Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Te vagy az első második generációs politikus az SZDSZ-ben, akinek édesapja is liberális színekben politizál, s aki von Haus aus nőtt bele az SZDSZ-be.

Édesapám vidéki értelmiségiként járt a nyolcvanas évek második felében Pestre a március 15-ei független felvonulásokra. Otthon, a lakótelepi panelban szólt a konyhában a Szabad Európa, a polcon ott volt nemcsak a szamizdat, hanem a kor szociológiai szakirodalmának jelentős része is. Szüleim mindketten bölcsészek, édesanyám magyar–pedagógia, apám magyar–orosz szakos, és nagyon erős társadalmi, közéleti érdeklődés volt mindkettőjükben. Édesanyám újságíró volt a rendszerváltásig a megyei lapnál, sokat és nagyon elkötelezetten foglalkozott oktatással, a falvak kultúrájával és a helyi roma közösségek életével. Később nevelőotthoni és általános iskolai tanárként is ezt tette. Édesapám 1990-ben az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltje volt a salgótarjáni választókerületben, ahol most én indultam, majd nyolc évig képviselősködött a helyi önkormányzatban. Felbukkanásomig tagja volt az SZDSZ Országos Tanácsának, megyei és városi elnökként a helyi SZDSZ meghatározó figurája volt. Az is marad, bár a mindennapos pártpolitikából kivonult. Apám örök kritikus, igazi ellenzéki karakter, sorra boldogította a párt elnökeit. Igen karakán, becsületes ember, igazságkereső alkat, sokak számára épp ezért nehezen elviselhető figura. Nekem pedig minta és kontroll.

Hol dolgozott apád?

Ahol most is. ’79 óta ugyanabban a salgótarjáni gépipari technikumban tanít. Szóval nem üldöztek, csak lemondott bizonyos előnyökről, s ez azóta is jellemző rá. Önkormányzati politikusként is abszolút intakt tudott maradni, pedig kísértésben nem volt hiány, sejtheted. Vannak ilyen szórakoztató történetek, hogy, mondjuk, egy osztrák cég meg akarja szerezni pályázaton a város szemétszállítását, és a városi képviselő-testület tagjai pártállástól függetlenül mennek Ausztriába szemétügyi tanulmányútra. Ilyenkor sokan szeretnek utazni, de az öreg Gusztos otthon marad. Azt gondolom, a tisztesség rendszerfüggetlen, és a kis dolgoknál kezdődik.

Első kérdésedre visszatérve: szerencsés helyzetben voltam akkor, amikor eldöntöttem, hogy politizálni szeretnék. Apámat szerették, nem szerették, mindenesetre ismerték az SZDSZ-ben, és magam is ismertem valamennyire a szereplőket kamaszkorom óta – ez komoly muníció volt. A gimnázium végére jutottam oda, hogy azonosulásom már nem csak érzelmi, hanem tudatos is legyen, de mivel korai infomániában szenvedtem, és tizenhárom éves korom óta benne éltem a liberális pártban, nem csoda, hogy 16-17 évesen már azt gondoltam, nagy valószínűséggel politikus leszek.

És lettél, apádtól a kezedbe kaptad a stafétabotot.

Az túlzás, hogy kaptam. Tény, hogy 2001 januárjában úgy lettem városi és megyei elnök a pártban, hogy előtte mind a két pozíciót apám töltötte be. Ő visszavonult, én elindultam. Rossz nyelvek persze nepotizmust emlegettek – persze apám is –, de mindkét pozíciót választás útján szereztem meg, a városi elnökségei például komoly küzdelemben. Előnyöm abból származott, hogy kiskamasz koromtól benne éltem a salgótarjáni csoportban, amely a rendszerváltást követő években 200-250 fős aktív tagsággal rendelkező, legendásan sokszínű és aktív csoport volt. Sokat tanultam azoktól az emberektől – és itt nem elsősorban a csoport értelmiségi tagjaira gondolok. Mielőtt helyi pártvezető és egyéni jelölt lettem volna, részt vettem és dolgoztam egy népszavazási, három országgyűlési és három önkormányzati kampányban. Ragasztottam plakátot – ahogy most nekem a húgom –, voltam szavazatszámláló. Koromhoz képest hosszú a pártbéli múltam, és hülyén hangzik, de szeretem ezt a pártot, olyannak, amilyen.

A Fidesszel volt valaha valamilyen kapcsolatod?

Egy ideig azt is szerettem… Aztán mire nagykorúságom napján, ’94 júniusában formálisan is beléptem az SZDSZ-be, a Fidesz már elásta magát nálam. De tény, hogy a 90-es évek elején Orbán sokáig a példaképeim közé tartozott Fodorral és hát az SZDSZ több vezető politikusával együtt.

Leérettségiztél, beléptél az SZDSZ-be, és aztán?

Az utolsó három évem elsősorban a politikáé volt. Akkor jó néhány fiatal érezte úgy, hogy van egy vákuum a párton belül, s hogy van mondanivalónk. Elindítottuk az Új generáció nevű mozgalmat, mondván, hogy friss szellem és új arcok kellenek. Személy szerint elég sok mindent erre tettem fel, politikus akartam lenni, hogy a hobbim és a munkám ugyanaz lehessen. Előtte pedig? Hosszú lenne, ha mindent felsorolnék… Volt egy sajátos, nem éppen zökkenőmentes útkereső időszak az életemben. Úgymond „előre” nem igazán jutottam, de sokat tudtam meg az életről és magamról is. Három szakba is belekezdtem az ELTE-n. Jog, magyar, szociológia – utóbbin kötöttem ki. Éltem egy pár évet Győrben, aztán Pesten, majd visszatértem Salgótarjánba. Dolgoztam a megyei levéltárban, figuránskodtam földmérők mellett, voltam egy országos napilap megyei hirdetésszervezője. De dolgoztam alapítványi iskolában is, alapítottam és vezettem egy helyi civil szervezetet, amely a volt gimnáziumom, a tarjáni Madách öregdiákjait fogja össze. Tanulmányok, munka, politika: egy idő után rá kellett jönnöm, a három együtt szétforgácsol. Most, hogy a politika lett a munkám, utol kell érnem magam az egyetemen.

