Ha a demokrácia csak hosszú tanulás eredményeként lehet igazán működőképes, akkor a politikusok az utóbbi időben újabb tantárggyal kényszerültek megismerkedni, amikor az Országgyűlés két olyan vizsgálóbizottságot is létrehozott, amely csak a politikai rendőrség sajátos nyelvezetének, szakkifejezéseinek, sőt gondolkodásmódjának elsajátításával közelíthette meg vizsgálatának tárgyát. Korábban például minden, az államvédelmi szolgálatokkal bármilyen kapcsolatban álló személy differenciálatlanul került az „ügynök” gyűjtőfogalmába. Nem kis mértékben a Pokorni–Pákozdi-ügy kirobbanása „kellett” ahhoz, hogy téma lehessen az „ügynök” és a „társadalmi megbízott” közötti különbséget meghatározó „beszervezési alap” milyensége; arról nem beszélve, hogy a Medgyessy-bizottság egyes tagjai egyenesen a Rendőrtiszti Főiskolán óhajtottak a néhai állambiztonsági tanszék – a főiskoláról egyébként régen elkerült – oktatási anyagaival megismerkedni.
Úgy tűnik azonban, hogy a szorgalmi időszakban egyelőre nem születtek meg a kívánt eredmények. Ez derül ki többek között a szakszolgálatok korábbi vezetőinek, tisztjeinek szaporodó nyilatkozataiból, akik többnyire a laikus, időnként a dilettáns jelzővel illetik e tanulók jó szándékú szorgoskodását, és közben a mindenkori belügyi munka szakmai jellegére, korábbi szabályozottságának sajátos racionalitására igyekeznek irányítani a figyelmet. Mindenesetre a miniszterelnök titkosszolgálatokkal összefüggő tevékenységének és múltjának tényeit és következményeit vizsgáló bizottság 2002. augusztus 1-jén tartott ülésének jegyzőkönyvéből az sejthető, hogy a vizsgálódás módszertana nem a legmegfelelőbb. A kérdések zöme ugyanis szinte a miniszterelnök válaszaiból kívánta rekonstruálni a szigorúan titkos tiszt modelljét, ahelyett hogy előbb a Belügyminisztérium szigorúan titkos állományú operatív beosztottainak feladataira, az állomány szervezeti felépítésére, működésére, jogállására, vezetésére vonatkozó alapvető szabályozási anyagot tekintette volna kötelező irodalomnak.
Amikor az Országgyűlés 2002. július 9-én elfogadta a miniszterelnök titkosszolgálati múltját vizsgáló bizottság felállításáról szóló határozatát,[1] kilenc pontban fogalmazta meg azokat a kérdéseket, amelyek kivizsgálására és megválaszolására a kilenctagú vizsgálóbizottságnak alig öt hét állt a rendelkezésére. „Léteznek-e a nyilvánosságra került dokumentumok mellett további olyan dokumentumok, melyek a miniszterelnök titkosszolgálati múltjára és tevékenységére vonatkoznak?” – fogalmazza meg az első, tisztázandó problémát az országgyűlési határozat. A válaszhoz mindenekelőtt azt célszerű tisztázni, hogy a korabeli szabályozás alapján egyáltalán milyen típusú iratok keletkezhettek a szigorúan titkos állomány tevékenységéhez kapcsolódóan.
A helyzet megértéséhez vissza kell kanyarodni a hatvanas-hetvenes évek fordulójához. Ekkor adott először a Belügyminisztérium egységes szabályozást a szigorúan titkos állomány szervezete és működése számára. Maga az operatív módszer – „civil” fedőmunka ellátása mellett titkos feladatok ellátása – régóta ismert hírszerzési eszköz, hiszen minden korszak és rendszer állambiztonsági tevékenységének alapvető információszerzési technikája. A kádári politikai rendőrség 1964-ben szabályozta részletesebben az „SZT” állomány helyzetét.[2] Korábban nem került sor jogállásuk, tevékenységi körük, szolgálati viszonyuk egyetlen parancsban történő, pontos meghatározására. A belügyminiszternek „a külső és belső ellenség aknamunkája felderítésének és megakadályozásának eredményesebbé tétele érdekében” kiadott utasítása szükségesnek tartotta, hogy operatív beosztottakat helyezzenek néhány minisztérium, országos főhatóság és egyéb, „az állambiztonsági munka szempontjából fontos objektum területére”. A feladat azért is tűnt sürgetőnek, mivel – a korabeli helyzetértékelés szerint – ezeknél az objektumoknál az operatív állomány tevékenysége a felderítő és elhárító munkában „a jövőben fokozott mértékben szükséges” lesz. Az alig négyoldalas utasítás valójában csak a leglényegesebb kérdések szabályozására szorítkozott: az „SZT” állomány „képezése”, az állomány jogállása, tagjaival való kapcsolattartás, nyilvántartásuk, pénzügyi helyzetük stb.
