A köztisztségviselők bírálhatóságának igénye mélyen gyökerezik Magyarország hagyományában. Történelmi példaként elég Wesselényi Miklós hűtlenségi perét felidéznünk a reformkorból: „Amikor az országgyűlés alsótáblájának ellenzéki többsége törvényben akarta kimondani az önkéntes örökváltság engedélyezését, s a felsőtábla a javaslatot többször visszavetette, a kormány utasítására a főispánok megpróbálták a követutasítás megváltoztatására bírni a megyéket, hogy ezzel a nemesség maga tagadja meg az engedményt. Szatmár vármegye 1834. november 10-ei közgyűlésén változtatta meg utasítását. A megye követe, Kölcsey Ferenc[1] hazasietett, hogy meggyőzze küldőit az örökváltság szükségességéről. Segítségül hívta Wesselényit is, aki a leitatott és ellene izgatott kisnemességet igyekezett felvilágosítani a kormány hátsó szándékairól.”[2] Wesselényi többek között a következőket mondta Nagykárolyban 1834. december 9-én:
„A nemességtől elválva, sőt vele ellenséges indulatban tartani a parasztságot: egy gonosz politikának volt sikerült problémája; (…) Ezen okokból már századok óta a kormány a köznépet terhelő ocsmány képre parasztvédői s köznép oltalmazói álorcát tett, de amely alatt ő szívta annak egyfelől zsírját. Most sem akarja a kormány ezen álorcát letenni, és ez volt az oka, miért igyekezett azon, hogy a parasztságot boldogítható V. cikkely nem a királyi helybenhagyás megtagadása által essék el, hanem a nemesség tegye azt semmivé. (…)”[3]
Ki vitatná, hogy valóban sértő szavak és a rosszhiszemű manipuláció kemény vádja szólnak ezekből a mondatokból, és mégis ki vitatná el Wesselényi jogát e beszéd elmondására, és nemcsak azért, mert az általa támadott kormány valóban „idegenszerű” volt? Ki tagadná, hogy a Wesselényi védelmét irányító Kölcsey és Deák nemcsak a haza függetlenségéért, hanem szabadságáért is harcolt?
Az öt évig húzódó per során a védők, mint Krokovay Zsolt írja, azzal érveltek, hogy „(…) sem a hely, sem a körülmények, sem a szándék nem tekinthető lázításra alkalmasnak”.[4] A hűtlenséget a kormány nem tudta bizonyítani, a jogtalanul bebörtönzött Wesselényit mégis három év börtönre ítélték. Mint Fónagy Zoltán leírja, Wesselényi csak két hónap múltán, Széchenyi közbenjárásának is köszönhetően utazhatott Sziléziába súlyosbodó szembaja kezelésére, és végül az 1839-ben összeült országgyűlés „az adó és újonc-megajánlási jog fegyverével”[5] harcolta ki, hogy Wesselényi és más politikai elítéltek amnesztiában részesüljenek. De, mint Fónagy írja: „A per ennek ellenére elérte egyik fő célját: az ellenzéki vezért kikapcsolta a politikai életből.”[6]
Három évtized múltán, a kiegyezés évében Kállay Béni fordításában már magyarul is olvasható volt John Stuart Mill 1859-ben írott tanulmánya a szabadságról.[7] A jeles műhöz írt előszavában Kállay a következő, nem kellőképpen becsben tartott bölcsességet hagyta ránk:
„A gondolatszabadság okvetlenül feltételezi azt, amit én gondolatbátorságnak szeretnék nevezni, s ami már nem a mások, hanem saját véleményeinkre vonatkozik. (…) Nem tudom, csalódom-e, de nékem úgy tetszik, hogy hazánkban a gondolatbátorság még nem fejlődött oda, hova az egyéni szabadság érdekében jutnia kellene. Nálunk, úgy látszik, az emberek még sokkal részrehajlóbbak saját véleményeik iránt, hogysem azok valódisága felett kétkedni bátorkodnának, vagy hogy éppen azok gyenge oldalait belátni és bírálni merészelnék.”[8]
E gondolatbátorság hiányát jól érzékeltetik Heltai Jenő következő sorai, két karikatúrából álló Kiskirályok című művének bevezetőjéből:
„(…) Munkám a 19. század utolsó és a 20. század első éveinek párizsi élményeiből és impresszióiból született meg. (…) …a revükben az uralkodókat, a hadvezéreket, szeretőiket hű maszkban ábrázolták, köztük akárhányszor a francia köztársaság elnökét is. Kánkánt táncolt a primadonnával. Ezen senki sem ütközött meg, a közönség tapsolt. (…) Amikor hazajöttem, még mindig az operetthősök meg az operettbirodalmak haldokló világát éltük. Akkor írtam ezt a két kis regényemet, ezt a két kis karikatúrát. (…)”[9]
Egy alkotmányellenes paragrafus végnapjai
Az előbbiekben vázolt előzmények után a magyar Alkotmánybíróság történelmet írt 1994. június 24-én, amikor döntést hozott arról, hogy – határozata közzétételének napjával – megsemmisíti a Büntető Törvénykönyv (Btk.) 232. paragrafusát (36/1994. AB határozat). Az alkotmányellenesnek minősített szabály hatóság vagy hivatalos személy megsértése címszó alatt szigorúbban rendelte büntetni a nevezettek becsületének csorbítására alkalmas tény állítását, híresztelését, vagy az ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használatát, mintha ugyanezeket a cselekedeteket magánszemélyekkel szemben követték el. Ráadásul a rágalmazás büntetőjogi tényállásának (Btk. 179. §) megfelelő fent leírt cselekedettel azonosan rendelte büntetni azt, „aki a hatóság vagy hivatalos személy működésével kapcsolatban a hivatalos személy becsületének vagy a hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy ilyen cselekményt követ el” (Btk. 232. § [2]). Ez a meghatározás lényegét tekintve azonos a becsületsértés tényállásának (Btk. 180. §) megfogalmazásával, amit viszont a Btk. csak nagy nyilvánosság előtti elkövetés esetén rendel a rágalmazás alapesetével azonosan büntetni, figyelembe véve, hogy a tényállítás súlyosabb sérelmet okozhat, mint az azt nélkülöző, mégoly sértő vélemény. A 232. paragrafus szövege tehát a becsület csorbítására alkalmas tényeket nem tartalmazó, pusztán élesen kifejezésre juttatott kritikát egy kalap alá vette az említett tényeket tartalmazó bírálattal. Ez volt aztán a tartalomsemleges – tehát a közöltek tartalma iránt elfogulatlan – szabályozás!
Hiába, ez volt a pártállam – gondolhatnánk, de akkor túl optimistának bizonyulnánk. Ezzel szemben a 232. § szigorított büntetésekkel fenyegető változata az 1993. évi XVII. törvényben szerepel, és 1993. május 15-én lépett hatályba. A megdöbbentő tény magyarázatául szükséges feleleveníteni két akkoriban nagy port felvert esetet, amelyek a csodálkozó utókor számára érthetőbbé tehetik a történteket. Mindkét ügy egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott a bírálók miniszterelnöki feljelentése nyomán. A rendszerváltást követő első kormány rossz viszonya a sajtóval közismert. Kevésbé ismert azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság mindkét alkalommal olyan – sajnos még a későbbiekben is érvényesülő – szemlélettel ítélkezett, amely sajátos immunitást mutat az 1993-ban már a magyar bíróságok ítéletei ellen is rendelkezésre álló Emberi Jogok Európai Bírósága álláspontja iránt, ráadásul a második esetben még az Alkotmánybíróság 1994-es döntésével szemben is. A két jogeset egyúttal rávilágít a szabályozás és a joggyakorlat két alapvető elemére: a valótlanság vélelmére, illetve az értékítéletek és a tényállítások eltérő megítélésére.
A valótlanság vélelme
Az egyik eset Eörsi Mátyás nevéhez fűződik. Eörsi 1992 júniusában az 1990. őszi taxisblokádról szólva a következőket mondta egy televízió-műsorban: „az akkori belügyminiszter azt fontolgatta, hogy a tömegbe lövet.” A Legfelsőbb Bíróság ezen üggyel kapcsolatos, 1993-ban született döntésének szemléletét kifejezik a következő mondatok:
„Semmiképpen nem tekinthető jogszerű bírálatnak, kritikának, véleménynyilvánításnak a becsület csorbítására alkalmas és egyúttal valótlan tartalmú tény állítása, híresztelése stb. (…) A védő hivatkozott arra is, hogy az elbírált cselekmény nem tekinthető jogellenesnek, így társadalomra veszélyesnek sem, mert a sértett – mint közszereplést vállaló politikus – az »átlagosnál többet köteles eltűrni«. A Legfelsőbb Bíróság ezzel az állásponttal nem értett egyet. A becsülethez és a társadalom megbecsüléséhez való jog olyan alkotmányos emberi alapjog, amely válogatás nélkül mindenkit megillet. A védelem által kifejtett nézet elfogadása a jogegyenlőség elvetését jelentené. A magyar büntetőjog nem gátol meg senkit a szabad bírálatban, illetve a véleményének szabad kifejtésében. A büntető anyagi jog éppen a valóság bizonyításának a megengedésével nyújt védelmet azoknak, akik méltányolható érdekből való tények felhasználásával sértik meg mások becsületérzését vagy emberi méltóságát. A szólásszabadság tiszteletben tartása nem jelentheti valótlan tartalmú és a becsület csorbítására alkalmas tények állítását, illetve a kulturálatlan, szükségtelenül gyalázkodó jellegű kifejezések használatával megvalósított »kritikát«. Ilyen jellegű cselekmények eltűrése kulturált jogállamban senkitől nem várható el.”[10]
Eörsi védője hiába hivatkozott a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatára a másodfokú bíróságnak a politikust megrovásban részesítő végzése ellen benyújtott felülvizsgálati indítványában. Annak ellenére, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter már 1992. november 5-én letétbe helyezte Strasbourgban az Európai Emberi Jogi Egyezmény ratifikációs okmányát, a Legfelsőbb Bíróság csak a „védelem által kifejtett nézetnek” tekintette azt az álláspontot, „mely szerint a politikusokkal szembeni bírálat, kritika határai sokkal szélesebbek az általában megengedettnél”. A Legfelsőbb Bíróság a valóság bizonyításának a feltételes „megengedését” tekintette a bírálat és a vélemény szabadságának biztosítékaként. Ennek megfelelően „a felülvizsgálati indítványt kizárólag azért találta alaposnak, mert az alsóbb szintű bíróságok” – a terhelt már a nyomozás során megtett és az eljárás bírósági szakaszában többször megismételt kérése ellenére – „nem rendelték el a valóság bizonyítását”. A Legfelsőbb Bíróság ezért az első- és a másodfokú bíróság határozatát hatályon kívül helyezte, és az első fokon eljárt kerületi bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.
