Kenedi János Kis Állambiztonsági Olvasókönyv című művének ismertetése ürügyén Rév István terjengős írást közölt a Beszélő 1998/4. számában. Rév e cikkében a tényekre való különösebb tekintet nélkül anekdotázik, spekulál, illetve tudományoskodva bölcselkedik, majd így von le saját premisszáiból tetszetős következtetéseket. A spektrum széles. Rév jólértesülten hajigálódzik. Röpül a KB-határozat, röpül a Timothy Garton Ash, röpül a Biblia, röpül a nehéz kő. A rágalom és a történelemhamisítás szinte észrevétlenül szövi át a kedélyes szálakat, amúgy mellékesen válik úgyszólván magától értetődővé.
Nem lehet itt célom egy recenzióként közreadott, máskülönben nem jelentős írás részletes ismertetése. A személyemet ért, valótlansága által mélyen sértő, de Rév írása szempontjából egyébiránt szükségtelen állítást – egyfajta öncélúan személyeskedő, alaptalan, csak pszichológiai megközelítésben fölfogható kipellengérezést – kívánom helyreigazítani. A személyes meggondoláson túlmenően azért, mert Révnek e különös lépése – ha magyarázatát keressük – alkalmat kínál bizonyos, egy egész korszakot, illetve réteget érintő következtetésekre. Egyidejűleg mindennek kapcsán egy történelmi epizód hamis bemutatásának kiigazítására is sort kerítek majd, melynek lényegét Rév – ez nehezen félreérthető – a kádárista politika étoszával és céljaival összhangban kísérelte meg alapvetően eltorzítani, érdekes módon annak ellenére, hogy e politikát egyébként általánosságban, legalábbis úgy látszik, elmarasztalja. Az Olvasó elnézését kell kérnem, hogy a fönti vonatkozásokban sajnos elkerülhetetlenül, bizonyos személyes összefüggések bemutatásával is kénytelen leszek majd terhelni. Ezeknek ugyanakkor – ami mentségemül szolgálhat – kordokumentum jellegű értékük is van.
Idetartozik, hogy következetlenséggel, legalábbis egy összefüggésben, mindenesetre nem lehet Révet vádolni. Recenziójának Kenedi könyvével szembeni fő ellenvetése a Kenedi által a személyiségi jogoknak, a vonatkozó törvénynek megfelelő, Rév szerint túlzásba vitt tiszteletben tartása. Saját írásában azután ilyen kicsinységekkel valóban nem is bíbelődik, gátlástalanul idézi (félre) tárgyához egyáltalán nem tartozó, baráti körben elhangzott mondatom. Még az ott szereplő lábjegyzet is álreferencia. Ami alatta olvasható, csak a legnagyobb nehézséggel hozható kapcsolatba azzal, amire Rév vonatkoztatta. Közlésének e látszat-alátámasztása – írásának tudományos integritását diszkreditáló szakmai csalás.
Rév szerint: „…megtudhatjuk, milyen szerepe volt a hetvenes évek elejének március 15-i demonstrációiban a forradalmi romantikának, azoknak az elképzeléseknek, amelyek ezekben a fiatalokban a forradalomról, elsősorban a lenini forradalomról az iskolai történelemoktatás eredményeképpen kialakultak. (Egyetemi csoporttársam „itt Bereznay beszél a Szmolnijból” bemutatkozással hívta telefonon barátait a Galamb utcából 1973. március 15-én tüntetni – ez az, amit a KISZ KB Agitációs és Propaganda Osztálya 1973. március 19-én „álforradalmiságnak” nevez.) Ezekből érthető meg, miért lehetett fontos a letartóztattak számára Jancsó Miklós Égi bárány című alkotása. Azt is megtudhatjuk, hogyan hathatott a gimnazista gyerekekre Kardos Ferenc Petőfi ’73 című naiv filmje…”
Tetszenek ezt érteni? Ami történik: kivetítés. Arról van szó, hogy minden, ami Rév önmaga volt, úgy jelenik meg, mintha tulajdonságai másokat jellemeztek volna. Ez egyidejűleg érezhetően megvető lenézéssel, lekezeléssel párosul: Rév nem tudja elfogadni önmagát. A fogalmak magukért beszélnek. „Ezek a” (leninizmussal mételyezett, bábszerű) „fiatalok”, (lesajnálandó áldozatok, saját akarattal nem rendelkező, önálló gondolkodásra képtelen) „gimnazista gyerekek”. Az erőlködés nyilvánvaló. Mindig „ők”, véletlenül sem „mi”. Idekívánkozik a kérdés, hol volt, mit csinált akkor a hasonló korú Rév István? A sorok között ki nem mondottan olyasmi érződik, mintha alternatívaként lebegett volna (Már akkor!, Már akkor!) az események hátterében. Ünnepeljünk!