Négy évvel később, az 1968. november 11-i miniszteri értekezleten fogalmazódott meg az igény egy részletes, valóban teljességre törekvő, átfogó szabályozás iránt.[3] Ennek tett eleget az a fél év múlva kiadott 002/1969. sz. belügyminiszteri parancs, amely A BM III. Főcsoportfőnökség szigorúan titkos („SZT”) állomány szervezetének, működésének egységes szabályozása címet viselte.[4] Ez az „SZT” állomány működtetésének ideológiai-politikai indokoltságát jóval részletesebben fejtette ki, mint az 1964-es utasítás: „Pártunk és kormányunk politikájának megfelelően jelentősen szélesednek hazánk gazdasági és kulturális kapcsolatai a kapitalista országokkal, valamint azok szerveivel, képviselőivel. Ezt a lehetőséget az imperialista hírszerző szervek a belső ellenséges erőkkel együttműködve kihasználják hazánk és a szocialista tábor ellen irányuló ellenséges tevékenységük során. Módszereik között továbbra is erőteljesen jelentkezik a fellazító politika, taktika. E vonatkozásban az imperialista erők tartós és mind bonyolultabb ellenséges tevékenységével állunk szemben. Az ellenséges tevékenységgel szembeni preventív védekezés, valamint hírszerző lehetőségeink, támadó pozícióink biztosítása érdekében a vonatkozó párthatározat,[5] valamint kormányhatározatokban kapott felhatalmazás alapján állami és egyéb intézményekben, objektumokban – az illetékes állami, társadalmi és más szervek vezetőivel egyetértésben szigorúan titkos állományú állambiztonsági tiszteket, tiszthelyetteseket (továbbiakban: »SZT.« beosztottakat) helyeztünk. E pozíciókból az ellenségről, annak tevékenységéről, terveiről közvetlen ismereteket szereztünk. Az »SZT.« állomány munkájának eddigi tapasztalatai azt bizonyítják, hogy felhasználása az ellenség elleni harcban jelentős, alkalmazása az állambiztonsági operatív, felderítő, hírszerző és elhárító, az ügyszerű feldolgozó munkában a jövőben fokozott mértékben szükséges.”
Hogy valóban egységes szabályozást kívánt a csoportfőnökség 1969-ben kialakítani, azt az is jelezte, hogy a parancs nyomán azonnal három végrehajtási utasítás jelent meg, majd további utasítások, intézkedések, ügyrendek és szabályzatok kívánták az állomány helyzetét rendezni. Az utasítások sorában az első A BM III. Főcsoportfőnökség „szigorúan titkos” állománya szervezésével, működésével, vezetésével összefüggő állambiztonsági feladatok, szabályok tárgymegjelölést viselte.[6] A második utasítás a titkos állomány személyzeti és fegyelmi ügyeivel,[7] a harmadik pedig a szigorúan titkos állományú beosztottak illetményi és egyéb pénzügyi járandóságainak kérdéseivel[8] foglalkozott.
