Státustörvény

Kis János [1]

A státustörvény a Fidesz-kormány dédelgetett gyermeke. Ha van valami, amit Orbán és társai meggyőződésből csináltak, ez az. A sors iróniája, hogy kormányra kerülésük óta semmiért nem fizettek akkora árat, mint kedvenc teremtményükért. Ha a választásokon elbuknak, vereségük okai közt előkelő helyen lesz a nemzetközi zűrzavar, melybe a státustörvény Magyarországot sodorta.

Orbánék a jelek szerint abban bíztak, hogy a Nyugatot hidegen hagyja az ügy, a magukra maradt szomszédok zúgolódásával pedig nem kell törődni. Elszámították magukat. Az Európai Unió, ha késve is, nyomatékosan leszögezte, hogy a törvény elfogadása előtt konzultálni kellett volna a szomszédos országok kormányaival, s hogy a konzultációra és megegyezésre legalább utólag sort kell keríteni.[1] A kormány tehát tárgyalásokra és engedményekre kényszerült. Megalázó vereségét leplezendő magát a törvényt érintetlenül hagyta: csupán végrehajtási rendeletekkel írta felül.[2] Csakhogy jogállamban törvényt nem lehet rendeleti úton átdolgozni. A nemzetközi jog megsértését alkotmánysértés tetézte. A jelenlegi állapot tarthatatlan. A státustörvényt óhatatlanul módosítani kell.[3]

Mint a vitás ügyeket általában, Orbánék ezt is erőfitogtatással kívánták elintézni. A belpolitikában ezt – amíg a választók le nem váltják őket – megtehetik, ha el vannak szánva rá, hogy rendre felőrlik túlhatalmuk alkotmányos ellensúlyait. A külpolitikában azonban nincs túlhatalom a magyar erőpolitika mögött. A kudarc be volt programozva a kísérletbe.

Ha státustörvényt akartak, tárgyalni kellett volna a szomszédokkal, méghozzá az indítvány beterjesztése előtt. Azonban lássunk tisztán: az a törvény, mely kétoldalú szerződések alapján születik, nem lett volna azonos az előttünk lévővel.

Ennek a törvénynek az erőpolitika nem esetleges kísérő jelensége. Lényegéhez tartozik a nézet, mely szerint a magyar állam és a szomszéd országok magyar ajkú állampolgárai közt létesített jogi kapcsolat: magyar belügy. Ha így van, akkor persze nincs miről megkérdezni a szomszédokat. Akkor csak az a kérdés, vajon a magyar kormány elég erős-e, hogy odavágja tiltakozó szomszédainknak: „Magyarország nem zsarolható a nacionalista indulatoknak a felkorbácsolásával, magyarellenes kirohanásokkal”.[4] Ha viszont nincs így, akkor a státustörvényt nem másképp kellett volna megcsinálni – egészen mást kellett volna csinálni helyette.

Írásom ezt a megállapítást járja körül. Először a törvény által teremtett jogintézmény, a kedvezményezetti státus (röviden: státus) értelmezését adom. Aztán megvizsgálom, hogy melyek a státus létrehozásának céljai, s hogy igazolhatók-e ezek. Majd azzal foglalkozom, hogy ha a célok igazolhatók, hatékony eszköz-e a státus az elérésükre. Ezután veszem szemügyre a döntő kérdést: ha a státus alkalmas eszköz volna is, megengedhető-e az igénybevétele – nem sért-e olyan érdekeket, melyeket a magyar állam (bármely állam) köteles tiszteletben tartani. Innen már csak egy lépés a gyakorlati tanulságok levonásáig. De azt a lépést csak akkor tudjuk megtenni, ha egyetértünk a kritériumokban, melyeknek fényében a vizsgálódás eredményeit értékeljük.

A magyar politikai gondolkodásból jelenleg hiányzik a szükséges egyetértés. Két nagy hagyomány küzd egymással. Az egyik a liberalizmusból eredeztethető, a másik a nacionalizmusból. Igyekszem jellemezni ezeket, s rámutatni, hol tartanak most Magyarországon. Bizonyítani próbálom, hogy a státustörvény nacionalista szempontból is hiba volt.

A harmadik státus


A státustörvény meghatározza a juttatások egy körét, mely a kedvezményezetteknek (többnyire) alanyi jogon jár. És meghatározza azoknak a körét, akik e juttatásokat alanyi jogon igényelhetik. A célcsoportot hat szomszédos ország magyar kisebbségei alkotják.[5] A kisebbségi helyzetben élő magyarok eleve jogosultak a kedvezményekre, bár ahhoz, hogy jogosultságaikkal élni tudjanak, ki kell váltaniuk a „magyarigazolványt”.[6]

Az igénylő a magyar állammal kötött személyes megállapodás alapján válik az igazolvány birtokosává. Ő maga a kérelem benyújtásával fejezi ki készségét a státus vállalására. Az állam azonban – ez nagyon fontos – nem esetről esetre dönti el, hogy megadja-e a státust. A kiállító hatóság nem mérlegelhet: aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy a törvényben felsorolt országok valamelyikének állampolgára, hogy a szülőföldjén él, és hogy magyar, annak a nevére további fontolgatás nélkül ki kell állítani a státust igazoló dokumentumot.

A magyar állam a hat szomszédos országban élő minden magyarral szemben egyszeri aktussal, törvényben kötelezte magát a „magyarigazolvány” kiállítására. Így az igazolvánnyal járó státus mellett mindjárt egy alapvetőbb státust is létrehozott: azokét, akiknek a „magyarigazolvány” alanyi jogon jár. Ők maguk döntik el, hogy kérik-e, de kérésre meg kell kapniuk. Új alkotmányos jogalany teremtetett.

A Magyar Köztársaság alkotmánya kétféle jogalanyt ismer. A benne felsorolt jogok egy része a magyar állampolgárokat illeti meg (róluk mondja az alkotmány, hogy külföldről bármikor hazatérhetnek, hogy nagykorúságuk elérése után országgyűlési és helyi választásokon szavazhatnak, hogy részt vehetnek a közügyekben és közhivatalt viselhetnek, és így tovább). A többi alkotmányos jog alanya „mindenki”, „minden személy”, „minden ember” (például mindenkinek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz). A második státus a magyar állampolgárokon kívül kiterjed a külföldi állampolgárok és állampolgárság nélküli személyek összességére is, feltéve, hogy a magyar állam joghatósága alá kerülnek.

A rendszerváltás óta minden magyar kormány jelentős erőfeszítéseket tett a határon túli kisebbségek megsegítésére. A nemzetközi politika színterén tett kezdeményezéseken és a szomszédos államokkal kötött megállapodásokon, valamint fontos szimbolikus gesztusokon túl ez a törekvés mindenekelőtt abban öltött testet, hogy az állam közalapítványok útján támogatta a határon túli magyar sajtót, könyvkiadást, művelődést és oktatást. Az ilyen támogatások címzettjei nagyobbrészt nem egyének voltak, hanem kiadók, oktatási intézmények, kulturális létesítmények. És bárki volt a címzett, nem számított eleve jogosultnak. Pályázni kellett, a kérelmet pedig szabad elbírálás alapján teljesítették vagy utasították vissza. Mivel ez a gyakorlat nem ismert eleve jogosult személyeket, ezért arról sem kellett dönteni, hogy ki lehet a jogosultságok alanya. A státustörvény előtti – és persze utána is tovább élő – hagyományos támogatási formák nem tették szükségessé, hogy a kedvezmények adományozója kijelölje a kedvezményre jogosultak sajátos osztályát, mely nem is a magyar állampolgárok összessége, de nem is „minden ember”.

A státustörvény fordulatot hozott. Kedvezményezettjei nem válnak magyar állampolgárrá, segítséget nem ahhoz igényelhetnek, hogy Magyarországon beilleszkedjenek. A törvény abban ígér nekik támogatást, hogy egy másik állam polgáraiként, egy másik állam területén boldoguljanak. De mégis kiemeli őket a Magyarország határain kívül – a szomszédos országok valamelyikében – tartózkodó nem magyar állampolgárok összességéből. A „magyarigazolvány” viselője a Magyarország területére lépő bármely külföldit megillető bánásmódon túl is különféle kedvezmények igénybevételére jogosult; ezek egy részét anélkül élvezheti, hogy magyar földre tenné a lábát. Az igazolvánnyal járó juttatások közt ráadásul olyan is van, mely maguknak a magyar állampolgároknak sem jár.

Így tehát a törvény egy harmadik kategóriát létesít a magyar állampolgárok és „minden ember” mellett. Ez nyomban fölveti a kérdést, hogy megáll-e egyáltalán az alkotmány módosítása nélkül.

Első pillantásra úgy tűnik föl: igen. Hisz az alkotmány az alapvető jogok alanyait jelöli ki – azon jogok alanyait tehát, melyeket törvényhozó nem adományozhat és nem vonhat el tetszése szerint, melyekkel minden ember rendelkezik – részben bármely tetszőleges állammal szemben, melynek a joghatósága alá kerül (emberi jogok), részben azzal az állammal szemben, melynek a polgára (állampolgári jogok). A státustörvény ellenben nem alapvető jogokról szól, hanem olyan jogosultságokról, melyeket a törvényhozás alkot meg, szabad belátás alapján.

Vannak kézenfekvő analógiák: így például a törvény is utal a gyakorlatra, mely szerint az államok kétoldalú szerződésben vállalják, hogy egymás polgárai számára ingyenesen biztosítják a sürgős orvosi ellátást, ugyanúgy, mintha a rászoruló a saját polgáruk volna. Az ilyen megállapodások kedvezményezettjei is kiválnak a „minden ember” általános köréből, miközben nem válnak a fogadó ország polgáraivá. Mégsem gondolnánk, hogy a kedvezményezetti kört az alkotmányban kellene körülírni.

