesen antikommunista, hiszen az ő értelmezésében a kommunizmus nem más, mint a termelőeszközöket birtokló és a dolgozókat kiszipolyozó pártelit államkapitalizmusa. Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. A szerző kiadása, Chicago, 1982, 16–17. o.
[62] Így volt „jobboldali” Fejtő, Aczél, Méray, Háy Gyula, majd később Bill Lomax 1976-ban megjelent könyve is, amely a munkástanácsok szerepét és 1956 utópikus, önigazgató szocialista törekvéseit emelte ki. L. erről Házi Vencel és Pálos Tamás föntebb idézett utalásait az írás első részében.
[63] Arról, hogyan használta az antiszemita kártyát a kádári propaganda, l. Karády Viktor–Vári István: Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban. Világosság, 1989/6. 453–458. o.
[64] Az antiszemitizmus-fasizmus-kommunizmus viszonyának problémájáról: Rév István: Ellenforradalom. Beszélő, 1999. április.
[65] Süddeutsche Zeitung, 1981. május 16/17. 11. o.
[66] Tőkei Ferenc felszólalása a MSZMP Központi Bizottsága 1989. február 11–12-i ülésén. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. I. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 43–44.; 45. o.
[67] Ormos Mária felszólalása a MSZMP Központi Bizottsága 1989. május 29-i ülésén. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. I. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1039. o.
[68] Javaslat a Központi Bizottságnak a Nagy Imre temetésével kapcsolatos KB-közleményre. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. I. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1079–1080. o.
[69] Ekkor még nem voltak adottak a későbbi, minden bajt áthidaló megoldás feltételei, vagyis hogy október 23-án kiáltsák ki a köztársaságot. L. „Javaslat az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalására a nemzeti megbékélés napjáról.” A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. II. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1047. o.
[70] Kovács László felszólalása az MSZMP Központi Bizottsága 1989. július 28-i ülésén. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. II. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1359. o.
[71] Persze az más kérdés, hogy az ún. „utca”, a „pesti srácok” eredetileg mit is akartak, és hogy ezt honnan lehet ma egzakt módon kideríteni. Pongrátz Gergely mindenesetre könyvének hazai, legális kiadásából 1992-ben már kihagyta a szocializmus megújítására vonatkozó részt.
[72] L. legújabban például: Szalay Róbert: Az 1956-os magyar forradalom igaz története. Szalay egyenesen azt állítja, hogy Maléter nem a szovjet csapatkivonásról ment tárgyalni Tökölre november 3-án éjjel, hanem azért, hogy elárulja a forradalmat. „Ebben a helyzetben ment tárgyalni Tökölre, a szovjet csapatok főhadiszállására a hadsereg három legfontosabb vezetője, a honvédelmi miniszter Maléter Pál, a honvéd vezérkar főnöke Kovács István, és a hadműveleti csoportfőnök Szűcs Miklós. (…) Meg kell jegyezni, hogy mind… a SZU-nak elkötelezett hithű bolsevik volt. (…) Elkövették azt a hazaárulást, amire nehéz elmarasztaló jelzőt találni. A szovjet katonai térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol jelentősebb ellenállásra lehetett számítani. Ez a forradalom nyílt és durva elárulása volt!” (kiemelés: Szalay.) Szalay, im.: 4. Rész. Megszállás és ellenállás, 1/12. o.
- Befejezetlen jelen [11]