A 36/1994. AB határozat, illetve az általa keletkezett új helyzet egyik legproblematikusabb része éppen a valóság bizonyításával kapcsolatos. A kifejezetten a Btk. 182. §-ának alkotmányossági vizsgálatát kérő indítvány hiányában az Alkotmánybíróság ugyanis csak határozata indokolásában fogalmazta meg azt az egyértelmű álláspontját, hogy valójában a Btk. 182. §-a is alkotmányellenes:
„A büntetőjogi szabályozás a valótlanság vélelmén alapul. Ez az egyéneket alappal elrettenti a közélet szereplőinek bírálatától, visszatartja még az igaz, illetve igaznak hitt tények nyilvánosságra hozatalától is. (…) A valóság bizonyítása esetén megfordul a büntetőeljárás alkotmányos alapelvéből, az ártatlanság vélelméből következő bizonyítási főszabály, azaz a bizonyítás terhét az viseli, aki ellen folyik a büntetőeljárás. Csak a bebizonyított valóság zárja ki az elkövető büntethetőségét. Abban az esetben, ha a tényállítás tartalmi valósága tekintetében nem alakul ki az eljáró hatóság meggyőződése, az elkövető bűnösségét meg kell állapítani. A tények valóságának nem bizonyíthatósága a büntetőeljárás alá vont személy terhére esik, és e vonatkozásban az ártatlanság vélelme nem érvényesül. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az igazsággal védekezés megengedése a bizonyítás terhe alatt nem csupán a tudatosan valótlan állítások tilalmát jelenti, hanem alkalmas arra, hogy elrettentsen a közhatalmat gyakorlók tevékenységének bírálatától.
A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság mérlegelésére bízza annak megengedhetőségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 232. § (4) bekezdésében, valamint a 182. § (2) bekezdésben e feltétel megfogalmazása magát a valóság bizonyítását is alkotmányellenesen korlátozza. A közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplők tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden esetben közérdekűnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem lehet a büntetőügyekben eljáró hatóságra bízni.”[11]
A Btk. érintett, 182. § (2) bekezdése a következő: „A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta.”
Az alkotmánybírósági határozat indokolása tehát a fenti rendelkezés alkotmányellenességét a közszereplők tekintetében kimondja, amelyből ráadásul az is következik, hogy a közszereplők bírálata esetén a valótlanság vélelme, tehát a Btk. 182. § (1) itt következő szövege is alkotmányellenes: „…nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul.” Ennek alapján a rágalmazás büntetőjogi tényállását a hatályos Btk. szerint, közszereplőkre vonatkozó állítások elbírálásakor csak alkotmányellenesen lehet alkalmazni. Egyértelmű helyzetet azonban az teremtett volna, ha az Alkotmánybíróság megsemmisíti a Btk. vonatkozó paragrafusait.
Értékítélet és tényállítás
Egy évvel Eörsi miniszterelnöki feljelentést kiváltó mondatának elhangzása után, 1993 júniusában Lengyel László Veszprémben, újságírók jelenlétében a következő kijelentést tette: „A közigazgatásban kialakult a tökéletes korrupció, pontosan meg lehet mondani, melyik minisztert vagy főosztályvezetőt mennyiért lehet megvenni.”
E mondat is végigjárta az igazságszolgáltatás lépcsőfokait, míg végül a Legfelsőbb Bíróság 1994. december 1-jén hozott ítéletében a Lengyelt megrovásban részesítő, illetve 75 ezer forint egyévi próbaidőre felfüggesztett pénzbüntetésre ítélő első, illetve másodfokú bírósági határozatokat hatályon kívül helyezte, és a terheltet felmentette. Ez a döntés tehát már a 36/1994. AB határozat kihirdetését követően született. A Legfelsőbb Bíróság ítéletének indokolásában megállapítja, hogy bár „az Alkotmánybíróság 36/1994. számú határozatának nincs visszamenőleges hatálya, viszont az abban kifejtett indokok ezen eljárás során sem hagyhatók figyelmen kívül, mivel a jelen cselekmény elbírálása idején ugyanúgy érvényesültek az alkotmányos elvárások, miként az Alkotmánybíróság határozatának később történt meghozatalakor. Ezen túlmenően a 48/1991., 30/1992. és a 37/1992. szám alatt hozott alkotmánybírósági határozatokban a szabad bírálat és véleménynyilvánítás védelme, illetve korlátozása kapcsán kifejtettek is ebben a körben igényelnek értékelést.”[12] Megjegyzendő, hogy e felsorolt alkotmánybírósági határozatok tartalmát – az évszámok egyszerű egybevetéséből következően – kétségkívül már 1993-ban, az Eörsi-ügy tárgyalása idején is figyelembe kellett volna vennie a Legfelsőbb Bíróságnak.
Lengyel büntetőperében a joggyakorlatának történetét kissé átíró Legfelsőbb Bíróság a közszereplők bírálatának szabadságáról szóló strasbourgi álláspontot a 36/1994. AB határozat megszületését követően már nem tekintette pusztán a „védelem által kifejtett nézetnek”. Mégis elfojtani alig tudott tiltakozás érződik az ítélet indokolásának következő részéből a megidézett reformkori elődeink szabadelvű szellemével rokon európai emberi jogi bírósági és magyar alkotmánybírósági felfogással szemben:
„Az emberi méltósággal és jó hírnévvel kapcsolatos alkotmányos jog érvényesülését a hazai jog az egyes idetartozó, azt sértő magatartások pönalizálásával védi. A büntető törvény azoknak a jogsértő magatartásoknak szankcionálását látja indokoltnak, amelyek a társadalomra veszélyességük fokára tekintettel már a büntetőjog eszközeinek igénybevételét teszik szükségessé. Ez jelenti a jogszerű kritikának és véleménynyilvánításnak a határát!”
Nem csak arról van itt szó, hogy a fenti idézet első mondata megfeledkezni látszik a személyhez fűződő jogok védelmének polgári jogi eszközeiről, bár azok önmagukban is elegendőek lennének. A valójában a szólásszabadsággal szemben csak a legszükségesebb esetekben alkalmazandó büntetőjog, a pönalizáció elengedhetetlenségét aláhúzó, szenvedélyes felkiáltó mondat hivatott kifejezni a meggyőződést: márpedig a véleményszabadságnak is van határa, az sem érvényesülhet abszolút korlátlanul. Mintha a teljesen korlátlan szabadságról és nem a szólásszabadság indokolt kiszélesítéséről lenne szó.
A Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy Lengyel kijelentése nem tartozik a szabad véleménynyilvánítás körébe a Strasbourgban követett gyakorlat szerint sem. Így csak azért mentették fel Lengyelt, mert a Btk. 1993-as módosítása értelmében a hatóság megsértésének bűncselekményét csak a hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül lehetett megállapítani – ennyiben az 1993-as módosítás szűkítette a büntetéssel fenyegetett magatartások körét –, és a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint Lengyel kijelentéséből nem volt azonosítható a sértett személy. Ehhez képest a Legfelsőbb Bíróság meglepő határozottsággal utasította el a terhelt védője által előterjesztett felülvizsgálati indítvány azon érvét, miszerint „az idézett mondat nem minősíthető tényállításnak, és nélkülözi a becsmérlő, személyeskedő jelleget, csupán figyelemfelhívó kritikaként értékelhető”, és az ítélet indokolásának összegzésében is hangsúlyozta, hogy Lengyel „inkriminált kijelentése távolról sem állt összhangban a felelős véleménynyilvánítás körében megkívánt mértéktartással”.
De vajon összhangban van-e ez a mértéktartást kívánó megállapítás az Alkotmánybíróság 36/1994. számú határozatával? Amely a véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál a következőképpen tesz különbséget értékítélet és tényközlés között:
„Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. (…) A társadalom békéjének, demokratikus fejlődésének védelme nem igényli a büntetőjogi beavatkozást a hatóságok, hivatalos személyek tevékenységének, működésének olyan kritikájával, negatív megítélésével szemben sem, amely becsületsértő, gyalázkodó kijelentések, magatartások formájában nyilvánul meg. Jelen esetben is érvényes a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban elfoglalt azon álláspont, miszerint paternalista hozzáállás büntetőjogi büntetésekkel formálni a közvéleményt és a politikai stílust. A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében. (…) nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta.”[13]
A fentieknek megfelelően a rendelkező rész így fogalmazza meg a Btk. rágalmazásról, illetve becsületsértésről szóló szakaszainak alkotmányos alkalmazási határait: „A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas – e minőségére tekintettel tett – értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel – elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta.”[14]
A határozat indokolása szerint a jogalkalmazói gyakorlatnak kell meghatároznia azt, hogy a fentiek szempontjából kik minősülnek közszereplőnek, illetve azt, hogy „a közvélemény formálásában hivatásszerűen részt vevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a kritériumai”.[15] Ez utóbbi megállapítás és általában az Alkotmánybíróság által megfogalmazott gondatlansági mérce problematikus voltára tanulmányom végén még visszatérek.
A 36/1994. AB határozatban tehát szó sincs mértéktartásról. Úgy tűnik, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak – a feledésbe merült, de Tamás Gáspár Miklós által újra használatba vett dallamos kifejezéssel szólva – nem sikerült igazán megbellebbítenie (interiorizálnia) az alkotmánybírósági szöveg szellemét.
A 36/1994. AB határozat és a bírósági gyakorlat
A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat „következményeként (…) mind a büntető bíróságok becsületsértési, rágalmazási ítéletei, mind pedig a személyiségvédelmi és sajtó-helyreigazítási perek elbírálása változott a bírói gyakorlatban” – írja Halmai Gábor a közszereplők bírálhatóságáról szóló, számos bírósági ügy zavarosságát tisztázó tanulmányában.[16] A Pesti Központi Kerületi Bíróság jellemző eseteit ismertetve megállapítja, hogy csökkent a büntetőügyek száma, és „a bíróságok egyre nagyobb arányban hoztak felmentő ítéleteket, amelyekben a vélemény és a sajtó szabadságát elébe helyezték a becsület védelmének.”[17]
Azonban, mint néhány alábbi példából és Halmai elemzéséből kitűnik, a büntetőjog háttérbe szorulásával érthetően felértékelődő személyiségi jogi és helyreigazítási perek ítéletei ellentmondásosak, és gyakran figyelmen kívül hagyják az Alkotmánybíróság döntését. Ez azért is tarthatatlan, mert a büntetőjogi szankciók csak bizonyos szempontból súlyosabbak a polgári jogiaknál.