Csakhogy a kétoldalú megállapodással nem az a célja a szerződő államoknak, hogy a másik állam polgárait támogassák. Saját polgáraik számára kívánják ily módon biztosítani a sürgős orvosi segítséget, amikor azok külföldön tartózkodnak. A külföldiek feljogosítása hasonló segítség igénybevételére csupán eszköz a saját állampolgárok érdekeinek hatékony szolgálatához. A státustörvény logikája más. Akárcsak az alkotmány az alapjogok alanyát, a státustörvény is önmagáért részesíti kitüntetett bánásmódban a kedvezményezettjét. Nem azért, mert ez – közvetve – a magyar állampolgároknak jó, hanem azért, mert neki jó. A kedvezményezés az ő érdekét hivatott szolgálni. Az ő java, az ő boldogulása a jogosultság alapja.

A törvény deklarálta, hogy a magyar állammal szemben saját polgárain kívül egy másik embercsoport tagjai – nevezetesen, a környező országok magyar ajkú lakosai – is megkülönböztetett jogokkal rendelkeznek. A jogok általánosságban arra vonatkoznak, hogy az állam segítse őket. Hogy pontosan milyen segítséget kínál nekik, arról a törvényhozó dönt. De azt nem választhatja a törvényhozó, hogy semmilyen kedvezményt nem társít a „magyarigazolványhoz”; miként azt sem, hogy – mondjuk – az erdélyi magyarok egy részétől, noha romániai állampolgárok, szülőföldjükön élnek és magyarok, megtagadja a külhoni magyaroknak megítélt támogatást.

Ez csak első pillantásra tűnik szokatlan konstrukciónak. A magyar alkotmányjog több hasonló esetet ismer. Az Alkotmánybíróság állandó értelmezése szerint ugyanilyen „a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez” és „a szociális biztonsághoz” való jog szerkezete. E jogok létéből kötelezettségek háramlanak az államra, mely nem háríthatja el magától a feladatot, hogy egészségügyi, nyugdíjbiztosítási és munkanélküli-segélyezési intézményeket teremtsen és tartson fenn. Hogy milyen intézményeket létesít, és ezek milyen szintű támogatást nyújtanak a jogosultaknak, ez az állam belátásán múlik. A törvényhozás választhat a kínálkozó intézményi megoldások között, és eldöntheti, hogy milyen egészségügyi vagy szociális célú kiadásokat bír el a költségvetés. De amikor jogosultságokat teremt, a polgárok alanyi jogain alapuló kötelezettségének tesz eleget. S miután a jogosultságokat létrehozta, minden állampolgár alanyi jogon igényelheti ezeket.[7]

A státustörvény logikája semmiben sem más.

Szögezzük le: a törvény arra a hallgatólagos föltevésre épül, hogy a magyar állam szempontjából a környező országokban élő magyarok egy harmadik alkotmányos státust töltenek be. A feltételezés mögül azonban hiányzik az alkotmányos rendelkezés.

De hiszen, vetheti közbe valaki, az alkotmány kimondja, hogy „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását"! Nem elegendő ez a külhoni magyar státus alkotmányos megalapozásához? Nem, nem elegendő. Az idézett hely egy alkotmányos célt határoz meg. Semmit sem mond arról, hogy a célhoz milyen úton kell az államnak közelítenie. Ha a magyar állam megmarad a kisebbségek hagyományos támogatásánál, a határokon kívül élő magyarok segítésének kötelezettségét akkor is teljesíti. A felelősségvállalásból csak az következik, hogy az államnak tennie kell a határain kívül élő magyarokért, az nem, hogy a környező országok magyar ajkú állampolgárainak alanyi joga volna arra, hogy a magyar állam személy szerint őket támogatásban részesítse. Ezt a jogot ismerte el a törvény, s ezt a jogot – ha az Országgyűlés megfelelő többsége úgy tartja helyesnek – az alkotmányban volna helyes elismerni.

Ám ez, mondhatnánk, a probléma egyszerűbb, viszonylag könnyen megoldható vetülete. Az alkotmány módosítása a magyar Országgyűlésre tartozik, s a parlament szuverenitásának körén belül végrehajtható. Az igazi nehézséget az okozza, hogy a törvény olyan személyeknek biztosít alkotmányos státust a magyar állam joghatóságán belül, akik kivétel nélkül más államok polgárai, és más államok területén élnek, most és a jövőben is. A harmadik státus létrehozásával a magyar állam olyan egyénekre terjeszti ki a joghatóságát, akik ugyanakkor egy másik állam joghatósága alá tartoznak.

Ha így van, akár rá is térhetnénk a tanulságok levonására. Mégis azt javaslom, ne ugorjunk előre. Tisztábban fogunk látni, ha előbb szemügyre vesszük a törvény céljait, az eszközül létrehozott jogintézményt, és fölbecsüljük a működésétől várható előnyös és hátrányos hatásokat.

A törvény céljai


A státustörvény preambuluma úgy fogalmaz, hogy a cél „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása”.

Érdemes felfigyelni rá, hogy e célok kölcsönösen támogatják egymást. Ha a szomszédos államokban élő magyarok boldogulnak a szülőföldjükön, csökkenni fog a Magyarországra (vagy harmadik országba) való áttelepülés üteme. Ha nemzeti azonosságtudatuk megerősödik, lefékeződik a többséghez való asszimiláció lendülete. A két hatás együtt meglassítja a régió magyar ajkú népességének visszahúzódását a mai magyar állam területére. Ha pedig ez a népesség nem válik szét annyi különálló magyar közösségre, ahány ország közt megoszlik, hanem a helyi közösségek megőrzik összetartozásukat, akkor az „egységes magyar nemzet” fennmarad, méghozzá nagyjából ugyanazon földrajzi hazában, melyet a történelmi magyar állam feldarabolása előtt lakott.

Az összefüggés fordított irányban is fennáll. Ha a szomszédos országokban élő magyarok nem csupán helyi közösségükhöz, hanem egy tágabb magyar nemzethez is kötődnek, egy olyan nemzethez, melynek legnagyobb közössége saját állammal rendelkezik, akkor könnyebb megőrizni azonosságtudatukat. Ha a helyi magyar közösségek tagjai megőrzik azonosságtudatukat, s ennek következtében gyengül a kifelé irányuló asszimiláció, akkor közösségeik nem zsugorodnak a kritikus méret alá – még képesek lehetnek saját értelmiséget és más szakmai eliteket fenntartani. Ha pedig van saját értelmiségük és szakmai elitjük, akkor kulturálisan gazdag környezetet biztosíthatnak tagjaik számára, azaz javulnak az esélyek ahhoz, hogy a szomszédos országokban élő magyarok a szülőföldjükön boldoguljanak.

Nem mindegy azonban, hogy mi ad végső értelmet e célegyüttesnek. Kiindulhatunk abból, hogy a végcél a kisebbségi helyzetű magyarok – hús-vér emberek, egyének – boldogulása, tehát az, hogy államuk egyenrangú polgárai lehessenek, s magyarként is a többséggel azonos esélyük legyen a sikeres életre. De abból is ki lehet indulni, hogy a végcél az „egységes magyar nemzet” megmaradása és felvirágzása. Ha a végcélt a nemzetegész javához kötjük, kollektivista világképben gondolkodunk. Ha a magyarként élő egyének javában horgonyozzuk le a végcélt, világképünk egyénközpontú.[8] Az egyénközpontú szemléletet a liberalizmus vitte be a modern politikai gondolkodásba. Ma már nemcsak liberálisok osztják. De a liberalizmus vetélytársai még ma is könnyen tévednek kollektivista vizekre. Ez a nacionalista gondolatról is igaz. Alább, némi egyszerűsítéssel, az egyénközpontú szemléletet a liberalizmus, a kollektivistát a nacionalizmus megközelítésével azonosítom.

Amikor föltesszük a kérdést, hogy legitimek-e, igazolhatók-e a törvény céljai, szem előtt kell tartanunk ezt a megkülönböztetést. Ha ugyanis a célokat a szomszédos országokban élő, magyar ajkú egyének érdekére alapozva határozzuk meg, van mód az igazolásukra. Ha azonban a nemzeti kollektívum felvirágzásában jelöljük meg célegyüttesünk alapját, az igazolás kivihetetlen.

Politikai célokat nem azok számára kell igazolni, akik amúgy is egyetértenek velük. Az igazolásnak azt kell megszólítania, akinek a célok megvalósítása az érdekét sértheti: esetünkben azt az adófizető magyar állampolgárt, aki a kedvezményteremtés költségeit viseli, a szomszéd országok többségi polgárait és államukat, akiktől a jogalkotó azt várja, hogy fogadják el a kisebbségi magyarok és a magyar állam közt kialakuló kapcsolatot és a vele járó kedvezményeket, végül pedig az európai demokratikus államok közösségét, mely abban érdekelt, hogy a nemzetközi jog elvei és szabályai hathatósan érvényesüljenek az egész kontinensen.

Kezdjük a magyar polgárokon. Mit mond a nacionalista érvelés annak a magyar adófizetőnek, aki nem azonosul a határokat átszelő nemzetegésszel? Azt mondja neki, hogy magyar vagy, kötelességed áldozatot vállalni az egységes magyar nemzetért. Ez azonban olyan, mint ha azt mondaná: Magyarország keresztény ország, kötelességed, hogy áldozatot vállalj a hazai kereszténységért. Mindkét követelés megsérti az állam világnézeti semlegességének elvét. Aki a magyar állampolgárok közösségére korlátozza lojalitását, arra nem lehet törvényes kötelezettségeket róni azon az alapon, hogy van egy tágabb magyar nemzet, s neki inkább azzal kellene azonosulnia. Jogunk van a szabad identitásválasztáshoz: ez pedig nemcsak azt foglalja magában, hogy magyarnak valljuk-e magunkat, hanem azt is, hogy magyarként a magyar állampolgárok közösségéhez kötődünk-e, vagy az állam határain átívelő nemzethez.