A valóság az volt, hogy 1973. március 15-én az ideges (vagy ki tudja?, talán valamilyen pártutasítás útján agresszivizált) rendőrség gumibotokkal támadt az 1848-as forradalom évfordulójáról mint minden évben, akkor is, virágok elhelyezésével, énekszóval, szavalással békésen megemlékező fiatalokra. Egészen véletlenül (hacsak a rendőrség szemében szakálla nem tette gyanússá), az egyidejűleg a Belvárosban az ünnepléstől teljesen függetlenül saját dolga után siető Rév is a támadás áldozatává vált, amennyiben útjában megállították és személyi igazolványát elkobozták azzal az utasítással, hogy majd jelentkezzen érte a rendőrségen. Az ilyesmi más, átlagos állampolgár számára akkoriban potenciálisan rendkívül fenyegető volt. A miniszteri rangban lévő, a párt legfölső berkeihez tartozó KB-tag fiának, Révnek azonban nem volt mitől tartania. Mégis, szinte sokkolt állapotba került. Szűkebb baráti köre ezután gyűlt össze, az általa említett Galamb utcai lakáson. Jómagam e körnek, függetlenül attól, hogy Révnek évfolyamtársa voltam (ő pontatlanul állítja, hogy csoporttársa is) csak ideiglenesen voltam része, egy rendkívül tisztességes és bizony nagyon csinos lány által, akihez akkor szorosabb szálak fűztek. Az utóbbi vonatkozást nem egészen öncélúan említem, hanem, hogy így világíthassak rá a jelen lévő csoport nagyobb részével kapcsolatos különleges helyzetemre. Miközben mindennapos szinten aránylag jól kijöttünk, politikailag, ideológiailag mélységes ellentétek választottak el egymástól, melyek viták során rendszeresen fölszínre is kerültek. Rév és barátai a fennálló rendszer egyes vonásait valamilyen elképzelt jobbfajta marxizmus nevében bírálták ugyan, de legitimizációját magát elfogadták és létét nem ellenezték, ami személyes hátterük ismeretében legalábbis nem volt meglepő. Eközben, nem tudhatom biztosan, de nem is valószínűtlen, hogy Rév akkori közelebbi ismerősei közül az egyetlen voltam, aki a rendszert egész marxi ideológiájával együtt nemcsak következetesen és legalábbis baráti körben nyíltan, szőröstül-bőröstül elvetette, demokratikus szempontból elfogadhatatlannak tartotta, de azzal bizonyos nemzetinek nevezhető meggondolásokból is szemben állt. Mint erre utaltam, Rév sokkolt állapotban volt. Egy sarokban ült, és nem lehetett hozzá szólni. A jelenlévők egyike (Révvel ellentétben én inkább nem dobálódznék nevekkel, ha nem szükséges) pontosan fejezte ki a társaság hangulatát, amikor kifakadt: „És ezek után holnap hogyan olvassam úgy Marxot, mint eddig?!” Én ezen talán némileg tapintatlanul, de nyíltan hahotáztam, és igyekeztem Révet magát is vigasztalni, nyugodjon meg, az ő helyzetében egyáltalán nincs mitől tartania. Bevallom, számomra a helyzet szórakozató volt. Nagyon tanulságos volt ennek a mindennapok nehézségeitől burokban védett, üvegházban élő csoport egyes tagjainak a (sejthetően ideiglenes) lelki összeomlását látni, és közvetlenül tapasztalni, amit amúgy is tudtam, hogy mennyire nem volt közük az akkori átlag magyar által megélt valósághoz. Az aznapi rendőri brutalitás, mely a legtöbb ember számára a rendszer jellegének ismeretében, ha nem is mindennapos, de közhelyszerű esemény volt, számukra a leleplezés erejével, mélyen megrendítően hatott.