Mint Halmai írja, „a magyar polgári bíróságok (…) gyakorlata lényegesen szigorúbb a közszereplőket kritizáló sajtóval szemben, mint az Alkotmánybíróság intenciója”. Márpedig az Alkotmánybíróság döntésének szellemében a közélet színpadára lépők félelemmentes bírálhatóságát polgári ügyekben is biztosítani kell.[18] A bírósági gyakorlat ez irányú változását remélhetően elkerülhetetlenné teszi az is, hogy Magyarország már hosszú évek óta az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatósága alá tartozik. Halmai tanulmányában arra is rámutat, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikkelye a véleményszabadságot korlátozó polgári jogi eszközökre is vonatkozik. A Bergens Tidende-ügyben pedig már megszületett a strasbourgi bíróság első olyan ítélete is, amelyben polgári perben döntöttek egy közszereplő bírálhatósága mellett.[19]
A 10. cikkely a véleményszabadság korlátozásának lehetséges szempontjai között említi „mások reputációjának vagy jogainak a védelmét” is. A jogi szövegek logikájának szép példájaként a korlátozási okok között szereplő idézett szavak valójában a véleményszabadság védelmére is módot adnak. Ugyanis a szólásszabadságot bármely esetben csak a 10. cikk 2. bekezdéséből kiolvasható szükségességi teszt teljesülése esetén lehet megszorítani. Mindaz tehát, ami a véleménynyilvánítás szabadságával szemben álló, a 10. cikk 2. bekezdésében felsorolt érdekek körébe esik, egyúttal ki kell hogy állja a strasbourgi bíróság által kialakított teszt próbáját is. E mércét pedig az emberi jogok védelmére hivatott európai bírók a közszereplők bírálatára vonatkozó ügyekben a szólás szabadságának elsőbbséget adva alkalmazzák. Amiről itt szó van, az a szólásszabadság megszorításának a megszorítása.
Azonban, mint látni fogjuk, a Legfelsőbb Bíróság – az Eörsi- és a Lengyel-ügy folytatásaként – , szinte következetesen a közszereplők bírálhatóságát szűkítően értelmező döntéseket hoz. Különösen szembetűnő az alkotmánybírósági határozattal ellentétes bírósági ítéleti indokolásrészek valóságos burjánzása, ami több esetben az alapvetően helyes bírói döntések megalapozását is zavarossá és ellentmondásossá teszi. Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárul a Legfelsőbb Bíróság azon büntető kollégiumi elvi állásfoglalása is, amelyik előbb idézi a 36/1994. AB határozat rendelkező részét, utána azonban – a jogalkalmazás számára sajátos irányt mutatva – meglepő tartalmú megállapítást tesz: „Az Alkotmánybíróság határozatából következik, hogy a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének a büntetőjogi védelme nem lehet nagyobb annál, mint ami bármely más személyt megillet.”[20] Ezzel szemben az Alkotmánybíróság határozatából nyilvánvalóan az következik, hogy a büntetőjogi védelem a szóban forgó esetekben csak szűkebb, vagy ha úgy tetszik, kisebb lehet.
A fentiek ismeretében jobban érthető, ha Magyarországon nem könnyen válik a jogi kultúra részévé a közügyek szabad vitatásának és a közszereplők szabad bírálatának alkotmányos védelme.
A becsületsértés határa
A Baranya Megyei Bíróság egy idevágó határozatában szó sem esik arról, hogy a tényállás szerint az őt igazoltatni kívánó rendőrökre durva, sértő, szidalmazó, illetve őket fenyegető kijelentéseket tevő vádlott a rendőrök hivatalos személyi minőségére tekintettel használt-e becsületsértő kifejezéseket – ami az adott helyzetben valószínűsíthető –, pedig ha így történt, akkor a vádlott a 36/1994. AB határozat szerint szavaiért alkotmányosan nem büntethető.[21] A megyei bíróság ugyan idézi az alkotmánybírósági döntés rendelkező részének becsületsértő értékítéletekre vonatkozó megállapítását, ítéletének a Bírósági Határozatokban kiemelt mondatában azonban csak az alábbiak olvashatók: „A hatóságra vagy a hivatalos személyre tett lealacsonyító, szidalmazó, becsmérlő és az emberi méltóságot durván sértő kijelentések – az alkotmánybírósági határozat folytán – legfeljebb a becsületsértés vétségét valósítják meg, amely joghatályos magánindítvány alapján büntethető.”[22]
A megyei bíróság – az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva – csak azért mentette fel a vádlottat, mert az ügyben érintett rendőrök nem kívántak magánindítványt előterjeszteni. Kinek-kinek a Rejtő Jenő regényeire is építő fantáziájára van bízva annak az eldöntése, hogy a rendőrök nagyvonalúsága vajon összefüggésben volt-e azzal, hogy a megállapított tényállás szerint az ittas állapotban agresszíven fellépő, hadonászó – foglalkozás nélküli, többszörös visszaeső bűnöző – vádlott, akit, mivel támadásától lehetett tartani, megbilincseltek, megbilincselt kezével magát homlokon ütötte, és azt hangoztatta, hogy a sérülései miatt a rendőröket feljelenti.
Súlyosbító körülmény?
Az Esti Hírlap 1995. október 16-i és 17-i számában Valami volt vezető nyomában címmel olyan riportot közölt, ami a 36/1994. AB határozatban meghatározott mérce szerint túlmegy a közszereplők bírálata esetén szélesebb véleménynyilvánítási szabadság határán. A cikkekben meg nem nevezett, de egyértelműen azonosítható Boross Péter volt miniszterelnököt és fiát a szerző maffiakapcsolatokkal, korrumpáltsággal, hatalmi visszaélésekkel, fegyveres szerveződések eltűrésével vádolta. Bár az újságíró egy ideig fenntartotta állításait, az 1995. december 15-én a felperesek által kért megfogalmazású helyreigazításra kötelezéssel végződő sajtó-helyreigazítási per során már kiderült, hogy az Esti Hírlapban közölt állításokat nem tudja bizonyítani. Így a rágalmazás és rémhírterjesztés miatt ellene folyó büntetőeljárás során a rágalmazás tekintetében beismerte bűnösségét, és megkövette Borosst és családját. A cikkek tartalma valóban annyira abszurd, hogy a büntetőeljárás kimenetele minden bizonnyal akkor is ugyanez lett volna, ha a bizonyítás terhe Boross Péterre mint közszereplőre hárul, ami egyébként, mint láttuk, a hatályos Btk. szerint nem lehetséges. A Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) 1998. június 15-én kelt ítéletében a rémhírterjesztés vétségében[23] bűnsegédként első fokon bűnösnek talált és pénzbüntetésre ítélt másodrendű vádlott – a cikkek súlyos állításait egyáltalán nem ellenőrző főszerkesztő, akivel szemben a rágalmazás miatt előterjesztett magánindítvány elkésett – felelősségével kapcsolatban az ítélet indokolásában azonban az alábbi mondat olvasható: A „bíróság a bűnösségi körülmények körében súlyosító körülményként értékelte a vádlott terhére, hogy egy olyan tartalmú cikk megjelenésében közreműködött, amely a Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke és egyik családtagja ellen irányult, bizonyítékok nélkül teljességgel alaptalan vádakat tartalmazva”.[24]
Nyilvánvalóan a 36/1994. AB határozattal ellentétes súlyosbító körülményként értékelni azt, hogy a cikk közszereplő ellen irányult. Az idézetből kitűnő, már ismerős szemlélet a sajtó-helyreigazítási perben hozott ítélet indokolásában is megtalálható: „A bíróság tehát a szerző magatartását súlyosan felróhatónak találta, szinte példátlan, sőt elképesztő az, hogy egy jelentős lapban, komoly terjedelemben rendkívül súlyos vádakkal illessenek (maffiavezérség, korrumpáltság, fegyveres szerveződések eltűrése) ismert közéleti, gazdasági szereplőket, ráadásul minden bizonyíték nélkül. (…) A bíróság szerint nem elhanyagolható szempont az, hogy az I. rendű felperes korábban az ország miniszterelnöke volt. Ilyen formában az olvasók szempontjából lehetséges olyan következtetés levonása a leírtakból, hogy az országban gyakorlatilag bárki megvásárolható. (…) Ez a felperesek konkrét sérelmén túlmenően a demokratikus intézmények működésébe vetett közbizalom megingatására is alkalmas.”[25]
Az Esti Hírlapban megjelent kétrészes cikk szerzője és a lap főszerkesztője valóban kifogásolható eljárásánál nem kevésbé elképesztő, ahogyan a bíróság az elképesztőség elemének tekinti a súlyos vádakkal illetett személyek közszereplő mivoltát, ráadásul a vádak minden bizonyíték nélküli voltát – vagyis a valójában döntő tényezőt – csak ráadásul figyelembe veendő szempontként említi. Csak úgy süt az idézett sorokból a rossz értelemben vett tekintélytisztelet, ami szerint kevésbé felháborító az, ha nem – éppen helyzetüknél fogva védekezni jobban tudó – „ismert közéleti, gazdasági szereplőket”, hanem csak egyszerű magánszemélyeket érnek durva rágalmak alaptalanul. Az pedig, úgy látszik, elkerülte a tisztelt bíróság figyelmét, hogy „a demokratikus intézmények működésébe vetett közbizalom” nem attól sajnálatosan gyenge Magyarországon, hogy felelőtlen újságcikkek is megjelennek, hanem attól, hogy számtalan hatalmi visszaélésre soha nem derül fény, vagy ha igen, a legtöbb esetben annak sincs közvetlen következménye. Az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan tisztában volt evvel a korántsem csak magyarországi tapasztalattal, amikor a 36/1994. AB határozat indokolásában azokat a mondatokat írta, amelyeket világos és erőteljes megfogalmazásuk miatt hosszabban idézve is szeretnék a kedves olvasó figyelmébe ajánlani:
„Az Alkotmánybíróság mérlegelte egyrészről a büntetőjog orientációs szerepének lehetőségét a demokratikus jogállam alkotmányos berendezkedését jellemző intézmények iránti bizalom kialakításában és megerősítésében, másrészről a közhatalmi tekintély büntetőjogi védelmének történelmileg megtapasztalt negatív hatásait, a közügyeket érintő véleménynyilvánítási és sajtószabadság korlátozásának, a bírálat elfojtásának káros következményeit, továbbá azokat az előnyöket, amelyek a demokratikus társadalomban a véleménynyilvánítás szabadságából, az egyéneknek a közakarat képzésében való részvételéből, a közhatalmi testületek tevékenységének bírálhatóságából, tevékenységüknek a nyilvánosság biztosította társadalmi ellenőrzéséből nyerhetők.