A liberális érvelés azt mondja az adófizető magyar polgárnak: lehet, hogy kötődéseid nem terjednek túl a magyar állam határain. Azonban vedd számításba, hogy a határokat nem a térség lakosainak választása alapján húzták meg. Nem az került a határon innenre, aki Magyarországot választotta, s nem az a határon túlra, aki Romániát, Csehszlovákiát, és így tovább. Magyar vagy te is, magyarok ők is, csak neked szerencséd volt, nekik nem. Ők fizetik meg az egykori Magyarország feldarabolásának árát – helyetted is. Ha ez így van, akkor a magyar állam – a te államod – nem csak érted felelős; értük is felelősséget visel. Köteles erőfeszítéseket tenni azért, hogy határon túli magyarnak lenni ne legyen hátrány, hogy a kisebbségi helyzetű magyar ugyanúgy teljes életet élhessen, mint te. A te nevedben is – a magyar állampolgárok közösségének nevében – viseli ezt a kötelezettséget. Ez a megállapítás összefér a világnézeti semlegesség elvével.

A szomszédos államok többségi polgárainak azt mondja a nacionalista érvelés: a magyar nemzet egy és oszthatatlan volt a magyar állam feldarabolása előtt. Joga van hozzá, hogy megőrizze egységét országhatárokon át is. Mi elfogadtuk a határokat – neked viszont el kell fogadnod, hogy a magyar állam jogosultságokat ad a te hazádban élő magyaroknak a nemzet megőrzése érdekében. Ezt az okoskodást még annak a románnak vagy szlováknak sincs oka elfogadni, aki nemhogy magyarellenes nacionalista volna, a hazájában élő magyarokat magával egyenlő honpolgárnak ismeri el. Miért volna joga a magyar nemzetegésznek a határokon túli fennmaradáshoz? – kérdez vissza. Ha a velem egy államot alkotó magyarok az itt élő magyar közösségre szűkítik a kötődésüket (ahogy a svájci vagy belgiumi franciák sem azonosulnak az „egységes francia nemzettel”), miféle joga marad az „egységes magyar nemzetnek”, hogy az én államom felségterületén működő intézményeket hozzon létre, csak azért, hogy lojalitásuk hatósugarát kitágítsa? Azt mutasd meg nekem, hogy ez magyar ajkú polgártársaim javát szolgálná.

A liberális érvelés éppen ezzel, a szomszédos államok magyar ajkú polgárainak érdekével érvel. Azt mondja a többséghez tartozó polgároknak: az itt élő magyarok ugyanannak az államnak a polgárai, mint ti, ugyanazok a jogok illetik meg őket. Joguk van hozzá, hogy pusztán azért, mert magyarok, ne szenvedjenek el hátrányt közös hazátokban. Márpedig a kisebbségi helyzet hátrányokkal jár; ezeket a hátrányokat a nyílt diszkrimináció fölszámolása önmagában nem törli el; ahhoz, hogy a kisebbségben élők veletek egyenlő esélyekkel rendelkezzenek, s hogy ezért cserébe ne kényszerüljenek feladni kötődésüket a kisebbséghez, induló hátrányaikat ellensúlyozni kell. Ti magatok is áldozatot kell vállaljatok ennek érdekében – nem ellenezhetitek, hogy a magyar állam is vállalja a maga részét.

Végül a demokratikus államok közösségét is a liberális érvelés tudja megszólítani, nem a nacionalista. A nemzetközi jog ismer nemzeti, etnikai kisebbségeket; elismeri, hogy a kisebbségi helyzet eleve induló hátrányokat rejt magában, s hogy ezeket nem minden esetben lehet az egyénekhez telepített jogokkal ellensúlyozni – egyszóval, elismeri, hogy a kisebbségvédelemnek szüksége van a kollektív jogok eszköztárára is. De ettől a kisebbségi kollektívum nem válik az egyénhez hasonló, végső jogalannyá. Az egyén jogait azért kell védeni, mert önmagáért fontos, hogy az ember szabadon, méltóságban, másokkal egyenlő személyként vezethesse életét.
A kollektívumokat azonban nem önmagukért kell jogokkal felruházni, hanem – ha ez indokolt – azért, hogy tagjaik, a hús-vér emberek szabadon, méltóságban, egyenlő személyként élhessék életüket. A demokratikus államok közössége nem ismer ezen túlmenő kollektív jogokat; a nemzeti kollektívumok önérdekére hivatkozó okfejtést nem fogadja el.

Vegyük most e belátások birtokában szemügyre a preambulumban megfogalmazott célokat.

A célok értékelése


A három fordulat közül a második a legkönnyebben értelmezhető. A Magyarország határain kívül rekedt magyarok kisebbségi helyzetben élnek; a kisebbségi helyzetű egyéneknek joguk van hozzá, hogy többségi társaikkal egyenlő esélyeik legyenek a boldogulásra; ezért induló hátrányaikat ellensúlyozni kell; ebben a feladatban az anyaország is felelősséget vállalhat, amíg intézkedései tiszteletben tartják a kisebbség saját államának szuverenitását. Nevezzük az így értelmezett célt a hátránykiegyenlítés céljának.

A harmadik fordulatot, „a nemzeti azonosságtudat biztosításá”-t szintén viszonylag könnyű értelmezni. Az, hogy valakinek magyar az anyanyelve és az anyanyelvi kultúrája, még nem foglalja magában, hogy az illető magyarként azonosítja magát. Az azonosulás egyébként sem olyasmi, ami vagy van, vagy nincs – fokozatai vannak, erősebb vagy gyengébb lehet. Márpedig a kisebbségi helyzet polarizálja az azonos anyanyelvű és kultúrájú emberek sokaságát. Egy részükből szokatlanul erős – pontosan írjuk le a jelenséget, ha azt mondjuk: dacos – azonosságigényt vált ki; minél nagyobb nyomás nehezedik a kisebbségre, annál eltökéltebbet. Másokat viszont elbizonytalanít. Ők könnyebben asszimilálódnak a többséghez, vagy legalább a gyermekeik asszimilálódása ellen tesznek kevesebb erőfeszítést. Ez a kettéválás fenyegeti a kisebbség öntudatos részét, mert az ingadozó külső gyűrű folyamatos leolvadása demoralizálja a megmaradó közösséget, és rontja a teljes értékű kisebbségi lét demográfiai feltételeit. Eljöhet az idő, amikor a kisebbség a kritikus méret alá zsugorodik, s ezért már abban az esetben sem lehet saját egyeteme, ha a többségi állam nem áll az egyetemalapítás útjába, abban az esetben sem lehetnek saját ügyvédei, orvosai, közgazdászai, ha tagjait sem diszkrimináció, sem más nem akadályozza a fölemelkedésben, abban az esetben sem tud saját színházakat fenntartani, ha a pénzügyi eszközök rendelkezésre állnak. A kisebbségi sorban való megmaradás és a többségbe való beolvadás közti választás az egyének és családok alapvető joga; ebbe kényszerrel beavatkozni akkor sem volna szabad, ha lennének hozzá eszközök. De kényszermentes eszközökkel ösztönözni lehet a kisebbségi öntudat erősödését, fékezve a kisebbségi népesség leolvadását, s ezáltal javítva a kilátásokat azok számára, akik a megmaradást választják. Az identitásmegőrzés céljának nevezném ezt a célkitűzést.

Keményebb dió a preambulumban foglalt célmeghatározás első fordulatának értelmezése (a törvény biztosítani kívánja „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozásá”-t). A Fidesz-kormány szóhasználata ezt nevezi nemzetpolitikának. A nemzetpolitikai cél azonban mást és mást jelent, attól függően, hogy mit kell „egységes magyar nemzet”-en értenünk.

Az egyik értelmezésben az „egységes magyar nemzet” kifejezés egy nyelvi és kulturális közösségre utal. Azoknak az összességét jelöli, akik a magyar nyelvet tekintik a saját nyelvüknek, a magyar kultúrát a saját kultúrájuknak, a magyar történelmet a saját történetüknek, s akik ezen az alapon magyarként határozzák meg önmagukat és egymást. Ebben az értelmezésben a magyar nemzet egysége azt jelenti, hogy a magyar nyelv és kultúra földrajzilag és politikailag elkülönült hordozói (a magyarországi, romániai, szlovákiai magyarok, és így tovább) a régióban élő magyarok összességéhez sorolják magukat. Másképpen szólva, noha óhatatlanul létrejönnek helyi magyar közösségek – noha, mondjuk, a romániai magyarok külön közösséget alkotnak a tágabb térség magyar népességén belül –, ezek nem lépnek az átfogó közösség helyébe, csupán színezik a hozzá való viszonyt. Aki erdélyi magyarnak tekinti magát, azért még a térség egész magyar népességével is azonosul. Az első fordulatban megfogalmazott cél, így értelmezve, abban áll, hogy a törvény fékezze a kifelé irányuló asszimilációt és erősítse meg az egész – nyelvi és kulturális szempontból összetartozó – magyar népességre irányuló lojalitást. Ezt a célt úgy nevezhetjük: a kulturális nemzet fenntartásának célja.

Másik olvasatában „az egységes magyar nemzet” nem csupán kulturális, hanem egyszersmind politikai képződményt jelent. Így értelmezve az idézett fordulatot, a magyar nemzet összetartozása nem kizárólag nyelvi és kulturális természetű. Ha ez a népesség „lélekben” többé-kevésbé együvé tartozik is, attól még nem alkot egységes nemzetet. Az „egységes magyar nemzet” csak azáltal válik élő valósággá, hogy politikailag is újfent egységesül. A feladatot ebben az olvasatban a magyar nemzet politikai széttagoltsága adja. Méghozzá nem közvetve, nem a kisebbségi helyzet hátrányain keresztül, hanem közvetlenül, azért, mert nemzet és állama úgymond elválaszthatatlanok.

Az „egységes magyar nemzet” politikai értelmezése közjogi kapcsolatot feltételez a térségben élő magyarok és a magyar területi állam között. Ezt a kapcsolatot a törvény nem a magyar állam területi joghatóságának kiterjesztése útján teremti meg. Személyekkel létesít közjogi kapcsolatot, függetlenül attól, hogy államunk területi joghatósága kiterjed-e rájuk. S ezáltal a térségben élő magyarokat egymással is közjogi viszonyba hozza. A törvény ugyanannak a jogi kategóriának tagjává teszi a szlovákiai, ukrajnai, romániai, jugoszláviai, horvátországi és szlovéniai magyart: valamennyien rendelkeznek a joggal, hogy kérjék és megkapják a külhoni magyar státust. Ami összeköti őket – s ez az „egységes magyar nemzet” most tárgyalt olvasatának második sajátossága –, az a magyar államhoz fűződő jogi kapcsolat. A kulturális nemzetnek nincs központja; különböző országokban élő tagjai nem okvetlenül Budapesten keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A közjogiasított nemzet központja Budapest, fókusza a magyar állam. A célt, hogy egy ilyen közjogi struktúrát hozzanak létre, a politikai nemzetegyesítés céljának nevezném.

