Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„…a science fiction dinamikus ereje olyan energia, amelyet az ember most megpróbál felhasználni mind a béke, mind a háború érdekében. A világ legjobb műszaki iskolájában, a Massachusetts állambeli Technológiai Intézetben a science fiction oktatása folyik. A Pentagonban a »Buck Rogers Hivatal« azt tanulmányozza, hogyan lehetne fegyvereket létrehozni a science fiction ötleteiből. A science fiction híveinek egyik kongresszusán, ahol hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia. Ebből a perspektívából kell nézni a tudományos-fantasztikus irodalmat…”
(Jacques Bergier: A tudományos fantasztikus irodalom, 1960-as évek)

Isten hozott az univerzális kocsmában!

A Csillagok háborújának egyik híres jelenetében a Tatuin nevű sivatagbolygó egy kocsmája szerepel, ahol állítólag „a galaxis összes értelmes fajzata megfordult egyszer, hogy felhörpintse kedvenc idegmérgét, és az éppen divatos jizz riff melódiájára elregélje a maga valószínűtlen, ám többnyire igaz történetét”.[1] A zenét a boltozatos homlokú bithek szolgáltatják: Tech, Figrin Da’n és Doikk; a hely egy Chalmun nevezetű vuki tulajdonában van, és amennyiben feltételezzük, hogy léteznek az emberen kívül más értelmes fajok is, akkor az egész jelenet annyira életszerű, hogy elsőre talán fel sem tűnik, hogy valójában mennyire valószínűtlen. Sőt, tulajdonképpen lehetetlen.

A Mos Eisley kocsma képének megrajzolásakor ugyanis a film rendezőjének a szeme előtt minden bizonnyal egy olyan ivó lebegett, ahol különböző foglalkozású, sőt, különböző kultúrákból érkező, különböző nemzetiségű emberek találkoznak, és együtt mulatoznak. Vagyis George Lucas implicit módon bár, de egyfelől azt tételezte fel, hogy az ivás, illetve a zene[2] szeretete egyetemes emberi tulajdonság, másfelől pedig azt, hogy ami jellemző az összes értelmes földi lényre, az jellemző lesz a földönkívüliekre is, és a különböző értelmes fajok között lényegében nincsen nagyobb eltérés, mint a különböző kultúrákból érkező emberek között.

Vitathatatlanul vonzó persze azt képzelni, hogy az értelmes lényekre jellemző magatartásformák teljesen univerzálisak lennének, ám ez még az emberek esetében sem feltétlenül igaz (és semmiképpen sem igaz minden magatartásformára): egyes földi kultúrákban az alkohol (vagy a kávé) fogyasztása például tilos, míg a nyugati civilizációban kábítószernek nevezett anyagok szedése nem, illetve fordítva.[3] Ráadásul ismét csak kimondatlanul, de George Lucas álláspontja egy lényegében karteziánus és dualista felfogást is sugall, mely szerint a test és a lélek mintegy elkülöníthető egymástól, és kizárólag a testtől független értelem számít, és ennek megfelelően persze a test felépítése és evolúciós múltja sem fontos.

Amit persze értelmezhetnénk úgy is, hogy a Csillagok háborúja mintegy felülemelkedik a mindenféle idegen fajok iránti elfogultságon, és a „minden ember testvér” gondolatot általánosítva azt sugallja, hogy „minden értelmes lény testvér” – csak éppen túl azon, hogy némi iróniával akár azt mondhatnánk, hogy ezek szerint leginkább a fehér európai férfiak számítanak értelmes lénynek – elvégre a busmanok, törökök vagy akár az európai nők sem igazán járnak kocsmázni – az evolúcióbiológia alapján abban is biztosak lehetünk, hogy az emberi faj fejlődésének története olykor jobban meghatározza magatartásunkat és viselkedési szokásainkat, mintsem elsőre gondolnánk, és így egy tőlünk eltérő biológiai múlttal rendelkező idegen alkalmasint nagyon is sok mindenben különbözik tőlünk, és bizonyos dolgokat nagyon is másképp csinál. (Ez persze valójában egyáltalán nem meglepő: egy értelmes delfin világa is nagyon különbözne a miénktől, Stanislaw Lem, a híres lengyel science fiction-író meglehetősen gúnyosan említi Az úr hangja című regényében – amely egyébként a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel nehézségeivel foglalkozik –, hogy milyen nagy hatással volt az egész emberi kultúrára az a tény, hogy a kiválasztó- és a szaporító szervek olyan közel helyezkednek el egymáshoz, illetve bizonyos értelemben egybe is esnek).