A véleménynyilvánítási és sajtószabadságnak alkotmányos értékéről és a demokratikus társadalom életében betöltött jelentős szerepéről az Alkotmánybíróság határozataiban eddig kifejtett álláspontokból következik, hogy e szabadság különleges védelmet követel akkor, amikor közügyeket és a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti. (...) A demokratikus társadalom létezésének és fejlődésének nélkülözhetetlen eleme a közügyek vitatása, amely feltételezi a különböző politikai nézetek, vélemények kinyilvánítását, a közhatalom működésének bírálatát. A demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmak tapasztalatai szerint is e vitákban esetenként kellemetlen, éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a kormányzat és a közhivatalnokok ellen, és nyilvánosságra kerülnek olyan tények is, amelyek a közéleti szereplők becsületének csorbítására alkalmasak.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint kiemelkedő alkotmányos érdek az állami és a helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatósága, valamint az, hogy a polgárok bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben. (…)
A közügyekre vonatkozó véleménynyilvánítási és sajtószabadság kiemelkedően magas alkotmányos értéktartalmából következik, hogy alkotmányellenes, ha az állam súlyosabb büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról vagy a hivatalos személy tevékenységéről mond véleményt, bármilyen sértő is az, mint aki magánszeméllyel szemben ad hangot kedvezőtlen álláspontjának.”[26]
A PKKB-n sajtó-helyreigazítás iránt indított, tehát polgári perben született ítélet idézett indokolását némileg menti, hogy a sajtótörvény akkor még hatályos rendelkezései[27] a közérdekű bírságról szóló részben tartalmazták „a felperesek konkrét sérelmén túlmenően” az olvasók iránti paternalista aggodalmat kifejező mondatokat.
A közszereplők képmása
A Kurír Elefánt 1992-ben, két egymást követő héten közölt szatirikus fotómontázst G. Nagyné Maczó Ágnesről, testépítő fürdőruhás alakot illesztve az országgyűlési képviselőnő arcképéhez.[28] Maczó, állítása szerint, már az első megjelenés után tiltakozott az előbbiekben leírt ábrázolása ellen.[29] A HVG 1997-ben Nikolits István karikatúráját jelentette meg a címlapon, az ugyanabban a számban olvasható, botrányt keltő, titkosszolgálati eszközök törvénytelen alkalmazásával kapcsolatos ún. Nyírfa-ügyről szóló cikk illusztrációjaként bekötött szemmel, fülében parafa dugóval, kapcsokkal összefűzött szájjal ábrázolva a titkosszolgálati minisztert.[30] A képviselőnő, illetve a miniszter egyaránt pert indítottak személyiségi jogaik sérelme miatt, különös tekintettel a képmásukkal történt feltételezett visszaélésre.[31]
Az első ügyben a másodfokú bíróság elutasította a keresetet, többek között azzal indokolva az ítéletet, hogy „a közélet szereplőinek számolniuk kell azzal, hogy nemcsak az adott közéleti eseményről szóló tudósításnak lesznek szereplői, hanem a róluk készült kép- és hangfelvétel eszköze vagy tárgya lehet utánzásnak (parodizálásnak), szatirikus jellegű ábrázolásnak. A közéleti szereplők képmásának ilyen jellegű felhasználását nem lehet a hozzájárulásuktól függővé tenni. (…) …a felperest ábrázoló fényképek egyéb személyiségjogot sem sértenek, mert olyan szövegkörnyezetben lettek elhelyezve, amelyből kitűnik, hogy az újság egy politikai jelenséget, a parlamentben elharapózott durva hangvételt kívánta a komikum eszközével szatirikusan bírálni.”[32]
A fürdőruhában való megjelenést (mint az alábbiakban kiderül) ruhátlanságnak tekintő Legfelsőbb Bíróság azonban 1993-ban a jogsértés tényét megállapító, a további jogsértéstől eltiltó és az alperest nyilvános elégtétel adására kötelező elsőfokú bíróságnak adott igazat, ráadásul még kártérítést is megítélt a politikusnőnek – bár csak 300 000 forintot az általa igényelt 1 500 000 forintból –, továbbá 300 000 forint közérdekű bírságot is kiszabott a viccelődő kedvű újságra, egyebek mellett az alábbiakkal indokolva döntését:
„…a felperes arcképe… jogosulatlanul lett felhasználva (mert az nem a felperes nyilvános közszerepléséről készült, és a felperes a megjelentetéséhez nem járult hozzá), az ábrázolás módja pedig – a ruhátlanság – a felperest női mivoltában, emberi méltóságában is sérti. (…) Ebből következően, ha a fénykép a politikusi megnyilvánulások karikírozásának lenne is tekinthető, az ábrázolás módja miatt a jogsértés ugyancsak fennáll.”[33]
A HVG említett ügye viszont – szemben a Kurír Elefántéval – már jóval a 36/1994. AB határozat megszületését követően zajlott, és az első-, valamint a másodfokú bíróság azonosan – a korábbi eset másodfokú ítéletéhez hasonlóan – értékelte a vitatott karikatúrát, a miniszter keresetét egyaránt elutasítva. Az elsőfokú bíróság indokolása így szól:
„…a HVG… hírmagazin. …aktuális gazdasági és politikai eseményekről ad híradást, amely többnyire elemző, értékelő cikkekben jelenik meg. Az elemző, értékelő írások politikai véleményt, a szerkesztőség állásfoglalását tükrözik. A hírmagazin megjelölés azt is jelenti, hogy e cikkek képi illusztrációkkal jelennek meg. Az illusztráció karikatúra is lehet. A karikatúrának mint művészi ábrázolásnak az a lényege, hogy humorosan, szatirikusan, gunyorosan, a lényeget eltúlozva ábrázolja a személyeket vagy jelenségeket.
A bíróságnak az az álláspontja, hogy a közéleti személyiségnek a karikatúrája megjelenéséhez sem kell hozzájárulnia.”[34]
A közszereplők képmásának karikaturisztikus közlésével kapcsolatos további ügyeket elemez Halmai Gábor. Az esetek[35] közös jellemzője, hogy az eljáró bíróságok közül kivétel nélkül mindig a Legfelsőbb Bíróság foglalta el a szólásszabadságot legsúlyosabban csorbító álláspontot. Az egyik ügy (valójában ügycsoport) felperese ismét G. Nagyné Maczó Ágnes. Maczót a Hócipő, majd a Kurír is újra fürdőruhában ábrázolta, kezében pezsgőspohárral. A Hócipő farsangi számában közölt változat kiemelt kezdőbetűkkel a következő szöveget is tartalmazta: „Független Kis-Gazda Playgirl.” Maczó először a Kurírt perelte, teljes sikerrel, miután a lapot a PKKB után és a Legfelsőbb Bíróság előtt a Fővárosi Bíróság is elmarasztalta, annak ellenére, hogy az utóbbi szerint – mint azt a Nikolits-ügyben idézett bíróság is kifejtette – a karikatúra közléséhez nincs szükség az ábrázolt személy előzetes hozzájárulására. Ugyanis a véleményszabadság iránt ebben az esetben legfogékonyabb Fővárosi Bíróság is úgy értékelte, hogy a Kurír közlése a képaláírás nélkül nem volt egyértelműen karikatúra. Ha a karikatúra eredeti kontextusából kiragadott közlése esetleg valóban vitatható is lehet, a Legfelsőbb Bíróság, amint azt Halmai Gábor összefoglalta, egyszerűen úgy ítélte meg, hogy „a képmás nyilvánosságra hozatala visszaélésszerűen történt”.[36] Ezt, a véleménynyilvánítási szabadság mibenlétével kapcsolatos teljes értetlenséget tükröző indokolást vette át aztán a Fővárosi Bíróság, amikor az egyértelműen karikatúrát közlő Hócipő javára döntő PKKB ítéletét megváltoztatva 300 000 forint nem vagyoni kártérítést juttatott a politikusnőnek.[37] Tette ezt annak ellenére, hogy a PKKB tökéletes alkotmányjogi és nemzetközi jogi érveléssel utasította el Maczó keresetét.[38] A Fővárosi Bíróság ezen, a Legfelsőbb Bíróság immár csalhatatlanul szólásszabadság-ellenesnek tűnő irányát követő határozata, mint Halmai Gábor hangsúlyozza, szemben áll a fejlett jogállamok és az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatával. Ennek következtében az ilyen ítéletek esetén „…Magyarországra gyakori elmarasztalások várnának Strasbourgban”- írja Halmai, majd így folytatja: „Ha a magyar polgári bíróságok az ítéleteiket a karikatúrák általuk jónak vagy rossznak ítélt színvonalára alapozzák, akkor vége a művészetek szabadságának, amit pedig a magyar és valamennyi jogállami alkotmány, valamint nemzetközi emberi jogi dokumentum a kifejezés szabadsága legbecsesebb, legkevésbé korlátozható összetevőjeként garantál.”[39]
Ki közszereplő?
1998 áprilisában az alábbi polgári perben született ítélet – amelyben az elsőfokú bíróság elutasította Muskovszky Gábor ügyvéd keresetét – indokolásában az ügyvédet is közszereplőként említi. Muskovszky, aki azt sérelmezte, hogy a Népszabadságban 1998. január 10-én megjelent, Xénia-láz: nyerésre játssz! című cikk bűnözőknek tartott személyekkel hozta összefüggésbe a személyét, kétmillió forintos kártérítési pert indított az írás szerzője és a lap főszerkesztője ellen. Az első fokon eljáró bíróság ítéletének indokolásából az olvasható ki, hogy a bíróság csak Muskovszkyt – és a hozzá hasonló szerepet vállaló ügyvédeket – tartja közszereplőnek:
„Azt nem lehet vitássá tenni, hogy a felperes gyakorlatilag »közszereplővé« ezeknek a nagyvállalkozóknak az ügyei kapcsán vált, ami önmagában még nem jelent személyiséget ért sérelmet. Nyilvánvaló, hogy a sajtó és a média érdeklődése ezen ügyek és nem a tucatperek felé fordul, annak ellenére, hogy a felperes – saját előadása szerint is – ilyen típusú perekben is eljár.”[40]
Muskovszky keresetének elutasítását a bíróság alapvetően azzal indokolta, hogy a cikkben említett, bűnözőnek tartott személyeket jogerős ítélet nem marasztalta el, annak hiányában rájuk is vonatkozik az ártatlanság vélelme, és egy bizonyítatlan megállapításon kívül „a teljes szövegkörnyezet valós tényeket állít, melyeket egyébként a felperes sem sérelmezett (…), önkényes az a felperesi következtetés, melyet jogsérelme alapjaként megjelölt”.