Sem a törvény szövegéből, sem a körülötte zajló vitából nem derül ki egyértelműen, hogy melyik olvasat felel meg a jogalkotó szándékának. Amikor a román miniszterelnök levélben követelte Orbán Viktortól, hogy a preambulumból töröljék egyebek közt az „egységes magyar nemzet”-re tett utalást, a válasz úgy szólt, hogy ez szükségtelen, hiszen „a törvény a »nemzet« kulturális felfogására alapoz, a szomszédos államokban élő magyarok a magyar nyelvhez, kultúrához tartozónak vallják magukat, anélkül azonban, hogy ez politikai köteléket jelentene az anyaországgal”.[9] Amikor azonban ugyanez az Orbán Viktor a hazai közönség számára értelmezte a törvényt, egészen más szellemben fogalmazott: „Nyolcvan éve várunk arra, hogy létrejöhessen egy jogi értelemben is létező kötelék a magyar nemzet egymástól elszakított részei között. Létrejöhessen újra egy kötelék a létező lelki kötelékeken túl.”[10]

A kulturális nemzetfenntartás célja lefordítható az egyének érdekeinek nyelvére; úgy is értelmezhető, mint a kisebbségi helyzetű egyének javát szolgáló eszköz. Ha a magyar nemzeti identitás helyét több kisebbségi magyar identitás venné át, akkor valószínűleg minden egyes kisebbség nehezebben állna ellen az asszimilációs nyomásnak, ez pedig megnehezítené azok helyzetét, akik magyarként kívánnak a hazájukban élni. Erről már volt szó korábban. Nem említettem még egy másik típusú egyéni érdeket. Sokak számára önmagáért is fontos, hogy a közösség, amellyel azonosulnak, ne korlátozódjék a helyi magyar kisebbségre, hanem fogja át az egész magyar ajkú, magyar kultúrájú népességet. Az eddig szemügyre vett céloktól eltérően ez olyan emberek érdekét is tükrözheti, akik maguk nincsenek kisebbségi helyzetben – vagyis a magyar állam polgáraiét. Ők is kívánhatják, hogy a kulturális magyar nemzet terjedjen ki a régió egész magyar ajkú népességére, hogy tehát egy olyan közösséggel azonosulhassanak, mely minden irányban túlnyúlik a magyar állam határain.

Véleményem szerint az „egységes magyar nemzettel” való azonosulás vágya méltányolható vágy; aki azt várja a magyar államtól, hogy segítse őt óhajának beteljesülésében, nem valami képtelen vagy elfogadhatatlan dolgot kíván. De nagy különbség van az ő érdeke és a kisebbségi helyzete miatt hátrányt szenvedő ember érdeke közt. Annak, aki a hajdan egységes magyar nemzetből leszármazó magyar ajkú közösségeket ma is egy nemzetnek szeretné látni, kétségkívül rossz, ha nemzete széttagolódik, összezsugorodik. Ha állama erőfeszítéseket tesz azért, hogy mindazok, akikkel azonosulni óhajt, valóban egy nemzetet alkossanak vele, a javát szolgálja. De az nem állítható, hogy a jogát védené. Nincs olyan jogunk, hogy mindazok, akiknek az ősei egy kulturális nemzetet alkottak a mi őseinkkel, ma is egy kulturális nemzetet kívánjanak alkotni velünk (ahogy a nagynémet eszme kései hívének sincs joga hozzá, hogy a mai osztrákok az „egységes német nemzethez” sorolják magukat). A jogokhoz kötődő érdekek erős igazolást adnak a velük kapcsolatos céloknak: ezek csak különlegesen erős ellenérdekekkel szemben engednek. A jogokhoz nem kötődő érdekek csak gyenge igazolást nyújtanak; már viszonylag gyenge ellenérdekek előtt is meg kell hajolniuk.

Ennyit a kulturális nemzetfenntartás céljának igazolásáról. Megindokolható-e hasonló módon a politikai nemzetegyesítés célja is? Kétségtelen, ha minden egyes magyart jogi és politikai kötelék fűz a magyar államhoz, akkor mindenki számára könnyebb megmaradni öntudatos magyarnak. A jogi és politikai kapcsolatok kiépítése azonban többet feltételez, mint a kulturális nemzet megőrzése. A kulturális nemzet megmaradásáért anélkül is tenni lehet, hogy ez a szomszéd államok szuverenitását bármi módon kérdésessé tenné. A politikai nemzetegyesítés programjáról ez nem állítható.

A magyar állam nem teremthet a szomszédos országokban élő s ott állampolgársággal rendelkező emberekkel közjogi kapcsolatot államuk előzetes jóváhagyása nélkül. Ha ezt mégis megteszi, akkor olyasvalamit cselekszik, amire nem a kedvezményezett emberek segítéséhez van szükség, hanem a saját pozíciójának megváltoztatásához. Őket akkor is segíteni tudja – sőt, akkor tud igazán segíteni nekik –, ha megszerzi a szomszédos államok beleegyezését a szuverenitásukat érintő jogintézmény létrehozásába.

Korábban az írtam, sokan szeretnének a magyar kulturális nemzet egészéhez tartozni, s hogy ez méltányolható kívánság. Bizonyára sokan vannak olyanok is, akik legszívesebben a politikailag egyesített magyar nemzethez tartoznának. Az ő kívánságuk talán nem legitim? De igen, feltéve, hogy a „politikai nemzetegyesítés” a szomszédos államok beleegyezésével megy végbe. Ha azonban azt kívánják, hogy „a nemzet politikai újraegyesítését” a magyar állam a saját belügyeként hajtsa végre, akkor a válasz az: ez az óhaj nem egyszerűen gyönge igazolást nyújt a státustörvénynek, mint az egységes kulturális nemzethez való tartozás vágya – ez az óhaj semmilyen igazolást nem ad. Védhetetlen.

De hisz nincs olyan állam a szomszédságunkban, mely önként beleegyezne „a magyar nemzet politikai újraegyesítésébe”! Valóban nincs. A tanulság azonban nem az, hogy a célt csak így, kész helyzetet teremtve lehetett elérni. A tanulság az, hogy a politikai nemzetegyesítés célját nem lett volna szabad napirendre tűzni.

Ám mielőtt közelebbről megindokolnánk ezt az állítást, vizsgáljuk meg, vajon a többi cél számára legitim eszköz-e a státus létrehozása.

Az eszköz: előnyök és hátrányok


Ha egy jogintézmény céljai legitimek, akkor magának az intézménynek a legitimitása attól függ, hogy hatékonyan szolgálja-e mögöttes céljait, s hogy eközben nem sért-e más érdekeket, melyeket az állam köteles tiszteletben tartani. Lássuk hát, hatékony megoldás-e a „magyarigazolvánnyal” járó státus megteremtése. Remélhetők-e előnyök a státusteremtéstől, és számolni kell-e hátrányos mellékhatásokkal? Az előnyökkel kezdem.

Az állam – akár a magyar, akár a kisebbség saját állama – kétféleképpen támogathatja a kisebbségi helyzetű magyarokat. Az egyik lehetőség az, hogy a támogatást nem állami szervezeteknek, jogi személyeknek juttatja, s azok vagy tovább osztják, vagy közvetlenül felhasználják a rendelkezésükre bocsátott összegeket. A másik lehetőség, hogy a támogatás szervezetek közvetítése nélkül jut el a címzettekhez, akik maguk természetes személyek, hús-vér egyének (esetleg családok). A közvetett út megkerülhetetlen: vannak kisebbségi igények, melyek csak szervezett cselekvés útján elégíthetők ki – ezek megvalósulását nem is lehet az egyéneknek címzett juttatás útján előmozdítani. Így például a kisebbségi iskolák, felsőoktatási intézmények, könyvtárak, színházak finanszírozásához csak részben lehetne a diákok, olvasók, színházlátogatók támogatása útján hozzájárulni. Mindazonáltal szükség lehet olyan támogatásokra is, melyek végső címzettje az egyén vagy a család. Ezekben az esetekben a szervezetek közbeiktatásának komoly hátulütői vannak. Egyrészt sok ember van, akit a köztes szervezetek egyszerűen nem érnek el. Másrészt ha elérik is a reménybeli címzettet, a közvetítők arra használhatják ki helyzetüket, hogy tetszés szerint válogassanak az igénylők között; előnyt adhatnak saját embereiknek, klientúraépítésbe foghatnak. Ezek jól ismert, komoly hátrányok; kiküszöbölésük kézenfekvő módja, ha az állam közvetlenül az egyénnek nyújt támogatást, aki ezt alanyi jogon igényelheti.

Az eddig tárgyalt megfontolások egyformán érvényesek a hátránykiegyenlítést és az identitásőrzést célzó támogatásokra. Van egy további megfontolás, mely kifejezetten az utóbbira vonatkozik. Annak, aki hovatartozásában elbizonytalanodik – sőt, annak is, aki nem –, szimbolikus megerősítésre is szüksége van. S a státus megteremtése nem csupán jogtechnikai eszköz a támogatások célba juttatására, hanem ilyen szimbolikus gesztus is egyben. Aki a „magyarigazolványt” kiváltja, mintegy megerősíti nemzeti kötődését. Kedvező esetben sokan teszik meg ezt a lépést az ingadozók közül, s akkor a törvény hathatósan járult hozzá a magyar identitás megerősítéséhez.

Ennyit előzetesen a lehetséges előnyökről. Vessünk most egy pillantást a hátrányokra.