Erre az egyik legjobb példa talán éppen Mos Eisley kocsmájának zenéje, amely a film szerint olykor igencsak hangosan is szólhat – noha több mint valószínű, hogy még egy földi értelemben zenekedvelő idegen sem tudná élvezni egy koncert dübörgő zaját, de persze akad jó néhány további ellentmondás a Csillagok háborújának ezen színhelyén. Úgyhogy haladjunk sorjában: nézzük először is magát a zenét – majd pedig a zenekar tagjait, a zenekar tagjainak nevét és minden mást is, hiszen a Tatuin bolygó a jelek szerint kiválóan alkalmas a különféle ellentmondások és logikátlanságok bemutatására.

Gravitáció, légkör, zene

Ami a probléma fizikai oldalát illeti, a Star Wars valójában mintha mindvégig a Földön játszódna: amikor a főszereplők, például Han Solo vagy Luke Skywalker egy idegen világra jutnak el, mindenütt nagyjából a földinek megfelelő gravitáció fogadja őket, és mindenütt oxigénben gazdag légkör – ami pedig a különböző idegen fajokat illeti, egyik sem mozog feltűnően nehézkesen vagy túlságosan is könnyedén az ember számára ideális körülmények között. Vagyis egyikük sem érkezett egy, a miénknél sokkal kisebb vagy sokkal nagyobb tömegű bolygóról, és ekkor vagy azt kell feltételeznünk, hogy az értelmes élet kizárólag a miénkhez megszólalásig hasonló tulajdonságokkal (hasonló légkörrel, hasonló gravitációval stb.) rendelkező égitesteken fejlődhet ki (ám semmi okunk nincsen ezt feltételezni), vagy pedig arra gondolunk, hogy George Lucas soha nem foglalkozott a kérdéssel – és ez utóbbi persze sokkal valószínűbb. Mint ahogyan az is valószínű, hogy ha akár csak kissé is különbözik egy értelmes lényekkel benépesített bolygó tömege a Földétől, akkor kissé más lesz a zenéje is, mivel a valamivel ritkább vagy sűrűbb légkörben máshogyan fognak a hangok terjedni.[4] Christian Huygens 1698-as posztumusz könyvében, a Felfedezett égi világ: avagy következtetések a bolygók világainak lakóival, növényeivel és termékeivel kapcsolatban ugyan abból indul ki, hogy bár minden bizonnyal igaza van azoknak a filozófusoknak, akik szerint „nem nélkülöz minden ésszerűséget az a feltételezés, mely szerint a bolygólakók szeme felfelé néz, mert ez a legmegfelelőbb, és így a legkönnyebb a csillagokat megfigyelni”, de azért „számtalan elképzelhető forma létezik… és ezek meglehetősen eltérhetnek tőlünk”. Másfelől azonban ezek az eltérések semmiképpen sem lényegiek, mivel minden értelmes lénynek hozzánk hasonlóan rendelkezniük kell – elvégre különben Huygens szerint nem számíthatnának értelmesnek – matematikával, írással, geometriával – és a zenéjük sem térhet el nagyon a miénktől, hiszen mind a kettőnek ugyanolyan változatlanok a matematikai alapjai.

A valóságban azonban még akkor sem fog azonos alapokon nyugvó zenét játszani a világ minden értelmes faja, és a Mos Eisley kocsma még akkor sem valószínű, hogy létezne, ha a kozmológus John D. Barrow szerint hosszú távon a művészetek növelik a túlélési esélyeket, és így legalábbis valószínűsíthető, hogy előbb-utóbb minden értelmes lénynél felbukkannak – ez a gondolat mintha csak a Huygens-féle, a zene egyetemességébe vetett hitének továbbfejlesztett változata volna, hiszen mintegy azt sugallja, hogy a zene minden értelmes lénynél nagy valószínűséggel (sőt, talán törvényszerűen) megjelenik.