Mi lett azzal a 200-250 fős híres salgótarjáni csoporttal? Amit most te vezetsz, az ennek már csak az árnyéka.

Minden pártban volt komoly leépülés a rendszerváltó lelkesedés csillapultával, az SZDSZ-ben is. Az a mintegy hatvanfős csoport, amelynek fele ma is igen aktívnak tekinthető, mai állapotainkhoz képest nem rossz. A salgótarjáni csoport tagja a párt első elnöke, Kis János, amire igen büszkék vagyunk. Nógrád sajátos vidék, hét városa van közigazgatásilag, szociológiailag annyi se, és mintegy 110 falu. Aprófalvas megye, liberális fellegvárnak nem igazán ideális. Az, hogy Salgótarjánban és a megye több városában – Balassagyarmaton, ami nagyon fontos! – az adottságokhoz mérten jelen tudunk lenni, az azért eredmény.

A Munkáspárt is jelen tud ott lenni, sőt.

Komoly ipar települt, volt munka a bányában – nem egy város épült fel a kistelepülési létből az átkosban ezen a vidéken. Salgótarján, Nagybátony, a bányászfalvak – Nógrád még mindig erős bástya, csak lassan gyengül. Hozzájárul ehhez, hogy a fiatalok gyors tempóban áramlanak el. Tarjánban az ország legjobb párteredményét elérő munkáspárti jelölt végzett előttem 10,5 százalékkal a harmadik helyen, így szorultam le 8,6 százalékkal a dobogóról. A második fordulóban pedig az egyik legfölényesebb győzelmet itt érte el a kormányváltó jelölt a fideszessel szemben.

Sajátos jelenség a Nógrád Liberális Kör is, amelynek apád a motorja, és rendszeresen hallatja a hangját országos ügyekben. Időközönként kap az ember egy-egy felhívást e-mailen Gusztos István címéről, amelyben a Nógrád Liberális Kör megszólal valamilyen országos ügyben, és felháborodását fejezi ki az aktuális fölháborodnivalóról.

Ez szerintem kiváló, követendő kezdeményezés. Fölháborodni egyébként is jó dolog, hasznos tevékenység. A Nógrád Liberális Kör civil szervezet, a megye számos településén vannak tagjai, egy részük tagja az SZDSZ-nek, más részük nem, de mindahányan liberálisan gondolkodó emberek, van köztük olyan is, aki valaha az MDF külügyi kabinetjének szakértője volt. Azért jó ez a kezdeményezés, mert benne van az a felismerés, ami a jobboldal politikai gyakorlatába már beépült, hogy ugyanis a politikai véleménynyilvánításnak, a politikai kommunikációnak sokféle szervezeti csatornája lehet, s ezek közül csak az egyik a párt. A jobboldal sok civil szervezetet hozott létre felülről, mesterségesen, mert fölismerték, hogy a civil formájú politikai szerveződésekben komoly összetartó erő és kommunikációs kapacitás van.

Olyanokra gondolsz, mint a Polgári Együttműködés, a Jobbik, a Professzorok Batthyány Köre, a Nemzeti Kör, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége…

Olyanokra.

Az MSZP körül is van egy csomó ilyen, ráadásul jó nagyok, mert már eleve nagyoknak örökölték őket. Szakszervezetek, úttörők, ellenállók és antifasiszták…

Szokás mondani, hogy az SZDSZ körül ez hiányzik, hogy az SZDSZ-nek hiányzik a civil kapcsolatrendszere, de az csak féligazság. Itt vannak például azok a jogvédő civil szervezetek, amelyekben hihetetlen szellemi kapacitás halmozódott fel, amelyekben nagyon-nagyon felkészült és lelkiismeretes emberek dolgoznak, akik közül korábban többen az SZDSZ aktív tagjai, nem egy esetben vezetői, képviselői voltak. Az SZDSZ-nek pedig alig vannak élő kapcsolatai ezekkel a civil körökkel. Bármelyik jogvédő szervezet megszólal, a jobboldal azt harsogja, hogy ez az SZDSZ hangja, az SZDSZ beszél belőlük. Bár így lenne, de a szomorú igazság az, hogy a párt alig él azzal a lehetőséggel, ami ezekben a szervezetekben van. Igaz, a hazai jobboldal kényelmesebb helyzetben van: szervilis civil szervezetekkel vette magát körül, melyeknek jó része megrendelésre dolgozik, míg felénk olyan értékelvű formációkkal találkozni, melyek olykor-olykor nem röstellik kritizálni magát a liberális pártot sem…

Olyanokra gondolsz, mint a Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért…

…a Roma Polgárjogi Alapítvány…

…a Roma Polgárjogi Alapítvány, a Nyilvánosság Klub, a NANE. Ezeknek a vezetői között vannak olyanok, akiket az SZDSZ kifejezetten elrúgott magától, vagy kiszorítottak a párt vezető köreiből. Kőszeg Ferenc és Horváth Aladár például.