Ezek mind ugyanarról a tőről fakadnak. A státus nem általában a magyar kulturális közösséghez, hanem a magyar államhoz köti alanyát, s nem „lelki” szálakkal, hanem jogi kötelékekkel. Ahogyan Németh Zsolt külügyi államtitkár írja: a „magyarigazolvány” „közokirat, melynek kiállítása azt jelenti, hogy a magyar állam közösséget vállal a határon túli magyarral. Személyesen ővele. Ugyanúgy személyesen, ahogy saját állampolgáraival is”.[11] Ez óhatatlanul aggályokat ébreszt annak az országnak többségi polgáraiban és állami vezetőiben, melynek kisebbségi polgáraira a törvény hatálya kiterjed. Az aggodalmak, gyanakvások és kételyek pedig számos nem kívánt mellékhatással fenyegetnek.

Erősödik a kisebbséggel szembeni bizalmatlanság a mindennapi élet színterein. Fűtőanyagot kap a politikai magyarellenesség. A magyar szervezetek védekezésre kényszerülnek, mozgásterük beszűkül.

A magyar állam cselekvési lehetőségei is romlanak. A mindenkori magyar kormányok nem csupán anyagi támogatások és szimbolikus gesztusok révén mozdítják elő a határon túli kisebbségek boldogulását. Megkockáztatom: nem is ez a legfőbb eszközük. A kisebbségi lét rendezésének kulcsa annak az államnak a kezében van, melynek a területén a kisebbség él. Az elkerülhetetlen áldozatokat is nagyobbrészt annak az államnak – és polgárainak – kell viselnie. A magyar állam elsősorban azzal tud segíteni, hogy a szomszéd államokat ráveszi a kisebbségi jogok tiszteletben tartására, a nacionalista retorika visszaszorítására, a kisebbségi szervezetek partnerként való kezelésére. Ezt a célt kétféleképpen tudja előmozdítani. Közvetlenül azzal, hogy ő maga partneri viszonyt teremt a szomszédaival; kétoldalú szerződéseket, megállapodásokat köt velük, s ezek keretében a kisebbségi jogokat is elismerteti. Közvetve pedig azzal, hogy nemzetközi fórumokon ébren tartja a kisebbségvédelem ügyét, hozzájárul az idevágó jogelvek továbbfejlesztéséhez, és szorgalmazza, hogy a demokratikus államközösség – mindenekelőtt az európai – valóban számon kérje ezeket az elveket azokon az országokon (is), ahol magyarok élnek.

A demokratikus köztársaság első évtizedében a magyar kormányok mindkét színtéren komoly eredményeket értek el, még ha igaz is, hogy távolról sem mindent sikerült elérniük, amire a kisebbségeknek szükségük volna. A státustörvény mindkét színtéren rontotta a magyar állam pozícióit. Kiváltotta az Európai Unió rosszallását. Megzavarta viszonyunkat azzal a két szomszédos állammal – Romániával és Szlovákiával –, ahol a legtöbb magyar él. A magyar kormány magyarázkodásra, védekezésre, utólagos engedményekre kényszerült. Többek közt olyanokra, melyek túlmennek a törvény néhány pontjának visszavonásán. Az Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat kimondja például, hogy a Magyar Köztársaság a jövőben csak a román hatóságok előzetes értesítése után és hozzájárulásával nyújt támogatást romániai magyar szervezeteknek.[12] Ilyen kikötésre 1989 óta nem volt példa. Másrészt gyengült a magyar állam helyzete az európai intézményekkel szemben. 1990 és 2001 közt mi voltunk a kezdeményező fél a kisebbségpolitika terén, és szomszédaink álltak nyomás alatt, ők kényszerültek magyarázkodni és engedni. Most a mi kormányunk magyarázkodik, ő tesz engedményeket.

Ezekkel a hátrányokkal kell a törvénytől remélt előnyöket összevetni. Ami a „magyarigazolványhoz” kötődő támogatások várható hasznát illeti, ez nem tűnik túlzottan jelentősnek. A kedvezmények egy része – a munkavállalási, orvosi ellátási kiváltságok – nem segíti az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra vagy a Magyarországhoz fűződő kapcsolat ápolását, és egyébként sem jelentős. Ha ezeket félretesszük, marad az ingyenes könyvtárlátogatás, a kedvezményes múzeumlátogatás, utazási kedvezmény Magyarországon, némi pénzügyi segítség a magyar iskolába járó gyerekek családjának a szülőföldön. Meglehetősen szerény hozadék. Komolyabb előny volna az igazolvány puszta birtoklásának identitásmegerősítő hatása – feltéve, hogy valóban sok ingadozó váltja ki a dokumentumot. De az elmérgesedett légkörben éppen ez válik rendkívül valószínűtlenné. A gyanakvás és ellenségeskedés körülményei közt az igazolvány igénylője úgy érzi, komoly kockázatot vállal – s erre minden valószínűség szerint épp azok lesznek kevéssé hajlamosak, akiknek szükségük volna rá, hogy identitásukban megerősödjenek. Könnyen lehet, hogy a „magyarigazolvány” nem csökkenti, hanem növeli és szimbolikusan is megjeleníti a kisebbségi közösség kettészakadását: igazolványa annak lesz, aki dacosan vállalja magyar mivoltát, a többiek pedig újra kifejezésre juttatják szándékukat, hogy ők inkább kerülik a nyílt azonosulást a magyarok közösségével.

A mérleg a legjobb indulattal sem minősíthető pozitívnak. S még nem vizsgáltuk meg közelebbről a kérdést, hogy a törvényhozó csak taktikai hibát vétett-e, csak a szomszédok érzékenysége iránt volt-e tapintatlanul közömbös, vagy olyan érdekekbe gázolt, melyek a nemzetközi jog oltalmát élvezik.

A jelenlegi kormány hivatalos álláspontja szerint a szomszéd államok jogos érdekeit nem érte sérelem. A törvénynek úgymond nincs területen kívüli hatálya. A magyar állam a saját területén ad kedvezményeket a szomszéd országokban élő magyaroknak; ez magyar belügy, más államokra nem tartozik.[13]

Kénytelen vagyok leszögezni, hogy ez nem igaz.

A törvény és a szomszéd államok szuverenitása


A státustörvény által kilátásba helyezett kedvezmények egy részét lakóhelyén veheti igénybe a „magyarigazolvány” birtokosa.[14] Továbbá, az igazolvány kiadásának eljárási rendjéről szólván a törvény úgy rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság kormánya ajánló szervezetnek ismeri el az adott országban a „magyar nemzeti közösség képviseletében” fellépő szervezetek valmelyikét.[15] Az ajánló szervezet a saját állama szemszögéből magánjogi képződmény, a magyar állam szemszögéből azonban hatóság.

Azonban tegyük fel, hogy az Országgyűlés törli a szülőföldön igénybe vehető támogatásokat, az igazolvány kiállításának procedúráját pedig az első lépéstől kezdve az itthoni hatóságok kezébe teszi le. Akkor sem állítható jóhiszeműen, hogy a törvény biztosan nem érinti a szomszéd államok joghatóságát. Polgáraik összességén belül meghatároz egy kört – a magyar nemzetiségűeket és hozzátartozóikat –, akik pusztán e meghatározás alapján jogot szereznek arra, hogy Magyarországon státusba vétessenek, s ha ez megtörtént, különféle támogatásokat vegyenek igénybe. Felhatalmazza a magyar hatóságokat, hogy adatokat gyűjtsenek és tároljanak a szomszédos országok lakosairól, nevezetesen azokról, akik a státusba vételt kérik. Személyazonosításra alkalmas igazolvány kiállításáról rendelkezik, melyet a szomszéd országok lakosainak egy része kap meg. Ezek az intézkedések akkor is az érintett államok jóváhagyását igényelnék, ha igaz volna, hogy végrehajtásuk elejétől a végéig a magyar állam területén zajlik.[16]

De mi következik ebből? Az egyik lehetséges válasz úgy szól, hogy egyetlen állam sem rendelkezhet olyan ügyekben, melyek egy másik állam joghatósága alá tartoznak. Az ilyen lépés a szuverenitás megsértésének számít, amit tilt a nemzetközi jog. A státustörvény olyasvalamit próbált meg, ami eleve megengedhetetlen.

Az alternatív válasz szerint egyetlen állam sem rendelkezhet egyoldalúan olyan ügyekben, melyek egy másik állam joghatósága alá tartoznak. Azonban bármely állam felhatalmazhat bármely más államot, hogy a saját joghatósága alá tartozó ügyekben rendelkezzék. Egy állam szuverenitását nem korlátozhatja egy másik állam.[17] De bármely állam korlátozhatja a saját szuverenitását akár az államok tágabb közössége, akár egy államfölötti politikai intézmény, akár egy másik állam javára. Az első típusú önkorlátozásra jó példa az Európai Unióhoz való csatlakozás. A másodikra az ENSZ-közgyűlés határozata alapján felállítandó Nemzetközi Törvényszék joghatóságának elismerése szolgál példával. A harmadikat az a megállapodás példázza, mely megosztotta az Északír Tartomány belső rendje fölötti felügyeletet az Egyesült Királyság és az Ír Köztársaság között.

Nehéz volna vitatni, hogy az a válasz, mely szerint a szuverenitás semmi módon, tehát még a szuverén állam önkéntes beleegyezésével sem korlátozható, téves. Az államok szuverén jogkörei magukban foglalják a szuverenitás önkéntes korlátozásához való jogot is. A második világháború utáni történelem egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy az államok önkéntes önkorlátozásával létrehozott államfölötti intézmények és közösségek egyre kiterjedtebb és egyre sűrűbb szövésű hálót terítenek a világra. Noha a hozzájárulás elvben visszavonható, a tendencia gyakorlatilag megfordíthatatlan. S minél több nemzetközi szervezetben társulunk a szomszédainkkal, annál jobbak az esélyek arra, hogy a kétoldalú kapcsolatokban is kölcsönösen korlátozzuk a szuverenitásunkat.