Eszerint az állítólag az „evolúcióra alapozó” (de nevezhetnénk akár szociáldarwinistának is) logika szerint „első látásra nem könnyű észrevenni, milyen előnnyel jár, ha valaki Beethovent vagy a Beatlest kedveli… Benyomásainkat sok százezer év növekvő bonyolódása és modorossága homályosítja el. De ilyen problémákkal nem csak a zene eredeténél találkozunk. Ezek (a kérdések) felvetődnek a szépművészet minden ágánál”, és a válasz az, hogy a művészetek végső soron mindig hasznosak: „a festészet az esendő emlékezet kompenzálása és a közléskényszer megnyilvánulása”; az irodalom különböző formái (amelyek a szájhagyományokból nőttek ki) „segítenek az ismeretlen lefegyverzésében, az életet értelemmel ruházzák fel. Az ismeretlen határait távolabbra tolják és megszilárdítják az önbizalmat, ami abból a tudatból származik, hogy a világ értelmezhető”. A hősi tettek feljegyzése és tiszteletben tartása pedig bátorságra, sőt, egyes esetekben önfeláldozásra is ösztönzi az embereket – és persze nem kevésbé „hasznos” a szobrászat sem, aki ugyanis hosszasan bíbelődik a kővel, fával vagy fémmel, az jobban megismeri az anyag tulajdonságait, és akár a fegyverkészítésben, akár a házépítésben hasznosíthatja majd. „E pragmatikus szemlélet fényében vizsgálható meg a tánc”, illetve a zene is, mondja Barrow: a tánc ugyanis minden emberi kultúrában jelen van, mint ahogyan a születés, a háború, a gyász is, és amikor valami fontos történik, akkor „a primitív tánc ritmikus forgásai közös élményben” egyesítik a csoport tagjait. A tánchoz viszont az a zene szolgáltatja a kíséretet, amelynek legősibb formája talán a szív dobogását imitáló, ritmikus dobolás lehetett,[5] és „még ma is szoros kapcsolatot találunk a szexuális kihívás és a hangos, ritmikus zene között”.

