Az EU-tagság a rendszerváltás óta a magyar kormányok kiemelt célja volt és maradt. Horn Gyula NATO-tagságot sürgető felvetését 1990 januárjában még a Németh-kormány külügyminisztereként tette meg, ami a geopolitikai korlátok leomlását jelezte. Antall József kormányának egyik első kezdeményezése az európai megállapodásnak is nevezett társulási egyezmény megkötése volt 1991 végén, még a maastrichti szerződést megelőzően. Ekkortájt a kilencvenes évek közepére várták a teljes jogú EU-tagságot, és később időnként úgy tűnt, hogy az unió „mindig” épp ötévnyire van tőlünk. Mára azonban közel egyetértés van a hazai és a nemzetközi elemzők között a tekintetben, hogy 2004-ben, vagyis két év múlva, Magyarország az EU keleti bővítésének első körében a szervezet tagja lesz. Erre utal, hogy a 31 fejezetre osztott európai uniós joganyag átvételének feltételeiről 23 fejezet esetében már 2001 végéig sikerült megegyezni. Ezek között nagy jelentőségű kérdések szerepelnek, a monetáris uniótól a belbiztonsági együttműködésig terjedően. A megoldatlan kérdések túlnyomó része az EU hatáskörében kialakítandó állásponttól függ, de ezekben sincsenek megoldhatatlan, áthidalhatatlan ellentétek. Végül, de nem utolsósorban, az uniós polgárok körében végzett közvélemény-kutatások szerint Magyarország minden EU-államban élvezi a lakosok többségének rokonszenvét. Vagyis számíthatunk arra, hogy a tárgyalások sikeres lezárása esetén a tagállamok törvényhozása nem támaszt mesterséges akadályokat, hanem ratifikálni fogja a csatlakozási egyezményünket.
A célegyenesbe fordulván egy sor kérdés egész másként merül fel, mint korábban, amikor az uniós csatlakozás még a jövő zenéje volt. Míg korábban az volt a fő kérdés, hogy miként lehet a köztes időszakot túlélni és a tagsággal járó emelt szintű követelmények alól legalább időlegesen fölmentést nyerni, mára a helyzet megváltozott. Kevesebb az illúzió, ahogy ez egy házassági szerződés megkötése idején természetes, viszont minden konkrét kötelezettségvállalás nagyobb súllyal esik latba, mert visszatáncolni ezután már (súlyos következmények nélkül) nem lehet, ráadásul ezek a kötelezettségvállalások határozzák majd meg az együttélés minőségét. Fontos annak belátása is, hogy a házasság még nem köttetett meg, és nincs semmilyen elháríthatatlan végzet, ami bekövetkeztét sorsszerűvé tenné. A szélsőjobboldali pártok térnyerése Olaszországtól Hollandiáig, a helyi választásokon Angliától Németországig és a békés Dániáig arra utal, hogy a játszma még nem lefutott. Sőt, az sem lehet igazán kérdéses, hogy az első bővítési kört – a NATO-hoz hasonlóan – csak jelentős időbeli késéssel követi majd (ha követi) a második kör, vagyis felelős kormányzat aligha követheti most a „kössünk inkább jobb szerződést, mint gyorsat” célkitűzését.
A következőkben ezért – áttekintő jelleggel – három kérdéskört vizsgálunk meg, amelyekkel kapcsolatos következtetéseink meghatározzák majd azt is, mit gondoljunk az EU-val kötendő „házassági szerződésről”. Elsőként a még lezáratlan tárgyalási kérdések némelyikét vizsgáljuk meg. Másodikként számba vesszük a magyar félre maradt „házi feladatokat”, mindenekelőtt a gazdaságpolitika területén, és főképp az euró bevezetésére való érettség tekintetében. Végül választ kell találnunk arra, hogy miért kell vagy érdemes az EU tagjává válni akkor, amikor a kevésbé fejlett tagállamok fölzárkóztatásának célja, és általában a szolidaritás eszméje, egyre kisebb mértékben hatja át azon országok választópolgárainak gondolkodását, amelyek az uniós számlát végső fokon – nettó befizetőként – állják. Vagyis el kell gondolkodni azon, hogy ha az EU esetleg mégsem az a jól tejelő fejőstehén, mint aminek az elmúlt években elképzeltük, s esetleg mégsem jut Magyarországnak másfél-hárommilliárd euró évi nettó átutalás, akkor miért érdemes – ha egyáltalán érdemes – az uniós tagsággal járó sokféle gazdasági, jogi és politikai kötöttséget fölvállalni.
Nyitott kérdések
Az Európai Unió – először a 2000. decemberi nizzai csúcson közvetve, majd 2001 júniusában a göteborgi csúcson nyíltan – meghatározta az elsőkörös tagjelöltek csatlakozásának határidejét, amit az utóbbiak már a kilencvenes évek eleje óta sürgettek. A határidő – 2004 – kitűzésének mindenképp van jelentősége, leginkább a bürokrácia orientálása szempontjából. Mint minden elfoglalt ember, a közigazgatás dolgozója is csak azt a feladatot tekinti konkrétan elvégzendőnek, amihez határidőt is szabnak, hisz a megoldandó kérdések száma végtelen, a világ összes nehézségére senki sem tud megoldást.
Különösen a legutóbbi, az északi bővítési forduló tapasztalataiból lehet azt a fölismerést nyerni, hogy a – politikailag, önkényesen megszabott – határidők szorítása jótékony hatású lehet a szakpolitikai tárgyalások menetére. Miközben az egyes részterületek szakértői – szereposztásukból is adódóan – hajlamosak arra, hogy a fától ne lássák az erdőt, az összfolyamatért felelős politika az utolsó pillanatban mégis érzékeli az elakadás veszélyét, felméri az ebből adódó botrány súlyát, és kiizzadja az áthidaló megoldásokat. Svédország például fönntarthatta abszurd alkoholforgalmazási szokásait, Ausztria az egységes piac szabályai dacára korlátozhatja az éjszakai kamionforgalmat, vagy Finnország közösségi pénzeket kaphat a sarkköri epertermesztés és rénszarvastenyésztés föllendítésére. Igen, ezek bizonyos szempontból „elvtelen kompromisszumok” voltak, de lehetővé tették, hogy 1995-től három semleges állammal bővüljön az EU, egyebek közt azt demonstrálva, hogy a hidegháborúnak és a befolyási övezetek korszakának vége, senkinek sincs vétójoga a független államok nemzetközi lépéseivel kapcsolatban.