Ebből az iratállományból a parlamenti vizsgálóbizottság előtt álló említett kérdésre elsősorban abból a végrehajtási utasításból kaphatunk releváns választ, amelyet A BM III. Főcsoportfőnökség „SZT” állományának „Levelező” (Rezidentura) és „Biztonsági” dossziékkal való ellátása; A dosssziék kezelésének, speciális operatív nyilvántartásának, irattározásának szabályozása tárgyban az Operatív Nyilvántartó (III/2-es) Osztály vezetője adott ki 1969 végén.[9] Ebből ugyanis kiderül a „Szigorúan titkos” állomány speciális dossziékkal való ellátásának és azok nyilvántartásba vételének rendje, az „SZT” állomány nyilvántartásának eszközei, az „SZT” állomány „Levelező” és „Biztonsági” dossziéja őrzésének, kezelésének, az írásos anyagok elhelyezésének, valamint a dossziék lezárásának rendje. Ezek vázlatos áttekintése is nyilvánvalóvá teszi, hogy iratok keletkeztetésével és nyilvántartásával gondosan kiépített irattári rendszer regisztrálta az „SZT”-tevékenység minden mozzanatát.
A „Levelező” dosszié részletesebb tartalmáról azt kell tudni, hogy ebbe kellett lerakni az „SZT” beosztott operatív munkájával összefüggő beszámolókat, munkaterveket, írásos utasításokat, jelentéseket, valamint a társszervek megkeresésére vonatkozó, illetve a megtett intézkedések során készített anyagok másodpéldányait. Terjedelmét tekintve a „Levelező” dosszié kb. 250 oldalt tartalmazott. Ha a lerakott anyagok mennyisége ezt meghaladta, a dosszié újabb kötetének megnyitását kellett kérni a III/2-es osztálytól.
A „Biztonsági” dossziéba az „SZT” beosztottak operatív, konspirációs és biztonsági helyzetének ellenőrzésére, értékelésére és ezek eredményeire vonatkozó feljegyzéseket és jelentéseket kellett lerakni, az „SZT” beosztottak működését, operatív feladatait ismerő személyek névsorát, azok jellemzését, továbbá az „SZT” állomány biztonsági helyzetével kapcsolatosan keletkezett összes okmányt (pl. kimutatást azokról a konspiratív vagy titkos lakásokról, amelyeket az „SZT” beosztott használt).
Eltérően alakult a dossziék sorsa abban az esetben, ha a „Szigorúan titkos” állományú megbízása megszűnt (ez történhetett úgy, hogy a beosztottat nyílt állományba helyezték, kérelmére leszerelték, nyugdíjba ment, fegyelmi úton leváltották, vagy áthelyezéssel más beosztásba került). Ekkor az Operatív Nyilvántartó Osztály vezetője engedélyezhette a „Levelező” dossziénak – operatív érdekből – a szervnél való további őrzését vagy éppen a megsemmisítését. A „Levelező” dosszié megsemmisítése esetén az osztályvezető által engedélyezett határozat és jegyzőkönyv egy-egy példányát el kellett helyezni a „Biztonsági” dossziéba.
Ebből következik, hogy a „Biztonsági” dosszié „túlélte” a „Levelező” dosszié esetleges megsemmisítését. Ezt ugyanis – az „SZT” állományú megbízás megszűnte után is – minden esetben irattározni kellett. Az „SZT” állományú tiszt elhalálozása esetén pedig meg kellett határozni a „Biztonsági” dosszié megsemmisítésének idejét.
Az Operatív Nyilvántartó Osztály elsődleges feladata azoknak a személyeknek és kapcsolódó anyagaiknak a nyilvántartása volt, akikkel a III. Főcsoportfőnökség szervei bármilyen okból foglalkoztak. Ugyancsak itt vezették a népi demokráciával szemben álló veszélyes ellenséges személyek, a főcsoportfőnökség által beszervezett ügynökök nyilvántartását, de itt tartották nyilván a konspirált és találkozási lakásokat is. Ehhez a feladatkörhöz kapcsolódott az „SZT” beosztottak anyagainak mint „a Főcsoportfőnökség fontos és bizalmas iratainak” őrzési feladata.
A vizsgálóbizottságnak arra a kérdésre is választ kellett adnia, hogy „hogyan vált a miniszterelnök a III/II-7. számú ügyosztály titkos állományú tisztjévé”. „Mik voltak a kiválasztás kritériumai?” A konkrét ügyben természetesen nem, de általánosságban ez a probléma is értelmezhető az említett 1969-es BM parancs nyomán. Ez az „SZT”-vé „képezés” során különbséget tett a „státusz” szervezése, valamint a „személyzeti ügyintézés” műveletei között.
