Vissza a főcikkhez →

Az Alkotmánybíróságra hárult az a feladat is, hogy a nevezett 34/1994. (VI. 24.) AB-határozatban jogilag „gatyába rázza” a törvény által meglehetősen pontatlanul használt fogalmakat. Így pontosították például a (csak) a törvény nevében szereplő „egyes fontos tisztségeket betöltő személyek”-et: „a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek – köztük azok, akik a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítják”. Eközben azonban, bár joggal kifogásolták az átvilágítandók kiválasztásánál érvényesülő önkényességet, nem tudták jogilag egzakt fogalmakkal helyettesíteni. Áthidaló megoldásként a határozat kimondta, hogy a törvényhozónak a jogegyenlőség megteremtése érdekében lehetősége van az adott kört akár szűkebben, akár tágabban kijelölni. Hozzátette, hogy az átvilágítási törvényeknek két alaptípusa van: az egyik összeférhetetlenséget fogalmaz meg, a másik (a „Stasi-törvény”) célja „az állambiztonsági szervek és titkos ügynökök tevékenységének teljes nyilvánosságra hozása”. (Eközben azonban elegánsan átsiklik afölött, hogy a kettő nem zárja ki egymást, nem két alaptípus, hiszen a német törvényhozás is meghatározott összeférhetetlenséget).

A határozat III/3/a szakaszában ez áll: „Az alatt az idő alatt, míg Magyarországon a tervezetekből végül is törvény lett, megtörtént, illetve elmúlt a rendszerváltás, anélkül hogy a lusztrációs törvényekkel előidézett és ezekkel összehasonlítható személycserékre sor került volna. Így a rendszerváltás fékezésének vagy veszélyeztetésének megelőzése már nem lehet a vizsgált törvény célja. A titkos ügynökök kiléte sem derült ki, sőt a titok leplét a jogállami törvényhozás csak vastagította. Azaz a vizsgált törvény a hasonló törvények által követett eredeti célokra már nem is szolgálhatna.” – Valljuk be, némi szemforgatás szükségeltetik annak kimondásához, hogy mivel „a titok leplét a jogállami törvényhozás csak vastagította”, ezért a tárgyalt törvény nem is szolgálhatja e titkok felfedését. Ezt a megállapítást azonban maga az Alkotmánybíróság relativizálta, amikor kijelentette: „a titkosság fenntartásának (az adott körben) nincs alkotmányos indoka”. Sőt ennél messze tovább ment: „A mai közhatalom gyakorlói és más politikai szereplők egy részéről korábbi funkciójuk vagy nyilvános tevékenységük folytán a közvélemény tudhatja, hogy korábban a jogállami érdekekkel ellentétesen tevékenykedtek. Semmilyen alkotmányos érdek nem fűződik ahhoz, hogy a titkosság által előidézett különbség e csoporton belül fennmaradjon.”

A határozat ugyan nagyon körültekintő, hiszen mindig pontosan meghatározza, hogy csak „az adott csoportot” sújthatja a „nyilvánosság átka”, de nem ad választ, hogy miért a későbbi közszereplés a múlt (jelen esetben a jogállamisággal ellentétes tevékenység) megismerésének a legfőbb kritériuma. Ha történészként, állampolgárként jogom van tudni, hogy Horn Gyula pufajkás volt, akkor miért nem rendelkezem ugyanezzel a joggal annak a karhatalmistának az esetében, aki – mondjuk – 1956. december 8-án Salgótarjánban a tömegbe lőtt. E logika szerint jogunk van ismerni, amit Kádár János vagy Berecz János nyilvánosan követett el, de mivel (hála Istennek) ma már egyik sem közszereplő, titkos tevékenységükhöz már nem lehet közünk. Az Alkotmánybíróság – bármennyire történelminek nevezhető a határozata – félig hallgatólagosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megismerés szabadsága, az információszabadság alapvetően jelen idejű, s a múltra nem vonatkozik.

Az Alkotmánybíróság az állambiztonsági nyilvántartások, iratok teljes titkosítását alkotmányellenesnek minősítette, s ezt a Nemzetbiztonsági Bizottság – már említett – 1991. október 9-i 3236. számú jelentésére hivatkozva nem szűkítette le a III/III. főcsoportra. Kimondta ugyanakkor, hogy „a nyilvántartások teljes nyilvánosságra hozásának hasonlóképpen alkotmányossági akadályai vannak; ilyen például azon személyek információs önrendelkezési joga, akikről adatot gyűjtöttek”. Csak sajnálhatjuk, hogy az Alkotmánybíróság „példaként” az egyetlen alkotmányos korlátot említette.

• Játéktér