Ezért a 2004-es határidő kitűzését kitörő örömmel fogadta a tagjelölt országok közvéleménye, és a fentiek miatt némi joggal. Ugyanakkor kevés szó esett arról, hogy a határidő kitűzését az EU motorjának számító német és francia kormány ellenezte. Arról sem esett sok szó, hogy bár egyre nagyobb elfogadottságra tett szert a francia külügyminiszter tízes bővítésről szóló gondolatkísérlete (Big Bang), az 1999-ben kialakított pénzügyi kereteket nem változtatták meg. Ez pedig csak öt-hat, nem nagy ország felvételére elégséges, föltéve, hogy ezek az agrártámogatások csak egy részét kapják meg. Végül, de nem utolsósorban, az ír népszavazás 2001 márciusában elutasította a nagycsoportos bővítést intézményi oldalról megalapozni hivatott Nizzai Szerződést, így jogilag se lehet ötnél több országot a mai föltételek mellett befogadni.
Gyakorlatilag természetesen „szinte mindenre” van megoldás az EU-ban. Például az íreket – 2002 novemberében – új népszavazásra hívják, miután az EU ma még legkisebb tagállamát a többiek Göteborgban megdorgálták. Ha esetleg ismét elutasítanák a Nizzai Szerződést, akkor mód van arra, hogy a kétoldalú csatlakozási jegyzőkönyveket – illetve azok jóváhagyásakor az EU-szerződést – úgy alakítsák, hogy azok „leképezzék” a nizzai megoldásokat. Szó sincs tehát arról, hogy az írek megtorpedózhatnák a keleti bővítést.
Az azonban kétségtelen, hogy miközben az uniós politika már az 1999-es helsinki csúcs óta a nagycsoportos bővítést helyezi előtérbe, ennek pénzügyi fedezetéről egyszerűen nem gondoskodtak. Viszonylag kézenfekvő megoldás lenne a kohéziós alapok megszüntetése, hiszen ezeket 1992-ben arra a célra hozták létre, hogy a négy leggyengébb tag, Spanyolország, Írország, Görögország és Portugália egységes valutához történő csatlakozását elősegítse. Tekintettel arra, hogy 2001 júniusában már mind a négy állam beléphetett az euróövezetbe, ezt a keretet – évi 14 milliárd eurót – akár át is lehetne csoportosítani a keleti bővítésre. Ez megkétszerezné a ma érvényes előirányzatokat, és bizonyos eljárási ésszerűsítések mellett adóemelés nélkül finanszírozhatna egy tíz tagállammal való keleti bővítést.
Ez a lehetőség azonban merőben elvi jellegű. Először is a kohéziós országok már csak azért is foggal-körömmel ragaszkodnak a „jussuknak” tekintett támogatáshoz, mert kötetlenebbül tudják fölhasználni, mint a strukturális alapokból származó összegeket. Másodszor emiatt a tagjelöltek sem támogatják ezeknek az idejétmúlt alapoknak a megszüntetését. Harmadszor az EU Bizottság 2002. január végi finanszírozási irányelv-javaslata világossá tette, hogy az EU 13-14 milliárd eurós évi kiadással kívánja megúszni a keleti bővítést. Erre mondhatjuk, hogy „pedig áldozhatnának ránk többet”, sőt ehhez történelmi érveket is fölsorakoztathatunk, csak éppen ettől aligha nő az esélyünk arra, hogy tényleg többet áldozzanak ránk. S bizony nem vetik föl túl gyakran (Hegedűs, 2002), hogy a – még – nem tagoknak semmi sem „jár”, valamint azt sem, hogy a mai járandóságok nem merítik ki az uniós tagság előnyeit. Ezért az a kuruckodás, amelyet mindkét nagy politikai párt képviselőitől hallhatunk, nem célravezető.
Minél reálisabbnak tekintjük a tízes bővülés ideáját, és minél komolyabban vesszük a 2004-es bővítési dátumot, annál kevésbé védhetőek a mai támogatások mechanikus kiterjesztésével számoló felvetések. Ugyanis nagyfokú alulinformáltság szükséges ahhoz, hogy az EU-témában megszólalásra vállalkozzék valaki, aki nem tud arról, hogy a német kancellár és külügyminisztere szinte hetente jelenti ki: a maguk részéről a volt keletnémet tartományok fölzárkóztatásával veszik ki a részüket a rendszerváltó országok megsegítéséből, az átalakulás jelentős szociális terheinek viseléséből. Az angol kormányfő számtalanszor kikelt a közösségi hatáskörök (lásd alább) és pénzalapok növelése ellen. Hasonlóképpen a spanyol kormányfő is igyekezett határt szabni a központosító törekvéseknek, a barcelonai csúcson például a napirend tudatos korlátozásával, a távlatosabb reformtervezetek kiszorításával érvényesítve a maga pragmatikus álláspontját (Financial Times, 2002. március 15.). José Maria Aznar többször kifejtette, hogy a spanyolok nemcsak a nekik eddig jutott közösségi összegeket, hanem Spanyolországnak a közös alapokból történő részesedését is érinthetetlen vívmánynak tekintik. Ebben megerősítést nyert a Berlusconi-kormánytól is.
Tehát miközben a nettó haszonélvezők nem hajlandók semmiről lemondani, a nettó befizetők (köztük Svédország és embargóval sújtása után Ausztria) semmiképp sem támogatják a közös alapok föltöltését. Következésképp csak az a biztos, hogy nem lehet a mai juttatásokat alapul véve a magyar járandóságot kiszámítani. Így pedig a helyzet súlyos félreértésére utal az a nézet (Boros, 2002), amely az új magyar kormány EU-befolyását máris oly meghatározónak véli, hogy forintra kiszámíthatónak tartja az általa okozott „kárt”. Ez nyilván csak abban – az előzőek alapján hipotetikusnak sem tekinthető – szélső esetben lenne így, ha lenne valaki, aki a mai előírások változatlanul hagyása esetén számított „járandóságokat” előteremtené (a közös kasszába történő befizetés révén). E nélkül csak a katonaviseltek által ismert „járni jár fiam, de nincs” esete állhat fönn.
Ezzel összhangban mutatták ki szakmai elemzések (Kovács T., 2002), hogy az EU-ban sem szakmai, sem politikai alapon nem készült még egyetlen olyan elemzés sem, amelyik az uniós gazdák mai jogosítványainak kiterjesztésével képzelné el a keleti kibővítést, nem pedig a SAPARD és ISPA programok folytatásával, a vidékfejlesztés előtérbe helyezésével és a termelésbővítés korlátok között tartásával. Ehhez képest a 2002. januári bizottsági tervezet még engedményt is tesz a nemzeti költségvetésből folyósítható összegek és az adminisztrációs igény terén. Igaz, a magyar költségvetés esetében nehéz lenne megmondani, milyen más célok – hajléktalan-ellátás, tűz- és árvízvédelem, oktatás – rovására teremthetnénk elő akkora összegeket, amelyek a mai uniós támogatási szintig pótolnák a magyar gazdák el sem veszített (mert sosem élvezett) jövedelmét. Sőt az elvileg nagyobb mértékben lehívható strukturális alapok gyakorlati fölhasználási korlátait észlelve egyre hihetőbbnek tűnnek azok a számítások, amelyek a 2004-2006 közti időszakra Magyarország nettó befizetői pozícióját valószínűsítik.