A szuverenitás tehát egyfelől korlátozható, másfelől azonban egyoldalú döntéssel, kívülről korlátozni nem lehet. A szomszéd országokban élő magyarok jogi státusát nem módosíthatja a budapesti Országgyűlés – kivéve, ha az általa hozott törvény egy államközi szerződést cikkelyez be, vagy előzetes államközi egyezmény felhatalmazásával születik.

Tavaly tavasszal, jóval a magyar–román és magyar–szlovák vita kirobbanása, jóval az EU elmarasztaló országértékelése előtt azt írtam, hogy ha a státustörvény a környező államokkal való előzetes megállapodás alapján jönne létre, ez megnyugtatná szomszédainkat. Megerősítené az alapszerződések üzenetét, mely szerint Magyarország hátsó gondolatok nélkül elfogadta a status quót. Ha viszont – ez akkor már napnál világosabb volt – a törvény egyoldalú aktussal, a környező államok megkérdezése nélkül születik meg, az provokálni fogja a szomszédokat. Az lesz az üzenete, hogy bármi álljon az alapszerződésekben, Magyarország nem törődött bele egykori területeinek elvesztésébe. Az előbbit a nemzetközi jog megengedi, az utóbbit tiltja. A tilalmazott dologra mégis sor került. Ennek köszönhetjük, hogy hazánk 1990 óta először komoly külpolitikai krízisbe sodródott.[18]

A magyar állam válaszút előtt áll. Ha továbbhalad a státustörvény útján, teljesen elszigeteli magát a régión belül, és kockára teszi csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Ha ezt nem akarja, vissza kell térnie az alapszerződések által kijelölt útra.

Ez a magyar liberálisok számára evidencia. A szocialisták számára sem nehéz elfogadni, jóllehet pártjuk megszavazta a státustörvényt, míg az Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozatot élesen támadta – miközben magának a törvénynek újra hűséget fogadott.[19] Én azonban többet állítok. Véleményem szerint az ésszerűen gondolkodó nacionalistáknak ugyanerre a belátásra kell jutniuk. Gondolom, ez nem következik be a választások előtt, s a választások után sem egy csapásra. Idő kell hozzá, hogy a nacionalista jobboldal feldolgozza a státustörvény keserves tapasztalatait. Nem biztos, hogy megteszi. De jó oka van rá, hogy megtegye.

Együttműködés vagy elzárkózás


Az 1989 utáni magyar külpolitikának két szilárd sarktétele van. Aki bármelyikkel nyíltan szembefordul, kiiratkozik a kormányképes politikai tényezők közül. Az első úgy szól, hogy a szovjet világrendszer összeomlása után Magyarország számára nincs más alternatíva, mint csatlakozni a demokratikus államok közösségéhez. Az Európa Tanácsba már felvételt nyertünk, a NATO-ba is beléptünk, mindent meg kell tennünk azért, hogy – a lehető legelőnyösebb feltételekkel – csatlakozzunk az Európai Unióhoz is. A második sarktétel az előbbiből következik. Új szövetségeseink hallani sem akarnak Magyarország határainak módosításáról. A jugoszláviai háborúk kirobbanása előtt ideig-óráig hitegethette magát a jobboldal azzal, hogy a szomszédos államok egy részének felbomlása egy új, átfogó békeszerződés kiindulópontja lehet. 1992 óta ezt senki nem hiheti. Minden magyar kormánynak abból kell kiindulnia, hogy az adott országhatárok kétségbevonhatatlanok.

Hacsak a nemzetközi helyzet gyökeresen nem módosul – akár úgy, hogy megjelenik egy másik, a nyugati demokráciák befolyását ellensúlyozni képes hatalmi központ, akár úgy, hogy az unió bezárja kapuit Magyarország előtt –, Magyarországnak nem lehet olyan kormánya, mely határrevízióról szónokol.

Liberális szemszögből nézve ez a fejlemény kedvező. A liberálisok nem hisznek abban, hogy az immár nyolc évtizede fennálló határok újbóli módosítása megnyugtató rendezéshez vezetne. Közvetlenül az 1920-as békekötés után még volt értelme igazságosabb határok kialakításán gondolkodni. Ezt az esélyt azonban tönkretette, hogy a náci Németország vált a határrevízió motorjává; hogy Magyarország Hitler kezéből kapta vissza elveszett területeinek visszakövetelhető részét; s hogy ez Hitler csatlósává tette a következő háborúban. A liberális álláspont szerint ma, nyolcvan évvel a határok meghúzása után már csak azon az alapon remélhetünk méltányos megoldást a magyar kérdésre, hogy őszintén és komolyan elismerjük a status quót. Ebből pedig nemcsak az következik, hogy lemondunk az elvesztett területek visszacsatolásáról. Nem is csupán az, hogy tudomásul vesszük a szomszédos államok szuverén fennhatóságát e területek fölött. Hanem az is, hogy az ott élő magyarokat nem csupán magyarnak – s ennyiben hozzánk tartozónak – tekintjük, hanem például romániai honpolgárnak – s ennyiben az ottani honpolgárok összességéhez tartozónak – is. Ha pedig így van, akkor a szomszéd államok joghatósága alá került magyarok helyzetét egyetlen módon lehet tartós és igazságos módon rendezni: úgy, hogy a saját hazájukban a honpolgárok közösségének egyenrangú részeseivé válnak.

Ez természetesen magában foglalja, hogy ha úgy kívánják, magyarként válnak az államalkotó közösség egyenrangú részeseivé. Mivel a kisebbség csak külön intézményi és anyagi kedvezmények birtokában kerülhet a többséggel egyenlő induló helyzetbe, ezért az, hogy a többség magyarként fogadja el polgártársaknak a kisebbségi magyarokat, magában kell foglalja a támogató intézmények és juttatások vállalását is. A polgártárssá fogadásnak az sem lehet akadálya, hogy a kisebbség egy tágabb kulturális nemzethez és egy másik országhoz – Magyarországhoz – is kötődik.

Azonban mindeme megszorítások csupán a feltételeket rögzítik, melyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a szomszéd államok magyar polgárai valóban a többséghez tartozó egyének polgártársaivá válhassanak, a célt – a magyarok felzárkózását az állampolgárok közösségébe – nem hatálytalanítják. Ezért a magyar kisebbségek belső összetartozását és a határokon átívelő kötődéseit is oly módon kell óvni és ápolni, hogy ez ne akadálya, hanem elősegítője legyen a másik távlati célnak: annak, hogy a kisebbségi magyarok országukban hazát, a többség tagjaiban polgártársakat találhassanak.

Így fest a magyar kérdés rendezésének liberális elgondolása. Ez az álláspont a többséghez való közeledésben, a szívós bizalomépítésben látja a probléma megoldásának kulcsát.

Tisztában vagyok vele: ezzel az állásponttal nem könnyű érzelmileg azonosulni. A kisebbségi magyarok mai problémái igazságtalan békediktátumokból erednek. A két háború között a kisebbségi magyarság valamennyi szomszéd országban félreszorítandó elem volt, hátrányt szenvedett az élet szinte minden területén. A kommunizmus évtizedeiben módszeres beolvasztási politikának esett áldozatul. A szovjet világrendszer összeomlása után egyfelől roppant lehetőségek nyíltak meg önszerveződése előtt, pártjai politikai tényezővé, több helyütt a kormánykoalíció tagjává váltak – másfelől a kommunizmus eltűnése nyomán keletkezett ideológiai vákuumba majdnem mindenütt benyomult a militáns nacionalizmus, melynek a magyar etnikum lett a természetes céltáblája. Nem csoda, hogy a közeledés politikáját sokan nehezen teszik magukévá. Ők adják a magyar nacionalista gondolkodás természetes közönségét.

A nacionalista jövőképben a kisebbség külön testként szervezi meg magát az államon belül; nem köt szövetségeket a többség szervezeteivel, s kivált nem képviselteti magát semmilyen kormányban; a sérelmekre sorainak szorosabbra zárásával válaszol; nem ott keres magának politikai hazát, ahol él, hanem a virtuális magyar hazába igyekszik visszatalálni. Együttműködés helyett elkülönülés, bezárkózás a magyar kisebbségi közösségbe és a befelé építkező kisebbségi közösség visszaintegrálódása a történelmi magyar nemzetbe – ebben a vízióban gondolkodnak a közeledési politika elutasítói.

A bezárkózás és elkülönülés újratermeli a többség és a kisebbség közti feszültségeket, semmi kétség. De aki a kölcsönös bizalom kiépülését reménytelennek, az együttműködésen alapuló jogszerzést lehetetlennek tartja, az nem okvetlenül fogadja el, hogy az etnikai ellenségeskedés fennmaradása baj volna. Abból indul ki, hogy csak harc hozhat eredményt; a többségi állam csak akkor enged, ha kényszerhelyzetbe kerül. Ehhez pedig vállalni kell a konfrontációt s a vele járó áldozatokat is.

A hivatalos magyar kormánypolitika szintjén a liberális politikának az alapszerződésekkel elindított folyamat felel meg; a nacionalista politikának pedig az egyoldalú aktussal meghozott státustörvény.

Csakhogy a státustörvény még hatályba sem lépett, s máris megbukott.

Kudarca látványosan bizonyítja: a bezárkózás és elkülönülés politikája tarthatatlan – méghozzá nem csupán hosszú távon: egészen rövid távon is az. Az Orbán-kormány tüntetően ignorálta szomszédait, akikkel végül mégis tárgyalni kényszerült. A kapkodva tett engedmények árán talán megvásárolhatja a jóváhagyást a státustörvény névleges fenntartásához. Az így keletkező látszatot kihasználva továbbra is megpróbálhatja elhitetni a magyar közvéleménnyel, hogy az Európai Unió helyesli a törvényt, s csak megveszekedett román és szlovák nacionalisták ágálnak ellene. A törvény hazai és határon túli hívei esetleg abba a hitbe ringathatják magukat, hogy ha itt-ott engedni kellett is, a végső győzelem mégiscsak a magyar kormányé: a lényeg az, hogy a státus megvan, s később újra neki lehet látni a hozzá köthető kedvezmények bővítésének-alakításának.[20] Ám ez súlyos tévedés. A kormánynak talán sikerül feledtetnie megalázó külpolitikai vereségét, ő maga azonban egy percre sem feledkezhet meg róla, hogy az Orbán–Nastase-megállapodástól fogva gúzsba van kötve a keze. Még egyszer nem kísérelheti meg, hogy egyoldalú döntéssel olyan szabályokat alkosson, melyekről a szomszédok alapos okkal állítják, hogy területen kívüli hatályúak. Ha csak moccanni próbál, a román és a szlovák kormány fennhangon tiltakozik, és az Európai Unió nem fog késlekedni az állásfoglalással.