Barrow „szigorúan pragmatista” elképzelésével persze több ponton is vitatkozni lehet. Először is, mintha félreértené az evolúciót, amikor a különböző kulturális jelenségek (mint amilyen az irodalom vagy a tánc) értelmezésénél abból indul ki, hogy azoknak feltétlenül hasznosaknak és a túlélést segítőknek kell lenniük. Egy G. H. Estabrooks nevű szerző nem véletlenül jelentetett meg könyvet még valamikor 1941-ben „Az ember mint műszaki fiaskó” címmel: mi ugyanis „olyan négylábú állatok vagyunk, akiket az evolúció sietve átszabott kétlábú, függőleges tartású lényekké”, ahogyan az evolúcióbiológus George C. Williams fogalmaz, és ennek megfelelően közelről sem vagyunk ideális konstrukciónak tekinthetők. Gondoljunk csak arra, hogy a nők medencéjének felépítése milyen kevéssé alkalmas a gyerekszülésre, és milyen egyszerű volna egy jobb megoldást kitalálni. Az evolúció ugyanis nem a semmiből kiindulva alkotja meg a különböző szerveket, hanem a már meglévő elemeket használja fel, és testünk felépítésének tengelyes szimmetriája, valamint az, hogy éppen két pár végtagunk van, nem arra vezethető vissza, hogy ez a körülményekhez „a lehető legjobban alkalmazkodó megoldás”, hanem arra, hogy az első, a tengereket elhagyó tüdőshalak két pár testfüggelékükkel másztak előre az iszapban, és minden szárazföldi gerinces örökölte tőlük a páros szimmetriát az emberig és a madarakig bezárólag. Nem nehéz kimutatni, hogy ez az örökség legalábbis valószínűtlenné teszi az értelmes, eszközhasználó szárnyasok megjelenését, hiszen miután az egyik pár végtagot feláldozták a repülés kedvéért, a két pár végtagot előíró örökség miatt esélyük sincsen rá, hogy a szárnyak és a lábak mellé kezeket is kifejlesszenek maguknak. Ez az egy pár láb plusz egy pár szárny konstrukció bizonyos értelemben messze van az ideálistól, ám ahhoz azért eléggé jó, hogy a madarak elboldoguljanak vele; és ugyanez mondható el számtalan más esetben is: a légző- és emésztőrendszer korai egységének köszönhetően ma minden gerincesnél cigányútra mehet a falat, és ennek nyilvánvalóan semmiféle adaptációs előnye nincsen: egyszerűen így alakult. „A működésbeli előny vagy hátrány – jegyzi meg ismét csak Williams – nem ok arra, hogy valamely alapvető anatómiai jegy megőrződjék vagy eltűnjön” – hacsak nem végzetesek a változás következményei. Az evolúció mintegy magával hurcolja mindazokat az elemeket, melyek megléte még nem vezet katasztrófához. Amiből viszont már az is következik, hogy a Mos Eisley kocsmát birtokló, Chalmun nevű vuki több mint valószínű, hogy nem lehet felegyenesedve járó, kétkezű és kétlábú teremtmény (hacsak fel nem tételezzük, hogy valamelyik távoli őse egy földi szárazföldi állattól származik).[6] De nem is annyira ez az érdekes most, hanem inkább az, hogy amennyiben a biológiai evolúciónál sem indokolt a „szigorú szükségszerűség” feltételezésével élni, mely szerint „mindennek úgy kell lennie, ahogyan van”, és ehelyett indokoltabb lényegében történeti okokra visszavezetni a különböző jelenségeket, úgy legalábbis kérdéses, hogy elfogadhatjuk-e Barrow érvelését, mely szerint minden művészetnek funkcionális, az ember túlélésének valószínűségét növelő gyökerei vannak, és valószínűleg indokoltabb a legtöbb esetben történeti okokat keresni a különböző „kulturális jelenségek” mögött. Mert az ugyan vitathatatlannak tűnik, hogy a beszédnek alapvető szerepe van az emberiség fennmaradásában, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy az embercsoport, amely nem rendelkezik képzőművészettel, ki fog pusztulni, és abból, hogy a zene valamilyen formája minden emberi közösségben jelen van, még nem következik feltétlenül, hogy „praktikus” is: elvégre testfelépítésünk sem azért kétoldalasan szimmetrikus, mert az az „ideális” megoldás. Abból pedig, hogy míg a kétoldali szimmetria minden gerincesre, a zene viszont a Földön csak a homo sapiensre jellemző, legfeljebb arra következtethetünk, hogy a zene a törzsfejlődés későbbi szakaszában jelent meg, illetve, hogy – a beszédhez hasonlóan – legfeljebb az értelmes lényekkel hozható kapcsolatba, ám semmiképpen sem arra, hogy minden értelmes lénynek rendelkeznie kell zenével vagy akár általában véve művészettel.[7]

Szív, drog és egyebek

Különösen azért nem, mert bizonyos körülmények között (például egy állandóan viharos szelektől sújtott vagy nagyon vékony légkörrel rendelkező bolygón) a hallásnak egészen biztosan nem lesz akkora szerepe, mint nálunk, és az ottani értelmes lények egészen biztosan kifejlesztenek ugyan egyfajta kommunikációs rendszert, de ez a hangok helyett alapulhat mondjuk fényfelvillanásokon vagy más módszereken is – és az ilyenek nem különösebben élveznék a Mos Eisley kocsmában hallható zenét. De ha rendelkeznének is valamiféle füllel, amely a hangoknak ugyanazt a tartományát volna képes érzékelni, mint a többieké, még akkor is lehetnének gondok. A zenekar ugyanis akkor játszhat csak mindenkinek, ha legalább alapjaiban mindenkinek megegyezik az ízlése: egy európai számára dallamtalannak, hamisnak és zeneietlen zörejekkel telinek tűnhet a keleti zene, és ez fokozottan igaz lehet tökéletesen más kultúrákból érkező értelmes lények esetében.