Erre persze fölhorkanhatunk: hát idáig jutottunk? Hát ennyire nem tudunk „emelt fővel bevonulni” Európa nemzetei közé? Mielőtt azonban magukkal ragadnának az érzelmek, érdemes azt is megkérdezni: Anglia vagy Svédország miért tagja az uniónak, ha – nettó be- és kifizetéseinek egyenlegét nézve – évek óta „ráfizet a boltra”? Nem lehet, hogy az EU-tagság előnyeit és hátrányait egész másképp lehet csak mérni?
Az például aligha kérdéses, hogy a vidékfejlesztés – mint a földműveléstől elkülönült, a helyi megélhetést és az életminőség javítását előmozdító tevékenység – nem minősíthető minden további nélkül hazafiatlannak, hiszen a nemzeti érzés és mondjuk az állattenyésztésből való megélés között csak kevesen tudnak függvényszerű és minden mást kizáró kapcsolatot megállapítani. Így tehát ha az uniós fejlesztéspolitikában a terület- és környezetvédelem szerepe növekszik meg, akkor ez aligha veszélyezteti a magyar nemzet egészének érdekeit, bár lehet, hogy kevesebb búza, tej vagy marhahús előállítására ad alkalmat (és főleg fedezetet).
Hasonlóképpen erőteljes félreértésnek tűnik, hogy a magyar közigazgatásban és a közbeszédben a „strukturális alapból járó (jutó) összegek” kifejezéssel szoktak élni. Ezek a pénzek többnyire pályázati úton elnyerhető összegek, melyekhez akár 50 százalékos társfinanszírozásra és további magánforrások bevonására van szükség. Az unió területfejlesztési politikájának kialakuló változása (Bat–Terranova, 2001) során háttérbe szorul az elmaradott térségek lakóinak alanyi jogon járó segélyezése, és megerősödik a versenyképesség kialakítását szolgáló iparpolitikai és modernizációs szemlélet. Ez az önkormányzatok erősödő szerepvállalását követeli meg a vállalkozási szférában, ellenkező esetben egyszerűen nem jutnak hozzá a papíron nekik szánt összegekhez. A megelőző évtizedek tapasztalatai, a különböző világbanki és vállalkozásfejlesztési hitelek alacsony fokú kihasználása arra utal, hogy a pénz elnyerése sok esetben a végpontja, és nem a kezdete, az ehhez szükséges szervezeti és mentalitásbeli megújulásnak.
Nyilván az önkormányzatok vállalkozásbarát vagy -ellenes alapállása jelenik meg a szabad földforgalommal kapcsolatos felfogásukban is. Az EU agrárpolitikáját ismertető művek (Grant, 1997) kiemelik, hogy a nyugat-európai agrárszegénység leküzdésében igen nagy szerepe volt a mezőgazdaságba irányuló tőkebefektetéseknek. Ugyanakkor a földforgalom korlátozása irracionális gazdálkodási struktúrát szült, amennyiben az új belépők ellehetetlenültek, a korábbi – mára elöregedett – agrárvállalkozók viszont járadékjövedelmeket húztak. Minél elképzelhetetlenebb, hogy a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) új, dohai fordulója is érintetlenül hagyja az agrárpiacok védelmét, annál valószínűbb, hogy az EU-ban tovább halad a liberalizálás, és csökken az ágazatközi jövedelem-újraelosztás népszerűsége. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a magyar gazdák biztosan nem számíthatnak az eddigi nyugat-európai gyakorlat folytatására. Az árak egyre kevésbé fognak jövedelempótló célokat szolgálni.
Fölmerül, hogy kinek az érdekét szolgálja akkor a szabad földforgalom – és ennek révén az ágazatba történő tőkeberuházások – korlátozása? Azokét bizonyára nem, akik az átalakulás első 10-12 évében a föld magántulajdonosaivá váltak, illetve akik élethivatásszerűen a mezőgazdálkodásból szereznek jövedelmet. Akár meg kívánják tartani földjüket, akár öregkori megélhetésüket kívánják rajta keresztül biztosítani, őket sújtja a tőkeszegénység, a jövedelemtermelő képesség hiánya, és így az alacsony földárakat mesterségesen fönntartó korlátozások sora. Minél alacsonyabb a föld ára, és minél korlátozottabb forgalma, annál kevésbé képes jelzáloghitel révén az önerős fejlesztésre, a másokkal történő társulásra, a versenyképes üzemméret elérésére.
Ilyen szempontból vizsgálva a lengyel kormány sokat idézett „győzelme”, aminek révén 12 évre korlátozhatja a külföldi tulajdon megjelenését az uniós csatlakozás után, az amúgy is fölöttébb elmaradott lengyel kisbirtokosi mezőgazdaság gondjainak prolongálásával egyenértékű. Hiszen ha az elmúlt 12 évben nem indult meg – sem állami, sem magánforrásból – a nagyarányú tőkebeáramlás, akkor kérdéses, hogy miként és főleg milyen áron lehet majd meghaladni az elmaradottság hibás köreit. A status quo őrzői, így a Lengyel Családok Pártja, amelynek plakátján Lengyelország védőszentjeit kérik arra, óvja meg őket az EU-tól, bizony következetes álláspontot képviselnek, amikor elutasítják az EU-t a maga gyökeresen átalakuló, világgazdaságra nyitott mezőgazdasági és területfejlesztési politikájával és az ezt szolgáló újításokkal egyetemben.
És ezzel eljutottunk két, döntő jelentőségű nyitott kérdésig. Az egyik az, hogy mit gondoljunk a tőkeberuházásokról. A másik pedig az, hogy miként vélekedjünk magáról az unióról.
A tőkeberuházások kérdésében az Orbán-kormány kétlelkű volt és maradt végig. Egyfelől populista gazdaságpolitikát hirdetett, melynek csúcspontját jelentette a „szocialistákkal a nemzetközi finánctőke alakít kormányt” jelszava a két forduló között. Másfelől azonban – különösen a 2001 közepéig terjedő időszakban – egy fölöttébb pragmatikus, a nemzetgazdasági egyensúly kérdéseire érzékeny gyakorlati vonalvezetés volt megfigyelhető.
Egyfelől a kormány sokféle módon beavatkozott a gazdálkodásba: ármegkötésekkel, engedélyek visszavonásával, lélektani ráhatással. Másfelől a miniszterelnök a legnagyobb vállalatok szövetségében kiemelt udvariassággal szólt a nemzetközi befektetők pótolhatatlan voltáról. Igaz, ezt követően a fogyasztást ösztönző – azaz nem beruházáspárti – irányt vett. Mi több, a Ferihegyi reptér villámháborús államosításával erőteljesen megrengette a külföldi nagybefektetők bizalmát.