Tarthatatlan a bezárkózás és elkülönülés kísérlete a kisebbségek mindennapi életének szintjén is. Hiába zárkózik be önmagába a kisebbség, életét akkor sem a virtuális magyar hazában fogja élni, hanem a szülőföldjén, többségi szomszédai között. Velük kell elfogadtatnia szervezetei, intézményei létjogosultságát. Őket kell rávennie, hogy nyugodjanak bele a kétnyelvű utcanévtáblák, kétnyelvű hivatalok gyakorlatába. Az ő adógarasaikat kell elnyernie az állami magyar iskolák, főiskolák, egyetemi karok, esetleg egyetemek működtetéséhez. Az állandósult ellenségeskedés légkörében a papíron kivívott engedmények is kiüresednek. Növekszik a kisebbség tagjaira nehezedő asszimilációs nyomás. Ebben a helyzetben – hiába minden erőfeszítés – óhatatlanul tovább folytatódik a „kemény mag” és a „puhuló burok” szétválása; a kisebbség öntudatos része egyre inkább önmagának beszél, a peremeken pedig gyorsul a leolvadás. Ha komolyan gondoljuk, hogy az országhatárok változatlanok maradnak, akkor a bezárkózás politikája nacionalista szempontból is irracionális.

A státustörvényhez vezető politika nem folytatható tovább. Ami megmarad belőle, az a kormány és a „magyarigazolványt” igénylő kevesek – a magyar kisebbségen belüli kisebbség – közötti illúziójáték, a képzelt politikai összetartozás szertartásos felmutatása. Közben a többség és a kisebbség közötti viszony egészen más színtereken fog alakulni, ahová a státusceremóniák nem hatolnak el. Nemcsak a magyar állam érkezett válaszút elé, hanem a magyar nacionalizmus is.

Ha folytatni próbálja a státustörvény kalandját, szembe kell fordulnia az Európai Unióhoz való csatlakozás céljával. A mai világhelyzetben ezt lehetetlen végrehajtani a nacionalista jobboldal egészének kompromittálódása, félreszorulása nélkül. Ha a politikai közép megszólítására ma még képes nacionalisták nem vállalják a marginalizálódást, akkor nekik maguknak is le kell vonniuk a csőd tanulságait.

Amikor a nacionalista jobboldal először 1990-ben, majd 1998-ban kormányra került, egyfelől sok ellenszenves hagyományt felmelegített: kultuszt csinált a Horthy-korszaknak, elővette a magyar neobarokk áporodott díszleteit és jelmezeit, és ami a legnagyobb baj, sem érzelmileg, sem politikailag nem határolódott el a szélsőséges – irredenta és antiszemita – nacionalizmustól. Így hát a státustörvény kalandja nem volt véletlen. De másfelől a jobboldal tanult is 1989 óta. Megtanulta, hogy a demokratikus államok közössége nem tűri a határrevízió nyílt emlegetését, viszont sikerrel mozgósítható a kisebbségvédelem célkitűzése mellett. Megtanulta, hogy a határon túli magyarok ügyét az egyéni és kollektív jogok fogalmaiban célszerű előadni. Elindult azon az úton, melynek a végén a közeledés és együttműködés szomszédsági politikája van. A liberálisok véleményem szerint helyesen teszik, ha meglátják és értékelik ezt a haladást, akkor is, ha közben rámutatnak – ez a dolguk – a felemásságokra és visszaesésekre.[21]

A státustörvény kalandja a legsúlyosabb a visszaesések sorában. De nagy tévedés volna feltételezni, hogy az Orbán-kormánynak az EU provokálása volt a célja. Ha kész lett volna vállalni az összeütközést az unióval, akár a külhoni magyar állampolgárság intézményét is törvénybe foglalhatta volna; tudjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége ezt követelte tőle. A kormány azonban elzárkózott ettől, s helyette a jóval kevesebbet jelentő „magyarigazolványt” adta. Abban a hiszemben helyettesítette be a külhoni magyar állampolgárságot a „magyarigazolványhoz” társított státussal, hogy olyan megoldást talált, mely kielégíti saját konstituenciáját, és közben a nemzetközi jog követelményeinek is megfelel.

Helyesen érzékelte, hogy a jövő a nemzeti szuverenitást korlátozó és keresztező jogintézményeké. Azonban súlyosan tévedett, amikor azt hitte, hogy az új világrendben a szomszéd államok joghatóságát átfedő státus létrehozása magyar belügy lehet.

Képes lesz-e korrigálni tévedését? Egyelőre makacsul megy tovább az elszigetelődés útján. Amikor ezt írom, Magyarország már a visegrádi négyek közt is magára maradt. A státustörvény kalandja a szélsőjobb kormányképtelen álláspontja felé tolja a kormányra jutott jobboldalt. A magyar állampolgárok közösségének és a tágabb magyar közösségnek azonban nem az az érdeke, hogy a jobboldal hosszú időre kizárja magát a kormányzás lehetőségéből. A magyar nemzeti érdek az, hogy a kormányok váltsák egymást, az állam pedig kormányról kormányra szilárdan kövesse az alapszerződések politikáját.

Mi a teendő?


A legfontosabb tennivalók ezek után már röviden összefoglalhatók. A státustörvényt alaposan át kell dolgozni. Az Európai Unió jogfelfogása szerint minden etnikai alapú megkülönböztetés diszkriminatív és ezért tilos, kivéve, ha arra szolgál, hogy segítse a kedvezményezett csoportot nyelvének és kultúrájának ápolásában, anyanyelvi művelődésében és abban, hogy az anyaországgal kapcsolatot tartson. Ezért a törvényből törölni kell azokat a kiváltságokat, melyek nem ilyen célokat szolgálnak. Ha ez megtörtént, akkor természetesen értelmüket vesztik az Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat azon megállapításai, melyek a munkavállalási és egészségügyi kedvezményekre való jogosultságot minden román állampolgárra kiterjesztik, s melyek annyi nemtelen huzavona tárgyát képezik azóta is.

Mihelyt leszűkítették a jogosultságokat azokra, melyekben a környező államok magyar polgárai magyarként – nem munkavállalóként, betegként, ellátásra szorulóként – érdekeltek, magától elesik a kérdés, hogyan lehet igazolni, hogy a kérelmező magyar. Ez a kérdés attól olyan zavaró, hogy bármilyen kritériumegyüttest állítson föl a törvény a magyar mivolt ellenőrzésére, mindenképpen szembekerül a szabad identitásválasztás elvével.[22] Ha azonban a „magyarigazolvány” birtoklása csak olyan kedvezményekre jogosít fel, melyek igénybevétele kizárólag a magyar nyelv gyakorlásában, a magyar nyelvű oktatásban és a magyar kultúra elsajátításában érdekelt emberek számára jelent előnyt, akkor szükségtelen ellenőrizni, hogy magyar-e a kérelmező. Ily módon elesik két további nehézség is. Feleslegessé válik a „magyar hozzátartozói igazolvány”, mely ellen a román kormány hevesen tiltakozott. És funkciójukat vesztik az úgynevezett ajánló szervezetek, melyekről a végrehajtási rendeletnek szintén meg kellett feledkeznie. Csupán a kérelmező személyazonosságát és a kérelemben foglalt adatokat kell hitelesíteni, ezt azonban bármely magyarul tudó közjegyző elvégezheti.

El kell oszlatni a preambulumban szereplő kétértelműséget is. Vagy törölni kell az „egységes magyar nemzet”-re tett utalást, vagy be kell helyettesíteni a „magyar kulturális nemzet” fordulatával.

A hatályos törvényszöveg preambuluma külön megemlíti a Magyar Állandó Értekezletet mint a jogalkotás kezdeményezőjét. Csak annál feltűnőbb, hogy azon államok kormányai, melyeknek szuverén joghatósága alá tartozó ügyekben dönt a törvény, nem szerepelnek az előkészítésben részes tényezők között. Ezt a hiányt is pótolni kell. Magában a törvényben kell kimondani, hogy módosított szövegét az érintett kormányok előzetes egyetértése alapján terjeszti a kormány az Országgyűlés elé.

A krízis lezárásaképpen átfogó tárgyalást kell kezdeményezni a szomszéd államokkal – mindenekelőtt Romániával és Szlovákiával – kötött alapszerződésekről. Meg kell erősíteni az egyetértést a szerződések szellemével, lehetőleg új, kiegészítő jegyzőkönyvet csatolva az eredeti megállapodáshoz, mely újra rendezi az együttműködés elveit, semmit vissza nem véve abból, ami az eredeti szerződésben már benne van, viszont hozzátéve azt, ami a státustörvényből túléli a konfrontációt.