Nem nehéz persze rájönni, hogy mi vezette félre George Lucast: elfelejtkezett róla, hogy a méret sok esetben egyáltalán nem mindegy, és amíg egy metropoliszt talán elképzelhetünk egy nagyváros alapján, addig egy kisváros alapján biztosan nem[8] – és ugyanígy: a földi társadalmat sem nagyíthatjuk fel a sokmilliárdszorosára. Márpedig a Csillagok háborújában éppen valami ilyesmi történik: ki nem mondva bár, de az az alapfeltételezés, hogy ha egy földi kocsma törzsközönsége legalább hozzávetőleg egyet tud érteni abban, hogy mi a „szép zene”, akkor valami hasonló fog történni egy számtalan faj által látogatott űrkocsma esetében is. Amennyiben nem fogadjuk el ezt, úgy ráfanyalodhatunk egyfajta kozmikus McDonald’s-kultúra kialakulásának feltételezésére is – egy ilyen létrejötte azonban ugyan-úgy nem különösebben valószínű, mint ahogy az sem valószínű, hogy minden fajnak ugyanaz lesz a metabolizmusa, és ugyanazt a táplálékot képes megemészteni, mint mi.

Barrow ugyan a zenével kapcsolatban arra hivatkozik, hogy „a dobszó… elősegíti az eksztázist vagy a transzszerű állapot elérését, előmozdítja a szinkronizált kollektív tevékenységeket, mint pl. a táncot. De talán az emberi szív dobogása is ugyanolyan fontos”, mivel „bármilyen megfeszített tevékenység során a szívverés észrevehetővé válik”, ám igazából az sem biztos, hogy egy földönkívülinek földi értelemben vett szíve van. Nálunk az evolúció során az első lépésben olyan érszakaszok jelentek meg, melyek izmai összehúzódva és kitágulva mozgásban tartották a testfolyadékot;[9] második lépésben a rovaroknál a potroh belsejében, általában a hátoldalon található és rendszerint kilenc kamrából álló, ún. csőszív pumpálta a fej felé a vért; a harmadik lépésben pedig az ún. többüregű szív biztosította a puhatestűek, valamint a gerincesek véráramlását… A szív fejlődéséről még hosszan lehetne írni, ám a lényeg mindenképpen az, hogy egyfajta központi, a testfolyadék keringetéséről gondoskodó szervről van szó, amely ritmikus lökésekkel gondoskodik róla, hogy a vér mindenhová eljusson. Valószínűleg egyáltalán nem szükségszerű egyetlen ilyen központi szerv léte:[10] az űrhajós Buzz Aldrin és a sci-fi-író John Barnes könyvében, A csillagok fiaiban a földönkívülieknek például nem egy, hanem több szívük van,[11] és igazából legalábbis nehéz lenne amellett érvelni, hogy egy értelmes idegen fajnak feltétlenül a miénkhez hasonló keringési rendszerrel kellene rendelkeznie. Ekkor viszont az sem látszik valószínűnek, hogy az állítólag a biológiánk által meghatározott ritmusok is minden értelmes faj számára adottak – abban pedig a legújabb kutatások szerint teljesen biztosak lehetünk, hogy a földönkívüliek (a részeg földiekkel ellentétben) nem fogják különösebben kedvelni a hangos zenét.