Minél kevésbé bírja egy kormány a befektetők bizalmát, annál nagyvonalúbb kedvezményekkel kénytelen pótolni azt, amit rendezett viszonyok között – bizalmi alapon – úgyse vár el senki. A nagybefektetőknek adott adókedvezmények a kilencvenes évek elején az átalakulással kapcsolatos általános bizalmatlanságot voltak hivatottak ellentételezni. Gazdasági megalapozottságuk akkor is kérdéses volt, de az adott légkörben valószínűleg a kisebb rossznak számítottak, egyfajta előteljesítésként voltak értelmezhetők.
Magyarország 1996. évi OECD-csatlakozásával az ország az elismert piacgazdaságok közé került. Ezért ekkortól jogosnak tűnt az, hogy kövessük azt az OECD-irányelvet, hogy ne tegyünk pénzt annak a zsebébe, akinek már úgyis van. Sőt, a nemzetközi beruházásokkal kapcsolatos WTO-egyezmény – a TRIM – tételesen is tiltja a nagysághoz és exporthoz kötött kedvezményeket.
Mindez azt jelenti, hogy bármely piacbarát magyar kormány a nemzetközi egyezményekre hivatkozva fokozatosan fölszámolhatja a nagybefektetőknek nyújtott kezdeti kedvezményeket, már ha azok 1991-92 óta nem jártak le (általában tíz évre adták őket). Az EU egyik leghatalmasabb személyisége, Mario Monti versenybiztos ezért a józan ész követelményét fogalmazta meg, amikor fölszólította a magyar kormányt e kedvezmények megszüntetésére. Az Orbán-kormány ennek – a fenti, maga teremtette kényszerhelyzetben – nem tudott eleget tenni. Ugyanakkor nincs mélyebb indoka annak, hogy az EU felé tartó tagjelölt saját adófizetői rovására, a kormánypolitika hangulatkeltésének ellentételezésére, a tisztes profiton fölüli kedvezményeket is a gazdag befektetők zsebébe tegyen. Igaz, a bizalom helyreállítása nem megy egyik napról a másikra. Azonban nehéz lenne elhinni, hogy valós magyar érdek fűződne olyan befektetésekhez, amelyek fő szempontja az ország által adott kedvezmények megléte vagy hiánya lehet. A nagybefektetőknek nyújtott kedvezmények felszámolásával – valamint a közmédiát felügyelő kuratóriumok kiegészítésével – két fontos nyitott fejezetet gyorsan le lehet zárni.
Végül nem lehet tovább kerülgetni azt a kényes kérdést sem, hogy „milyen EU kell nekünk” (Csaba, 1996)? Ugyanis ettől függ, miként határozzuk meg -demokratikus döntési folyamatban – a nemzeti érdek mibenlétét (ez ugyanis nem eleve adott elemi tény). E kérdést szokás azzal lesöpörni az asztalról, hogy amíg valaki nincs benn egy klubban, addig ne minősítgesse annak szabályait. Ráadásul ha azt is tudjuk, hogy a klubtagok maguk közt megosztottak, nehéz olyat mondani, ami valakit ne fordítana ellenünk.
A gond csupán az, hogy az EU közel tíz éve erről a kérdésről vitázik. Mi több, a Laekenben kiküldött Konvent Giscard d’Estaign volt francia elnök vezetésével, immár a tagjelölt országok képviselőinek bevonásával tanácskozik e kérdéskörről. Vagyis nincs mód többé a bölcs hallgatásra, s legalább belső vitákat kellene folytatni arról, hogy mit is akarjunk.
Az már a kérdés első fölvetésekor látható volt, hogy a nemzeti érdek szokásos értelmezése mellett a „zéró reform” lenne nekünk a legjobb – igaz, akkor senkit nem vennének be a klubba. Ha viszont nem a „zéró reform” valósul meg, akkor minden reformlépés apró mellékhatásaként nőnek a velünk szemben támasztott teljesítménykövetelmények, viszont csökken a kötetlenül fölhasználható és automatikusan beérkező hivatalos pénzek összege.
Ma annyival tudunk többet, hogy több elemzés is kimutatta (Forgács, 2002; Van Brabant, 2002): az EU által a bővítés megalapozásaként elfogadott Nizzai Szerződés voltaképp csak kozmetikai jellegű változásokat hozott, a kibővítés stratégiai kérdéseit nyitva hagyta. Nem jött létre egy 25-30 taggal is működőképes rendszer, nem jött létre olyan algoritmus, amelynek alapján a felvételeket le lehet bonyolítani, nem jött létre új egyensúly a kormányköziség és a föderalizmus elemei között sem.
A bevett eljárás – amikor előbb kiszámoljuk, mely megoldás hozza számunkra a legtöbbet a konyhára, utána ezt valami szép ideológiába öltöztetjük – bizonyára nem vezet sehová (ez az EU szokásos ügymenete). Az eredményes megközelítés ennek megfordítása lehet, vagyis ha az EU várható jövőjéről mint saját jövőnk részéről és meghosszabbításáról gondolkodunk, és ebből vezetjük le a részterületeken képviselendő álláspontokat. Reformokat ugyanis addig nem lehet bevezetni, amíg az újraelosztási kérdések uralják a napirendet.
Miután a jövőről keveset tudunk, ma is abból indulhatunk ki, hogy mivel Magyarország már számos – kis hatékonysággal működő – szervezet tagja, az ilyenekben való tagság szaporítására nem érdemes az EU-hoz csatlakozni. Vagyis nekünk biztosan rossz mindaz, ami – főleg brit törekvések nyomán – egyfajta vitaklubbá silányítaná az EU-t. Az sem üdvös, ha a német és az olasz törekvéseknek helyt adva egyre több kérdés kerülne vissza nemzeti hatáskörbe. Végül bizonyára az sem azonos a nemzet üdvével, ha minél nagyobb számban tudunk minél kevésbé képzett – nyelveket nem beszélő, szakterületükön kevéssé kitűnt, de lojális szellemű – kádereket Brüsszelben, Strasbourgban stb. foglalkoztatni, vagyis ha ragaszkodunk hozzá, hogy minden államnak azonos súlyú képviselete legyen a közösségi szervekben, hogy ne korlátozzák a hivatalos nyelvek számát, és hogy lehetőleg még eljárási kérdésekben is fönnmaradhasson a nemzeti vétójog.
A vita jelenlegi szakaszát az jellemzi, hogy a mai megoldásokon messze túllépő, a tagállamok által azonban nemigen támogatott föderalista elképzelések merültek föl. Például a francia biztosok, Barnier és Lamy az EU külkapcsolatainak államközösségi szintű megerősítését javasolják, ami azt jelentené, hogy Javier Solana egymaga képviselne minden EU-államot és a közösséget is a G8 vagy az ENSZ ülésszakán; emellett egybehangolnák a környezetvédelmi, a közlekedési és az energiapolitikát is (Rinke, 2002). A bizottság elnöke, Romano Prodi fölkarolta azt a régi francia ötletet, hogy az európai jegybank mellé európai gazdasági kormányt állítsanak föl, ez azonban – az eredeti elképzeléssel szemben – maga a bizottság lenne. Sőt az utóbbi kezdeményezéseit a nemzetállamok képviselői csak egyhangúlag utasíthatnák el, még költségvetési ügyekben is (Bonse, 2002). Ezek a fölvetések nyilván szemben állnak a szubszidiaritás Laekenben megfogalmazott elvével és a tagállamok többségének fölfogásával. Utóbbiban azonban lehetetlen nem észrevenni a nemzeti szűkkeblűség és a választási taktika elemeit (vö. Financial Times, 2002. május 18.).