Előbbivel kapcsolatban a parancs megállapította: „SZT” állomány szervezhető minisztériumokban, főhatóságoknál, intézményekben, objektumokban (vonalakon, területeken) az MNK védelmének, biztonságának elősegítésére, erősítésére; a nemzetközi érintkezés fontos területein az ellenséges elemek kiszűrésére; ahol közvetlen lehetőség adódik az ellenséges tevékenység elleni védekezés és támadás céljaira, operatív bázisok (pozíciók) kiépítésére; ahol más állambiztonsági operatív eszközökkel, módszerekkel a kívánt cél elérése eredményesen nem biztosítható.
A polgári munkahely és foglalkozás fedése alatt működő szigorúan titkos személyi állomány különböző irányból verbuválódott. Többnyire olyan nyílt vagy titkos állományú operatív tisztekből képeztek „SZT” beosztottat (tehát egyáltalán nem minden titkos állományú operatív tiszt „SZT” állományú!), akiknek a BM-hez való tartozása nem volt ismert a fedőmunkahelyen. Ez a nyílt állományú tisztek esetében természetesen kevésbé volt valószínű. De nem BM-dolgozó is bekerülhetett az „SZT” állományba, egyszerű kinevezéssel.
A személyi ügyintézés vonalán tehát a kinevezés és az áthelyezés jogcímeit különböztették meg. „SZT” állományba olyan dolgozót lehetett kinevezni, aki a BM felvételi követelményeinek és az „SZT” munka ellátásához szükséges további feltételeknek is megfelelt. Azt már az I. sz. végrehajtási utasítás részletezi, hogy ez utóbbiak közé tartozik pl. az az elvárás, hogy képességei feleljenek meg a végrehajtandó operatív feladatoknak, rendelkezzen a fedőmunkakörhöz megkövetelt (státus szerinti) iskolai végzettséggel vagy azzal egyenértékű felkészültséggel, idegennyelv-ismerettel stb. „SZT” állományba áthelyezni viszont csak nyílt vagy titkos állományú BM-beosztottat lehetett.
Speciális esete volt az állománnyal való rendelkezésnek a „fedőmunkakörbe kihelyezés”. A hatásköri szabályozásból egyértelműen kiderül – pedig ennek írásos bizonyítékai igen ritkán bukkannak elő –, hogy a baráti, szocialista országokba is küldtek „SZT” vezetőt (rezidenst). Kihelyezésüket a belügyminiszter, beosztottaikét pedig az állambiztonsági miniszterhelyettes engedélyezte.
„Mi volt a miniszterelnök pontos feladata a III/II-7. számú ügyosztály szigorúan titkos állományú tisztjeként?” – fogalmazta meg az országgyűlési határozat a következő kérdést. Az „SZT” állomány feladatköri szabályozásában a parancs általánosságban a következőket tartalmazta: az „SZT” állomány rendszere az ellenség felderítésére, tevékenységének elhárítására irányuló sajátos – szigorúan titkos – állambiztonsági módszer. Az „SZT” beosztottak BM-hez tartozásukat szigorúan konspirálva, hivatali beosztásukat felhasználva – fedőmunkakörük egyidejű jó ellátása mellett –, az illetékes operatív szerv irányításával – titkos operatív eszközök és módszerek alkalmazásával – végzik állambiztonsági feladataikat.
Ennek részletezésekor a parancs megjelölte az „SZT” beosztottak feladatait: az illetékes operatív szervek irányításával a fedőmunkakörben az operatív funkció, a titkos operatív eszközök és módszerek felhasználásával megvalósítani a hírszerző és elhárító munka fontos célkitűzéseit; részt venni a külső és belső ellenség tevékenységének felderítésében; ellenséges személyek ellenőrzésében, aknamunkájuk megelőzésében, megakadályozásában; az ügyszerű feldolgozó munkában; állambiztonsági információk megszerzésében, valamint egyes operatív akciók előkészítésében és végrehajtásában.