Sőt, az általunk kedvelt frekvenciákat sem. Nálunk ugyanis a zenénél kulcsszerepet játszik egyfajta evolúciós örökség is, amely egészen biztosan nem lesz jellemző az idegen fajokra. Korábban úgy gondolták, hogy a belső fül egy részének, a vesztibuláris rendszerhez, azaz a fültornáchoz tartozó „sacculus”-nak, amely a halaknál még hallószerv volt, az embernél semmiféle szerepe nincsen, most azonban úgy tűnik, hogy a hipotalamuszhoz: az éhségért, szexuális vágyakért és hasonlókért felelős részhez csatlakozva a 90 decibel feletti hangerősségtől lép működésbe, és a rockkoncertek meg a diszkók jellemző hangmagasságai különösen stimulálóak a számunkra.[12] Azaz gyakorlatilag nincs valószínűsége annak, hogy egy földönkívüli kedvelni fogja a Mos Eisley kocsmában dübörgő zenét.[13] Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy valamiféle, az alkoholhoz hasonló kábító- és tudatmódosító szert az összes értelmes faj ismer. Az evolúcióbiológus Richard Dawkins szerint „ha egy neurofiziológust arra kérnénk, hogy manipulálja egy bonyolult idegrendszerrel rendelkező állat viselkedését, valószínűleg elektródákat vezetne az érzékeny területeire, majd elektromosan ingerelné az állatot, esetleg pontszerűen kiirtaná az idegsejteket”, de az agyat máshogyan is lehet manipulálni, és annak sincsen akadálya, hogy ehhez kémiai stimulálószereket vegyünk igénybe[14] – az emberek esetében alkoholt, marihuánát stb., más értelmes lényeknél pedig más anyagokat.[15] És idáig jutva már legalábbis elképzelhető, hogy más értelmes fajoknál is léteznek olyan, a földiekhez hasonló kocsmák, mint amilyen állítólag ez a bizonyos, a Tatuin bolygón található csehó is, ahol kikapcsolódásból és szórakozásból szokták a különböző lények felhörpinteni kedvenc idegmérgüket. Lássuk most, hogy miért. Az ún. megszaladási jelenségnek az a lényege, írja a humántetológiával kapcsolatban Csányi Vilmos, hogy „valamilyen szelekciós hatás egy tulajdonságot optimális paraméterein túl, minden korlát nélkül változtat, növel”, és ilyen például a modern ember édességkedvelése is: ennek az őskorban az volt az „értelme”, hogy a vad gyümölcsökben csupán akkor jelenik meg a cukor, amikor már teljesen meg-érett: „Így biztosítja a növény, hogy csak az érett gyümölcsöt szedjék le az állatok… az édes íz kedvelése vezetett tehát a vitamindús gyümölcsökhöz”. Manapság azonban a cukorhoz önmagában is hozzá lehet jutni, és egész ipar alapul azon a megszaladási jelenségen, hogy a szükségesnél jóval nagyobb mennyiségű édességet fogyasztunk.

Csányi szerint hasonló „megszaladást” figyelhetünk meg az alkohol és a kábítószerek esetében is: ezeket gyakorlatilag minden emberi kultúra ismeri, ám míg korábban „nem naponta, hanem bizonyos alkalmakkor, bizonyos emberek élhettek a tudatmódosítás lehetőségével”, addig korábbi kulturális hátterétől megfosztva „a modern ember úgy kezdi el fogyasztani ezeket a drogokat, mint a csokoládét”, és elvileg az is lehetségesnek látszik (bár nem feltétlenül szükségszerű), hogy hasonló megszaladás játszódik le más fajoknál is, és az idegenek nekiállnak kocsmákat építeni egy sivatagi bolygókon.

A méret a lényeg

Van azonban valami, ami mégis teljesen valószínűtlenné teszi a Csillagok háborújában szereplő kocsmai jelenetet, és ez a Birodalom iszonyatos mérete. Miként korábban már szó volt róla, hacsak nem rendelkeznek közös evolúciós múlttal, akkor a különböző értelmes lények metabolizmusa feltehetően eléggé fog különbözni ahhoz, hogy ne tudják elfogyasztani egymás ételeit és italait – sőt, azok esetleg mérgek legyenek számukra.[16] Tehát a kocsmárosnak több ezer, de a világ méreteinek függvényében az is lehet, hogy több millió különböző italt kellene állandóan a raktáron tartania, ha mindenkit ki akarna szolgálni – és még arra sem számíthatunk, hogy a Birodalom különböző részein élő fajok úgysem fognak ellátogatni ide. Elvégre a kiindulási pontul választott szövegben is az szerepel, hogy itt „a galaxis összes értelmes fajzata megfordult egyszer, hogy felhörpintse kedvenc idegmérgét”. A fénysebességnél gyorsabb, hipertérben történő utazást Lucas minden bizonnyal azért vezette be, hogy leküzdje azokat a nehézségeket, amelyek egy egész galaxist átfogó Birodalom nagyságából fakadnak,[17] ám ezzel csak mások lettek a problémák, de nem szűntek meg, és ez – miként korábban már volt szó róla – oda vezet, hogy a film belebukik abba, hogy nem tud elszakadni a nyugati típusú társadalmak modelljétől.