A megoldási lehetőségek felvázolása nyilván külön tanulmányt igényelne, az azonban kétségtelennek tűnik, hogy a magyar érdek egy olyan működőképes EU, amelyben egy sor kérdésben túl kell lépni a nemzeti egoizmuson. Ugyanakkor nehezen lenne védhető, ha például a demokratikus politika alapelemeit is átfogó költségvetési kérdésekben egy nem választott testület kvázi kötelező érvényű előírásokat fogalmazhatna meg a részletek tekintetében – például megszabva az adókulcsok harmonizálását, az egészségügyi ellátás szükséges értékét vagy a környezetvédelem konkrét lépéseit. A közös intézkedéseket nemzeti keretek között kell legitimálni, ahogy ezt az EU-szerződés és a stabilitási és növekedési egyezmény jóváhagyása, vagy épp a gyors reagálású haderő létesítése esetében láthattuk.
A részpolitikai kérdésekben – mindenekelőtt az agrárium és a strukturális alapok esetében – a személyre és helyzetre szabott különalkuk helyett (ezek különösen a területfejlesztési összegek elosztásában uralkodtak el, minimálisra szorítva az elszámoltathatóságot és a hatékony, ésszerű gazdálkodást) az eljárások, a személytelen szabályrendek szerepét kellene erősíteni.
Házi feladataink összetorlódtak
Jelenleg abból célszerű kiindulni, hogy a föntebb vázolt reformok a magyar csatlakozás idejére beindulnak, de még nem okoznak gyökeres változásokat. A mielőbbi csatlakozás mellett tehát nem pusztán az az érv szól, hogy az EU történetében a későbbi belépés mindig előnytelenebb föltételekkel járt, ami a magasabb követelmények és kisebb támogatás kettősében vált kézzel foghatóvá. Az is a mielőbbi csatlakozás mellett szól, hogy mind a pénzek elosztásáról, mind a jelenleg mindenki által bírált működési elvek átalakításáról a 2004–2006 közti időszakban születik döntés. Jó alkupozícióra csak a kapun belül tehetünk szert, amely akár a költségvetési irányzat megvétózását is lehetővé teheti. A területfejlesztési politika alakulása például már ma is láthatóan kedvezőtlen irányt vett a mi szempontunkból (Iván, 2001), ami – ha meg nem is állítható – mérsékelhető, ha a ma még kevéssé fogadókész magyar területi közigazgatás szempontjait valamilyen módon figyelembe tudják vetetni.
A második kiindulópont az lehet, hogy szemben az EU korábbi bővüléseivel, jelenleg nem a geostratégiai megfontolások határozzák meg a pénzügyi mozgásteret, hanem utóbbiak jelölik ki a sok tekintetben sodródó külpolitika kereteit. Mivel az 1998 utáni években – a történelem fintoraként – a hagyományosan euroszkeptikus Anglia vált az európai integráció húzóerejévé (a közös védelmi politika fölkarolásával), nehezen képzelhető el, hogy erősödő újraelosztás szempontja határozná meg a keleti kibővítés feltétel- és alkurendszerét, amely szempont a brit politikai gondolkodás teljes spektrumától idegen. Ebből is következik, hogy az első körbe be nem kerülőknek az új pénzügyi előirányzat bizonyára szűkebb keretéből még kevesebb jut majd, és jelenleg még nem is tudni, mikor. Ezt lehet fájlalni és az „egyenlő elbánás hiányaként” megbélyegezni, hisz tény, hogy a kibővítésre szánt összeg az EU-országok 2001. évi össztermékének alig 0,09 százaléka (Kawecka–Wyrzykowska, 2002, 83. o.) – de nem reális nagyobb összegekkel számolni.
A harmadik kiindulópont az lehet, hogy az euró készpénzkénti bevezetésével az integráció – sok hazai tananyagban bírált és az angolszász szakirodalomban korábban is vitatott – monetáris modellje visszavonhatatlanul valósággá vált. Vagyis az EU közösségi vívmányai – immár minden nyelv szakzsargonjában az acquis – többletkövetelményeket támaszt az újonnan belépőkkel szemben. Görögország egy évtizeden át „megengedhette magának”, hogy ne tegyen semmit közpénzügyei ziláltságának leküzdésére. Anglia a mai napig is lebegtetheti, hogy belép-e a közös valuta övezetébe, s ha igen, mikor. Az EU Amszterdamban elfogadott új alapszerződése azonban már nem ad teret az előre kialkudott kimaradásnak. Így pedig az EU összes vívmányát, Schengentől a valutaunióig, vállalni kell. Mint ahogy erre az uniós pénzügyminiszterek tanácsa, az Ecofin, 2002 áprilisában fölhívta a figyelmet, a tagjelölteknek már belépésükkor hitelt érdemlően kell tudniuk vállalni, hogy képesek csatlakozni az euróövezethez. Nincs 10-15 éves haladék.
A valutauniós érettség szempontjából a magyar gazdaságban több kedvezőtlen jelenség is megfigyelhető volt. Először: 1999-2001 között megtorpant a dezinfláció, vagyis megszűnt az éves árszint emelkedésének évről évre csökkenő irányzata. Ez sok szempontból baj, mert a gazdaságpolitika hitelességének és EU-érettségének kivívása nem azonos az e tárgyban tett jegybanki és pénzügyminisztériumi kijelentések összességével: ennek a pénzpiac – jórészt külföldi – szereplőinek is hitelt kell adniuk.
Másodszor: az infláció 2002 elején megfigyelt lelassulása önmagában örvendetes, azonban néhány egyedi intézkedés hatását mutatja. Mindenekelőtt az történt, hogy a forint a 2001 júniusát követő háromnegyed évben közel 12 százalékkal fölértékelődött. Ez – tekintettel a behozott termékkör széles voltára – közvetlenül lenyomta az inflációt. Ha azonban nem tételezzük föl a nemzeti valuta hasonló ütemű „szakadatlan” fölértékelődésének vastörvényét, akkor meg kell kérdezni, hogy mekkora tartaléka van még az e forrásból adódó inflációmérséklésnek.
Harmadszor: közismert, hogy a választások közeledtével egy sor állami beavatkozás fojtotta le az árak emelkedését. Sokat mondó példa, hogy ma Varsóban egy vonaljegy kétszer annyiba kerül, mint Budapesten. Ugyanez volt megfigyelhető a gázárak, a gyógyszerárak, egy sor biztosítási és közlekedési tarifa tekintetében is. Vagyis a gazdaságban költséginflációs nyomás keletkezett.