Hát igen, bizonnyal sok olyan konfliktus, személyes ütközés, nézetkülönbség van e történetek mögött, amelyeket én még csak sejteni sem sejthetek, és amelyek gyökerei régre és mélyre nyúlhatnak. Mindenesetre azt látom, hogy van Magyarországon egy liberális párt, amelynek szüksége van arra a tudásra és személetre, ami ezekben a szervezetekben megvan, és azt gondolom, hogy ezek a szervezetek is nagy örömmel fogadnák azt, hogyha álláspontjuknak, tevékenységüknek erősebb politikai képviselete lehetne. Ez kölcsönös érdek, és sokszor úgy érzem, mintha csak kommunikációs gondok lennének. Tisztában vagyok azzal, hogy a liberális gondolat sokszínű, s hogy vannak olyan témái, problémafelvetései, melyeknél egy politikai pártnak érdemes megfontolnia, mit, mikor és hogyan tűz a zászlajára. De nem lehet kétséges: a szellemi kapcsolatra és az érzelmi egységre szükség van. Nem hagyhatjuk magára a másikat. Meg kell értenünk, ha kritizálnak minket, és nem szabad érzékenynek lenni, ha konfrontálódnak velünk. Durván leegyszerűsítve: e nélkül az SZDSZ nehezen maradhat benn 2006-ban az Országgyűlésben.

Az SZDSZ nemcsak civil kapcsolatokat vesztett, nemcsak elkötelezett, formátumos személyiségeket, hanem területeket is. Ha megnézed, hogy a szamizdat Beszélőben milyen hatalmas teret kapott a határokon túli magyarok ügye, a természet állapota, a vízlépcső elleni harc… Miként jutottunk el innen odáig, hogy a zöld szervezetek bánatosak legyenek attól, hogy az MSZMP utódpártja helyett a demokratikus ellenzék utódpártja kapta a környezetvédelmi tárcát?

Két ellentétes folyamatot látunk. Az SZDSZ úgy jött létre, hogy volt egy ellenzéki hálózat, amely kiépítette a maga szervezeti és kommunikációs csatornáit. Ha kellett, illegálisan, a diktatúra ellenében. Ettől nagyon komoly erőre tett szert, a rendszerváltás óta pedig valahogy mintha folyvást csak leépülne ez a hálózat. A jobboldal pedig most kormányzati pozícióból, államhatalmi erővel és közpénzből létrehozta a maga újságjait, kommunikációs eszközeit, és most ellenzékbe kerülve megpróbálja eljátszani, hogy neki kvázi illegalitásba kell vonulnia, és az adónkból felpumpált Magyar Nemzetet, Heti Választ, Magyar Demokratát már-már úgy kell tisztelni és támogatni, mint a diktatúra idején a szamizdatot. Emellett a jobboldal nagyon tudatosan rengeteg időt és pénzt áldozva civil, legalábbis formálisan civil szervezetekben összegyűjtötte a maga meglehetősen szolgalelkű értelmiségét, amelytől nemigen várható, mondjuk, a Fidesz kritikája. Eközben a liberálisok, akik között rengeteg öntörvényű, ép erkölcsi érzékű, független ember van, sokszor – és sokszor végzetesen – összerúgják a port saját pártjukkal, gyakran mérgesedik el a liberális párt és a liberális értelmiség viszonya.

A Fidesz által összetartott tömbben mintha megvalósult volna az egység és a sokszínűség dialektikája.

Látszólag. Kérdés, ez az egység meddig tartható össze. És kérdés, hogy micsoda egyáltalán. Most már tényleg minden együtt van, de hát ez a tömb a politikáját és vezetését tekintve nagyon erősen központosított és teljesen homogén. Egy operett-néppárt épült fel, amelybe a romáktól a kisgazdákig mindenkit bevettek, és mindenkinek kiosztották a maga szerepét, de önálló élettel és önálló akarattal rendelkező csoportosulások nincsenek benne, és minden fölülről lefelé épül. Ez a párt valószínűleg addig tartható össze, amíg a vezérbe vetett bizalom összetartja. Ha a vezér bukik, darabokra hullik az egész. A szabad demokratáknak ilyen útjuk nincs. Nekünk sajátos fazont adtak azok az emberek, akik akár nyilvánosan is kritikusan viszonyultak pártjukhoz, és nem tett jót az, hogy ők kiszorultak a párt belső köreiből, az pedig pláne nem tesz jót, ha még a párbeszéd is megszűnik velük.

Tele van a jelenkori magyar történelem szétesett rendszerváltó pártokkal, amelyekben volt sokszínűség, belső vita, nyílt kritika, belső ellenzék, ilyen csoport, olyan frakció, s a folyamat végén igen picike, önálló politikai létezésre alkalmatlan pártocskák maradtak. Ez történt a kisgazdákkal, a szociáldemokratákkal, a kereszténydemokratákkal, az MDF-fel, és erről az útról fordult vissza a Fidesz a ’93-as szkizma és a ’94-es nagy választási vereség után. Egyedül az MSZP úszta meg. Pedig volt hajósi csoport, szakszervezeti vonal, népnemzeti vonal, tüntettek a saját kormányuk ellen, szervezkedtek a kormánykoalíció ellen, kiszakadtak belőle olyan egykor nagyon népszerű vezetők, mint Pozsgay és Szűrös, és mégis egyre csak nőnek a rendszerváltás óta. Ha még egy kicsit ránőnek az SZDSZ-re, abból se marad semmi.

Ez bizony olyan veszély, amelyet komolyan kell venni. Az ember minden választási kampányban újra elámul, hogy mekkora párt az MSZP. Egy-egy választókerületben van nyolc-tíz méretes csoportja, s úgy gyűjti a kopogtatócédulákat, hogy nem településfelelősei, hanem utcafelelősei vannak, ők az egyetlen komoly tömegpárt Magyarországon. Mondják, hogy ha most nem nyertek volna, akkor szétesett volna a párt, vagy ha 2006-ban vesztenek, akkor fognak szétesni. Szerintem az MSZP nem tud szétesni, mert túl van azon a kritikus tömegen, amely már önmagában is egyben tartja.