Egy interneten közzétett dokumentumokra vonatkozó székesfehérvári büntetőügyben is felmerült az a kérdés, hogy a 36/1994. AB határozat szerint kik minősülnek közszereplőnek. Nagy Zoltán Péter, aki a polgármester személyi titkára, majd az önkormányzat nyilvánosságreferense volt, a világhálón a város vezetését bíráló leveleket tett közzé. A Polgármester volt a barátom című írása elején leszögezi: „a következőkben megnevezett személyek közéleti szerepet vállaltak, (…) név szerinti megnevezésük nem sérti a személyiségi jogokat, amennyiben a felvetett téma közéleti tevékenységükkel kapcsolatos.”[41] A szólásszabadság iránt talán internet-használóként is fogékonyabb, annak határaival szemmel láthatóan tisztában lévő szerző konkrét ügyeket adatokkal leírva, élesen kritizálja Nagy István polgármestert, tanácsadóját, Mózs Józsefet és még néhány vezetőtársát. Mint írja: „A Hivatalt csendesen kezdte behálózni az ármány, a gerinctelen fekély. Nevük is van. (…) E banda vette át a Hivatal vezetését. (…) Sajnos ki kell mondanom, Székesfehérvár polgármestere kisstílű és pitiáner alak, a hozzáragadt mocsokkal együtt. (…) Leépítenek mindent, aminek bármi köze van a demokráciához.”
A széles körű hivatali tisztogatással is vádolt polgármester és munkatársai összesen négy feljelentést tettek Nagy Zoltán Péter ellen a fehérvári városi bíróságon. A 36/1994. AB határozat értelmében viszont, mint láttuk, a becsületüket sértő értékítélet miatt csak akkor lett volna alkotmányosan büntethető a bírálójuk, ha a sértő véleményt nem közszereplő minőségükre vonatkozóan fogalmazza meg. Ennek megfelelően a bírált személyek legfeljebb rágalmazás miatt kezdeményezhettek büntetőeljárást a siker reményében. Mégis mind a négy feljelentést becsületsértés megvalósítása miatt is megtették. Nézzük, milyen indokok alapján.
A polgármester a jegyző által benyújtott feljelentésre hivatkozik, amely pontosan idézi a 36/1994. AB határozat indokolásának azt a részét, amelyik szerint „az e minőségre tekintet nélkül tett kijelentések vonatkozásában … ugyanolyan védelem illeti meg őket (a közhatalom gyakorlóit – M. P.), mint a magánszemélyeket.”[42] Ebből a polgármester arra a meglepő megállapításra jut, hogy becsületük védelmében „a hatóságokat és a hivatalos személyeket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a magánszemélyeket”. A politikus tehát mindössze arról feledkezett meg, hogy őt és munkatársait csak a hivatalos minőségükre tekintet nélkül tett kijelentésekkel szemben illeti meg a magánszemélyekével azonos védelem.
Mózs József és az időközben a választók által leváltott polgármester egy másik munkatársa pedig – annak ellenére, hogy előbbi országgyűlési képviselői múltja és a székesfehérvári Rádió utcai roma családok konténerekbe telepítésének tervével kapcsolatban játszott szerepéről is közismert, utóbbi pedig magát „vezető beosztású hivatali dolgozónak” minősítette – feljelentésében egyként azt az álláspontot foglalja el, hogy az ő esetében a közhatalmat gyakorló személyekre és a közszereplő politikusokra vonatkozó alkotmánybírósági határozat nem alkalmazható. Ezen nézetük tarthatatlanságát azonban a nyilvánvalóan közszereplő feljelentők feltehetően maguk is belátták, mert az illetékes bíróságok által kitűzött személyes meghallgatásokon szabályszerű idézés ellenére egyikük sem jelent meg. Mivel távolmaradásukat nem mentették ki, a bíróságok az eljárásokat megszüntették.[43]
Az önkormányzat kritikus szellemű volt munkatársát végül mégis elmarasztalták, igaz, nem büntetőjogi alapon, hanem közalkalmazotti etikai vétség miatt. Ez is példa lehet arra a később, a sajtó-helyreigazítás kapcsán tárgyalt gyakorlatra, amikor közszereplők a bíróságok sajnálatos közreműködésével kijátsszák az őket érő bírálatokra vonatkozó szigorú alkotmányos mércét.
A telefonáló formális tompításától a bátorításig
Mint az alább ismertetett két esetből látható lesz, a 36/1994. AB határozat a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény (Rtv. törvény) kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó követelményének alkalmazására is hatással van. A Fővárosi Bíróság 1997 szeptemberében és 1998 júliusában két ügyben is ítéletet hozott a Magyar Rádió Beszéljük meg! című műsorával kapcsolatban. Erre azért kerülhetett sor, mert az Rtv. törvény szerint, ha az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Panaszbizottsága vagy „másodfokon” eljárva maga az ORTT egy műsorszolgáltatót a kiegyensúlyozott tájékoztatás sérelme miatt elmarasztal, akkor az érintett rádió- vagy televízió-társaság az ORTT határozatának felülvizsgálatát kérheti a bíróságtól.[44] Ezt tette a Magyar Rádió az említett két alkalommal.
Először sikerrel, mert a bíróság az 1996. október 16-án sugárzott műsorra vonatkozó, a Magyar Rádiót elmarasztaló ORTT-határozatot[45] hatályon kívül helyezte. A vita tárgyát a következő beszélgetésrészlet képezte: az élő, telefonos műsorban az egyik hallgató azt a véleményt fogalmazta meg, hogy „az ellenzéknek a jobboldala annyira szélsőséges, hogy a nyilas időket idézi fel néha egyes megnyilatkozásuk”. Erre a műsorvezető, Bolgár György így válaszolt: „Hát ezt ők nyilván visszautasítanák.” A továbbiakban a telefonáló többször Bolgár szavába vágva folytatta, Csurka Istvánt – akivel később Lezsák Sándort is összefüggésbe hozta – szélsőjobboldalinak minősítve, amire a műsorvezető felhívta a figyelmét arra, hogy Csurka „nincs a parlamentben”, végül pedig a két név szerint megnevezett politikus nézeteire utalva ezt mondta: „hát ezt nem tudjuk, maradjon a szívük titka.”
A bíróság egyebek mellett így indokolta a Magyar Rádiónak igazat adó ítéletét: „a demokratikus társadalom létezésének és fejlődésének nélkülözhetetlen eleme a közügyek vitatása, amely feltételezi, hogy különböző politikai nézetek és vélemények kinyilváníthatók. A pluralizmus, a tolerancia, a nyíltság, a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, s ebben a szabadság megilleti az olyan gondolatokat is, amelyek sértőek, meghökkentőek, vagy akár aggodalmat kelthetnek, amelybe beletartozik az is, hogy a kritika megengedhetőségének határai a közéletben szereplő személyekkel szemben tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében.”[46] A bíróság megállapította továbbá, hogy a „kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének betartása elsősorban azokban a műsorokban számon kérhető, amelyek tartalma a műsorszolgáltató munkatársainak tevékenységén alapul”.
A bíróság elutasította viszont a Magyar Rádió keresetét az 1997. február 12-i adással kapcsolatos ORTT-határozattal[47] szemben. A kifogásolt beszélgetés témája csaknem ugyanaz volt, mint az első esetben, de a telefonáló kétségtelenül szélsőségesen is fogalmazott. Torgyán Józsefet kiabálása miatt Hitlerrel azonosította, a politikust és pártját – utóbb az MDF-et, a Kereszténydemokrata Pártot és Csurkát is – fasisztának minősítve, aztán a következő kijelentést tette: „Ha én Horn úrnak lennék, már rég lelőttem volna a Torgyánt is meg ezeket is. (…) Ilyen emberekért nem kár, mint a Torgyán meg a többi párt, (…) ezek patkányok Magyarországon, csótányok.”[48] Bolgár György – feltehetően az előző ügy tapasztalatai alapján is – az alábbi ellenvetéseket tette: „fasiszta párt, ez meglehetősen erős megjegyzés. (…) attól, hogy valaki kiabál, még nem fasiszta. (…) ezek a pártok egyrészt nem egyformák. Másrészt, ha megnézi a programjaikat, azért nem talál bennük…” (Itt a telefonáló közbevágott.) „És az nem fasizmus, hogy lelövi a politikai ellenfelet? Talán maradjunk abban, hogy minden emberért kár. Asszonyom, azt hiszem, elragadtatta magát egy kicsit, remélem. …fasiszta pártnak egyik sem nevezhető. Ezt még a legádázabb ellenfeleik sem mondják róluk. Az, hogy kiabál egy pártvezető, lehet, hogy valakinek szimpatikus, másnak természetesen elfogadhatatlan. (…) nem győztük meg egymást.”
A panaszbizottsági állásfoglalás többek között így vélekedett a hallottakról: „a műsor vezetője elmulasztotta figyelmeztetni a telefonáló hölgyet arra, hogy a műsorban megnevezett ellenzéki pártok fasiszta pártokként való feltüntetése szemben áll azok társadalmi megítélésével.” Az állásfoglalás szerint tehát abból az állításból, hogy „ezt még a legádázabb ellenfeleik sem mondják róluk”, nem következik az, hogy a kevésbé ádáz, illetve nem ádáz ellenfelek, valamint a szimpatizánsok és az egyik említett csoportba sem tartozók is a telefonálótól eltérő véleményen vannak.
Az állásfoglalás indokolása megállapította továbbá: „jóllehet a műsorvezető (…) formálisan megpróbálta a telefonálót tompítani, azonban a telefonbeszélgetés során egyáltalán nem adott hangot annak a ténynek, hogy a telefonáló – figyelemmel a szóban forgó pártok önképére és társadalmi megítélésére – szélsőséges véleményt fogalmazott meg”. Úgy látszik, a társadalom véleményét csalhatatlanul ismerő Panaszbizottság – valamint az ORTT és a Fővárosi Bíróság – figyelmét elkerülte, hogy a műsorvezető az érintett pártok védelmében határozottan kijelentette: „fasiszta pártnak egyik sem nevezhető”.