Negyedszer: az Orbán-kormány jelentősen megemelte a közszféra béreit és a nyugdíjakat, s nem csekély – mintegy 165 milliárd forintra becsült – készfizető kezességet is hagyott maga után. Mivel az MSZP más választói csoportoknak ígért 200-300 milliárd forintnyi juttatásokat, viszont a kifizetések jó részét még pótköltségvetéssel sem lehet meg nem történtté tenni, a gazdaságban a keresleti infláció elemei is megjelentek. A 2002 elején apadásnak induló megtakarításokat magyarázza a lelépő kormány fogyasztásra és eladósodásra buzdító számos kezdeményezése is.
Ötödször: ez a költségvetési lazaság egy olyan időszakban figyelhető meg, amikor a Magyar Nemzeti Bank igen szigorú és ambiciózus inflációs célrendszert hirdetett meg 5, illetve 3,5 százalékos mértéket hirdetve meg 2002. és 2003. év végére. Nyilván külön vita tárgya lehetne, hogy a nemzetközi pénzügyi irodalom legújabb divatáramlatát jelentő inflációs célkitűzés rendszere (Neumann–Von Hagen, 2002) mennyire adekvát egy átalakuló gazdaság sokféle bizonytalansággal jellemzett viszonyai közepette. Az azonban kétségtelen, hogy egy szigorú számszerű előirányzatok betartására törekvő jegybank a vele együttműködő, deficitmérséklő költségvetési politikára van utalva, különben csak irreálisan magas kamatszint mellett érheti el célját, vagy még úgy sem. Ha a két pénzügyi hatóság egymással szembe kerül, az nemigen úszható meg romló gazdasági mutatók és romló hitelesség nélkül, most pedig az MNB-nek a számszerű előirányzat miatt nincs meg a szokásos egérútja.
Hatodszor: a stabilitási és növekedési egyezmény szemüvegén keresztül nézve bizonyára aggasztó, hogy a magyar gazdaság 4-5 százalékos növekedésének időszakában is rendre 5 százalék körüli államháztartási hiányt „termelt” az Eurostat szabványai szerint. Ez akkor is baj, ha a helyes adatok csupán a Pénzügyminisztérium internetes honlapján és csak az uniós párbeszéd időszakában jelennek meg. Sőt az 1998. évi 7,8 százalék még akkor is sok, ha abban az évben volt az orosz pénzügyi válság. Ha a hiány a visszaesés éveit jellemezte volna, ha mértéke egyre csökkenne, ha mindez beruházásokat finanszírozna, persze nem lenne baj, csak éppen ez nincs így. Ekkor pedig a sokfelé elígérkező, a megszorításokat fölöslegesnek beállító választási retorika bizony hamarabb visszaüthet, mint azt gondolnánk.
Hetedszer: a jobbközép kormány, miközben élvezte a viszonylag gyors növekedés előnyeit, nem sokat tett a következő időszak fejlődését megalapozó, átfogó reformok érdekében. A magán-nyugdíjpénztárak korlátozása a hosszú távú beruházásokat finanszírozhatóvá tévő hosszú távú megtakarítások képződése alól húzta ki a talajt, rövid távú fiskális érdekből vagy ideologikus elfogultságból. A magánosítás leállt, pedig még lett volna mit átadni a magánvállalkozásoknak; ehelyett a privatizációs szervezet a költségvetésen kívüli, ellenőrizhetetlen újraelosztás eszközévé silányodott (részletesen dokumentálja: Voszka, 2001). Ez nem pusztán a demokrácia szempontjából jelent gondot (bár a közpénzek átlátható költése nem éppen közömbös egy magát erkölcsi alapon is legitimáló kormányzat számára). Gondot jelent a tőzsde szempontjából, hiszen új bevezetések nélkül a tőzsde elhal, a vállalkozások – a legnagyobbak kivételével – nem tudnak a bővülésükhöz szükséges új tőkéhez (nem hitelhez!) jutni.
A gazdaság 2001 közepe óta megfigyelhető lassulása tehát nem pusztán a világkonjunktúra megkésett begyűrűzését jeleníti meg. A privatizáció hiánya és a befektetői kedv lelohadása nem függetleníthető az 1999-2001 közti időszak kormányzati gyakorlatától, bár hatása késleltetetten érvényesül.
Ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg a bruttó beruházási ráta hazánkban 25 százalék, ami nemzetközi egybevetésben inkább magas, mint alacsony, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy miből lesz a következő években a magyar gazdaság növekedése gyorsabb az EU átlagánál. Mivel fogyasztáskorlátozást senki sem hirdet, a tőkebeáramlás pedig évek óta a kétmilliárd dolláros szint körül stabilizálódott, ez önmagától nem löki meg a növekedést. A mezőgazdaságból az iparba terelés (a kínai csoda) nálunk már lejárt lemez. A műszaki fejlődés akár gyorsulhatna, ha a kibocsátott oklevelek száma – a szokásos mérőszám –, nem pedig minőségük és a vállalkozások újítókészsége határozná meg az endogén növekedés ütemét. Lehetne még igen hatékony a forrásallokáció. Ez messze áll a valóságtól, ahogy ezt a betéti és a hitelkamatok szintjének egybevetésével bármely újságolvasó megállapíthatja. A tartósan magas reálkamatszint nem a bővítésre ösztönöz.
A reformok hiánya -az egészségügyben, a közigazgatásban, a honvédelemben tovább élő szocializmus – nem azért baj, mert korlátozza a közkiadások csökkentését – ezt egyébként egyetlen közgazdasági elmélet sem javasolja komolyan. A baj inkább abból fakad, hogy hosszú távú, jó működést megalapozó intézkedések rövid távon költségnövekedéssel járnak. Biztonságot már ma – szeptember 11-e után – csak a rend- és közbiztonság-védelemre, földerítésre, kommandós módszerekre építő hadsereg biztosíthatna, nem a sorkatonák területet védő tömege. Az egészségügy nem szanálható tőkeinjekció nélkül, ez pedig aligha jön máshonnan, mint a magánszférából. A hatékony, jól fizetett szakigazgatás eszméjétől távol áll az a gyakorlat, amely az állami szolgálatot a fogyatékosok foglalkoztatási terepévé silányítja, sőt ennek érdekében még a teljesítménydíjazást kizáró közalkalmazotti bértáblát is kötelezővé teszi.
Nehéz olyan területet találni – a vasúti reformtól az oktatási reformig –, ahol a dinamizáló reformokhoz ne lenne szükség több forrásra, amit nyilván csak a mai jogosultak körének szűkítésével és a kifizetések korlátozásával lehet megoldani. Mivel csak az adott tortát lehet másként felosztani, az újraszeletelés elhalasztása a megújítás mozgásterének beszűkítését eredményezte – és ez az 1998-2002 közt elbliccelt intézkedések valódi ára, amit mindnyájan fizetünk.