És az MSZP-t a puszta tömegen kívül mi tartja még egyben? Te érted ezt, hogy tud ennyi ember lelkesedni egy pártért, amelyről nem is lehet megmondani, hogy micsoda?!

Nem nagyon tudom rá a választ, csak azt tudom, hogy ha valaki politizálni szeretne, politikai pályán akar eljutni valahova, akkor ez a legszélesebb út, amit maga előtt lát. Ebben a masszában szinte mindenki találhat magának olyan politikust, akivel szimpatizálni tud. Most már egy liberális választó is. Az SZDSZ számára ez valóban komoly gond. Már most is sok szavazónk állomásozik a Magyar Szocialista Pártnál. A közvélemény-kutatásokból tudjuk, hogy az utolsó héten több tízezer ember gondolta meg magát, és állt át a szocialistákhoz, látva, milyen éles küzdelem folyik a győzelemért. Az SZDSZ az utolsó héten szinte naponta elveszített 1 százaléknyi szavazatot emiatt, így fogyott le a tábora 9 százalékról 5-re. Ebből is az következik, hogy az SZDSZ-nek nagyon karakán, jól megkülönböztethető liberális arcélt kell mutatnia a nyilvánosságban, különben elveszett.
Az adott körülmények között nagy siker, hogy bent tudtunk maradni, és kormányra tudtunk kerülni. Ezért rengeteg ember hihetetlenül sokat és lelkesen dolgozott, és ezt tette a párt valamennyi vezetője korábbi konfliktusaiktól függetlenül. Az SZDSZ stílusában, formanyelvében radikálisan új kampánnyal rukkolt elő, s ez akár azt az illúziót is kelthetné a jámbor szemlélőben, hogy egyben tartalmi megújulás is végbement itt sitty-sutty pár hónap alatt. Azonban nem szabad, hogy a választási kampány és eredmény becsapjon bennünket. Az, hogy az előző ciklus második felében háromszor választottunk elnököt, nem csupán, nem elsősorban személyi jellegű probléma volt. A választások után kialakult helyzet is arra kényszerít bennünket, hogy kellő alapossággal és tudatossággal dolgozzuk ki az elkövetkező évek stratégiáját. Kényszer a képviselt politika felfrissülése.

Egyszer már volt egy ilyen koalíció, annak vannak tanulságai. Az a koalíció éppen akkor, ’94-ben köttetett, amikor te nagykorú lettél és beléptél az SZDSZ-be. Mit gondoltál te erről akkor?

Akkor még ugye életkoromnál fogva nem rendelkeztem túl sok tapasztalattal és információval arról, hogy kik azok, akikkel koalíciót kötünk. Ezért én viszonylag könnyebb szívvel lehettem már akkor is lelkes koalíciópárti. A koalíciót erősen támogattam, nem a párt, hanem Magyarország érdekeiből kiindulva, de aztán meglehetősen hamar meglehetősen kritikus lettem a koalícióval kapcsolatban. Szerintem az SZDSZ újbóli megerősödésének és egyáltalán túlélésének alapkérdése, hogy megértjük-e, mit rontottunk el akkor, és szembenézünk-e azzal, hogy nagyon komoly akarat, nagyon komoly elszánás kell ahhoz, hogy ne kövessük el most ugyanazokat a hibákat. Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy nem a koalíció megkötése okozta az SZDSZ népszerűség-vesztését, mert nagyon sok közvélemény-kutatás igazolja, hogy ’96-ig viszonylag stabil volt a párt a pozíciója. Az az egy-két ügy, amelyben feladtuk önmagunkat, az volt a bukás oka.

Milyen ügyek?

Mondom a szokásost: Bős, Vatikán, Tocsik-ügy… Most az SZDSZ helyzete szerencsésebb, alkupozíciója erősebb, de a sodródás minden koalíció örök problémája, főként persze a kisebbik koalíciós partneré. Hiába tudjuk most jobban érvényesíteni az akaratunkat, ha nem tudjuk, mit akarunk – erre kell felkészülni.

1996-ban te is azok közé tartoztál, akik úgy vélték, hogy ki kellene menni a koalícióból?

Igen. De nem szeretném, ha ezek a viták most kiújulnának, már mindenkinek az álláspontját ismerjük, most az a fontos, hogy a tanulságokat szem előtt tartsuk. Mondjuk, emlékezzünk arra a felzúdulásra, amit az SZDSZ szavazótáborában és értelmiségi bázisában okozott az a politika, amit a párt a vatikáni megállapodás ügyében és a vízlépcső ügyében folytatott.

Azért ez nem olyan egyszerű ügy. Ha egy pártban van két álláspont, akkor bármit mond a párt, valaki úgy fogja érezni, nem volt a pártnak bátorsága a helyes álláspont képviseletéhez. Az SZDSZ-ben a vízlépcső ügyében két álláspont volt, s a kettő kioltotta egymást. Ráadásul a párt amúgy jól teljesítő illetékes minisztere éppenséggel nem a vízlépcsőt ellenzők táborát erősítette. Az SZDSZ hallgatott, amíg hallgathatott. A megállapodás-tervezet aláírása után már nem hallgathatott, meg is akadályozta annak elfogadását, de ezt már nem számolták el a javára.

