„…minden restelkedés nélkül beavatott a maga családfájába, csak azért, hogy imponáljon nekem, vagy máskor, felhúzva nadrágszárát, hagyta, hogy karcsú bokája, amely nemes volt, akár a bor, megsemmisítően hasson rám. Én meg szórakoztam, mulattam azon, hogy szórakozom…”
Witold Gombrowicz
Okos emberekkel nem csak beszélgetni, de őket még olvasni vagy hallgatni is érdemes – mondom A Karamazov testvérek Ivánja körül sündörgő Szmergyakov inas nyomán, s gondolok most nem is annyira Ivánra vagy Dosztojevszkijre, de még csak nem is Esterházy Péterre, mint inkább a kortárs magyar szerző műveinek értelmezőire. Néhány hónapja ugyanis tanúja voltam egy nyilvános beszélgetésnek, ahol a legjelesebb Esterházy-szakértők közül néhányan nyilatkoztak a szerző legújabb könyvéről, a Harmonia Caelestisről. Két kulcsszóra figyeltem fel: „nyelvi megelőzöttség” és „kulturális hordozottság” (mármint hogy a nyelv, illetve a kultúra igen-igen kitüntetett jelentősége a szépirodalomban). A bűvszavak segítségével akkor befoghatónak tűnt az a nyelvi-szemléleti komplexum, amelyet – hogy pedánsan utaljak az utóbbi évek Esterházy-recepciójának egyik fontos vitájára – a monográfus irodalomtudós téziseivel szembeszegülő irodalomkritikus-esztéta két másik szóval, az „areferencialitás” és a „referencialitás” szavakkal illet, s találja azokat alkalmasnak arra, hogy meggyőzően képviseljék a friss könyv „új egyensúlyának” természetét.[1] A kényes egyensúly konkrétan a nagyvonalú Esterházy-féle családtörténeti modellen belül, annak egyfelől újramondott és folytatható, másfelől átírt és megszakított jelentésrétegeiben működhet, és működik is.
A több réteg közül most egyelőre csupán a szerzői kinyilatkoztatás felszínén időznék egy idézetpár erejéig, s az „Apa” és az „Anya” szimbolikus hívószavaival cserélném le a „nyelvi megelőzöttség” mint „areferencialitás” és a „kulturális hordozottság” mint „referencialitás” (bizonyos szempontból) bántó fogalmi pólusait. S így, ha csak a sulykoló (először szerzői, majd kritikusi) illusztráció szintjén is, de előállhat a rejtély, bejelentkezhet a sokak által sokszor felvetett kérdés: hogyan működik az úgynevezett Esterházy-mondat? Egyfelől: „Apám-ék (...) nem használták a szavakat, hanem harcoltak, birkóztak velük (...), nem létezett hát a palló, ahol kézművesként megvethették volna a lábukat, a létra, melyre festőként fölkapaszkodhattak volna…” (498. o.) Másfelől: „Anyám nem értette az ifjú grófot [apámat], se a kacagós vidámságát, se ezt a kenetteljes oldalazást a szavak körül. Náluk a szavakról nem beszéltek, a szavakat használták, értelemszerűen a beszédre használták őket (...) Használták és mint mesterember a szerszámát, tisztelték a szavakat, mint kőműves a spaklit…” (497. o.) Az önelvű apai és az eszközelvű anyai géniusz együttműködése – mind az ábrázolt családi modellen és hagyományon, mind a családregényszerű nyelvi eseményen belül – olyan ökonomikus szövegképletet gyümölcsöz, amely joggal fogadható úgy, mint az Esterházy-oeuvre egyfajta magaslati pontja: az 1976-os Fancsikó és Pintával beindított, majd az 1979-es Termelési regény óta immár vígan zakatoló – a kilencvenes években ugyan nyugtalanítóan döcögő – prózaformáló erők meggyőzően „új egyensúlya”, amely (már csak tekintélyes méreténél fogva is) a Bevezetés a szépirodalomba című 1986-os vállalkozáshoz fogható.
Anyanyelvi gondoskodás és apanyelvi visszaélés övezi keccsel a Harmonia Caelestist, amelynek három súlyos témája – keresetlen egyszerűséggel: Isten, a haza és a család. Hogyan is mondta Esterházy bő tíz évvel ezelőtt? „Ezek mind alig elviselhető dolgok, egy ország, egy apa, egy főpap.”[2] Az elviselhetőség reményében – valamiféle stiláris önterápia, egyúttal közösségteremtő gesztussor jóvoltából – szerzőnk többnyire e három témát variálja eddigi életművében: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.”[3] Ígér tehát, majd teljesíti ígéretét, amely persze alapvetően teljesíthetetlen. Az abszolút értelemben teljesíthetetlen ígéret (azért mégiscsak, noha) relatív teljesítéseit követhetjük nyomon Esterházy pályáján – egyfajta variációs-mondatszaporító prózaírói ethosz jegyében. A nyelvi-szemléleti pontosságra törekvés mindenkori stációi közül most éppen a Harmonia Caelestis volna a (relatíve) legpontosabb. De nem csupán leíró értelemben, hanem – s erről harsányan árulkodik a könyv kritikai fogadtatása – érdemileg is. Amennyiben főmű-gyanús munkával állunk szemben. Vegyük hát sorra röviden a minden gyanún felül gyanús mű fő témáit.
Isten. Ez ügyben szerzőnk, ha lehet, még kevésbé tragikus (pláne nem patetikus), mint volt, ha volt egyáltalán, korábban. Ilyesféle kijelentéseket már nem tesz, mert már nem is tehetne, mert már megtette, amikor meg kellett tennie: „Zengő érc vagyok és pengő cimbalom! Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek.” (Esterházy, 1986, 683. o.) Nyelvi és szemléleti viszonya a hithez, Istenhez most már, még inkább, úgy tűnik, pragmatikusabb, ha nem is a pascali adok-kapok alapon, noha azért egy kicsit úgy is, hanem a hanyagul rutinos ráhagyatkozás jegyében; teszem azt a gyermekkori kegyelemtani spekulációk bocsánatos felidézésében: „Gyűjtögettem tehát a bűnbocsátó isteni szeretetet (…), amely bocsánat vélhetően vonatkozik erre a szemforgató gyűjtögetésre magára is, vagyis inkább rendben van ez, mint sem.” (463. o.) Mindazonáltal – „szemforgató gyűjtögetés” ide vagy oda – továbbra is érvényesek a valamikori „eszteta elvtársak részére” írt Útmutató Stendhaltól kölcsönzött szavai: „Drágám, legyen eszénél. Istenről kell írni, nem a pápistákról.” (Esterházy, 1986, 537. o.) Még ha történetesen egy barokk „pápista” főpapot felmutató család kései ivadékáról van is szó. Már csak azért is, mivel a tizennyolcadik századi „pápista” Esterházy-érsek sem másnak a kései ivadéka, mint – mondjuk annak a valamikori galileai halásznak a tizenkettő közül, aki akaratlanul is a hármas szám bűvöletébe került. Tehát: „Istenről kell írni”. Ámde már nem olyan programatikusan, ahogyan azt mondjuk a Hrabal könyvében olvashattuk, amelynek szerzője mintha idillien túlfeszítette volna az olykor már-már skolasztikus színezetű fejtegetéseit.