Végül nyíltan kell szólni arról is, hogy Magyarország világelső a tekintetben, hogy milyen keveset költ hadseregfejlesztésre. A GDP 1,8 százaléka az amerikai részarány (3,7 százalék) fele sincs, de kisebb országokban – Svájctól Görögországig – nem ritka és nem indokolatlan a 4,5 százalék körüli érték, már amennyiben a hadra foghatóság is értékelési szempont. Hasonlóképpen hazánk az európai mezőny végén kullog a környezetvédelmi kiadások terén. Mindez azt mutatja, hogy a belpolitikai szempontok és a populista megfontolások formálta kiadási szerkezetünk igen jelentős pontokon tér el az EU által megkívánttól.
Az EU-tagállamok többsége számára a környezetvédelem kiemelt prioritás: egyes országokban a zöld pártok kormányoznak, másutt úgynevezett értékkonzervatívok képviselik ugyanezen szempontokat. A balkáni válság elhúzódása, a macedóniai hadtest vezetésének átvétele az EU közös védelmi politikáját kézzelfogható realitássá teszi. Nehezen képviselhető, hogy a térségtől alig néhány száz kilométerre lévő, a szétesés következményeivel – így az erőszakos bűnözés terjedésével, az ember- és drogcsempészettel – naponta szembesülő magyar társadalom miért nem tud és kíván részt venni e súlyos regionális konfliktus megoldásában, a minket (is) sújtó következmények okainak fölszámolásában. Ugyanez Szerbia és Koszovó újjáépítése kapcsán is elmondható.
Az előadottakból belátható, hogy a kiadási súlypontok újrarendezését nem ideologikus célok, hanem elemi célszerűségi és fenntarthatósági szempontok teszik sürgetővé. A cél – ismételjük – nem a kiadások szintjének és arányának radikális mérséklése, hanem az, hogy az évek óta kirajzolódott új feladatok adóemelés nélkül, az ésszerűség keretein belül legyenek megoldhatók. És persze egyáltalán nem utolsó szempont az, hogy csak olyan országgal lehet úgy csatlakozni az EU-hoz, hogy annak előnyei minél szélesebb körben érvényre juthassanak, amely nemcsak a jelszavak szintjén érett a tagságra.
Mint látható, Magyarország európai integrálódása korántsem szűkíthető le arra, hogy hozunk-e néhány közgazdasági mutatót, vagy alkalmazkodunk-e néhány ezer oldalnyi jogszabályhoz. Az uniós érettség mindenekelőtt az európai megbékélés – németül Friedensordnung – rendszeréhez való hozzájárulást jelenti, s ilyen értelemben a politika elsőbbsége érvényesül. Ez közelebbről azt jelenti, hogy semmilyen jogharmonizációs teljesítmény, történelmi érdem vagy gazdasági mutató sem helyettesítheti a szomszéd államokkal történő megbékélést. Ennek érdekében tárgyalásokat érdemes kezdeni a státustörvénynek az európai joggyakorlathoz történő illesztéséről, és a szomszéd országokkal kialakult bizalmatlanság föloldásáról (Kis, 2002, 54–55. o.) anélkül, hogy eközben naiv elképzeléseink lennének az érdekek teljes egybeeséséről, vagy épp a közös EU-ellenes föllépés esélyeiről. Az utóbbi hiúságára a mezőgazdasági támogatások ügyében összehívott visegrádi csúcs meghiúsulása már rámutatott 2002 februárjában.
Minél kevésbé vélhetjük azt, hogy nekünk ugyanolyan befolyásos támogatóink vannak a párizsi, a berlini vagy épp a londoni vezető körökben, mint Görögországnak voltak 1981-ben, s minél kevésbé számíthatunk arra, hogy – mint annak idején – válságmegelőző szándékkal „mindenáron” be kívánnak venni, annál fontosabb, hogy Magyarország a követelmények teljes frontján tudja igazolni uniós érettségét. Minél szélesebb körben van szó „amúgy is megteendő” lépésekről, annál könnyebb és hitelesebb az említett célokat szakszerűen szorgalmazó és megalapozó irányvonal.
Van-e méz a bödönben?
Az európai integrálódás előnyeiről és hátrányairól, nyerteseiről és veszteseiről szóló, néha parttalannak tűnő vita sok esetben azért jut tévútra, mert a vitázók a status quo minden megbontását eleve áldozatnak tekintik. S bár ez a megközelítés főképp a nyugati közbeszédet jellemzi, nálunk sem ismeretlen a „nézzünk szembe az EU-tagság reális költségeivel” kezdettel előadott hasonló gondolatmenet.
Úgy gondolom, hogy az előző szakaszban kifejtettek rámutatnak arra: az, amit áldozatnak láttatnak, az esetek jelentős részében a magyar állampolgárok többségének és a tisztességes gazdálkodás, a jogállamiság és a demokrácia híveinek érdekeivel esik egybe. Például az, hogy megszűnik a Magyar Fejlesztési Bankon és az ÁPV Rt.-n keresztüli ellenőrizhetetlen pénzköltési lehetőség, vagy az, hogy a központi költségvetés készítése során a nemzetközi szabványokat kell alkalmazni, nyilván csak nagyon sajátos és szűk értelemben tekinthető áldozatnak.
Hasonlóképpen: ha a magyar érdek a működőképes EU-hoz kötődik, akkor nem söpörhető le az asztalról minden további nélkül az a holland, angol és svéd érvelés, amely szerint a jövedelempótlást szegénységi küszöbhöz, nem pedig ágazati foglalkoztatáshoz, netán terményfajták létrehozásához célszerű kötni. Ugyanígy nem ellentétes a magyar érdekekkel az sem, hogy a strukturális alapokból származó pénzeket pályázati rendben, megvalósíthatósági tanulmányok alapján, többéves célok elérésére folyósítják, így a baráti érdemek javadalmazására egyre kevésbé használhatók fel.
Az EU-alapok működésének számos kritikai elemzése emelte ki, hogy a múlt gyakorlata nem tekinthető mércének, mert eddig sem a célirányos és hatékony pénzköltés államháztartási alapelve, sem a közös célok szolgálatának normája nem érvényesült. Ha ez így van, akkor bizonyára nem lehet az a nemzet érdeke, hogy a mindenkor lehetséges maximális pénzösszeget söpörjük be Brüsszelből, hisz az nem biztos, hogy hatékonyan hasznosul.
Biztosan téves úton járunk, ha a „makroökonómia mikroalapjai” tévképzetet követve egyes cégek, egyes térségek, egyes hivatalok vagy egyes személyek érdekeit a nemzet, a társadalom egészének érdekeivel közvetlenül azonosítjuk. Nincs ugyanis olyan uniós lépés, amin mindenki csak nyerne, az összfolyamat pozitív végösszegét azonban még senki sem kérdőjelezte meg hitelt érdemlően.