Méghozzá leginkább egy XIX. század végi XX. század eleji modelljétől, mely szerint az emberek viszonylag kis településeken, nem pedig nagyvárosokban laknak, és mely szerint az utazás egyáltalán nem általános. Ez az elképzelés jól tetten érhető például a nevekben, az ugyanis, hogy a film főszereplőit Luke Skywalkernek, Han Solónak, Chewbaccának stb. hívják, legfeljebb viszonylag kis közösségek esetében alkalmas az adott személy azonosítására. A legostobább és legkirívóbb példa talán Ron L. Hubbard Háború a Földön című könyvében olvasható, ahol egy több milliárd egyedet számláló pszikló faj egyik tagját Kernek[18] nevezik, a másikat pedig Terlnek – nem nehéz belátni, hogy túlságosan is sok psziklót nevezhetnének így ahhoz, hogy bármi értelme legyen az egésznek. És hasonlóképpen: Techekből, Figrin Da’nokból, Doikkokból meg Chalmunokból is túlságosan sok létezhet ahhoz a Csillagok háborúja mérhetetlen kiterjedésű Birodalmában, hogy tudni lehessen, kiről is van szó, úgyhogy ilyenkor valamilyen megkülönböztetést kellene alkalmazni: a walesieknél például azt mondják, hogy Dai Jones-the-milk és Dai Jones-the-post (azaz Dai Jones, a tejesember és Dai Jones, a postás). Magyarországon még az 1500-as években elterjedt a kétnevűség (a vezetéknév és a keresztnév) használata – kötelezővé II. József tette –, ám ma ez már közelről sem elég: gondoljunk csak arra, hogy ha valakit Kovács Tibornak hívnak, akkor hány névrokona fordulhat elő a Kárpát-medencében.[19] A név hosszúsága és bonyolultsága itt lényegében azt tükrözi vissza, hogy milyen lélekszámú közösségek voltak jellemzők a névadási szokások megszilárdulásakor,[20] és ami azt illeti, a Luke Skaywalker (hogy a Chewbaccát már ne is említsük) ebből a szempontból nagyon is preindusztriális nevek, és egy tényleg galaktikus birodalomban, amely nem csupán egy XIX. század végi falu értelmetlenül felnagyított változata, máshogyan neveznék az állampolgárokat. Akár azt is mondhatnánk, hogy a Star Wars világa túl szép, túl emberközeli – és persze túl ostoba is – ahhoz, hogy igaz legyen.

Jegyzetek

[1] Kevin J. Anderson Tales from Mos Eisley Cantina címmel meg is írta ezeket a történeteket.

[2] Méghozzá a hangos zene: ha halkan játszanának a zenészek, akkor meg sem lehetne őket hallani.

[3] Vagy gondoljunk csak a különböző házassági formákra a monogámiától a kleptogámiáig (házi barát) intézményéig.

[4] Amikor a Mars Society, a Mars kolonializálásának lehetőségét vizsgáló társaság egyik tagja megkomponálta az 1990-es évek végén azt a zenét, amelyet a remények szerint valamikor 2050 körül az első marsi telepesek fognak majd hallgatni, akkor azzal számolt, hogy a földinél mérhetetlenül ritkább légkörben a magas hangok fognak jobban terjedni.

[5] A dobszót nagyon egyszerű előállítani. Elég hozzá egy bot is, sőt, akár még bot sem kell, mert a saját testünk is megteszi.

[6] És ugyanez igaz a játékmackószerű ewokokra csakúgy, mint Luke Skywalker tanítómesterére, a szintén emberszerű Yodára.

[7] Ráadásul ami – mondjuk a földi körülmények között – Barrow szerint adaptációs előnyhöz vezethet, az máshol esetleg az egész törzs (vagy faj) kipusztulását eredményezheti: a csoport érdekében bátorságra serkentő hősének csak akkor „hasznos”, ha a körülmények nem szélsőségesen ellenségesek, és bármiféle, az óvatosságtól való minimális eltávolodás nem katasztrófához vezet.

[8] Gondoljunk csak arra, hogy egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit, ám egy nagyvárosban már nem, és ez alapvetően befolyásolja az emberek magatartását is.