A formális tompítás motívuma ráadásul szemmel láthatóan megragadta az ítéletét többek között így indokoló bíróság fantáziáját is: „A bíróság úgy látta, a telefonáló hölgy és a műsorvezető dialógusát hallgatók egyenlőtlen küzdelem fültanúi voltak. A műsorvezető mindvégig higgadt, véleményt megfelelő irányba terelni igyekvő meggyőzést megkísérlő próbálkozása ellenére ugyanis a telefonáló egyre durvább kijelentésekre ragadtatta el magát. A kívülálló számára így a beszélgetés érzékelhetően úgy jelent meg, a telefonáló nem a kulturált vitatkozás módszerét követi, hanem a műsorvezető reagálását bátorításként fogja fel. A beszélgetés ezen sajátos íve miatt – noha annak tartama csupán mintegy két percig tartott – a bíróság jogi megítélése szerint korábban szükségessé tette volna a kijelentések egyértelmű visszautasítását, korrigálását.” Talán az lett volna megfelelő, ha Bolgár kiabálni kezd? Persze akkor, lehet, hogy ő is megkapja a magáét a telefonálótól. Mindezek után már nem meglepő, hogy az 1998-as ítéletet jegyző bíró mást olvasott ki a 36/1994. AB határozatból, mint az 1997-es ítéletet hozó kollégája:
„A szabad véleménynyilvánítás alkotmányos alapelvének biztosítása körében – jelen ügyben is zsinórmértékül szolgálva – az Alkotmánybíróság 36/1994. (VI. 24.) AB számú határozata indokolásában rámutatott arra, a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatározni, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen értékeit is figyelembe vegyék. A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe nem vezet arra, hogy ez a jog korlátozhatatlan lenne. Az alkotmányos védelem nem vonatkozhat tények meghamisítására, a véleménynyilvánítás olyan alkotmányos jog, amely csak felelősséggel gyakorolható. Ezeket az elveket szem előtt tartva a bíróság álláspontja szerint a műsor egésze, annak kicsengése túllépett azon az érzékeny határon, melyet a véleménynyilvánítás szabadsága megenged.”
A határ, amelyen a kicsengés túllépett, talán valóban érzékeny, nem pedig homályos lenne akkor, ha a bíróság szükségesnek tartotta volna megfogalmazni, hogy a vitatott beszélgetés során elhangzott, egyáltalán tényállításnak tekinthető mondatok közül melyik (vagy melyek) hamisított (vagy hamisítottak) meg tényeket szándékosan, vagy a műsorvezetőtől elvárható gondosságot mellőzve. E nélkül ugyanis az ítélet indokolása legfeljebb az azt jegyző személy írói munkássága részének tekinthető (illetve jó lenne, ha csak az volna), és nem „bátorítja” azokat, akik hinni szeretnének a jogbiztonságban.
A sajtó-helyreigazítási per mint az Alkotmánybíróság határozatának kijátszása
A Legfelsőbb Bíróság az eddig leírtakon túl a sajtó-helyreigazítás egy különleges esetével kapcsolatban is jeleskedik a szólásszabadság alkotmányellenes megszorítása terén. Helyreigazítási per esetén a tények közzétevőjének kell bizonyítania a közölt állítások valóságát. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 14. számú állásfoglalása szerint pedig a közölt tényállítások valóságát akkor is a sajtó képviselőjének kell bizonyítania, ha más kijelentését adta közre híven. Mint Halmai hangsúlyozza, a Legfelsőbb Bíróság álláspontja „szinte lehetetlen helyzetbe hozza a sajtószerveket, hiszen közügyekről folytatott viták esetében nem elegendő ügyelniük arra, hogy korrekt módon tájékoztassanak az egyes álláspontokról”.[49]
Jellemző, hogy a Halmai által ismertetett perekben kizárólag a PKKB-n vagy a Fővárosi Bíróságon születtek a helyreigazítási kérelmet elutasító ítéletek. A PKKB egyik bírója két ítéletében is hivatkozott a 36/1994. AB határozatra,[50] a 14. számú polgári kollégiumi állásfoglalást azonban kötelezőként értelmezte. Ezzel szemben Halmai felhívja a figyelmet arra, hogy a bíróságokról szóló törvény, az irányelvekkel és az elvi döntésekkel szemben, nem említette a kollégiumi állásfoglalások kötelező voltát, ennek következtében azok nem is kötelezik a bíróságokat. A Fővárosi Bíróság, Schmidt Mária Magyar Hírlappal szembeni perében, élt is az ebből adódó szabadságával. Mint Halmai leírja, a Fővárosi Bíróság a PK 14. állásfoglalás II. pontjának és a sajtótörvénynek a vonatkozó részei[51] alapján is úgy ítélte meg, hogy a sajtónak az adott esetben – a Nyilvánosság Klub Egyesület közgyűléséről közölt tudósítás esetén – a helyreigazítás elkerüléséhez elég bizonyítania beszámolója korrektségét. A PK 14. állásfoglalás első pontja viszont újra érvényesült, amikor a Demeter Ervin családtagja által indított helyreigazítási pert elvesztette a Magyar Hírlap, hiába tudósított korrekten az Országgyűlés üléséről.[52]
A sajtószabadságot csorbító esetek között is különleges az Élet és Irodalom (ÉS) Fiúk a bányában című tényfeltáró riportja (1999. augusztus 20.) miatti helyreigazítási per. Mint Halmai írja: „az érintettek – anélkül, hogy a cikk főbb állításai kapcsán jogi eljárást kezdeményeztek volna – két, viszonylag lényegtelennek tűnő megfogalmazás[53] miatt két külön sajtó-helyreigazítási pert indítottak a lap ellen.”[54] A perindítók által követett taktika mindkét esetben nyilvánvalóan az volt, hogy a közszereplők bírálatának széles szabadságot biztosító alkotmányos szabályokat megkerülve próbálták azt a látszatot kelteni, mintha velük szemben a sajtó követett volna el valamilyen jogtalanságot, tehát ők a sajtó felelőtlen támadásainak az áldozatai. E cinikus stratégiát a 36/1994. AB határozat szellemében a magyar bíróságoknak el kell utasítaniuk,[55] mert ez is feltétele annak, hogy a közszereplők bírálhatóságának legalább a 36/1994. AB határozatban kijelölt mértékű szabadsága érvényesüljön.
A 36/1994. AB határozat alkalmazása azonban legalábbis ellentmondásos. Halmai Gábor 1998-ban megjelent cikkében még viszonylag kedvező értékelést adott a 36/1994. AB határozat alkalmazásáról, egyúttal pontosan megfogalmazva a jogfejlődés kívánatos irányát:
„Az egyéni érdekek védelme terén egyértelműen kedvező változásokat figyelhettünk meg. A büntetőjog által kínált tényállások (...) egyre ritkábban kerülnek alkalmazásra, és a csökkenő számú ügyekben is egyre több felmentő ítélet születik. Ez az örvendetes gyakorlat tulajdonképpen elindította az egyéni érdekek védelmének, mindenekelőtt a becsületvédelemnek a dekriminalizálását. Vagyis a sajtó nyilvánosságában megjelenők becsületének védelme egyre inkább „civilizálódik”, és még a polgári jogi személyiségvédelem is tekintettel van arra, hogy e közszereplőknek a közügyek vitathatósága érdekében több bírálatot kell elviselniök.”[56]
Halmai két évvel későbbi áttekintése viszont – saját eset-elemzéseimhez hasonlóan – nem túl biztató képet fest, új veszélyeket is jelezve a néhány évvel korábbi helyzethez képest. A polgári bíróságok ugyanis sokszor nem követik a 36/1994. AB határozat szellemét. A helyreigazítási jog pedig, mint láthattuk, a felperesnek könnyebb, a sajtónak pedig teljesíthetetlenül nehéz feltételeket szabó gyakorlatot részesíti előnyben. Mint Halmai írja, „…a büntetőjogi ítélkezés liberalizálódásával párhuzamosan megfigyelhető a polgári jogi személyiségi jogi és sajtó-helyreigazítási gyakorlat szigorodása a közszereplők védelmében”.[57]
A 36/1994. AB határozat gyenge pontjai
Az egyik országos kereskedelmi televízió, a TV2 esti hírműsora 1999 decemberében exkluzív interjú közlését harangozta be. Az interjú elkészítéséhez – mivel az interjúalany, Dietmar Clodo akkor már előzetes letartóztatásban volt – a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának előzetes engedélyére volt szükség.[58] Ezt a tévétársaság egyévi várakozás után meg is kapta, így felvehették a különleges beszélgetést. Igaz, ennek fejében szerződésben vállalták, hogy az interjút közreadás előtt megmutatják a börtönparancsnoknak, aki aztán közvetlenül az adást megelőzően megtiltotta a közlést, mondván, az interjúban Clodo hivatalos személyeket rágalmazott, illetve megsértette azok személyiségi jogait. A főbörtönőr tehát – jogszabály adta engedélyezési jogkörén messze túllépve – a cenzurális beavatkozás és egyúttal a hatósági önkény kirívó példáját nyújtotta. Az előzetes cenzúrát azt követően alkalmazta, hogy korábban már engedélyezte az interjú elkészítését. Ez is szomorú, a történet igazán lehangoló része viszont az, hogy a közvélemény tájékoztatására hivatott szerkesztőség meghátrált, vagyis öncenzúrát gyakorolt, hiszen a közlés lehetősége a TV2 döntéshozóinak kezében volt.[59] A főműsoridőre beharangozott interjút csak híradójuk késő esti adásában mutatták be, méghozzá a börtönparancsnok „segítségével” megszerkesztett változatban.
Az esetet követően a Nyilvánosság Klub nyilatkozatot adott ki, megállapítva, hogy az alkotmánybírósági határozat alapján a TV2-nek vállalnia kellett volna „egy esetleges bírósági eljárás kockázatát. (…) Ha ugyanis a stáb az újságíró szakma szabályai szerint elvárható gondossággal ellenőrizve az interjúalany állításait megbizonyosodik arról, hogy azok nem nyilvánvaló valótlanságok, akkor utólag még akkor sem tehető felelőssé a közlésért, ha egy eljárás során kiderül azok valótlan volta.”[60] A Nyilvánosság Klub álláspontjával feltétlenül egyet lehet érteni, mégis érdemes megvizsgálni, hogy valóban elegendő védelmet nyújt-e a 36/1994. AB határozat a sajtó számára?