Az „SZT” szabályokat rögzítő parancsokat, végrehajtási utasításokat tartalmazó mintegy ötvenoldalnyi iratösszesség valóban csak az alapvető szabályozását jelenti a szigorúan titkos állomány szervezetének és működésének. Ezt a részfeladatokra vonatkozóan további szabályok egészítették ki. A rendszer hatékonyságával a BM hosszabb távon is elégedett lehetett. Ezt jelzi, hogy 1976 novemberében a miniszterhelyettesi értekezlet elfogadta a BM III. Főcsoportfőnökség „SZT” állománya irányításának, nevelésének, képzésének helyzetéről szóló jelentést,[10] amely megállapította: „a párt- és kormányhatározatok, parancsok és utasítások megfelelő jogi alapokra helyezték az »SZT« állománnyal való foglalkozást”. A szabályozás gyakorlatilag a rendszerváltásig hatályban maradt.[11] Részletszabályaiból is csupán a III. sz. végrehajtási utasítás került hatályon kívül, 1974-ben. Ez is elsősorban azért, mivel a belügyi vezetés megítélése szerint a szigorúan titkos állományú beosztottak illetménye, valamint egyéb pénzügyi járandóságai új szabályozást igényeltek.[12]
Az „SZT”-szabályozásról tehát kellő és alig nélkülözhető információk találhatók az irattárakban, amelyek segíthetik a felmerült kérdések normatív hátterének tisztázását. Bár továbbra is nyitott a kérdés, hogy vajon fennmaradtak-e olyan iratok is, amelyek segítségével ezen intézmény működésének szervezettörténeti megismerésén túl közelebb lehet majd jutni egy-egy konkrét ügy megismeréséhez.
Jegyzetek
[1] Az Országgyűlés 43/2002. (VII. 12.) OGY határozata a miniszterelnök titkosszolgálatokkal összefüggő tevékenységének és múltjának tényeit és következményeit vizsgáló bizottság felállításáról.
[2] 002. sz. BM utasítás. 1964. január 31. BM KI 10-22/2/1964. BM Központi Irattár [KI] Parancsgyűjtemény [Pgy.] – 1964/84. doboz [d.].
[3] A miniszteri értekezlet elé került parancs-tervezetet l.: 10-38/77/1968. BM KI Miniszteri értekezletek anyagai – 1968/4. d.
[4] 002/1969. sz. belügyminiszteri parancs. 1969. április 12. 10-21/2/1969. BM KI Pgy. – 1969/14. d.
[5] Utalás az MSZMP Politikai Bizottság 1966. szeptember 20-i ülésének 13. napirendi pontjára, illetve az ezt követően kiadott határozatra: A „külső és belső ellenséggel” kapcsolatos határozatnak a BM területén való végrehajtása. MOL M-KS 288. f. 5/405. ő. e.
[6] A 002/1969. sz. belügyminiszteri parancs I. sz. végrehajtási utasítása. Uo.
[7] A 002/1969. sz. belügyminiszteri parancs II. sz. végrehajtási utasítása. Uo.
[8] A 002/1969. sz. belügyminiszteri parancs III. sz. végrehajtási utasítása. Uo.
[9] Végrehajtási utasítás a BM III. Főcsoportfőnökség „SZT” állományának „Levelező” (Rezidentura) és „Biztonsági” dossziékkal való ellátására. BM III/2. Osztály. 64-312/1969. Történeti Hivatal Belügyminisztériumi Vezetési Okmányok 1.1.1. ÁBMHT 7. doboz 000198-000203. A végrehajtási utasítást az illetékes osztályvezető (Ács Ferenc r. ezredes) azzal a „Szigorúan titkos” kísérő levéllel együtt küldte el „dr. Csikós Imre r. alez. elvtársnak, BM III. Főcsoportfőnökség Titkárság megbízott vezetője” részére, amelyben egyebek közt ez áll: „Kérem, hogy a Végrehajtási Utasítást a 002/1969. számú miniszteri parancs mellékleteként kezeljék.”
[10] Jelentés a BM III. Főcsoportfőnökség „SZT” állományáról. 1976. november 9. BM KI Belügyminiszteri iratok – 1976/214.1-a-1709.
[11] A 12/1990. számú BM utasítás helyezte hatályon kívül.
[12] Lásd: A belügyminiszter-helyettes 0019. sz. utasítása az „SZT”-állomány illetmény- és egyéb pénzügyi járandóságairól. 1974. december 30. 10-26/19/1974. BM KI Pgy. – 1974/159. d.
- Játéktér [6]