[9] A földigilisztáknál például a háti edények percenként 15-20 alkalommal húzódnak össze.

[10] Elképzelhető, hogy a központi szív ugyanolyan, evolúciós véletlenek következtében kialakult földi specialitás, mint mondjuk a testünket jellemző tengelyes szimmetria.

[11] Náluk valószínűleg a fejlődés során több érszakasz is pumpálni kezdte a vért, és mindegyikből külön „szívecske” alakult ki. A több szív alkalmazása persze túl azon, hogy „biztonságosabb”, bonyolultabb is, hiszen a lüktető érszakaszoknak, illetve a későbbiekben a szíveknek egymással összehangoltan kell működniük, de a dolog egyáltalán nem látszik lehetetlennek. És ha már az idegenek sajátos science-fiction anatómiájánál tartunk, akkor említsük meg, hogy Larry Niven–Jerry Pournelle: Szálka Isten szemében című könyvében az idegenek egyfelől nem rendelkeznek a miénkhez hasonlóan rugalmas és hajlékony gerinccel, másfelől a véletlen genetikai sodródásnak köszönhetően náluk az egyik kéz a precíziós, finom fogást igénylő munkákra vált alkalmassá, míg a másik az erőkifejtésre. A kétoldali aszimmetria persze a Földön is előfordul: gondoljunk csak az integető rákokra. De elképzelhetők a mi szívünktől teljesen eltérő konstrukciók is.

[12] Az ezekre a frekvenciákra való érzékenységet szintén a halaktól örököltük.

[13] Érdekes kérdés, hogy egy, a miénktől eltérő fejlődési út milyen, nálunk nem létező művészeti ágak kialakulásához vezethetne.

[14] Itt értelemszerűen feltételezzük, hogy hozzánk hasonlóan az idegenek is hosszú szénláncokból épülnek fel, de természetesen a science-fiction lehető legvalószínűtlenebb teremtményeit is „be lehet rúgatni” valamivel, ha rendelkeznek magasan fejlett idegrendszerrel.

[15] Természetesen még a földi élővilágban is nagymértékben változik, hogy mi számít kábítószernek – sőt az is, hogy mi számít méregnek. Carl Sagan írja egy helyütt, hogy „A kávé kellemes ízét és hatását… azok a mérgek adják, melyekkel a növények a rovarokat és kis emlősöket igyekszenek elriasztani a kávébab fogyasztásától”.

[16] K. W. Jeter Alien Nationében az idegenek a romlott tejtől „részegednek le”.

[17] Nehéz lenne filmet csinálni egy olyan háborúról, ahol két ütközet között mondjuk tízezer év telik el. A fénysebességnél nagyobb, a hipertérben történő utazások lehetségességére vagy lehetetlenségére azért nem térünk ki, mert ebben az esetben az érvényesnek tekintett fizikai törvények felülbírálásáról van (vagy legalábbis lehetne) szó; egy olyan világ létét feltételezni viszont, ahol a különböző lényeknek eltérő eredetük ellenére azonos a genetikai felépítésük, egyszerűen ostobaság.

[18] Természetesen most eltekintünk attól, hogy a „Ker” szerepelhet például emelkedő, illetve ereszkedő hangsúllyal is – ez esetben ugyanis ez reprezentálható lenne mondjuk négy betűvel – és attól is, hogy ha százbetűs az ábécé, akkor jóval több kombináció lehetséges. A lényeg mindenképpen az, hogy egy nagy lélekszámú közösség tagjainak nem lehet rövid neve.

[19] „Európa sok országában és más nyelvekben is – írja D. Crystal A nyelv enciklopédiájában – az egyik leggyakoribb név a Kovács (arab Haddad, angol Smith, orosz Kuznyecov, portugál Ferrerio, német Schmidt, spanyol Hernandez/Fernandez, francia Le Févre/La Forge és így tovább).”

[20] Természetesen szerepet játszhat az is, hogy egy értelmes faj számára milyen hosszú név jegyezhető meg és mondható ki a beszélő és a hallgatóság számára egyaránt elfogadható idő alatt.

• Kultúra