Éppen erről van szó, hogy a viták lejátszását és eldöntését nem lehet halogatni. Nem szeretem azt a megoldást, hogy nem mondunk semmit. Emlékszel, amikor az SZDSZ küldöttgyűléséről mentek az emberek a vízlépcső elleni tüntetésre. Azt szerintem mindenki mélyen az agyába véste.

’94 és ’98 között az is kiderült, hogy a szociológiai törvényszerűségek minden pártban hatnak. A hatalom önértéke olyan tényező, amellyel mindig számolni kell. Helyi szinten is, országos szinten is sokak érdeke, egzisztenciája kötődik a hatalom gyakorlásához. Ezek az érdekek arrafelé nyomják a pártot, hogy politikailag neutralizálódjon, pragmatikussá váljon, és így szokott elmosódni a kisebb pártok arca a kormányzás során. Ez jelentős mértékben az SZDSZ-szel is megtörtént. Mit lehet ez ellen tenni? Mit lehet tenni a szociológiai törvények ellen?

Persze, vannak ilyen törvények, de nem lehet mindent rájuk fogni. Annak például semmi köze ezekhez a törvényekhez, ha a helyi szervezetek, különösen persze vidéken, úgy érzik, hogy nem kapnak megfelelő tájékoztatást, nem értik, hogy mit történik a fejük felett. Egy kormányzó párt vezető politikusai rengeteg belső konfliktust meg tudnak előzni, vagy meg tudnak oldani már azzal is, ha elegendő információval látják el azokat, akiknek a végeken képviselniük kell azt a politikát. A politikának nemcsak szociológiája, hanem pszichológiája is van, és annak meg az az egyik alapvető törvénye, hogy minél több információt kapnak az emberek, minél inkább a döntések részeseinek tekinthetik magukat, annál erősebben kötődnek egy politikai szervezethez, és fordítva. ’94 után nagyon sokan voltak az SZDSZ-ben, akik nem érezték magukénak a kormányzati szerepvállalást, még akkor sem, ha egyébként egyetértettek a koalícióval, mert úgy érezték, hogy a kormányzás elvette tőlük a pártot és annak vezetőit, rájuk nem jut sem idő, sem energia. Ez nagyon fontos tapasztalat.

Itt kulcsszerepe van az Országos Tanácsnak, ahol sokáig igen termékeny viták folytak. Persze ezek fárasztóak is voltak, hosszúak is voltak, de nélkülözhetetlenek. Az SZDSZ nem juthat oda, hogy az Országos Tanácsa, ami más pártok országos választmányainak felel meg, egy PR-kirakat lesz, mint, mondjuk, a Fideszben. Az Országos Tanács ellenőrző szerepe létfontosságú, ez szervezetileg kulcskérdés. Sok vidéki OT-tag mondta már nekem, hogy ezek az ott folyó komoly viták milyen sokat jelentettek a számukra. Egyszerűen úgy érezték, hogy benne vannak a döntésekben.

Egy liberális pártban elvileg toleránsabban kellene viszonyulni a belső ellenzékhez, mint más pártokban, de ez az SZDSZ-ben mintha nem lenne egészen így.

Nem hiszek az „örök belső ellenzék” skatulyájában. Adott stratégiák és adott ügyek vannak. 2000 őszén ugye Demszky Gábor képviselte azt a politikát, hogy középre kell húzódni, elkülönülni mindkét tömbtől, lebegtetni a koalíciókötés lehetőségeit, szabad vegyértékeket mutatni mindkét irányba, Fodor Gábor pedig azt mondta, egyértelműen ki kell zárni a koalíció lehetőségét valamennyi (akkor) kormányzó párttal, ki kell jelenteni, hogy az adott helyzetben csak a szocialistákkal képzelhető el a közös kormányzás. Demszky távozása után Kuncze Gábor és az új ÜT a szövetségi politika alapjaival kapcsolatban magáévá tette a Fodor, Bauer Tamás és mások által képviselt nézetet, és így vezette a választásra a pártot. Ez tette lehetővé a kormányváltást, az SZDSZ ezzel tudott benn maradni a parlamentben, ezzel nyílt módja a kormányzásra, és ezzel nyílhat most lehetősége arra, hogy kormányzati pozícióból megpróbálkozzon azzal, hogy idővel pólusképző erővé váljon.

És akkor most ugye nyilván arra akarsz rámutatni, hogy a győztes stratégia emblematikus figurái el vannak ásva. Bauer Tamás nincs is benn a parlamentben, Fodor Gábor pedig nem kapott semmilyen politikai súlyához méltó funkciót. A Fodor-vonalnak ezek szerint egyetlen győztese van: te. Te bekerültél mindenhová, ahová szerettél volna. A párt ügyvivői testületébe, az Országgyűlésbe… Te vagy most a frakcióban az egyetlen kezdő képviselő. Milyen érzés?

A „Fodor-vonal” győztese az SZDSZ, amely ilyen körülmények közepette is parlamenti párt tudott maradni – saját jogán. Nem szeretem a vonalazást, hiszen úgy vélem, Kuncze Gábor ugyanazt gondolta 2000 őszén a Demszky–Fodor-vitában, amit Fodor Gábor. Csak ő akkor azzal mentette meg az SZDSZ-t, hogy háttérbe vonult, s így megakadályozott egy pártszakadást.

A képviselőség felemelő, furcsa érzés. Benn ülni egy olyan frakcióban, amiből, most mindegy, hogy így, vagy úgy, de kikerült Bauer Tamás, Dornbach Alajos, Hack Péter, Iványi Gábor, Mádai Péter, Tardos Márton és T. Asztalos Ildikó – megtisztelő dolog. Nem győztes vagyok: feladatot kaptam, és fel kell kötnöm a gatyámat.

Ez biztosan nem történt volna meg az Új generáció nélkül.