Kis János szerint a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének kérdésében „a bíróság hibátlan döntést hozott”.[61] Az e megállapításhoz fűzött jegyzetben azt írja Kis, hogy a 36/1994. AB határozat az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a New York Times v. Sullivan ügyben[62] 1964-ben hozott, mérföldkövet jelentő ítéletét követte. Halmai Gábor pedig ugyanezzel az alkotmánybírósági határozattal kapcsolatban „az amerikai Legfelső Bíróság New York Times v. Sullivan döntéséből adaptált általános tesztről” ír, majd így fogalmaz: „az amerikai-magyar követelmény szerint (...) csak a tudatos hazugság és a súlyos hanyagság eredményeként közölt állítások nem élveznek védelmet, és ráadásul a bizonyítási teher megfordul.”[63]
Boldogan egyetértenék a két általam oly nagyra becsült szerzővel. De ha nem tévedek, akkor az Alkotmánybíróság szóban forgó döntése, bár vitathatatlanul korszakos jelentőségű, és feltétlenül az egyik legjobb a maga műfajában, mégsem nyújt elegendő védelmet a szólás és a sajtó szabadsága számára. A bizonyítási teher egyértelmű megfordításának az előzőekben leírt elmaradása, a 36/1994. AB határozat által megfogalmazott gondatlansági mérce problematikus volta és a személyiségi jogok szólásszabadsággal szembeni büntetőjogi védelmének a fenntartása is hozzájárulnak a közügyek vitatásának a korlátozásához.
A bizonyítási teher jelentőségének felméréséhez elég elképzelnünk azt az esetet, amikor egy újság tényfeltáró riport közlését fontolgatja, államigazgatási korrupciót leleplezendő. Az újságírók, a szerkesztők, a kiadó és jogászai számára – még a legjobb bizalmas információforrások birtokában is – lehetetlen feladat lehet a közölni tervezett állítások bizonyítása. Az ehhez szükséges információknak ugyanis legalább egy részét sikeresen titokban tarthatja az érintett hatóság, amely annál érdekeltebb a titkolózásban, mennél korruptabb.
Az Alkotmánybíróságnak a súlyos gondatlanság eseténél kellett volna meghúznia a közszereplőkkel szemben megengedhető kritika határát. A 36/1994. AB határozat ugyanis nem a New York Times v. Sullivan döntésben szereplő „reckless disregard” kifejezés magyar megfelelőjét használta, tehát nem súlyos gondatlanságról szólt. Mint a határozat rendelkező részének korábban már idézett fordulata fogalmaz, gondatlanság esetén a felelősség, az egyéb feltételek teljesülése esetén akkor állapítható meg, ha a közlő személy azért nem tudott állítása „valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel – elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta.” Az indokolás előzőekben szintén ismertetett megfogalmazása szerint pedig a bíróságoknak kell meghatározniuk azt, hogy „a közvélemény formálásában hivatásszerűen részt vevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a kritériumai”.
Ha a jogalkalmazói gyakorlat az „irányadó szabályok” szerint valóban meghatározza a gondatlansági felelősség határát, akkor az eredmény legalábbis kétséges. Egyrészt azért az, mert tulajdonképpen ellentmond egymásnak a rendelkező rész és az indokolás, mivel az előbbi a hivatás vagy foglalkozás alapján „irányadó szabályokról” szól, az utóbbi viszont a bíróságok által megállapított kritériumokról. Ha például az újságíró szakma etikai szabályai irányadóak, akkor miféle további szempontokat állapíthat meg a jogalkalmazó? Az kizárhatónak tűnik, hogy az Alkotmánybíróság két különböző csoportról kívánt volna szólni: csupán az indokolásban a hivatásos közvélemény-formálókról, a rendelkező részben pedig más szakmák képviselőiről. Ráadásul, mint az esetleírásokból kitűnt, a bíróságok hajlamosak lehetnek az alkotmánybírósági határozat szellemével ellentétes szigorú gondatlansági mércét megfogalmazni. A sajtószabadság alkotmányellenes bírósági megszorítására való hajlam nem honi sajátosság, az amerikai Legfelsőbb Bíróság is jónak látta a New York Times v. Sullivan ügy részleteibe menően hangsúlyozni a szólásszabadság elsőbbségét, éppen döntése korlátozó értelmezési lehetőségeinek elébe vágva. Kívánatos, hogy a magyar Alkotmánybíróság is elejét vegye a közszereplők bírálatával kapcsolatos gondatlansági felelősség sajtószabadságot csorbító felfogásának. Erre módot adna annak tisztázása, hogy a sajtó etikai szabályai valóban irányadóak, és azokat nem bírálhatja felül a jogalkalmazó, szakmai tapasztalatok hiányában lényegében teljesen meghatározatlan szempontok szerint. Ez ugyanis szükségtelen és aránytalan megszorítása lenne a sajtószabadságnak. Mint Lord Nicholls írta 1999-ben a nagy jelentőségű Sunday Times-ügyben – amelyben az ítélet szélesítette a közszereplők bírálhatóságát Nagy-Britanniában –, „a common law nem törekszik magasabb mérce felállítására, mint a felelősségteljes újságírásé, amely mértékkel a média magát kötelezi el”.[64]
Az újságíróknak és a szerkesztőknek számtalan helyzetben az idő szorításában kell dönteniük egy cikk közzététele felől. Mesterségük egyik legfontosabb eleme, a minőségi újságírás alapfeltétele éppen az, hogy megtalálják a helyes arányt a hírek gyors közlése és az információk szakmailag szükséges ellenőrzése között. Ezt az egyensúlyt azonban ők, szakmájuk képviselői hivatottak megtalálni, és még ha kényesen ügyelnek is a mesterség alapvető normáinak a követésére – mint az minden magára valamit is adó sajtótermék készítői esetében elvárható –, akkor is elmulaszthatják felismerni a publikált tények ellenőrzésének valamennyi lehetőségét, ami hanyagságnak minősülhet, különösen ha a bírók gyakran érzéketlenek a sajtószabadság értéke iránt.
A határozat gondatlanságra vonatkozó részével kapcsolatban viszont fontos megállapítani, hogy a közvéleményt nem hivatásszerűen formálók esetében kizárólag a tudatosan állított valótlanság esetében állapítható meg a közlő felelőssége. Sem a rendelkező rész, sem az indokolás nem szól ugyanis a közszereplők azon bírálóiról, akik nem a közvéleményt hivatásszerűen formáló foglalkozást űznek. E csoport kétségtelenül a polgárok többségét foglalja magában, akik például utcai járókelőként, a „nép hangjaként” adott interjúban, újságoknak küldött olvasói levelekben, rádióműsorokba betelefonálva, tüntetésre készített plakátjukon és számos más módon is bírálhatják a különböző közhivatalnokokat és közszereplőket. Noha e szabadság a sajtó képviselőit nem érinti, mégis fontos megállapítani, hogy az „egyszerű polgárok” szólásszabadsága terén a magyar Alkotmánybíróság határozata messzebb ment, mint a hivatásos véleményformálók és az ilyennek nem minősülő megszólalók szabadsága között különbséget nem tevő amerikai gyakorlat. Ahogy Schaurer írja: „Kevés kivételtől eltekintve, az alkotmánynak megfelelően alakított rágalmazási jog ugyanazokat az alapelveket alkalmazza a New York Timesban közzétett becsületsértésre, mint a szomszédok között mondottra.”[65]
A 36/1994. AB határozat nem kérdőjelezte meg a személyiségi jogok szólásszabadsággal szembeni büntetőjogi védelmének igazolhatóságát. Ezzel szemben, az Alkotmánybíróság gyűlöletbeszédről hozott határozatának (30/1992. [V. 26. ] AB határozat) indokolását követve, büntetőjogmentessé kell tenni a személyiségi jogok védelmét Magyarországon. A büntetőjog használata nem kevésbé paternalista elképzelés az állítólag megrágalmazott személy védelmében, mint a gyűlöletbeszéd által megcélzott emberek vagy csoportok megóvása végett. A személyes reputáció védelmezése a polgári bíróságok feladata lehet, szükség esetén nagy összegű kártérítések révén, amelyek megítélését viszont különleges biztosítékokkal kell körülbástyázni.
Egyúttal vitathatatlanná kell tenni azt, hogy közszereplők számára a polgári jog is csak sokkal korlátozottabb védelmet nyújt a bírálatokkal szemben, mint magánszemélyeket érő kritikák esetén. Egyértelművé kell tenni azt is, hogy a sajtó-helyreigazítás elavult értelmezése nem adhat módot a közbeszélgetés szabadságát biztosító szabályok kijátszására.
E tanulmány az Új Mandátum Könyvkiadónál megjelenés előtt álló, Gondolatbátorság. Szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és Magyarországon című doktori értekezés része. A címbeli idézet forrása: 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 283).
Jegyzetek
[1] Kölcsey a vármegye döntése miatt mondott le követi megbízatásáról.
[2] Szemelvénygyűjtemény a Rubicon Magyar szabadelvűek című számához, 1998/3. Lásd még: Fónagy Zoltán: Wesselényi Miklós. Új Mandátum Könyvkiadó, 1998.
[3] A beszéd emlékezetből leírt szövege Wesselényi saját kezű javításaival: MOL, Wesselényi család (P702) 5. cs. VA 666. Idézi: Rubicon, uo.
[4] Krokovay Zsolt: A szólásszabadság döntő jelentése. In: Deák Ferenc, a liberális politikus. Szerk.: Lenkei Júlia. T-Twins Kiadó, 1994.
[5] Fónagy Zoltán: A reformmozgalom első vezére. Rubicon, 1998/3.
[6] Uo.
[7] John Stuart Mill: A szabadságról. Helikon, Budapest, 1980.
[8] Kállay Béni: „A szabadságról.” Előszó John Stuart Mill művéhez. Holnap Kiadó, 1993.
[9] Heltai Jenő: Kiskirályok. (Family Hotel, VII. Emánuel és kora.) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961, 7–8. o.
[10] Legfelsőbb Bíróság Bfv. III. 1060/1993. sz.
[11] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 284-285).
[12] Legfelsőbb Bíróság, Bfv. II. 969/1994/8. sz.
[13] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 277).
[14] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 283).
[15] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 284).
[16] Halmai Gábor: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága. Fundamentum, 2000/2. 17. o.