Haza. Emlékezetes beszélgetésfoszlány az Idő van című „irodalmi forgatókönyvből”: „- Ez milyen zászló? – kérdi egy átkozott kölök. / – Látod, piros-fehér-zöld. – Az anya a fiát vizslatja. / – Az milyen zászló? / – Vajon milyen? / – Magyar? – Az anya bólint. – Akkor mi magyarok vagyunk?” (Uo., 555. o.) A laza és nyitott formállogikai következtetés a Harmonia Caelestisben lenyűgözően fikcionált és kisajátított történelmi távlatot kap („…a Habsburgokra ügyelni, a törökökre ügyelni, Erdélyre ügyelni, a királyságra ügyelni, a nemzet érdekeire ügyelni, a család érdekeire ügyelni, saját érdekekre ügyelni…” – 51. o.). Mely távlat ugyanakkor nem szűkülhet valamiféle provinciális nemzettudattá, s erre állandóan variálható garanciát nyújt a kétszereplős imaginárius családi tabló: „Anyám elégedett kevélységgel hallgatta apám hazudozásait. Vörösmarty hozzáfogott a Zalán futásához, Goethe is maszatolt valamin, mint rendesen.” (170. o.) Mely távlat persze eddig is jelen volt Esterházy műveiben, például a Fuharosok grófnőjének szavaiban: „…szánalmat érzek azok iránt, akiket egyetlen évszázad is elrémít, vagy akiknek szeretete nem ér túl egy ország határain…” (Esterházy, 1986, 571. o.) Az idő- és térbeli tágasság egyúttal szellős prózakészséget, nyelvi és szemléleti eleganciát biztosít az Esterházy-család kései sarjának.
Család. Mint már az eddigiekből is kiderült: „Hosszútávfutó család (kevés van ilyenből, igazán talán csak a Károlyiak még).” (557. o.) A történelmi család „hosszú távú” tartása folyvást követendő példa – most éppen hétszáztizenhat oldalas olvasmány, legenda –, a mindenkori elődtől a mindenkori utódnak, (nagy)apától a fiúnak (unokának): „– Nem fáj? – Nagypapa csodálkozva rám nézett. Azt hiszem, úgy értette, hogy nem fáj-e neki a század. Nem válaszolt. Én meg a fára gondoltam, hogy fáj-e ez a nyesés.” (524. o.) Ámde az utóbbi bő évszázad azt is nyilvánvalóvá tette, hogy „nincs korrumpáltabb és korrumpálóbb osztály, mint a politikai hivatásáról megfeledkező arisztokrácia”. (177. o.) Az arisztokrata családi képlet ideális és reális oldalai, az egykor töretlenül ragyogó, újabban viszont igencsak megpróbált és elrongyolódott főúri életeszmény pólusai között szerveződik a Harmonia Caelestis prózavilága, s vele együtt formálódik a szerző önértelmezése, sőt irodalomképe. (E ponton a sok lehetséges párhuzam közül csupán egyet hoznék: az Egy polgár vallomásait Márai Sándortól, azon belül Apponyi Albert nosztalgikus-heroizáló leírását, amely Esterházy könyvében játékosan újraíródik.)
Lássunk egy épületes példát az egy füst alatt gróf és belletrista fiúivadék áttételes önleírására: „Bezzeg a Michelangelo apja verte a Michelangelót, ha rajzoláson kapta a Michelangelót, mert a festészetet és általában a művészetet alacsonyrendűnek, egy régi családhoz méltatlannak találta.” (95. o.) A Bevezetés-könyv közhellyé jegecesedett „alanyban és állítmányban gondolkodásának” demokratikus színezetű alapelve az új műben sajátos távlatot kap. Hiszen a Harmonia Caelestisben egyfajta szépirodalmilag kidolgozott arisztokratizmus nyer (és nem csupán grammatikai) teret, s kezd el azonmód kacérkodni – no nem az ideologikusan rögzült „népben és nemzetben gondolkodással”, hanem a fent nevezett három hagyományos értékhordozóval; amelyek tehát már a pálya kezdete óta jelen vannak, s amelyek mintha éppen most töltenék be legmeggyőzőbben retorikus-stiláris helyi értéküket. (S a pálya kiteljesedése alighanem az úgynevezett „új próza” hetvenes és nyolcvanas évekbeli szabadságharcának, valamint kilencvenes évekbeli konszolidációjának, először részleges ellanyhulásának, majd részleges felbuzdulásának előterében is értelmezhető; lásd például a fikciós történelmi regények újabb reneszánszát, Márton Lászlótól Láng Zsolton, Háy Jánoson és Darvasi Lászlón át egészen Müllner Andrásig.) Esterházy a nagy ívű családi-történelmi tabló átvizionált grammatikai-retorikai játékterén hozza, mivel csakis itt hozhatja, helyzetbe az Isten, a haza és a család háromütemű argumentációs alakzatát, amely éppen ezáltal lesz, mivel csakis így lehet, egyúttal többrétegű szépirodalmi alakzat. Nézzük, mindez miként történik az aprómunkálatok, vagyis a mondatok szintjén. S ehhez az olvasói vállalkozáshoz kiváló terepül kínálkozik a kötet első könyve, amely a Számozott mondatok az Esterházy család életéből címet viseli, s amely majd a fejezetekre bontott második könyvben, az Egy Esterházy család vallomásaiban kap mérsékelt epikai lendületet. Persze, mindkét nagyobb egység mondatokból áll, mégpedig hamisítatlan Esterházy-mondatokból. (Még akkor is, ha nehéz olyan hamisítatlan Esterházy-mondatokról beszélni, amelyekről bármikor kiderülhet, hogy nem is Esterházy-mondatok, hanem mondjuk Albert Camus, vagy éppen Danilo Kisů mondatai.) Szerzőnk roppant előzékeny (lehetséges, elképzelt, óhajtott, felszólított, idomított stb.) olvasóival. Olyan könyvet írt, amelyet örömmel forgatnak azok is, akik szeretnek mondatokkal bíbelődni, szószerkezeteket ízlelgetni, hasonlatokban eltévedni. (Lásd újra: az apa nyelve, hajaj! „nyelvi megelőzöttség”, hejhó! „areferencialitás”, hah!) De gondolt azokra is, akik inkább a(z ugyan mondatokból szerveződő, ámde azokon hetykén túllendülő) történeteket kedvelik, akik hosszú-hosszú fejezeteken keresztülvágtató hősöket keresnek, s örülnek, ha találnak. (Lásd újra: az anya nyelve, nyam-nyam! „kulturális hordozottság”, mmm! „referencialitás”, immer zu!) No de a képlet nem ilyen egyértelmű(en kétoldalú). A két egység közül nem emelhető ki egyik sem a másik rovására, mondjuk az egyik olvasó részéről a másik ellenében. Ahogyan például a rutinos Esterházy-értelmező látja: „Tehát a két könyv egyrészt szembeállítódik egymással, másrészt egymás betétjei is jó néhány helyen, a korrektívum és a korrelátum módján. A második könyv véleményem szerint ravaszabb, megtévesztőbb és így igazán döntő bravúrt hajt végre: realizmusa maga a stilizáció”[4]
A következőkben azt veszem szemügyre, miként teremtik meg első fokozatban a retorikusan építkező „számozott mondatok” annak lehetőségét, hogy immár második fokozatban epikusan kibontakozó „vallomásokká” terebélyesedjen Esterházy újfonatú szövegfüzére. Rendhagyóan persze, mint eddig is mindig, s erre utal többek között az alcímekben a határozott névelővel ellátott családnév határozatlan névelős alakmódosulása: „az Esterházy család” – „egy Esterházy család”. A fennkölt és arisztokratikus – mert egyediséget képviselő – határozott névelő a nagyszerkezetben ugyan tarthatatlan volna, ámde a „számozott mondatokban” jócskán működőképes; a profán és demokratizált – mert általánosságot sugalló – határozatlan névelő viszont úgy működőképes, hogy egyúttal hosszú távú „vallomásokra” is futja belőle. Persze a rövid távú mondatformálásnak is megvan a maga emlékező mélysége (Isten, haza, család); mint ahogyan a hosszú távú történetmondás is a grammatizált retorika abroncsába verve (alany – állítmány) szólalhat csak meg. A Harmonia Caelestis olyan művelődéstörténeti kincsesbánya, imaginárius múzeum vagy családtörténeti látványtár, amelynek leltárjegyzékében egyszerre történeti-kultikus és esztétikai-profán értékeket képviselő tételekre lelhetünk. Egy anyagból gyúrt könyvről van szó tehát – mind a 371-ig „számozott mondatok”, mind a fejezetekbe tördelt „vallomások” könyveiben; mind az önmagát gerjesztő retorikus beszéd, mind az önmagát (eleve és azonnal) ellehetetlenítő epikus vállalkozás szintjén. Nézzük tehát először, miként sáfárkodik szerzőnk a mondatszervezés szintjén az el-, sőt visszasajátított művelődéstörténeti masszával: a „hosszútávfutó” Esterházy-család („az Esterházy család”) megírandó, majd utóbb (most) olvasandó legendájával.
Az Esterházy-féle pontosságeszmény (emlékezzünk az ígéretre: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.”) mondatszinten leginkább az ismétléses variációkban (vagy variációs ismétlésekben) érhető tetten. Lásd például a történet-, sőt családalapító gesztus változatos ritmikában vissza-visszatérő szólamát: „Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal és édesanyám édesapámmal.” (34. o.) Vagy: „Így ismerkedtek meg édesapám-ék, konkrétan édesapám édesanyámmal.” (123. o.) Vagy tovább tükrözve és árnyalva, azaz gyönyörrel részletezve a mű gerincét alkotó szülői tengely chiasmusát: „Anyám fölhúzta a szemöldökét, ahogyan csakis apám tudja.” (112. o.) A mondatok variációs ismétlődése a hagyományteremtő, sőt történelemformáló családi mozdulatok és szokások ismétlődésére-ismételhetőségére utal: a szaggatott folytatás egyidejű igényére, reményére, lehetőségére és nehézségére. Ami nagyban, a történelem szórványos vérzivatarában, tudjuk, lehetetlen, mindaz kicsiben, a variálva ismétlődő „számozott mondatokban”, láthatjuk, mégiscsak lehetséges; s ez a lehető legtöbb és legkevesebb, ami mostanság egy nagy múltú családról tisztességes mondatokban, tiszta lelkiismerettel még egyáltalán elmondható és elmondandó. Például: „Ha megszólalt a Himnusz (...) édesapám komor ünnepélyességgel fölemelkedett, fiai minden egyes alkalommal mintha ellenálltak volna, mindenesetre megvárták, míg édesapám a szigorúság és ingerültség határán hátrapillant, s csupán ekkor tápászkodtak föl.” – „...desapám a leggyűlöletesebb családtagok egyike. (...) Fiai mind a mai napig fölállnak a meccsközvetítések elején, van bennük egy rugó, amely emeli őket. Édesapám unokái lassan tápászkodnak utánuk.” (50–51. o.)
A retorikus-repetitív szövegszaporítás egyik legprovokatívabb (Rabelais enumerációs játékaira hajazó) példája az „édesapám ingóságainak magyar nyelvű lajstroma”, amely látványosan felemészt a nagyméretű könyvből tizenegy oldalt. (39–49. o.) Sokszor az ismétlés mindenféle változtatás nélkül, magáért az ismétlés öröméért ismétlődik, ismétlődik, nem kis örömet okozva az olvasónak, mintegy a másik oldalon megismételve az írás örömét: „…megmutatta neki [édesapám édesanyámnak], hogy közösül a kandúr a nősténymacskával, mert épp a kandúr közösült a nősténymacskával.” (170. o.) Nem ritkán a mondat pusztán önmagát gerjeszti, azaz nem szól semmiről, de nem is a semmiről szól, hanem magamagáról – az apanyelvi visszaélés értelmében: „...desapám nagy úr volt, nagyon nagy, még annál is nagyobb, vagy hát annál nem nagyobb, ám nagyon nagy, elgondolhatatlanul nagy.” (52. o.) De nem elmondhatatlanul, hanem nagyon is elmondhatóan – egy nagyon nagy, még annál is nagyobb, vagy hát annál nem nagyobb, ám nagyon nagy mondatszerkezet jóvoltából. Mint ahogyan egy metafora átláthatatlan mélységű részleteire is csak utalni lehet egy közbevetett zárójel segítségével, beleszédülve egyúttal a mindenkori mondatszerkezet feneketlen kútjába (milyenbe? kerekesbe? s ha igen, fedettbe a láncrésen át pillantva? vagy nyitottba hajolva?): „Mielőtt megdőlt volna az [édesapám] élete (mint a búza? jelesül a bánkúti? koránérő, szilárdszárú?), szenvedélyesen foglalkozott a paliszanderral…” (251. o.) A mondatfűző kedv olykor egyenesen átírja a mondatfűzés apropóját, magát a történetet: „…gyaur kutya, mondta a török, mielőtt ledöfte volna édesapámat, de azután nem döfte” (120. o.) – nyugodhatunk meg tehát, mielőtt elborzadnánk az édesapa véres halála láttán, de azután mégiscsak beleborzadunk a szerző vérmes önkényébe.
Különleges csemegét jelenthet annak, aki kedveli a különleges csemegéket, a röpke és alkalmi felsorolás kevert szekvenciája: „Gondolatban végigfutott az évszázadokon, a tizenkilencediken, a tizenhatodikon, a tizennyolcadikon…” (55. o.) Nem is beszélve az önmagukat elbizonytalanító részletleírások bizonytalan természetű szépségéről: „…akkor édesapám (...) vállat vont, megtorpant vagy megtorpant, vállat vont, és visszafordult.”; (160. o.) „...desapám vállat vont, majd keresztet vetett, de nem ebben a sorrendben.” (209. o.) Ám az önmagukat gerjesztő mondatok vagy tagmondatok leghetykébbike az, amelyik nem arról szól, ami megelőzi őt, ami tehát már van, hanem arról, ami majd következik belőle, de még nincs: „A napfényt közvetlen istenbizonyítéknak, e tekintést[?] a Sátán, a vágyott mondást meg önmaga létének romantikus bizonyítékaként tekintette[!].” (315. o.) És ha egy már-valami-meglévő visszavonásáról van szó, akkor az igencsak részletezve történik, mintegy a visszavonás gesztusának aprólékos visszavonásaként: „...végül is a szar, az bűzlött, a bélsár. A részletezés nem vinne semmire, annyit azonban mégis, hogy mintegy a szelekkel együtt szakadt ki az anyag apámból, nem eldönthetően, melyik tolva a másikát…” (208. o.) S amikor a mondatritmus úgy kívánja – csupáncsak a felsorolás kedvéért, mintegy motorikusan – szabatosan szövegbe szelídíthető a teremtett világmindenség is a maga szabatos rendjében: „[Édesapám m]indenkit gyűlöl, embert, állatot, növényt és az ásványi kincseket is.” (214. o.) És ha a mondatok keletkezéstörténetét, genealógiáját firtatjuk, olykor nem tudhatjuk biztosan, mi volt (leírva) előbb, a(z olvasott) mondatrész eleje vagy a vége: „...desapám, édesanyám és édesapám vagy édesanyám szeretője, a Tomi, egy kiállhatatlan buzi, akinek be nem állt a szája…” (kiemelések – B. S.) (292. o.) Vajon azért buzi a Tomi, mert nem tudjuk, hogy édesapám vagy édesanyám szeretője; vagy azért nem tudjuk, hogy a Tomi édesapám vagy édesanyám szeretője, mert buzi? S kell-e vajon tudnunk?
A teremtett szövegvilág gondos adminisztrátora, szerzőnk – ha szükséges – zárójelben pontosít (a pontosítás végett): „Elküldte a herceg (vagy gróf vagy tanácselnök) édesapámat a szeretőjéhez (a sajátjához, nem az édesapáméhoz), megtudakolni...” (74. o.) Vagy: „horkol már a disznó (vagy: horkol már a szegény disznó).” (219. o.) S a pontos leírás a szerző részéről (lásd: zárójel) bizony pontos olvasást igényel az olvasó részéről (lásd: szögletes zárójel): „ekkor a vadász (vadásza) [dédapámé] kivont kését eléjük tartotta...” (163. o.) Hiszen csakis a figyelmes olvasó tudja igazán élvezni az alábbi zárójeles felhívásokkal spékelt variációs ismétlés kompozíciós (azon belül: párhuzamosan ellentétező, azon túl: keretező) értékét: „Ha pedig a szeretők az ingatag vasasztalka alatt mezítelen talpukat édesapám tölgycombjára helyezték, helyezték ide-oda, észre sem vette, vagy egyszerűen lesöpörte magáról – egy önkéntelen, fád mozdulattal.” – „Fagylaltozás közben, anyám nem is észlelte, öntudatlanul fogdosta apámat (anyám), többnyire abban a formában, hogy súlyos, nehéz kezét apám combjára ejtette (ezt nem lehet lesöpörni), fényes vágyakat keltve mindkettőjükben.” (75-77. o.) S ha az előző mondatokban a zárójel volt a pontosítás helye, akkor a következőkben a kihagyás lesz a figyelemfelkeltés eszköze, mintegy a kimondhatatlan szakrális név toposzának profán stilizálásaként – ráadásul pazar díszletek és szereplők között: „Tegnap gróf, itt apám neve következett, vendégelte meg felségedet [II. Józsefet], ma pedig az egri püspök, az apostolok szegény és méltatlan utódja.” (85. o.) Vagy még látványosabban, még provokatívabban, még inkább a kimondásra sarkalló grammatikai furfanggal: „...saját kezűleg tűzte föl [Mária Terézia] személyesen tulajdon keresztjét legkedvesebb, itt édesapám, illetve nagybátyám neve következett, ja keblére...” (175. o.)
Esterházy gondos és pontos mondataiban olykor – miként a legutóbbi idézetben is – másodlagos lesz a nyelvi jóhangzás követelménye. S ez leginkább a szabatos (anyanyelvi) beszéd (apanyelvi) önparódiájaként működik (kiemelések – B. S.): „No, no mormogott az [személyre visszautaló névmás] ezen a váratlan szenvedélyességen...”; (154. o.) „...édesapám fiának a születésének a napján vadászatra menés...”; (226. o.) „...mesélt undorító módon (...), hogy kit löktek meg partiba meg hogy kit szopattak meg a nagybátyámmal...” (241. o.) De van úgy is, hogy – a fülsértő paródián túl – a jóhangzást nem is annyira felfüggesztő, mint inkább fokozó akusztikai elmésségről van szó: „Ó, úrnőm, mondd, szabad állapotú vagy avagy jobbágy?” (kiemelés – B. S.) (156. o.) Mintha olyan stiláris erőfeszítésnek lennénk szem- és fültanúi, amely a beszélt nyelv kiszámított esetlegességeit és hanyag eleganciáját próbálná reprodukálni, mégpedig egy olyan régvolt magatartás, sőt nyilvános, sőt példaszerű életvitel írásos lenyomataként, amely egyszerre etikai és esztétikai – mint valami alkalmi, mondjuk születésnapi, de nem ám akkurátusan leírt, hanem szabadon csapongó beszéd, fecsegés: „...úgy fecsegett [édesapám negyvenesztendős barátja édesapám születésnapján], mintha valami szalonban volnának (ezen a folytonosan fontoskodó, tárgytól független, beszélőtől függő, magakellető és gonoszkodón ironikus szalonnyelven)...” (267. o.)
A stilizált (apanyelvi) élőbeszéd szép írásos példája a házastársi szerelem rutinos, képmutató, mert éppen így őszinte, férfiúi megvallása, s annak pragmatikus (anyanyelvi) kritikája: „De a mamám folytatta (...) nyilván Pozsonytól kezdve ezeken a mondatokon gondolkodol, a francba, gondolta édesapám, tényleg, és tényleg Pozsonytól kezdve, és jól kitaláltad őket, és most mondod, mert nem akarod, hogy kárba vesszenek.” (195. o.) Szerzőnk, miként szerzőnk könyvének „édesapja” a felesége előtt, úgy tehát ő is olvasói előtt beszédhelyzetbe hozza – igaz ugyan, hogy írásos formában – a maga „jól kitalált” mondatait, megannyi „érdekes szókat, leleményes rendben”. (201. o.) Ráadásul a családi viszonyok gondos szétszálazása és összebogozása (majd újra szétszálazása, majd újra összebogozása, majd újra…) során ökonomikusan kiegészül a képlet, amennyiben a mondatokkal történő apanyelvi visszaélés csakis az anyanyelvi gondoskodás előterében működik: „...viszont ha elveszítené [édesapám] a mamámat is, akkor elveszítené a szavakat is, mert a szavak túlpartjához kell az innenső...” (196. o.) S ez a kettős (apai és anyai) nyelvi-szemléleti gyökerezettség a kötet minden egyes mozzanatában tetten érhető: abban, amiről szól, abban, ahogyan szól, abban, aki beszél, abban, aki beszéltet, és abban, aki olvassa.
Ám az anyai elvet is képviselő szöveget végső soron mégiscsak az apa szimbolikus figurája működteti, hiszen ő az aktív (retorikus-stiláris-szépirodalmi) elem: „Mért is főnév az én édesapám, mért nem ige, mely köztudottan a legmozgékonyabb és -lendületesebb minden szóféleség közt.” (234. o.) A lendületbe hozott apaelvű szöveg értelme, célja, miértje azonban többnyire elmaszatolódik: „Édesapám egy részletkérdés.” (272. o.) Az apakomplexum antropológiai mélyítésének és figuratív-fikciós rétegezésének rafinált szövegkövetkezményeiről pedig álljon egy idézet a könyv egyik legalaposabb értelmezőjétől: „Az édesapa mint hangsúlyos kategória, az apa mint metaforikus sűrítmény, foglalat, mint múltakba, régmúltakba vetíthető, kiterjeszthető, tágítható jel, minden olyan jegynek birtokában van, ami azonosságát megszilárdíthatná, ami centrumként, szervező energiaként működtetné. Mindez nem következik be.”[5] Ami viszont bekövetkezik: olyan profán tanúságtétel az apáról, amely végső soron önmagát, a fiút, a fiú munkáját, családközpontú „számozott mondatainak” és „vallomásainak” minőségét és tétjét tanúsítja. S ez a kettős tanúságtétel – ha úgy olvassuk – nem is annyira profanizálja, mint inkább dolgos alázattal felidézi az alapképletet, anélkül persze, hogy összetévesztené magát vele, és anélkül persze, hogy elfeledkezne róla: „...mert nem vagyok egyedül, hanem én, és az, aki küldött engem, az Atya. Márpedig a ti törvényetekben is meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz. Én vagyok az, aki tanúságot teszek magamról, és tanúságot tesz rólam az is, aki engem küldött, az Atya.” (Jn 8, 16–18) Esterházy könyvében a tanúságtevők száma nem kettő, hanem sok: a lehetséges apáké és fiúké. Az önmagát (önmaga apjaként, sőt nagyapjaként, sőt ősapjaként) felsokszorozó szerzői(-fiúi) én, valamint a folyvást bővülő olvasói(-fiúi) kör adják a mögöttes szakrális tér profán előterét. A többesélyes olvasás levegős játékterét. A „számozott mondatok” szintjén legalábbis valami ilyesmiről van szó. De nézzük most már a „vallomások” szövegrétegét.
„Jaj, kedvesem (...), az órát nem felejtetted? felhúztad-é?!” – kérdi a történetmondó édesanyja a történetmondó megfoganása pillanatában a történetmondó édesapjától a legelső fejezet harmadik bekezdésében. A történetmondó azonban ezúttal nem a Harmonia Caelestis szerzője, hanem Laurence Sterne korabeli regényének címadó hőse, Tristram Shandy.[6] Mindazonáltal a feleség modoros (legalábbis az adott pillanatban annak tűnő) kérdése hasonlóképpen működik, mint az Esterházy-mű második könyvének nyitómondata: „Kegyelmes asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták.” (347. o.) Miként Sterne több száz oldalon keresztül nem jut túl Tristram Shandy rendhagyó foganása és születése körülményeinek taglalásán, úgy Esterházy is több mint száz oldalon át leragad a Tóth Menyhért nevezetű inas bejelentését övező események asszociációs részletezésénél. S így az epikus „vallomásból” folyvást neki-nekilendülő, modoros kitérőkkel szabdalt retorikus csevej lesz. Noha szerzőnk tiszteletre méltó önkorlátozásról tesz tanúbizonyságot, ami az egykori (részben és ironikusan a külső körülményekre utaló) öncenzúra (immár tisztán belső igényből fakadó) újragondolásáról árulkodik, amennyiben jól elkülönített történetblokkokat olvashatunk; így például a család ötvenes évekbeli kitelepítéséről. A grammatikai-retorikai szövegtér tehát előzékenyen korlátozza önmagát, időben a fikciósan összecsúszó évszázadok helyett a huszadik századra; s a szereplői kör sem az imaginárius családi tabló beláthatatlan sokaságából verbuváltatik, hanem a reális felmenői körből, a szülők és a nagyszülők (legfeljebb még a dédszülők) soraiból. Ámde a retorikus kitérők következetes használata mégiscsak arról árulkodik, hogy elsősorban itt is mondatszintű ügyekről van szó. Ugyanakkor azt is jól tudjuk – ráadásul éppen a rokonlelkületű, s így lehetséges ősapaként számon tartható Sterne-től –, hogy minden apanyelvi-önelvű kitérés a „mondatokra” egyúttal anyanyelvi-eszközelvű rátérés a „vallomásokra”. Lássunk néhány futó példát a nyelv öncélú kitérőire – immár nem a „számozott”, hanem a „vallomásokká” szövetkező mondatok közül (kiemelések – B. S.): „Jelen, mesélte, voltam, a zsúfolt, rosszul világított karzaton...”; (356. o.) „...az Esterházyak egytől egyig, tetőtől talpig kiváló férfiúk (ritkábban hölgyek, az igazi esterházy europaeus eminensen férfi, ha minden kötél szakad: hermafrodita)...”; (361. o.) „Anyám unottan végigmért, majd nyeglén megrántotta a vállát, akár egy kamaszlány. Éppenhogy nem rágócsumázott.” (465. o.) De a mondatszintű kitérő után immár térjünk rá végre a történetre.
Miként a mondatok, úgy a történetek is variálva vissza-visszatérnek, bővülnek, rétegeződnek – s szerveződnek végül egyfajta épületes családi krónikává: az Esterházy-család, jobban mondva „egy” Esterházy-család társadalmi deklasszálódásának történetévé, amely egyúttal többfokozatú próbatétel is: a tanácsköztársaság a nagyapa saját világának átmeneti felfüggesztődése, egyúttal az apa megszületésének ideje; a világháború és az ötvenes évek immár az apára oktrojált világ huzamos regnálásának, egyúttal a fiú felnevelődésének ideje. A rövidebb-hosszabb átmeneti időkre pedig egyaránt érvényes: „Nincs múlt, nincs történelem, nincs ország, nincs hagyomány. A kommunistáké a jelen, a brutális most.” (390. o.) Ami dicső, az mindig a múlt, ami viszont a jelen, az mindig dicstelen, prasnya. S a kettő közé, a kettő között nyíló feszültségtérbe rendezkedik be a család, s rendezkednek be majd a vallomástevő mondatai. Míg az apa élete rámegy a történelemre, vagy ha jobban tetszik, rámegy az életére a történelem (ő az első, aki nem arisztokrataként születik a kunbélás 1919-es évben), addig a fiú kikerül a történelemből, vagy ha jobban tetszik, bekerül az irodalomtörténetbe. A fiúi mondatfűzés és történetgombolyítás esztétikája ugyanakkor az apai túlélés etikájából táplálkozik, s meggyőzően csakis innen táplálkozhat, a családi hagyományból: „...olyan erősnek gondolhatták ezt a (családi) hagyományt, hogy avval nyugodtan lehet nem törődni.” (488. o.) Továbbá: „Apám soha nem nézte, milyen lehetett volna az élete, mi helyett van a mostani; van, ami van.”; (545. o.) „...ha minden el van veszve, akkor nincs mit veszíteni, ami akár szabadságnak is nevezhető, de legalábbis a szabadság látszatát keltheti.” (571. o.) Noha – ismeretkritikailag tekintve az ügyet – illik hozzátenni: „A formák őrzésére apai családom, lévén ő maga a forma, amúgy is alkalmatlannak bizonyult, mert nem tudott a problémára kívülről rápillantani.” (696. o.) A kívül-kerülés technikáját, sőt művészetét – mintegy erényt faragván a szükségből – később a fiú sajátította el, amennyiben kikerült a régi „formából”, majd bevezette magát (és olvasóit) egy új formába, a „szépirodalomba”. S ott kényelmesen berendezkedett. S így végül bennrekedt, sőt megrekedt – volna, ha nem tett volna látványos kísérletet új könyvében a régi „forma”, a családi hagyomány visszavételére. Az erőszakosan és kívülről (a vak történelem által) megszakított folytonosság önkéntes és belülről (a grammatizált retorika által) szaggatott továbbmondására. A családi kisemmizettség egzisztenciális deficitje tehát jelentős etikai, sőt esztétikai hozammal jár. Ha ugyanis valami nincs, vagy egyenesen semmi sincs, még akkor is van valami, van a tartás a nincsben. Ha tehát nincs semmi, a szavak például akkor is vannak, sőt csakis a szavak vannak. S ha csak a szavak vannak, és nincs semmi, amiről a szavak szólhatnának, a szavak akkor sem semmiről – és nem is a semmiről – szólnak, hanem saját magukról (az apanyelvi vagy Roberto nagybácsi-féle visszaélés jegyében): „A majoreszkóból, a szóból erő sugárzott, váratlan erő. Először éreztem, hogy egy szó beleavatkozik a világba. Másként beszélt velem Roberto, amidőn így szólított, mert mintha én lettem volna mássá: másnak mondtak, hát más vagyok.” (607. o.) A szavak felszabadító ereje első fokozatban (a „mondatok” szintjén) kimenekít a valóságból, második fokozatban (a „vallomások” szintjén) viszont visszavezet a valóságba, értelmezi, sőt átalakítja a valóságot. A birtokából kiakolbólított grófi sarj mi mást is tehetne, mint hogy ír, s ha teheti, akkor a családjáról. Családi vallomását pedig csakis mondatokban: az anyai és az apai elv játékos együttállásában, a nyelvi gondoskodás és a nyelvi visszaélés ökonomikus egymásra utaltságában teheti meg.
Esterházy könyvében olyan köztes szövegtér nyílik, amely nem „csak” mondatszintű ügy, de nem is hagyományos nagyepikai vállalkozás; egyszerre apaelvű visszaélés a nyelvvel és anyaelvű gondoskodás a nyelvről; annyiban alany-állítmány szerkezet, amennyiben főbb témái az Isten, a haza és a család; úgy „nyelvileg megelőzött”, hogy egyúttal „kulturálisan hordozott” is; magyarán(?) a próza „areferenciális” és „referenciális” vonatkozásainak meggyőző elegye. Szerzőnk állandó, mert alkati okokból fakadó, tehát a személyiség hibáit és erényeit, azaz megmásíthatatlan, ámde – mondjuk a közösségteremtő írásterápia jóvoltából – kezelhető tulajdonságait provokáló feladata: az egyensúly mindenkori megteremtése, pontosabban a két szövegelv közötti egyensúlyozgatás állandósítása. Ami elsősorban stíluskérdés, mégpedig hangsúlyosan, már-már a modorosságig az. Esterházy prózája az ide-oda kacsingatás és oda-vissza táncolás látványos esete. Az alkati sajátosságokból építkező grammatikai-retorikai mozgástér kijelölésének és elfoglalásának lenyűgöző példája. S ez a mozgástér most a lehető legszélesebbre feszül, ha csak az időt nézzük: több száz évre. Lehet, hogy valójában mennyiségi kérdés: képes-e szerzőnk ebből (az alkati és családi adottságból, ingyenes adományból és örökségből) hétszáz oldalnyi egységes művet, nagy művet, alternatív főművet alkotni?
Szerzőnk eddigi pályáján nehezen beszélhetünk kizárólagos főműről. (Melyik legyen az? a Termelési regény? a Bevezetés? azon belül A szív segédigéi? vagy a Fuharosok? vagy a Harmonia Caelestis? vagy egyik se? vagy bármelyik?) Következésképp nem beszélhetünk megérkezésről vagy beteljesíthető/ett célról, még relatív értelemben sem, csakis a nyelvi-szemléleti köztesség állandósított tapasztalatáról. A mindenkori kockázatvállalásról, amely konkrétan a mindenkori mondat kezdőbetűje és befejező írásjele között adódik. S talán ebből a radikális köztességből és átmenetiségből fakad az Esterházy-próza állandó veszélye, s éppen akkor, amikor a szerző és az olvasó egyaránt elhiszik, hogy megérkeztek, amikor megnyugszanak és elkényelmesednek. De ekkor születik meg talán e művészet tényleges esélye is: amikor a szerző és az olvasó elkezdenek feszengeni, elkezdik kényelmetlenül érezni magukat a köztes nyugalomban. Ha újra és újra megpróbálnak kikerülni a csalfán lakályos körből. Ha újra és újra belátják, hogy a siker(nek látszó kudarc) nem eleve garantált. Ha tehát belátják, hogy a részleges kudarc, mint elérhető félsiker, részleges siker, egészet, egész műalkotást gyümölcsözhet: az átmeneti egyensúly míves képviseletét, amely ironikusan a végső egyensúlyra utal. A megbonthatatlan harmonia caelestisre. A könyv címe – túl a művelődéstörténeti-családtörténeti adalékon (lásd Esterházy Pál nádor Harmonia Caelestis című 1711-es zeneművét) – a relatív és az abszolút harmónia áthidalhatatlan, de nem átláthatatlan, távolságának ironikus tapasztalatát jelöli: a részleges kudarc, egyúttal elérhető félsiker, tudomásulvételét. S mintha ez volna éppenséggel, jó ideje, minden modern remekmű alapfeltétele.
Végezetül – épületes tanulságként – felelőtlen kalandra vállalkozom. Kiragadok egy „számozott mondatot” a kötetegész összefüggéséből, s megpróbálom álszent módon szűkíteni az (egyébként, többek között, Esterházy prózáján iskolázott) elegáns és megengedő olvasás levegős játékterét. Ámde elárulom előre: kísérletem olyan rövid távú értelmezési kényszerről árulkodik majd, amely egyfelől csakis durva részeredményhez vezethet, másfelől viszont hosszú távú belátáshoz juttathat minket – úgy, hogy közben rálátást kínál a Harmonia Caelestis kényesen köztes természetére, relatív harmóniájára. A kérdéses mondat a 246. számú, (245–246. o.) amelyet a tisztánlátás kedvéért teljes egészében idemásolok:
Név nem fontos, hűségesebb cselédje nem volt családunknak. Szerette is édesapám őt nagyon. Sok-sok év után egyszer anyámmal együtt meglátogatták (utazás az időben). Az öreg egész nap takarított, főzött, apám kedvencével készült, mustárszószos borjúmiriggyel. A beszélgetés kissé akadozott, de mindenkinek ünnepien fénylett az arca. Azért is akadozott, mert anyám nem érti a magyart, s így édesapámnak kellett tolmácskodnia. Meghalok, Matika, az unalomtól, menjünk már a fenébe, és mosolygott anyám feszesen, mintha azt mondaná, be kedves lak ez, kedves, név nem fontos. Talán a brízmámor vagy a fáradtság vagy a tolmácsreflex tette, apám tehát németről magyarra váltott, ugyanilyen társalgási hangfekvésben, mintha azt mondaná, valóban ízléssel berendezett kis szoba-konyha, azt mondta, én is unom, angyalom, most majd azt mondom a vén fütyinek, hogy már mennünk kell, és azonnal indulunk is. Nem volt mit tenni, nincs mit tenni. Harmincat, nem, annyit nem, legföljebb huszonöt évet várt a vén cseléd erre az estére. Nem volt rossz este. Micsoda gáff, micsoda gáff! Semmi baj, kegyelmes úr, én voltam figyelmetlen, nem vettem észre az idő múlását, elnézésüket kérem. Megvénültem. Hát igen, mindannyian megvénülünk, az idő nem válogat, az idő trónusa előtt egyenlők vagyunk, kedves, név nem fontos. Szabad remélnem, kegyelmes úr, hogy a bríz ízlett? A bríz, fiam, egészen kitttűnő volt, hibátlan. Hibátlan.
„Név nem fontos...” – olvashatjuk tehát az öreg cselédre vonatkozó megjegyzést egy olyan kötetben, amelyben egyébként fontos szerep jut egy bizonyos névnek – már a könyvek címeiben is. Az első könyvben szerzőnk nem mondja ki a családi nevet, s éppen így hangsúlyozza; míg a másodikban az „Esterházy” név többször elhangzik, s többnyire hangsúllyal, például: „- Halló! Itt vörösgárda! – Dédapám, akárha egy kígyóhoz ért volna, majdnem eldobta a kagylót. // – Halló! Itt Esterházy! – vágott vissza. Ki itt, ki ott, illetve fordítva: ott ki, itt ki; contra, recontra, subcontra, fedáksári.” (420. o.) Az „Esterházy”-szó – elhallgatva vagy kimondva – egyszerre jelenti a nevet, a történelmet és a főúri értékrendet. Viselőit minden oldalról tisztelet övezi, így természetesen a cselédek részéről is, akik ráadásul még szeretik is őket, az apát, a fiút, mindenkit, aki e névhez arcát és jellemét adja, s méltán. Szabatosan mondva: az elhallgatott családnév az első könyvben a szépirodalmi retorika stiláris oldalán, az elocutio szövegtengelyén szerepel – mint az elvonás (detractio) figyelemfelkeltő alakzata. Míg a második könyvben az „Esterházy” név immár nyíltan a tematikus oldalon, az inventio-dispositio tengelyen mutatja magát több ízben – mint a művészi bizonyítékok (argumentationes artificiales) egyike, jelesül a névből vett érv (argumentum a nomine, s mellesleg még: a familiae, a patriae…). Az „Esterházy” név tehát többszörösen sulykoltatik: a kötet borítóján funkcionálisan a szerző neveként; az első könyvben ravasz retorikai-grammatikai áttételekkel; a második könyvben pedig immár közvetlen és tematikus érvényességgel.
Neves szerzőnk viszont cselédszereplőjétől már a takaros „számozott mondat” legelején megvonja a nevét, s ez nem puszta grammatikai-retorikai elvonás (mint ahogyan a családnév esetében láthattuk), amely egyébként is nyomatékosítás, hanem szociálisan-egzisztenciálisan súlyosbított arctalanítás, amely ráadásul egy – igaz ugyan, hogy tréfás, de mégiscsak – lesajnáló anekdotával még tovább súlyosbíttatik. És ez a hangütés bizony tarthatatlan(nak tűnik) egy olyan demokratikus közegben (a „szépirodalomban”), ahová egykor éppen az „Esterházy” nevet viselő szerző vezetett be minket, s ott egyaránt elegáns és demokratikus-szociális érzékenységű olvasókat nevelt belőlünk. Olyan olvasókat, akik alanyban és állítmányban, nem pedig népben és nemzetben, de nem is grófban és cselédben, nagynevű nemesben és névtelen nemtelenben gondolkodnak. Arisztokratikus ízű tréfásság és demokratikus színezetű etikusság (lásd az apát!), szépirodalmi elmésség és morális-szociális érzékenység (lásd a fiút?) nem feltétlenül zárják ki, mert miért zárnák ki feltétlenül, egymást. Anekdotánk viszont egyfelől bájos, s így esztétikus – őszinte örömünkre; másfelől bántó, s így tüntetően nem-etikus – mérsékelt bánatunkra. Ámde nem lehet nem-etikus az a hang, amely többek között egy olyan apáról is számot tud adni, aki a kitelepítése estéjén „Simon bátyámnak” szólítja azt a neki kezet csókoló gazdát, aki – mintegy a „gróf úrnak” viszonzásképp – méltatlankodó felesége kérdésére: „Kezet csókolt? (...) Kezet csókolt neki?!”, meggyőződéssel így válaszol: „Kezet (...), kezet, ahogy kell!” (584. o.) Szerzőnk nem engedheti meg magának, ráadásul éppen az apai példa nyomán, legalábbis nyugodt lélekkel, hogy ne legyen etikus. Amennyiben az etikai tartás egyúttal esztétikai érvényességgel, lenyűgöző és követendő példaszerűséggel bír. Ott kell tehát, hogy legyen a kettős (esztétikai és etikai) fedezet minden egyes mondatban. Ahogyan az ötvenes évek egzisztenciális nincs-élményében is csak a szóval bánás esztétikája biztosíthatta a túlélés etikáját. Ám az ilyesfajta mondatokból mintha hiányozna a kettős fedezet: „Hát igen, mindannyian megvénülünk, az idő nem válogat, az idő trónusa előtt egyenlők vagyunk, kedves, név nem fontos.” Az ilyesfajta mondatok bizonyos olvasókat könnyen megsebezhetnek. Bizonyos olvasókat viszont arra buzdíthatnak, hogy (az értelmezés második körében) megszelídítsék azt, ami (az olvasás első körében) sértőnek tűnhet. Mint ahogyan – visszautalva mottónkra – provokatív, sőt bántó lehet adott helyzetben egy felhúzott nadrágszár alól elővillanó karcsú boka, amely nemes, akár a bor. A hercegi boka megalázó látványával szembesülő Gombrowicz sajátos módszert dolgozott ki az „arisztokráciával való érintkezésben”: „Ó, milyen gyönyörrel vallottam volna be alsóbbrendűségemet és a gombócot a torkomban (...) Úgy kellett hát feltennem [kérdéseimet], hogy világos legyen, valóban elismerem hercegi mivoltukat (kifejezve hódolatomat), de egyúttal a vidámság és az öröm tehermentesítő elemét is alkalmaznom kellett, mintha a helyzet mulatságos lenne számomra, vagyis mintha velük is, magammal is szórakoznék.”[7]
Valószínűleg Gombrowicz sem olvasná, ha olvashatná, Esterházy könyvét másképpen, mint például az a befogadó, aki szerint a kérdéses, mert tüntetően nem-etikus, anekdota csupán egy „számozott mondat” a sok közül, s így nem is annyira bántó üzenete van, mint inkább elegáns üzemmódja. Nem annyira kirekesztő jelentésértéke, mint inkább értelmezésre szoruló helyi értéke. A megszelídítő értelmezés feladatát pedig – amennyiben úgy gondolja – végezze el ki-ki saját maga. S a megbántott – vagy megbántottságot színlelő – olvasó? De hát ő is csak olyan olvasó, aki értelmez. Mert nem tud mást tenni. Következésképpen – a könyvet és saját megbántottságát immár együtt értelmezve – „a vidámság és az öröm tehermentesítő elemét is alkalmazza”, „mintha a helyzet mulatságos lenne számára”. Mert az is. Hiszen Esterházy Péter valóban szórakoztató, valóban ártatlan, valóban jelentős könyvét olvassa.
Jegyzetek
[1] Vö. Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter, Pozsony, 1996; Radnóti Sándor, A posztmodern zsandár, in: Uő., A piknik, Budapest, 2000, 284. o.
[2] Esterházy Péter, „Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek”, Alföld, 1989, 1., 28. o.
[3] Esterházy, Bevezetés a szépirodalomba, Budapest, 1986, 717. o.
[4] Balassa Péter, Apádnak rendületlenül, Holmi, 2000, 12., 1557. o.
[5] Thomka Beáta, Múltak és régmúltak megalkotása, Jelenkor, 2000, 10., 1044. o.
[6] Sterne, Laurence, Tristram Shandy úr élete és fondorlatai (ford. Határ Győző), Budapest, 1989, 9. o.
[7] Gombrowicz, Witold, Napló 1953–1956 (ford. Pályi András), Pozsony, 2000, 107–108. o.
- Kultúra [6]