Mindezt fontos volt elmondani ahhoz, hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen, Rév akkor elhangzott, általa egyébként szöveghűen idézett mondatomat semmiképpen sem értelmezheti úgy, ahogy írásában bemutatja, még akkor sem, ha bármennyire valószínűtlenül, de talán pillanatnyilag, tényleg félre is értette volna. A fönti helyzetben történt, hogy úgy szóltam a telefonba, ahogyan azt Rév idézte. A Szmolnijban tartózkodás kijelentése a részemről nemhogy semmilyen leninista forradalmi romantikával fertőzöttséget nem jelentett, hanem éppen ellenkezőleg, az adott helyzetben magának Révnek a körére történt gúnyos utalás volt. Ha a társaságban volt, akiben az ún. lenini forradalommal – (érdekes, hogy e kommunista fikcióra Rév még most is tényként utal) – kapcsolatban illúziók éltek, akiben álforradalmi elképzelések dolgoztak, az semmiképpen sem én voltam. Vö. Svejk: „Fel Belgrádra! Fel Belgrádra!” – Én: „Itt Bereznay beszél a Szmolnijból”. Sapienti sat.
Nem tenném szóvá ennek a tulajdonképpen jelentéktelen epizódnak Rév által eltorzított bemutatását, melynek valódi összefüggéseiből kiforgatott közzépottyantása nekem gyakorlatilag semmit sem ártott. Ha – ahol élek – angliai értelmiségi körökben ismernék és elhinnék Rév rágalmazó inszinuációját, senkit sem érdekelne. Mondom, nem is tenném saját jó hírnevem rontására szolgáló igyekezetét szóvá, ha nem kellene a föntiek alapján egészen biztosnak lennem abban, hogy mindezzel Rév tisztában volt, és a valóság pontos ismeretében szándékosan rágalmazott meg. Jóhiszeműségének hiányát mutatja az is, hogy cikkében szerepeltetésemet, egyidejű e-mail kapcsolatunk során, jónak látta elhallgatni. Ami fölháborít, az nem is az ostoba tartalom, hanem a félre nem érthető szándékosság. Itt merül föl az indíték kérdése, aminek tanulságai már nemcsak személyes, de általános érvénnyel is bírnak. Egyelőre azonban még mindig a közvetlen események.
Míg Rév „csak” szándékosan torzított az ominózus mondat értelmezésének tekintetében, már egyértelműen valótlanságot állít, amikor azt mondja, hogy bárkit is tüntetni hívtam. Ez semmiképpen sem lehetett igaz. Elsősorban azért nem, mert nem is volt tüntetés. Ezen a ponton Rév valójában már a kommunista rendszer apologétájának szerepével azonosul. A rendszer volt az, mely a rendőri támadást valamiféle kitalált tüntetésre adott válaszként próbálta hamisan igazolni. Emellett azért sem hívhattam „tüntetni” senkit sem, mert amikor számból a nevezetes mondat elhangzott, már régen lezajlottak az események, akárhogyan is nevezzük vagy értékeljük őket. Tulajdonképpen hízelgő Révtől, hogy efféle tüntetésre invitálást tételez föl rólam. Nem voltam én olyan bátor ember. Senki nem mert volna a hetvenes évek elején Magyarországon tüntetésre még csak gondolni sem, függetlenül attól, hogyan érzett. Ez akkor is így volt, ha szélsőségesen rendszerellenes kijelentéseket az egyetemen, esetenként Rév jelenlétében, önmagammal szemben nem kis felelőtlenséggel, meg is mertem engedni magamnak. Becsületére és általában az egyetemen oktatók becsületére is szolgál, hogy az ilyesminek semmilyen jelentős következménye nem lett. De az utcára menni, tüntetni, azt tudtam, hogy egészen más megítélés alá esett volna. Nagyon jól emlékeztem még gyerekkoromból az oroszok által szétlőtt Budapestre, és ha bárkinek az emlékei e tekintetben halványultak volna, Csehszlovákia legázolása akkor még ötévnyi távolságban sem volt. A március 15-i megemlékezéseket viszont hagyományosan is engedélyezték. A békésen ünneplő résztvevőket egészen váratlanul érte a rendőrség senki által sem provokált agresszív brutalitása.
Itt érkezünk el Rév írásának ahhoz a pontjához, melyre elöljáróban mint a történelem meghamisítására utaltam. Fölfoghatatlannak ebben az értelemben nemcsak az tűnik, miért tartotta Rév szükségesnek a leírt rendőri beavatkozást, 1998-ban, még ennyi idő múltán is, valamiféle azt megelőző tüntetés kommunista mítoszának továbberősítésével próbálni igazolni. Még kevésbé érthető, miért nem tud azonosulni azzal a kézenfekvő ténnyel, hogy az általa lesajnált fiataloknak elég volt saját örökségük, hagyományaik tisztelete ahhoz, hogy március 15-éről megemlékezzenek. Mi szükség van ehhez leninista álforradalmiságot, vagy legjobb esetben egy Petőfiről szóló film hatását keresni magyarázatul? A rendszer gyanakvása Révénél akkor már sokkal lényegre tapintóbb volt: ha békés is volt az ünneplés, igaz volt, hogy a hazafias érzés a megemlékezőkben természetesen keveredett az ország, mint 1848-ban, akkor is alávetett helyzete miatt érzett nemtetszéssel, belső tiltakozással. Ha csak virágokkal is, ha csak a Talpra magyar szavalásával is, az összegyűltek ilyen, nem pedig balos fogalomkörökben mozogtak. Éppen (és csak) az országban akkor létezett maroknyi balosnak volt a nemzeti ünnep maga anatéma. Együtt lélegző, elfogadó közösség volt az ünneplőké: mint a magyar történelem legjobb pillanataiban, itt sem voltak jelen torz, megosztó fogalmak. E közösséget az egy hazában élő közös sorsúak összetartozásának természetességével alkották a legkülönbözőbb származású, hátterű vagy szociális helyzetű fiatalok. Tudtuk, érdekeink közösek. Ez ma különösen aktuális. Éppen az ilyen örökség nevében is hangsúlyozottan nemzeti érdek szembeszállni azzal a törekvéssel, hogy a nemzet egységét csak szétziláló, hazafiaskodó, álnemzeti magyarságmegosztók sajátítsák ki és így torzítsák kirekesztővé az éppen tőlük legidegenebb Szent István-i befogadó hagyományokat. Érthetetlen, Rév miért kísérel meg további mítoszgyártással egy ilyen értékes örökséget, amennyire tőle telik, lejáratni? Ha már az elnemzetlenítő kommunizmusnak magának hátat fordított, nincs miért elzárkóznia annak észrevételétől, hogy másfajta közösségtudat is élt az országban, akár még a 70-es években is, mint a pártszelleműek közösségéé. Rév írásából az érződik, hogy ha a párt tanaival már szemben áll is, annak világa még lenyűgözi, bűvöletétől, sőt néhol szempontjaitól máig nem tud szabadulni.
Révnek a későbbiekben, ahogyan ezt előre lehetett látni, nemcsak bántódása nem esett, hanem idővel jelentősnek nevezhető karriert is csinált. Ennek akkor is csak örülni lehet, ha az ember szívesebben látta volna, ha legalább megközelítő esélyhez jut azoknak a hasonló képességűeknek a sokasága is, akik politikailag kevésbé előnyös helyzetük folytán még az egyetem közelébe sem nagyon juthattak el. Akárhogyan is legyen, Rév maga aligha tehet arról, hova született, sőt még apját sem lehet fia pályájának aktív vagy passzív előmozdítása miatt elmarasztalni. El lehet talán tűnődni a sors későbbi fordulatain, melyek a demokrácia elméleti előmozdításának ügyét éppen Rév kezébe (is) juttatták, de hát tudjuk, hogy „betyárból lesz a legjobb pandúr”, amit ha Rév most tárgyalt cikke nem is bizonyít, az ember ehhez és Rév számára további sikereket hozó következményeihez csak minden jót kívánhat.
Ugyanakkor azt lehetne várni, hogy ha valaki, aki a kádári rendszer kiváltságosa volt, majd annak megszűntét nemcsak káros következmények nélkül tudta átvészelni, hanem az új helyzetből még profitálni is képes volt, e ponton végleg hátat fordít terhes örökségének, és másokhoz hasonló, depolitizált részesévé válik a demokratikusabb viszonyoknak. Annak tapasztalásától, hogy Révnek még ilyen helyzetben is a múltjával való foglalkozás a fontos, hogy attól helyzete megszilárdulása után most már nem annyira szabadulni remél, de benne mintegy dicsőséget keresni is, úgy és azáltal, hogy régebbi környezetének talán egyetlen, semmilyen tekintetben nem marxista személyes jó ismerősét is olyan típusú és ízű rágalmazással próbálja meg bemocskolni, amilyennel korábbi, rosszabb időkben embereket egyszerűen elvitettek, attól bizony kinyílik az ember zsebében – a Beszélőnek írt válaszcikk.
Határozottan zavar ezen túlmenően, hogy annak ellenére, hogy a politikai körök, melyeknek Rév, helyzetéből kifolyólag, eredetileg része volt, közben korábbi szerepük várható következményeitől tartva a számadást a magyar nép „európaiság”-ára apellálva kerülhették el sikerrel, Rév még ez után, utólag sem képes erről a népről, saját népéről, annyi érettséget föltételezni, hogy az saját meggondolásából, saját értékeinek tisztelete miatt emlékezett volna meg rendszeresen nemzeti ünnepéről, nem valamilyen beléoltott leninista álforradalmiságtól vezettetve. Itt derül ki, hogy Rév nem képes megszabadulni attól az – úgy tűnik – ráterhelődött önhittségtől, mely a politikus kommunista ideológiai létének velejárója. Aki másként gondolkodik, annak csak „hamis tudat”-a lehet. A megreformált Révnél ez „polgári álhumanizmus”-ból visszájára, leninista álforradalmisággá módosul. Ami továbbra is hiánycikk marad, az más ember autonóm létének, önállóan gondolkodási képességének a nyugatias tisztelete.
Ugyanezt egyértelműen mutatja írásának egy másik része* is, ahol a sajátjától eltérő, az 1987–90-es átalakulások, vagyis a mai magyarországi helyzet létrejöttének lényegét érintő (éppenséggel nagyon is figyelemreméltó) nézetek különböző képviselőit együttesen és egyszerűen „paranoiás”-nak bélyegezve intézi el. Föltűnő, hogy ő, akit semmi nem tart vissza attól, hogy a legjelentéktelenebb események elemzésével fél oldalakat töltsön, ennyi figyelmet szentel egy saját gondolatmenete szempontjából is központi jelentőségű kérdésnek. A gyakorlat mindenesetre nem ismeretlen. A szovjet, sőt a hazai kommunista történelem is elég mintát kínál megközelítésmódjára, arra, hogy akinek a véleménye nem tetszik, azt bolondnak nyilvánítják. Nálunk 1990 óta politikai indíttatással tudtommal nem zártak ugyan senkit elmegyógyintézetbe, de a nyílt társadalom e letéteményesének sommás ítélete olvastán az ember eltűnődik a lehetőségeken.
Csak sejteni lehet, miért folyamodik a korábbiakban bemutatott eszközökhöz Rév. Már látható volt, olyan emberrel állunk szemben, akinek lelkiismerete van, méghozzá szigorú és nem megbocsátó. Múltjának, vagy inkább örökségének emléke terheli, az általa pontosan ismert múltbeli szörnyűségekkel való asszociáltságának ténye alól gyakorlati bűntelensége ellenére sem kaphat magától fölmentést. Emiatti lelki elszigeteltségén azután úgy igyekszik enyhíteni, hogy mindazt, amit magának szükségtelenül el nem néz, megpróbálja környezetére rávetíteni.
Az ember arra gondol, talán nemcsak valamilyen absztrakt történelmi igazságtétel szempontjából lett volna hasznosabb a változásokat 1989–90 táján bizonyos módszeres jogszerű vizsgálatokkal, és ahol szükséges, felelősségre vonásokkal összekötni. Nemcsak az ország népe előtt általában teremthetett volna egy ilyen eljárás olyan tisztább képet, melyben nem maradhatott volna hely a közben talán éppen ennek az elmaradása által is lehetővé tett és divatossá vált rendkívül rossz ízű, bűnbakkereső csoportvádaskodásoknak, de maguk a felelősségre vontak előtt is egyértelműen és lelkileg fölszabadítóan zárhatott volna ez le egy terhes és nemritkán önhibájukon kívül rájuk rótt örökséget. Az ilyen vizsgálatoknak „boszorkányüldözéssé” történt kikiáltása, majd annak az „európaisággal” való önkényes kapcsolatba hozása és ilyen úton való elkerülése valójában csak a nagyon kisszámú, legnagyobb bűnösöknek volt érdeke. Rév maga, efelől semmi kétségem, semmiképpen sem tartozik közéjük, de még a legkisebb bűnösök közé sem. Helyesnek tartanám, ha meg tudna tanulni ebből a szemszögből nézve viszonyulni önmagához is, környezetéhez is. A magam szempontjából pedig indokoltnak tartanék tőle cikkének rám vonatkozó részével kapcsolatban egy bocsánatkérő helyreigazítást. Noblesse oblige. Az „európaiság”-nak (azaz nyugatiságnak) a személyiségi jogok szellemének tiszteletben tartása is része, amivel múltbéli jó ismerőse nevének – bármennyire kis mértékben is történt – indokolatlan meghurcolása nem összeegyeztethető. Bocsánatkérésének megtörténte után nem látnám akadályát, hogy jó ismeretségünk az eddigi közvetlenséggel folytatódjon, és londoni látogatása esetén, amennyiben erre igényt tart, továbbra is rendelkezésére állhat nappali szobámban, mint elméletileg eddig is, egy szétnyitható, kényelmes matrac.
* A cikk internet-változatának 10. oldalán
- Visszabeszélő [9]