Mi jönne ezután? A részletek tárgyalása szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Egy általános taktikai szempontot azonban megfontolásra javasolnék. Egyszer – a kollektív kisebbségi jogokról írva – már előterjesztettem ezt a gondolatot. 1996-ban terjedelmes tanulmányt szenteltem annak a tézisnek, mely szerint a liberalizmus egyénközpontú szemléletével nem ellentétes a kollektív jogok elfogadása. A kisebbségi helyzetben élő egyéneknek, így szólt az érvelés, vannak olyan érdekei, melyek megérdemlik, hogy az állam jogokkal védje őket, de a védelmükre szolgáló jogokat nem mindig lehet magukhoz az egyénekhez telepíteni. Ezért azt javasoltam, hogy a liberálisok vegyék fel politikai gondolatkincsükbe a kollektív kisebbségi jogok eszméjét. De azt is hozzátettem, hogy a kisebbségi helyzet javítását nem lehet a kollektív jogokon kezdeni, mert ezek elismerése mindenütt különleges nehézséget okoz a többség számára. Előbb azokat a jogokat célszerű követelni, melyeket a többség – vagy legalább annak a szabadság és egyenlőség ideálja iránt fogékony része – viszonylag könnyen magáévá tesz, és ezek a klasszikus egyéni jogok. Csak amikor ezek begyakorlása megfelelően előkészítette a talajt, csak akkor helyes a kollektív jogok követelésével előállni.[23]

Hasonló taktikai megfontolás szól amellett, hogy a magyar állam a kisebbségi magyarok támogatásában a fordított sorrendet kövesse. Könnyebb elfogadtatni szomszédainkkal, hogy a magyar kisebbségi szervezeteknek és intézményeknek juttatunk – nem jogként igényelhető – támogatást, mint hogy a magyar ajkú állampolgárok egyénenként válnak magyar állami juttatások jogosultjaivá. A mindenkori magyar kormány még nagyon sokat tehet a kisebbségi magyarokért, mielőtt komolyan fölmerülne az egyének alanyi jogon való támogatásának szükségessége.[24] A bizalom is meg kell szilárduljon, messzire kell jusson az együttműködés Magyarország és szomszédai közt, mielőtt fontolóra vehetnénk, nincs-e itt az ideje a státustörvény továbbfejlesztésének.

A státustörvénnyel nemcsak az a baj, hogy egyoldalú aktussal született; ha az Orbán-kormány államközi szerződéseket kezdeményezett volna a határon túli magyar státus megteremtésére, kezdeményezése akkor is túl korán jött volna. Ha már az Országgyűlés elfogadta, s ezzel jogot és jogosultságokat teremtett, visszavonása nem tartozik az ésszerű célok közé. De tudnunk kell, hogy miután hozzáigazították az európai joghoz és a szomszéd államok jogos érdekeihez, hosszú-hosszú ideig nem lehet újra elővenni.

Jegyzetek


[1] L. Commission of the European Communities: „2001 Regular Report on Hungary's Progress Towards Accession”. Brussels 13.11.2001. SEC (2001) 1748.

[2] Bauer Tamás több kitűnő cikkben mutatott rá, milyen súlyos politikai árat fizetett Magyarország azért, hogy a törvény módosítását presztízsokokból elhalasszák. L. „Az Orbán-Nastase-paktum”, Magyar Hírlap, 2002. január 4.; valamint „A státustörvény: kisebbségvédelem helyett »nemzetpolitika«„, ez utóbbi tanulmány, mely a Kisebbség c. erdélyi magyar folyóiratban vár megjelenésre, sok mindennel segítette saját álláspontom végiggondolását.

[3] A jelenlegi jogi helyzet képtelen és hazug voltáról l. Nagy Boldizsár: „A szándék-buborék”. Élet és Irodalom, 2002. január 25.

[4] Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára, 2002. február 17-i sajtótájékoztatóján.

[5] Ausztria kivételével valamennyi szomszéd állam magyar ajkú polgárai. Az osztrák állampolgárságú magyarokat az Európai Unió szabályaira való tekintettel kellett kihagyni a kedvezményezettek köréből: a törvény ugyanis olyan juttatásokat is kilátásba helyez, melyeket az unióban nem lehet etnikai megkülönböztetés alapján osztogatni.

[6] A törvény „magyar hozzátartozói igazolvány” kiállításáról is rendelkezik, a „magyarigazolvány” birtokosának nem magyar nemzetiségű hozzátartozója számára. Az Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat szerint ezt a kiterjesztést Romániára nem alkalmazzák, ami kérdésessé teszi jövőjét a többi ország vonatkozásában is.

[7] L. a 31/1990., 26/1993., 43/1995., 44/1995., 56/1995. sz. alkotmánybírósági határozatokat.

[8] Az individualizmus nem azonos sem azzal a vélekedéssel, hogy az egyénnek csak a saját személyes javával kell törődnie (egoizmus), sem azzal, mely szerint az egyének akkor élnek jó életet, ha nem tartoznak közösséghez (atomizmus). Az individualizmus a kollektivizmus tagadása: tézise úgy szól, hogy önmagában csak az egyének boldogulása jó – a közösségek gyarapodása csak akkor értékes dolog, ha ezáltal a tagjaik mint egyének jobb életet élnek.

[9] „Bukarestben egyelőre nem kommentálják Orbán Viktor válaszlevelét”. Magyar Hírlap 2001. november 30. (Nem szó szerinti idézet.)

[10] Kossuth rádió, Reggeli Krónika, 2002. január 9.

[11] Németh Zsolt: „Bontsuk le a nemzetet megosztó korlátokat.” Magyar Nemzet, 2001. január 4.

[12] L. A Magyar Köztársaság Kormányának és Románia Kormányának egyetértési nyilatkozata, 10. pont. 2001. december 22.

[13] „[J]ogi értelemben . Magyarország kizárólagos belügye, hogy Magyarország területén, bárki számára, milyen kedvezményeket nyújt.” Németh Zsolt külügyi államtitkár interpellációra adott válasza az Országgyűlés 2002. február 19-i ülésén.

[14] Lásd „A szülőföldön nyújtható oktatási támogatás” c. alfejezetet.

[15] Lásd „A »Magyar igazolvány« és »Magyar hozzátartozói igazolvány«„ c. alfejezetet.

[16] L. a Velencei Bizottság jelentését: Report on the Preferential Treatment of National Minorities by their Kin-State, adopted by the European Commission for Democracy Through Law at its 48th Plenary Meeting. Velence 2001. október 19-20. A jelentés egyértelműen kimondja, hogy a kisebbség tagjainak mint egyéneknek jogosultságokkal való felruházása, valamint az igazolvány kiállítása az érintett államok előzetes jóváhagyását kívánta volna meg. Nem beszél az adatgyűjtésről, melyet Adrian Nastase román miniszterelnök Orbán Viktorhoz intézett, 2001. november 23-i levele tett szóvá (MTI, 2001. november 24.).

[17] Kivéve azokat a szélsőséges helyzeteket, amikor az állam a saját területén tömegesen és durván megsérti az emberi jogokat, népirtásba vagy etnikai tisztogatásba kezd, vagy amikor más államok biztonságát fenyegeti, végül, amikor összeomlik, illetve más módon képtelenné válik arra, hogy polgárainak életét és biztonságát megóvja. A nemzetközi jog ilyenkor is megköveteli, hogy a beavatkozásra az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása alapján kerüljön sor.

[18] L. Kis János: Liberalizmus Magyarországon II. Élet és Irodalom, 2001. március 23. Ezt a megállapítást maradéktalanul érvényesnek tartom. Megjegyzem azonban, hogy cikkem olyan vélekedéseket is megfogalmazott, melyeket ma tévesnek vagy pontatlannak gondolok. Azt írtam például, hogy a törvény nem teremt státust – ez nem így van. Nem fogalmaztam kellő körültekintéssel a státusteremtés célját illetően; elmulasztottam külön hangsúlyozni, hogy a státus létrehozása, a magyar állam és a határon túli magyarok közti közjogi kapocs megalkotása nem lehet öncél, csak eszköz egyéb – más úton el nem érhető – célok szolgálatában.

[19] Az MSZP köztudomásúlag a nyilatkozatnak azt a pontját vette tűz alá, mely szerint nemcsak a romániai magyarok vállalhatnak korlátozás nélkül háromhavi idénymunkát Magyarországon, hanem ezt a kedvezményt etnikai megkülönböztetés nélkül minden román állampolgárra kiterjesztik. Ugyanakkor leszögezte, hogy magával a törvénnyel nincs problémája. Ez azonban nehezen tartható álláspont. Orbán azért engedett a munkavállalás kérdésében, mert az Európa Tanács Demokrácia a Jog Által elnevezésű bizottsága (a Velencei Bizottság) diszkriminatívnak minősítette az etnikai alapú megkülönböztetést minden olyan kedvezmény ügyében – így a munkavállalási kedvezmények ügyében is –, mely nem közvetlenül a kisebbség nyelvének, kultúrájának, az anyaországgal való kapcsolatának ápolását szolgálja, s ezt a minősítést az Európai Unió országjelentése is átvette. Nem lehet egyszerre elutasítani a román kormánynak tett engedményt, kitartani a státustörvény mellett, és helyeselni az EU álláspontját: ha az MSZP nem változtat a magatartásán, az EU-val kerül szembe. L. Bauer Tamás: „Kelletlen kérdés az MSZP-hez”, Magyar Hírlap, 2002. január 17.

[20] L. Orbán Krisztián: „Aki mer, az nyer”. Magyar Nemzet, 2001. december 26.; Tihanyi Örs: „Medgyessy és a szülőföld”. Magyar Nemzet, 2002. január 14.; Csekő Árpád: „Státustörvény, az alapkő”. Magyar Hírlap, 2002. február 7.

[21] Áttekintettem a magyar politikai nacionalizmus fejlődését „Nation-Building and Beyond” c. esszémben, mely a Can Liberal Pluralism Be Exported? Western Political Theory and Ethnic Relations in Eastern Europe c. kötetben jelent meg, szerk. Will Kymlicka és Magda Opalski, Oxford University Press 2002. Az írás 2000-ben keletkezett, és a státustörvény ügyét még nem érinti. Magyarul a Beszélő 2002. áprilisi számában fog napvilágot látni.

[22] L. Öllős László: „Hová tartozhatunk?” Fudamentum, 2000/3. sz.

[23] Kis János: „Túl a nemzetállamon”, I–II. Beszélő, 1996. március, 1996. április. E tanulmány továbbgondolt változata Az állam semlegessége c. kötetemben jelent meg. Budapest: Atlantisz 1997.

[24] Tamás Gáspár Miklós írja, és igaza van, hogy amit a magyar kormánynak ma elsősorban adnia kellene, azt nem szükséges (legtöbbször nem is lehet) közvetlenül egyénekhez juttatni.
L. „A magyar külpolitika csődje” c. cikkét, Népszabadság, 2001. június 30.

• Játéktér [8]