Skip to main content

Tatárok Magyarországban avagy a költői kérdésről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Költői kérdés


Hol a hű szorgalom
S szent indulat,
Emelni s védeni
Országodat?




Helyt adni másnak is
A jog terén,
S nem tűrni a jogot
Bitor kezén?




Vörösmarty Mihály: Mi a baj?


A költők javíthatatlan álmodozók.

A nagyközönség ezt a belé rögződött előítéletek folytán úgy képzeli, hogy a költő megy az utcán, és lelki szemeivel rózsalugast lát az utcasarki pizzaárus boltja helyén, vagy hősi halált vizionál meccsközvetítés közben, szóval, hogy a költő köznapian szólva egy emelkedett szellemű, nagy hülye. Óvást emelek ez ellen, lévén ez merőben téves elképzelés. A költő, főképp ha magyar, sokkal vadabb dolgokról szokott képzelődni a féktelen fantáziájával. Arról például, hogy egy civilizált, európai országban él, jogbiztonságban, többé-kevésbé nyugodt körülmények között.

Miközben a szomszédságban éppen Martinovicsékat fejezi le a hóhér, vagy egy kicsivel odébb, Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszkyt lökdösik a pribékek a számonkérőszék bitófája alá.

A mi sajátos körülményeink között a költők rendszerint halálra álmodják magukat. Zavaros fejű népség. Csokonai, a korai emberjogi aktivista, Petőfi, a világszabadság megszállottja, Vörösmarty, a látomásokba szédült emberroncs, hogy csak a hosszú sor elejéről említsük néhányuk nevét. Elképzelik, hogy milyen a szabadság, aztán belehalnak a hiányába.

Jó, jó, nem abba, hanem valamilyen valóságos betegségbe. Csokonainak például tüdőgyulladása volt, magas lázzal. Gondoljuk el, az antibiotikumok kora előtt!

Az álmodozókból lesznek a keserű kérdezők. A reformkorban döbbennek rá a gondolkodó emberek csapatostul, hogy hazánkat nem vagy nem csak a hagyományosnak mondott balsors nyomorítja, hanem egészen köznapi körülmények, illetve ezek hiánya, mindenekelőtt a szükséges intézményeké. Ekkor kerül egy szintre a lótenyésztés meg a tudós társaság, megszervezésük kapcsán; joggal, mert mindkettő a korszerűnek álmodott állam alkotórésze lenne. Egyelőre a többség az intézmények megteremtésén fáradozik, hatékonyságukon, működésük mikéntjén még nincs mód tűnődni. Az majd egy későbbi korszak föladata lesz, amelyben József Attila fogja mondani, hogy a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol. Addig is buján tenyésznek a magyarázatok, hogy nálunk miért minden olyan, amilyen, a legdivatosabb a történelemre hárítani a felelősség oroszlánrészét, napnál világosabb, hogy a bankvezérnek vagy a dzsentri földbirtokosnak azért kellett sikkasztania, mert százötven évig itt tanyázott nálunk a török.

A Mediciek Firenzéje csöpög a vértől. Anglia a rózsák háborúja idején valóságos mészárszék, s a franciák bevásárló kosara guillotine-nal levágott fejekkel teli. Náluk mégis megszilárdult valami, ami nálunk nem. Miért? – kérdezik a költők. Mi a baj?

Akármi is, rettentő nagy. A második világháború előtt a jog ássa a gödröt, csak a kézműves munkát hagyva a gyilkosokra, hogy teli lőjék a mélyét a kivégzettek tetemével. Kérdezhetjük-e, miért? Lehetséges-e az ilyen kérdésre a válasz?

A költők kérdései többnyire naivak, gyerekesek. És ebben áll legfőbb értékük, hogy kérdésessé tesznek olyat is, amit felnőtt, azaz megalkuvásra idomított ésszel nem szokás kérdésessé tenni. A császárnak a császárét, az istennek az istenét? Egy frászt!

Leginkább diktatúrák idején, amikor csődöt mondanak a fényes elméletek, legfontosabb erkölcsi mérőműszerünk a gyomrunk, hogy mitől fordul föl ez, mitől hánynánk el magunkat, ha megtennénk. Védekezésül pedig jó hangosan fölteszünk egy naiv kérdést, mintha nem értenénk a dolgot, mintha egyszerűen csak hülyék lennénk.

És most egy aktuális kérdés.

Miért van vajon az, hogy az utóbbi hónapokban mind gyakrabban jut eszembe Kisfaludy Károlynak az az 1826-ból való, Tatárok Magyarországban című epigrammája, melyben saját hason című színművének tömör bírálatát adja?

Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,
Bundás indulatok, oh, de tatári müv ez!


Rejtély, hogy miért kell erre gondolnom. Talány.

Mindenesetre annyi jót azért a jelen javára kell írnom, hogy a tatárokat ma le lehet szavazni.



































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon