Július 16-án volt egy éve, hogy barátunk, Petri György meghalt. Amint leírom ezt a mondatot, eszembe jut az a tréfás ötlet, amit Gyuri az Örökhétfő című versében már – természetesen – megírt: „A szervezők ... áttértek a kerek számokról az ellipszis számokra (Holnap lesz 132 éve tegnap stb.)”, szóval, hogy stílusosan fejezzem ki magam, holnap lesz három napja, hogy Gyuri egy éve meghalt. Az évfordulókhoz nagyjából így állt költőnk hozzá. A rituálék irritálták, de barátai születésnapjára szívesen főzött valami finomat, a menün hetekig törte a fejét. A halálesetek és temetések persze mindig megindították, és (szerencsére) gyakran megihlették. Egyszer Kepes Sára sírjánál álldogáltam mögötte a zuhogó esőben, amikor a meggyújtott gyertyát kezével védve, a sír előtt guggolva csak annyit mondott: „csak egy percig égjen.” Nem mehettünk el addig onnan. Ha viszont az ünnepeket és a hivatalos megemlékezéseket tekintjük, jól ideidézhető az a páratlanul szép szerelmes verse is, amelyik az „állami ünnepek elhülyült csendje” felütéssel indít könnyedén. Hát mi ne legyünk se állami, se ünnep. Nincs szükség semmiféle pátoszra. Ágyúlövésekről nem is beszélve. Mit is kell ilyenkor csinálni? Semmit sem kell csinálni, pláne Petri esetében, aki már előre kikötötte, hogy „ami voltam, arra emlékeznetek legyen kedv és ne kötelesség dolga”, nem kell tehát csinálni semmit, csak amihez kedvünk van, és úgy látszik, van kedvünk. Jól el lehetne beszélgetni a Gyurival arról, hogy akkor most mi is történik. Volna ezzel kapcsolatban néhány felejthetetlen meglátása, de az is lehet, hogy valami csacsiságot mondana, amit körömszakadtáig védene, és aztán egy köhögésbe fúló nevetéssel feladna, majd egy újabb cigarettára rágyújtva (a szipkába tevés ceremóniája, kortyintás a hideg sörből) mégis megtalálná a módját, hogy igazolja, és még az is kiderülhetne, hogy már megint neki van igaza (vagy nincs) – mindenesetre nagyon hiányzik az, hogy ezt már nem tudom megbeszélni vele, csapongva, egymás szavába vágva, főzés közben szótárakat és lexikonokat lapozgatva.
Megismételni valamit, ami egyszer jól sikerült, amúgy is istenkísértés: hogy emberek egymás kezéből veszik ki Gyuri köteteit és fölolvassák kedvenc verseiket – a halála után történt meg magától egy ilyen véget nem érő este Nagy Bálintnál, ez adta Bálintnak az ötletet. Meg kell mondanom, hogy már Gyuri életében, halála után meg pláne, több ízben tanúja lehettem, hogy társaságban valaki olvasni kezdi a verseit, vagy idézi tőle a kedvenc sorait, és ebbe egyre többen belekapcsolódnak. Szóval azt látom, hogy meglepően nagy kedvük támad az embereknek Petrit idézni: „arra emlékszel?” mondja az egyik, „és azt tudod, hogy?”, mondja a másik. Petri ugyanis elképesztően idézhető, talán csak Esterházy vetekszik ekkora, engedtessék meg a tudományos szakterminus, citabilitással. Gyuri amúgy is nagyon szerette a tudományos kategóriákat, főleg az orvostudomány, a szociológia, a nyelvészet és a pszichológia területén volt igen járatos, latinul, németül és angolul is tudta a megfelelő kifejezéseket, nem csupán használta, hanem értette is ezeket, bármikor, és legrészegebb állapotában is ámulatba tudott ejteni bárkit világos és pontos fogalmazásával, idézeteivel. Ugyanígy volt a mindennapi szavakkal is. Meg a hivatalos nyelv varázsformuláival. „Nyelvhasználatuk nüancairól / órákat adhattam, »intenzív tanfolyamot« / tarthattam volna. (Mellesleg: / Kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet: a szókincs numerus claususa / (zárt szám) folytán az előfordulási / gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó. / Olykor egyes szavak tisztázatlan / körülmények közötti eltűnése / valóságos pánikhullámot kelthetett / volna bennem / – ha képes volnék egyáltalán megijedni.)”