Ezzel szemben az biztosan nyereség, ha az államigazgatás és -gazdálkodás normái közelednek az európai normákhoz. Így a társfinanszírozás előírása többletfeladatot jelent a mai önkormányzatoknak, ugyanakkor ösztönöz a korszerűbb és rugalmasabb pénzügyi gazdálkodás kialakítására. Az államháztartás kiegyensúlyozottságának előírása összhangban van a fiskális fönntarthatóság követelményeivel, azaz hogy a rendszeres bevételek nyújtsanak fedezetet az előre látható kiadásokra.
A szabályozás átláthatóbbá válása és nemzetközi kontrollja – így a strasbourgi bíróság előtti megtámadhatóság, a nemzetközi sajtó előtti állandó megmérettetés – bizonyára javítja a minőségét. A nemzetközi befektetők számára pedig épp ez ad jelentős többletösztönzést. Más szóval a tagjelölt ország tőkevonzó képessége nagyobb mértékben és gyorsabban javul, mintha saját kísérletei és tévedései rögös útján jutna el ugyanoda. Ez végső fokon több és jobban megválasztott befektetés megvalósulását, azaz a növekedés gyorsulását eredményezheti.
Harmadikként bizonyára az is nyereség, ha a magyar társadalom számára van egy magától értetődő keret a további reformok számára. Különösen a posztszovjet térség vagy Délkelet-Európa országaival egybevetve látható, hogy hosszabb távon az EU nyújtotta távlat, majd a tagság adta keretrendszer milyen jótékonyan hat a pártokon és ideológiai szekértáborokon túlnyúló konszenzus kialakításában, amely főleg a bonyolult nagy rendszerek még előttünk álló reformja során fontos. Amikor a svéd miniszterelnök óv az előnyugdíjazások kiterjesztésétől, vagy az angol munkáspárt a munkavégzéshez köti a szociális segélyt, ez bizonyára hitelesebb hivatkozás, mint bármely elvi fejtegetés.
Mint láttuk, 2004–2006 között sok fontos kérdés dől el, mind a közösségi újraelosztás (pénzköltség), mind Európa jövője ügyében. Mivel az uniós szabályok a közös kasszán messze túlmutató mértékben határozzák meg a kiadási súlypontokat, például a környezetgazdálkodás és a védelem terén vagy a határbiztosítás kérdésében, nem közömbös, hogy a partvonal melyik oldalán állva kiabálhatjuk azt, ami az eszünkbe jut.
Ebből a szempontból külön, ötödik mozzanatként szólhatunk arról, hogy a kapun belülre kerülve hozzájárulhatunk a keleti bővülés következő hullámainak megszervezéséhez, az ott érvényesülő föltételek formálásához. Minél fontosabbnak véli valaki a Kárpát-medence sorsát, sőt az EU-ba a belátható jövőben be nem lépő országok stabilizálását (mondjuk a földrajzi közelség okán), annál fontosabb lesz számára ez a szempont, és a keleti politikához nyújtható magyar hozzájárulás.
Végül hatodikként kiemelhetjük, hogy a magyar társadalom és a magyar gazdaság számára az EU jelenti a meghatározó keretet a globalizációban történő részvételhez is. A globalizáció összetett folyamat, föltartóztathatatlan és végső fokon jólétnövelő (lásd bővebben Antal, 2000 és Inotai, 2001), de a kis országok számára bizonytalanságok forrása is. Ha csak arra gondolunk, mennyivel kisebb az euró elleni sikeres spekuláció esélye a forint elleni esetleges támadásénál, máris világos, hogy az EU-ban bent lenni önmagában érték. Ez az érték konkrét, hosszabb távon jóléti és civilizációs mutatókban is megfogható, a gyermekhalandóság csökkenésétől az egészséges ivóvizek meglétén át a korrupciós mutatók csökkenéséig. Igaz, az említett mutatók viszonylag kevéssé korrelálnak az uniós költségvetés transzferegyenlegének, a mezőgazdasági kereskedelem szaldójának, vagy épp a Brüsszelbe kiküldött pártkáderek számának alakulásával, amin a legtöbb elemző a magyar csatlakozás előny-hátrány egyenlegét mérni szokta.
Hivatkozások
Antal László (2000): A karaván halad. In: Király Júlia–Simonovits András–Száz János, szerk.: Racionalitás és méltányosság. Budapest, a Közgazdasági Szemle Alapítvány kiadása, 365–387. o.
Bat, A.–Terranova, Fl. (2001): Towards a redefinition of the concept of regional policy in the CEECs in the context of EU enlargement. Central European Political Science Review, 2. évf., 6. szám, 117–138. o.
Bonse, E. (2002): Solbes bläst zur entscheidenden Schlacht. Handelsblatt, 2002. május 13.
Boros Imre (2002): Kovács László brüsszeli látogatása átlag havi 50 ezer forinttól üti el a magyar parasztokat (Csákó Attila és Nagy Ottó interjúja). Magyar Nemzet, 2002. május 7.
van Brabant, Jozef (2002): Governance and accession post-Nice. Russian and East European Finance and Trade, 38. évf., 2. szám, 5–30. o.
Csaba László (1996): Milyen EU kell nekünk? Beszélő, III. folyam, 1. évf., 8. szám, 4–11. o.
Forgács Imre (2002): Európai alternatívák. Intézményi reformok és a Nizzai Szerződés. In: Forgács Imre–Inotai András–Wéber Attila, szerk.: Az Európai Unió évkönyve, 2001. Budapest, Osiris Kiadó, 73–89. o.
Grant, Wyn (1997): The Common Agricultural Policy. London, Lynne Riener.
Hegedüs István (2002): Aggódó magyarok. Figyelő, 46. évf., 20. szám.
Inotai András (2001): Gondolatok a globalizációról. In: Földes György–Inotai András, szerk.: A globalizáció kihívásai és Magyarország. Budapest, Napvilág Kiadó, 11–72. o.
Iván Gábor (2001): A 2006 utáni regionális politika. Európai Tükör, 6. évf., 2–3. szám, 106–128. o.
Kawecka-Wyrzykowska, E. (2002): Merits and shortcomings of the Commission's financial
framework. Intereconomics, 37. évf., 2. szám, 80–84. o.
Kis János (2002): Státustörvény – Magyarország válaszúton. Beszélő, III. folyam, 7. évf., 3. szám, 42–57. o.
Kovács Teréz(2002): Közép-Kelet-Európa mezőgazdasága és vidékfejlesztése az EU csatlakozás tükrében. Európai Tükör, 7. évf., 1–2. szám, 52–65. o.
Neumann, M.-von Hagen, J. (2002): Does inflation targeting matter? Bonn, ZEI Working Papers, 1. szám.
Rinke, A. (2002): Barnier fordert Wahl des EU-Komissionchefs. Handelsblatt, 2002. május 10/11.
Voszka Éva (2001): Privatizáció helyett újraelosztás. Közgazdasági Szemle, 48. évf., 9. szám 726–744. o.
- Játéktér [8]