Tanulságos a történet. Az SZDSZ–Új generációba belecsöppentem annak indulásakor, ’99 őszén. Három nappal az Új alakuló ülése előtt Kuncze Gábor Salgótarjánban járt egy megyei választmányi ülésen, ahol én szokás szerint pufogtam az SZDSZ akkori állapota és politikája miatt, mire Kuncze mondta, alakul ez a valami, ez az Új generáció szombaton, menj el, mondd el ott is a véleményed. Ott volt az óbudai SZDSZ tanácstermében majd négyszáz fiatal, meg sokan az SZDSZ vezetői közül. Mondtam egy beszédet, ami többeknek tetszett, Magyar Bálint és Demszky Gábor javasolták, induljak el a pár hét múlva esedékes ügyvivő-választáson. Bevásároltak, hiszen egy év múlva Fodor mellett, Demszky ellenében kampányoltam, és maradtam le az ügyvivőségről. Még egy fél évvel később, Demszky lemondása után bekerültem az új ÜT-be. Azért mondom ezt el, mert számomra ez szimbolikus történet. Vannak vitáink, vannak belső törésvonalak, mint minden politikai szervezetben. De ezt természetesnek véve kell legyen egy erős belső szolidaritás, összetartás. A belső konfliktusok ellenére – remélem, nem csak a korom teszi ezt – bennem még él egy olyan dolog, hogy a felsoroltak azon emberek közé tartoznak, akik miatt elkezdtem politizálni.

Ha már itt tartunk, akkor a Demszky–Fodor-párharc időszakában az SZDSZ-ben elég félelmetesen nyilvánult meg a szervezeti hatalom, és ezek a megnyilvánulások téged is érintettek. Akkor az egész apparátust megmozgatták ígéretekkel, fenyegetésekkel Demszky mellett. Volt példa, hogy lemondatták vidéki rendezvényedet, még olyat is, amelyet a Demszkyt támogató Ónody Tamással közösen tartottatok volna, demonstrálandó, hogy az SZDSZ-ben is van híd az árok fölött. A Szabad Demokrata című lap átalakult Demszky kampánylapjává. A párt honlapjának sajtóválogatásába kizárólag a Demszkyt támogató cikkeket vették be.

Izgalmas időszak volt… A Tölgyessy–Pető-párharc óta nem volt a párton belül ilyen éles, az utolsó szervezetig lehatoló küzdelem. Fontosnak tartottam, hogy Fodor Gábor felállt, és markánsan megjelenítette azt az alternatívát, amit a Demszky-féle politika megfeneklése után később elő lehetett venni. Tavaly nyáron, amikor Kuncze jött, már nem újultak ki a néhány hónappal korábbi viták, hanem egyértelmű volt, mit kell tenni. Ez nem lett volna így, ha Fodor nem lép fel Demszky vetélytársaként. 2000 őszén történt, ami történt, de 2001 tavaszán elég gyorsan belátta a párt, hogy ez a dolog nem megy, váltani kell. Igaz, 2000 őszén szembe lehetett állítani velünk a szervezet erejét, de azért a helyes politikának is megvan a maga ereje. Így lettem ügyvivő: tavaly júliusban a 2000. decemberi kiállás hozta meg a bejutáshoz szükséges szavazatokat.

Tavaly nyáron mindenki nagy rizikót vállalt. Azért gondoljuk meg, mégiscsak komoly bátorság kellett a párt részéről ahhoz, hogy a választás előtti utolsó nyáron még egy váltást megkockáztasson.

Milyen kockázatról beszélsz? Volt még 2001 nyarán vesztenivaló?! Azokkal a közvélemény-kutatási eredményekkel?!

Bizony volt. Voltak, akik azt mondták, hogy most már azt kell végigcsinálni, amit elkezdtünk, mert még mindig az a legkisebb rossz, ha most már nem változtatunk, mert az kész öngyilkosság.

’98-ban hatalmasat bukott egy elöregesedett SZDSZ, és győzedelmeskedett egy fiatalos Fidesz. Abban lehetett reménykedni, hogy az SZDSZ kudarcának és a Fidesz kormányzásának tapasztalatai megfordítják a folyamatokat. A Fidesz által a hatalomba bevitt ásatag fogalmak, szimbólumok és szövetségesek taszítják a fiatalabb generációkat, a megszerveződő fiatal liberálisok pedig vonzzák. És valóban megjelentek a fiatal liberálisok az SZDSZ-Új generáció és a LIFT képében, volt néhány lelkes rendezvény, megtelt néhányszor a Sas utcai fészek, föltűnt néhány tehetséges ember – aztán szinte semmi. A ciklus végére ebből alig maradt valami, viszont a Fidesz mögött olyan hatalmas ifjúsági tömegbázis alakult ki, amekkorára senki sem számított.

Árnyaltabb a kép. Itt eluralkodott a páni félelem, ami a te kérdésedben is tükröződik, hogy az ifjúságot szőröstül-bőröstül lenyelte a jobboldal. Ez nem egészen így van. Különösen nem az érettebb huszonévesek körében. Ott nagyon is jelen van a baloldali és a liberális gondolat, van bázisa, amire építeni lehet. Az SZDSZ felülreprezentált a felsőoktatási hallgatók körében. Látjuk magunk körül a fiatal, jórészt városi csoportokat, azokat, akik igen szabadon élik az életüket, kultúrájuk, világlátásuk kifejezetten nyitott, abszolút befogadóak, lazák, jó érzékkel ismerik fel és utasítják el a rasszista beszédet, életvezetésük, felfogásuk liberális, a zene, amit szeretnek, a kultúra, amit fogyasztanak már önmagában is multikulturális állásfoglalás – és ebben a körben nem rögzül kellő erővel az, hogy van itt egy párt, amely ezt képviseli a politikában. Amely őket is hivatott tükrözni. De ez persze nem az ő hibájuk.