[17] Halmai: I. m. 18. o.
[18] Sólyom László egy interjújában a közszereplők bírálhatóságának fokozott védettségét a polgári jog területén is érvényesítendőnek tartotta, egyúttal bírálva a megítélt kártérítések alacsony összegét. Tóth Gábor Attila: A „nehéz eseteknél” a bíró erkölcsi felfogása jut szerephez. Interjú Sólyom Lászlóval. Fundamentum, 1997/1.
[19] Bergens Tidende és társai kontra Norvégia, 2000. május 20.
[20] BK 156. szám, 1995. V. 25.; Bírósági Határozatok (BH) 1995. évi 9. szám.
[21] Megjegyzendő azonban, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint az ún. „támadó szavak” (fighting words) nem tartoznak az alkotmány első kiegészítése által védett szólások körébe. Chaplinsky v. New Hampshire, 315 U.S. 568 (1942). Lásd Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz, 1994.
[22] Baranya Megyei Bíróság BH 1995. 6. számú határozata.
[23] Az Alkotmánybíróság a 18/2000. (VI. 6.) határozatában azóta már alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a rémhírterjesztés vétségét (Btk. 270. §). Az Országgyűlés a 2000. évi CXXV. törvénnyel fogadta el a Btk. hatályon kívül helyezett rendelkezésének új, az Alkotmánybíróság határozatának megfelelő szövegét. Lásd Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem? Fundamentum, 2000/3., 73–74. o.
[24] PKKB 9. B. VIII. 21. 312/1996/4. szám
[25] PKKB 29. P. 93. 397/1995/11.
[26] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 282-283).
[27] Az 1996. február 15-én hatályba lépett rádiózásról és televíziózásról szóló törvény (Rtv.) csak az ítélet meghozatala után két hónappal helyezte hatályon kívül a sajtótörvény 19. §-ának közérdekű bírságra vonatkozó bekezdéseit, mint a felperesek és alperesek közötti viták és érdeksérelmek rendezésére hivatott polgári jogtól teljesen idegen, büntető jellegű szankciót, ami sajnos továbbra is megtalálható a Polgári Törvénykönyv 84. §-ának (2) bekezdésében.
[28] Kurír Elefánt, 1992. február 8. és február 15.
[29] Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21 327/1993. sz.
[30] Nyírfától az erdőt. HVG, 1997. április 5.
[31] Ptk. 80. § (1) és (2).
[32] Idézi a Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21 327/1993. sz. A Ptk. 80. §-ának (2) bekezdése: „Képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához – a nyilvános közszereplés kivételével – az érintett személy hozzájárulása szükséges.”
[33] Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21 327/1993. sz.
[34] Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 1. P. III. 22054/1997/3.
[35] Részletes leírásukat lásd Halmai: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága, 21–23. o.
[36] Uo.
[37] Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság, 48. Pf. 23.777/1997/10. Az ítélet leírását lásd Halmai: I. m.
[38] PKKB 29. P. 87.533/1996/4. Az ítélet leírását l. Halmai: I. m.
[39] Halmai: I. m., 22. o.
[40] Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 17. P. II. 20214/1998/4.
[41] www.extra.hu/nzp_page/INDEX.HTM [2]
[42] Ugyanott, 36/1994. (VI. 24.) AB határozat (ABH 1994. 277, 284).
[43] Székesfehérvári Városi Bíróság 3. B. 1459/1998/3. sz., valamint 3. B. 1478/1998/3. sz. végzések; Dunaújvárosi Városi Bíróság 2. B. 586/1998/3. sz. végzés.
[44] 1996. évi I. törvény 51. § (3).
[45] ORTT F-279/96. sz. határozata. Fontos megemlíteni, hogy az ORTT e határozatát hivatalból indított eljárás eredményeként hozta. Ennek meggyőző bírálatát lásd: Halmai Gábor: Médiaború: szabadság és szabályozás. Beszélő, 1997. augusztus-szeptember. Halmai kifejti, hogy az ORTT-nek a panaszbeadványokhoz kötötten kellene eljárnia. A Magyar Rádió érintett műsorára vonatkozó panaszbeadványt pedig mind az ORTT Panaszbizottsága, mind maga az ORTT elutasította. Lásd: ORTT Panaszbizottsága 33/1996. sz. határozat, illetve ORTT 1/1996. sz. határozat.
[46] Fővárosi Bíróság 8. K. 30. 073/1997/4.
[47] ORTT Panaszbizottsága 22-1-285/1997. sz. állásfoglalás, ORTT 32/97. sz. határozat.
[48] Idézi: Fővárosi Bíróság 2. K. 31204/1997/6.
[49] Halmai: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága, 27. o.
[50] PKKB 29. P. 85. 928/2000/4. (Schmidt Mária Magyar Hírlap elleni sajtó-helyreigazítási pere), az ügyről lásd: Sajó András: Sajtó-helyreigazítás és sajtójog. A Schmidt-ítélet margójára. Jogtudományi Közlöny, 2001/5.; PKKB 29.P.86.343/2000/4. (Torgyán József Élet és Irodalom elleni sajtó-helyreigazítási pere.)
[51] PK 14. állásfoglalás II.: „Amikor a sajtó a valóságnak megfelelően ad ismertetést a büntetőbírósági eljárásról, helyreigazításra nincs lehetőség.” Sajtótörvény 2. § (1): „A sajtó feladata a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.” A sajtótörvény 5. §-a szerint a sajtó az érdekeltek hozzájárulása nélkül is tájékoztatást adhat, többek között az egyesületek nyilvános üléseiről.
[52] Fővárosi Bíróság 48. Pf. 24. 116/2001/3.
[53] Az ÉS-ben közölt riportok egyik perben vitatott kijelentéséről, az eset megnevezése nélkül, a polgári jogi ítéletek várható strasbourgi megítélése kapcsán írt egyik kommentárjában Bán Tamás nyitott kérdésnek látta a hetilap strasbourgi jogvédelmének esélyét: „nem mernék például annak prognosztizálására sem vállalkozni, hogy egy párt pénzügyeit firtató, tényfeltárónak szánt cikkben szereplő olyan állítás, mely annak összemosásával – illetőleg a különbségek nem megfelelő kihangsúlyozásával –, hogy különféle cégek a párt tulajdonában vannak-e, vagy ahhoz csak közel állnak, túllépi-e az újságírói szabadság megengedett határait, vagy a bíróság szerint még tolerálandó »túlzás« körébe tartozik.” (Bán Tamás: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteiből. Fundamentum, 2000/1., 151. o.) Megjegyzendő, hogy a Bán által írtak a per tárgyának csak egy lehetséges értelmezését jelentik, ugyanis az ÉS a jogvita során kezdettől fogva nyelvtudósok szakvéleményével cáfolta azt, hogy a szóban forgó párthoz kötődő vállalkozásokat a közölt riportok összemosták volna. Hangsúlyozandó továbbá, hogy a sajtó szabadsága nem „megengedett” határig terjed, hanem az államnak kell igazolnia a sajtószabadság bármiféle megszorítását.
[54] Halmai: I. m., 27. o., PKKB 29.P.90.411/1999/5.
[55] Az ÉS tényfeltáró riportja ügyében az egyik vitatott megfogalmazást tekintve a hetilap által felkért nyelvtudósok szakvéleménye adott volna módot a sajtószabadság védelmére, a másikat illetően pedig a Fővárosi Bíróság jogértelmezése, amely szerint egy vélekedés meglétére vonatkozó állítás nem azonos a vélekedés tartalmára vonatkozó állítással. Ez utóbbi érvelést azonban sem az első fokon eljáró PKKB, sem pedig a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta. Igaz, a PKKB bírója legalább Schmidt Mária Magyar Hírlap elleni perében magáévá tette a fenti álláspontot.
[56] Halmai: A sajtónyilvánosság határainak módosulásai. In.: A nyilvánosság rendszerváltása. Szerk.: Vásárhelyi Mária – Halmai Gábor. Új Mandátum Könyvkiadó, 1998. 112. o.
[57] Halmai: Hátramenetben az alapjogvédelem? 72. o.
[58] Időközben módosult a fogva tartottak sajtó-nyilatkozatainak szabályozása: Az Alkotmánybíróság e tárgyban született döntése [13/2001. (V. 14.) AB határozat] értelmében alkotmányellenes a nevezett személyek sajtóbeli megszólalásának korlátozhatósága egyebek mellett mások jó hírneve vagy személyhez fűződő jogainak védelme okán, amire a TV2 által készített interjú ügyében hivatkozott a cenzúrázó börtönparancsnok.
[59] Az ORTT politikailag befolyásolt működése miatt a TV2 döntéshozóiban az is felmerülhetett, hogy ha a börtönparancsnok tilalma ellenére eredeti formájában közlik az interjút, annak következményei lehetnek a médiahatóság részéről. (Az Rtv. törvény 1994-ben készült tervezetének eltorzításáról, amely a parlamenti pártok felügyeletét intézményesítette a médiatestületek felett, lásd Molnár Péter: Üzenet kis kockás papíron. Beszélő, 1998. április.)
[60] Cenzúra és öncenzúra. A Nyilvánosság Klub Nyilatkozata, 1999. december 12. A TV2 fentiekben leírt történetét e nyilatkozat alapján ismertettem. A Nyilvánosság Klub munkájában 1994 óta részt veszek, 1999-2000-ig tagja voltam az egyesület ügyvivő testületének.
[61] Kis János: Alkotmányos demokrácia, 229. o. Kis idézett megállapításával kapcsolatban megjegyzendő, hogy elképzelhető a 36/1994. AB határozat olyan értelmezése is, amely a valóság bizonyítására vonatkozó kifejezett indítvány hiányában a Btk. 182. §-ának hatályban hagyását nem minősíti hibának az Alkotmánybíróság részéről.
[62] New York Times Co. v. Sullivan 376 U.S. 254 (1964). Lásd Halmai: A véleményszabadság határai.
[63] Halmai Gábor: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága, 24. o.
[64] Reynolds v. Times Newspaper Ltd. & Ors, the House of Lords, October 28, 1999.
[65] Frederick Schaurer: The Supreme Court 1997 Term Comment – Principles, Institutions, and the First Amendment. Harvard Law Review, November 1998. Az idézet angol eredetije – a különböző jogi kategóriák ismertetése végett – így hangzik: „With few exceptions, constitutionalized defamation law applies to the same principles to a libel in the New York Times as it does to a slander over the back fence.”
- Játéktér [9]