Mindig elhűlök azon, hogy ez a magányos farkas mennyire népszájon forog. Igaz, tudta ő, hogy mit csinál: „alamuszi macska nagyot ugrik”, mondta egyszer nekem Dunaalmáson huncutul arról (épp egy „úgynevezett savanyú vetrecét” „adott elő”), hogy hogyan csinálja ezt. Nem ugrált, sosem kereste a szereplésre az alkalmakat, az alkalom kereste őt, és kellő pillanatban mégis mindig lényeges és súlyos tudott lenni, amikor megszólalt. A régebbi nagyok óta talán csak Petrinek adatott meg újra ez a kiváltság, hogy annyian idézik. (Nem állítom, hogy ettől lenne jó költő, viszont a mítosz, a legenda sohasem árt a művészetnek, és az sem, ha valaki először mond ki dolgokat. Igaz, Erdély Miklós, némi malíciával, „slágerszerzőnek” titulálta költőnket, ez a meghatározás szórakoztatta Gyurit, mindig is szeretett volna slágereket írni tudni, hogy jó sok pénze legyen könnyen, ez nem ment.) De arra, hogy annyian fújják kívülről (bár jólesett neki, már miért ne esett volna jól?), fejezzük ki finoman, tett. Nem az emberekre tett, akik idézték, hanem arra, hogy ez most mit jelent, hogy ő mekkora is. Ezt nem méricskélte. Voltak persze kételyei bizonyos napokon, amikor mások vastag könyveit nézve gubbasztott depressziósan az ágyán, mint ahogy gyermekien örült a Kossuth-díjnak is, nem volt kőből, igaz, de kétségbe is esett tőle, és ezt se szégyellte, néha már úgy érezte, hogy agyonnyomja, hogy ettől fogva nincs tovább, közben azért büszke is volt rá, és elég sokszor idézte Göncz jól időzített, passzentos szavait, amivel átadta neki: „Gyurikám, jól fog állni neked ez a kis smukk”.
Gyuri soha nem volt a pózok embere – elég e képekre néznünk, és így most talán paralel sikerül „megnyitnom” a képek kiállítását is, Szilágyi Lenke és Halas István képeiét, és Nagy Bálint egyetlen képét az átelleni oldalon, ahol Petri György az ágyán fekszik, felkötött állal, halála délelőttjén: mert ezt a kettős feladatot kell most megoldanom, megnyitnom egy kiállítást, és megnyitnom, hogy így fejezzem ki magam „a Gyurit”, aki „nincs”, persze dehogyis nincs, mennyire jól látszik a képeken, hogy mennyire tud „lenni”, „vanni”, minden további nélkül, pusztán, és ez már önmagában is tett, ha a mai magyar értelmiség tülekvését, tolakodását elnézi az ember, hogy ilyen „végérvényes, bár esetleges” tárgy tudott lenni. „Mindig mint dolgot gondoltam magam”, írta szerényen (a vers folytatásában kiadja magát: „Egy gyöngeség maradt / hogy szeretném, ha tudnák, / miket gondolok közben. / A bohém, a szeszélyes, az esendő, / a könnyed és könnyelmű, / a tétova, ténfergő, kedélyes / álarca mögött...”). Igaz, élvezte azt is, hogy mint első nyugati útja után nem kis kajánsággal kijelentette: „olyan állatot, mint én, ott egyet sem láttam”, mármint Párizsban (mondtam neki, hogy mért nem utazott el Iránba): szóval Petri elég fotogén is volt. Viszont az igazság másik oldala az, hogy a Halas szerint egy rakás kép otthon maradt és használhatatlan, mert a Gyuri egy akkora pozőr, így Halas, de akkor, kérdem én, mért, miért kell őt annyiszor lefényképezni? Igen pozőr is volt, de akkor miért van az embernek a képek alapján olyan benyomása róla, hogy egylényegű volt? Két eléggé különböző szemléletű nagyon jó fotós képeit láthatjuk egy falon, mintegy egymás tükörképeként, egymással átellenben, és a különválasztásból ugyanaz derül ki, amit eddig is tudtunk: Halas drámaibb, Szilágyi szemlélődőbb alkat, Halas szűkebbre fogalmaz, ráhajt az alanyra, megmutatja, ahogyan állatot mészárol, ahogyan bohóckodik, Szilágyi képei mintha víz alatt lebegnének, a fény másként működik a képein, Halasnál minden élesebb, keményebb, igaz, Lenke képein is látszik, hogy mindenre kapható az alany, tudja, hogy a keze gyönyörű, pillantása rendíthetetlen. Halas számomra legmegrendítőbb képén, mint két etruszk szobor, úgy ülnek egy padon egymás mellett Maya és Gyuri, alig látszanak. Hiába minden: a modell, mint a szikla. Visszafényképez. Lehetőséget ad Halasnak és Szilágyinak, az évek sodrában, hogy megmutassák, ők hogyan látnak. Ő meg döbbenetesen változhatatlan.
Petri nem viselkedett úgy senkivel, mint valami irodalmi nagyság, különös képessége volt, ha már megnyílt valaki előtt, a lehető legegyszerűbb pajtási és kíváncsi viszony. Akárkivel, de szó szerint. Nem volt különbség. (Csodálatos és ideidézendő Várady Szabolcs verssora róla: „kedves, kíváncsi szellem!” Azok figyelmét hívom fel erre a mondatra, akik csak a kérlelhetetlen, intranzigens lényt látták benne, a leroncsolódott testű, korán megöregedett alkoholistát.) Ha összegyűltek a versek, azokat úgy kellett néha kiszedni a kezéből, mérhetetlenül nem érdekelték a társasági élet rituáléi, ha pedig felszólították és figyelmeztették, hogy csináljon már valamit, akkor még inkább visszavonult: néhány barátjához, a kedveséhez és a főzőkanalához ragaszkodott, a krimikhez, a törzshelyeihez, de, mint mondtam, az évfordulók nem nagyon érdekelték, kivéve talán ’56-ot, ami mindig visszajön a versekben, ilyen vagy olyan formában. Ezekben az ’56-os „októberi” versekben ő is állandóan megcsinálta a maga kivonásait és összeadásait, de jellemző módon, utolsó kötetében, az Amíg lehetben rájön, hogy ő nem októberben, hanem november 4-én fog ünnepelni, szemben mindenkivel, de mindenkivel. Azokkal is, meg azokkal is. De ahogy megvoltak a saját napjai és halottai, úgy megvolt az a képessége is, hogy teljesen külön látta a politikai szférát az emberi szférától: hiányzott belőle az – hiába volt egy ideig marxista –, amit ideologikus gondolkodásnak nevezhetnénk. Elfogulatlan volt, ehhez nincs mit hozzátenni. Egy egyszerű ember volt a maga szemében, és „mint embert”, hogy így fejezzem ki magam, ugyanúgy érdekelték a saját születésnapjai, mint a testi funkciói: persze egy alliteráció sose árt, hát még ha Sztálin és Krisztus egy mondatba hozható, és a dolog jelentősége fokozható: „Joszif és Jézus közötti” decemberi születésnapját rendszeresen versbe írta, újra meg újra számvetést készített, huszonhat évesen, harmincévesen, harminchét évesen, negyvenévesen, ötvenévesen, tizenhárom évesen, tizennyolc évesen (mikor már negyvenhat volt, és majdnem meghalt, visszamenőleg): jó téma volt ez a számára. Ő is számítgatott, méricskélt, kihez képest most éppen hány éves, jelent-e ez valamit, kamaszkor, férfikor, mi ez? Érdekelte az is, hogy már hány évvel élte túl Petőfit, Büchnert vagy Csehovot, és fel nem tudta fogni, hogy rövid életében miként volt képes Csehov annyit írni, és olyan jót, ezen mindig gyermekien megdöbbent, és latolgatta azt is, hogy ő mikor fog meghalni, reggel vagy délben, hogy mennyit fog szenvedni, számításokat végzett arra nézvést, hány éve van még hátra stb., de ezt olyan természetességgel, ami kizárt minden pátoszt. Mellesleg kedvezőnek találta, hogy 2000-ben haljon meg, mert Szabó Lőrinc a század elején, 1900-ban született és ’57-ben halt meg, ő ’43-ban született és így, mondta, majd szintén 57 évesen hal meg a század végén, és ezáltal kedvenc költője meg ő (sok kedvenc költője volt: Kálnoky, Zelk, Illyés, Arany, Várady, Rakovszky, Csokonai és még sokan mások), szóval ők ketten lefedik az egész XX. századot, ez elszórakoztatta, ilyen számításokkal, ilyen szimmetriákkal tele volt a padlás, egy kis számmisztikáért ő sem ment a szomszédba. Ami a halált illeti, ugyanúgy félt tőle, mint bárki emberfia, és csakúgy mint az Isten-versek esetében, a halálfélelmes versek számát tekintve is erős versenyben van Adyval, ezt majd a statisztikusok kiszámolják.
- Kultúra [10]