Kell az SZDSZ mellé egy bátor, radikális ifjúsági szervezet, amely az összes rázós, kényes témában a legkarakánabbul el tudja, el meri és el akarja mondani a liberális véleményt. Az SZDSZ-Új generációban megvan az az akarat, hogy ilyen szervezetté váljon – néhányszor már bizonyítottuk ezt. Többek között ez a karakánság kell ahhoz, hogy a magyar liberálisok kijöjjenek abból a kommunikációs defenzívából, amiben öt-hat éve élnek. Nem állapot, hogy azt kell bizonygatnunk, nem vagyunk hazaárulók meg nemzetellenesek. Értékeink győztes, többségi értékek, amelyekre büszkék lehetünk. Építenünk kell a befogadó köztársaság eszméjének kultuszát és a demokratikus intézményekét, hirdetve, hogy a demokrácia önérték. Képviselnünk kell a kulturális nyitottság, a nemzeti kultúra iránti elkötelezettséggel párosuló multikulturalitás erejét, nagyságát. És ki kell állnunk az emberi méltóság védelmében, legyen szó a kisebbségekről vagy a társadalom margóján élőkről. Hiszem, hogy ezen értékek következetes, harcos képviselete olyan politika, amely vonzani tudja a fiatalokat.

Az Új generációból mindenesetre nem lett ilyen ifjúságszervező csomópont.

Gyakran számon kérik rajtunk, hogy miért nem sikerült a padlón vergődő SZDSZ mellett egy olyan ifjúsági szervezetet felépíteni az elmúlt ciklusban, ahol tömegek dübörögnek az SZDSZ mellett. Ez méltánytalan. Az SZDSZ-Új generáció 1999 és 2001 ősze között nem is létezett mint szervezet, nem is volt célunk, hogy szervezetet építsünk. Politikai áramlatként, mozgalomként működtünk az SZDSZ-en belül. Véleményünk volt, és az volt a célunk, hogy vitákat váltsunk ki vele – elértük. Mint ifjúsági tagozat az Új generáció egyedülálló képződmény, hiszen nem az anyapárt hozta létre, hanem az anyapárt kritikája szülte meg. És ez a kritika olykor igen kemény volt. Valamelyik nagy öregünk mondta egyszer azt, hogy az Új generációnak az a feladata, hogy a párt élő lelkiismerete legyen. Szerintem egy ifjúsági tagozat feladata az, hogy kellemetlen társaság legyen a mindenkori pártvezetés számára, amellyel érdemes számolni, amelyet érdemes meghallgatni akkor is, ha éppen keresztezi a párt hivatalos politikáját; amelynek nem kell feltétlenül igazat adni, de jó, hogy van, mert radikális és szókimondó. Faltörő kosnak kell lennie.

Az Új generáció épp csak megszületett, amikor a Nemzeti Múzeum kertjében megcsinálta a koronabúcsúztató bulit. A politikai vihart kavaró demonstráció vitákat váltott ki a párt akkori vezetésében is, és elég volt ahhoz, hogy a szélsőjobboldali újságírás örökre elkönyvelje az SZDSZ-Új generációt a liberálisok ultraradikális szabadcsapataként. Kevés dologra vagyok olyan büszke, mint erre… Ilyen jót a Szadiban talán még nem is mondtak rólunk, persze ami késik, nem múlik.

Célunk volt, hogy fiatal ügyvivőket és így képviselőket adjunk, ez csak személyemre korlátozódva sikerült. Öt egyéni képviselőjelöltet állítottunk a választáson, jó egyéni eredményeket értek el, s hoztak mintegy tízezer listás szavazatot a pártnak. Ősszel lesz polgármesterjelöltünk, számos önkormányzati képviselőjelöltünk. A mozgalmat 2001 őszén formalizáltuk, a szervezet szeptemberben lesz egyéves. Folytatjuk az építkezést.

Jó, ennyit az SZDSZ Új generációjáról. De mi lesz az ország új generációival? És mi lesz az országgal 2006-ban? Ha nem történik ezeken a generációkon belül valamilyen igen jelentős fordulat, akkor ennek a kormánykoalíciónak 2006-ban befellegzett. Mit lehet tenni ez ellen?

Sokat. Egyrészt vannak ifjúságpolitikai szakkérdések, a fiatalok életkörülményeit lehet befolyásolni, ezt lehet jól csinálni, lehet rosszul. Nyilván jól kellene.

Bocs, hogy máris megállítalak, de lehet ezt jobban csinálni, mint ahogy a Fidesz csinálta? A Fidesz-érában olyan benyomás alakulhatott ki a fiatalokban, hogy itt minden elsősorban rólunk szól, mi vagyunk a fontosak, a többiek többé-kevésbé le vannak szarva. Nekünk törlik el a tandíjat. Nekünk találják ki a lakáshitelt, a diákhitelt, a családtámogatást. A fiatalok előtt ott volt egy csomó üstökös jellegű karrier, magukhoz hasonlónak láthatták a sikeresen feltörő embereket. Ezt nem lehet überelni. És mivel is lehetne? A klientúraépítés és az egyenlőtlenségeket növelő osztogatás folytatásával?

A fiatalok egy része természetesen arra indul, amerre pénzt és hatalmat lát. A Fidesz komoly tudatossággal hozott létre olyan fal civil szervezeteket, amelyeket azután kétes körülmények között pénzzel és ingatlannal látott el. Vagyon és karrier ígéretével vagy valóságával létrehozott egy tömegszervezésre is képes hálózatot. De a szervezeti feltétel kevés. Azok a fiatalok jórészt azért vannak ott és azért lelkesednek, mert olyan politikusokat látnak maguk előtt, akikre fel tudnak nézni, mert bizonyos értékek képviselőit látják bennük. Orbán Viktort is azért tisztelik, mert meg vannak győződve róla, hogy ez az ember következetesen és keményen képvisel egyes értékeket.

Mi gondolhatjuk azt, hogy ezek a fiatalok tévednek, de nem ezt kell magyarázgatni, hanem olyan politikát és olyan politikusokat kell eléjük állítani, amelyhez és akikhez csatlakozni lesz kedvük, mert eszményeik megfogalmazását és képviseletét kapják tőlük. Először ebben kell versenyképesnek lennünk, ami nem is olyan nehéz, hiszen mi hiszünk is az általunk kommunikálni kívánt értékekben.

Ha a baloldalon és a liberálisok között megerősödik egy hangsúlyosan értékalapú és emocionális politizálás, akkor megtörténhet a fordulat. A kampány bebizonyította, hogy téved az a politikus, aki azt hiszi, hogy akkor dolgozik jól, ha mindenféle pátoszt kiirt magából, és egy tisztán pragmatikus politizálásra koncentrál. Nem elég pragmatikusan elmenedzselgetni az országot négy évig, az 2006-ban biztosan kevés lesz.

Azután meg persze az sem mindegy, hogy egy párt mekkora teret ad a fiataloknak. Mert azok nem jelennek meg olyan párt környékén, ahol nem látják, hogy más fiatalok már ott vannak, feladatokat és lehetőségeket kapnak, és jól érzik magukat.

Hát akkor nézzük, mit bizonyított a kampány. Te ennek a kampánynak a főszereplői közé tartoztál. Mindig ott voltál a tetthelyeken, mindig téged kellett fényképezni.

A főszereplés túlzás. A Tetthely-sorozat, amelyben olykor feltűntem, előszele volt annak, hogy az SZDSZ új kommunikációs formákat kezdett használni. Ez a kampány radikálisan megújította a magyar politika formanyelvét, és nagyon sok eddig érintetlen határon átment. Erősen vizuális, friss, vállaltan provokatív, olykor kifejezetten szemtelen volt. A kampány megalapozhat egy fordulatot az SZDSZ és a fiatalok viszonyában, mert fiatalos volt, és számos eseményén fiatalok voltak a főszerepelők. Sok fiatal tett nagyon sokat ebben a kampányban azért, hogy az SZDSZ újra parlamenti párt legyen.

A párt a kampánnyal szakított a nagypártiság illúziójával, szembenézett azzal, hogy egyelőre egy szűkebb réteget tud elérni, és ehhez a tényhez kell igazítania kampányüzeneteit. A kampányt ennek megfelelően vitte végig következetesen és professzionálisan.

Mennyire volt ezzel szemben ellenállás? Nem csak azért alakult így a kampány, mert éppen kéznél volt néhány olyan figura, aki a saját stílusát eladta a pártnak?

Nem. Ez tudatos választás volt az SZDSZ politikai vezetésének részéről, a teljes politikai vezetés részéről. Mondhatni kegyelmi pillanat volt a teljes egyetértés az ÜT-ben arról, hogy most ilyen kampányt kell csinálni. A kampányban voltak kisebb-nagyobb viták, ízlésbeli dolgok, némelyeknek ez-az már sok volt, másoknak még mindig kevés, de a kampány jellegét illetően teljes volt az egyetértés.

Abban is teljes volt az egyetértés a választások után, hogy koalíciót kell kötni a szocialistákkal, te mégis tartózkodtál, amikor a küldöttgyűlés erről szavazott. Ezt a tartózkodást kevesen értették.

Volt, aki ezt puccsszerű tartózkodásnak nevezte. Lelkiismeretem nyugodt, mert az ügyvivői üléseken, ahol tudtam, elmondtam az álláspontomat. Tény, a küldöttgyűlés után sokan nem értették ezt a dolgot. Ezt nem is csodálom. Fontosnak tartom, hogy erről a tartózkodásról épp a Beszélőben számot adjak, mert az elmúlt két vagy három évemet hazudtolnám meg, ha nem tenném, hiszen mindig azok közé tartoztam, akik szorgalmazták a szocialistákkal való közös kormányzást, sőt még ennek a szándéknak a kinyilvánítását is. Nem őrültem meg és nem fordultam ki saját magamból, most is azt gondolom, hogy nincs alternatívája a koalíciónak, nagyon fontosnak tartom, hogy létrejött, fontosnak tartom, hogy jól is működjék.

Ez a tartózkodás szándékom szerint nem egy szokásos gyenge nem, hanem egy feltételes igen volt. A párt vezetésében voltak viták, hogy a koalíciós tárgyalásokon milyen célokat tűzzünk ki, milyen hídfőállásokat építsünk ki a koalícióban. Az az álláspont, amit képviseltem ezekben a vitákban, általában alulmaradt. Bizonyos esetekben úgy éreztem, az információk áramlásával is voltak gondok. Nem kívánom ezeket a vitákat feleleveníteni, fegyelmezetten elfogadom a többségi döntést, az Országgyűlésben – ahogy ezt a szűk többség követeli – nagyon fegyelmezetten támogatni fogom a kormányt, de a tartózkodással jelezni akartam, nem vagyok biztos benne, hogy a kormányban való szerepvállalásunk mikéntjét illetően jól döntöttünk. Helyzetem paradox: saját politizálásommal is tenni tudok azért, hogy fenntartásaim megszűnjenek.

• Beszélő-beszélgetés