Varga László

Nyomtatóbarát változat

Tizenkét év nem volt elég ahhoz, hogy a fenti tapasztalatot a magyar társadalom magáévá tegye. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 60 százaléka azt a választ fogadta el: „jobb lenne, ha nem bolygatnák a múltat, hanem végleg lezárnák az ilyen ügyeket.” Ebben persze nem pusztán a választási előrejelzések miatt lehet okunk kételkedni, hanem azért is, mert a megkérdezettek nagyon is pontosan tudják, mi az „elvárt válasz”.[1]

Szilágyi Sándor (nem egyetlenként) hívja fel a figyelmet arra, hogy a (kommunista) múlt megismerésében messze nem azonos a politikai elit és a társadalom érdeke. Az előbbi az átvilágításban (lusztráció) vagy annak tagadásában véli meglelni a maga számára optimális megoldást. A parlamenti vizsgálóbizottságok esete ugyanakkor nagyon is pontosan szemlélteti, hogy a politikai osztály viszonya a múlt (jelen esetben a kompromittáltság) feltárásához nem (Max Weber-i értelemben) érték-, hanem érdekorientált, miközben a társadalom érdeke az iratok nyilvánossága, a múlt megismerése. De nem is ez a kettősség a baj, hanem az, hogy a társadalom képtelen ezt artikulálni, még kevésbé érvényesíteni. Ezért a sajtót terheli a legfőbb felelősség.

A sajtó, szinte en bloc, mind a mai napig döbbenetesen tájékozatlan, rosszabb esetben tudatosan manipulál, stílszerűen: politikai hátszéllel dezinformál. A magyar közvélemény ennek következtében 2002-re jó esetben annyit tudhatott meg, hogy a III-as az főcsoportfőnökség, melynek volt 5 csoportfőnöksége, netán önálló osztályai (ennek részleteibe már be se avatták), ügynökei és „SZT”-tisztjei. A többi posztkommunista ország esetében a tájékozott olvasó hallott már a német Gauck-hivatalról, de alig-alig valamit a lengyel változatról, a radikális cseh megoldás maga a szentségtörés, Romániáról vagy pláne Bulgáriáról pedig ebben az összefüggésben soha szó sem esik, mint ahogy arról sem, hogy maga a jelenség sem pusztán posztkommunista sajátosság, hanem minden diktatúrát követő demokratikus berendezkedés egyik alapkérdése. A közvélemény egyébként nem egyszerűen megosztott, hanem a manipulációk következtében rendkívül zavarodott és (ön)ellentmondásos. Így, míg arra a kérdésre: kíváncsi-e a miniszterelnök állambiztonsági múltjára, habozás nélkül nemmel válaszol, addig az azt követő kérdésre: elolvasná-e a „Medgyessy-iratokat”, ugyanilyen magabiztosan felel igennel.

Az alábbi írásban megkíséreljük rekonstruálni a történteket, 1989 nyarától, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásaitól 2002 nyaráig, a „Medgyessy-ügy” kirobbantásáig.

Közös forgatókönyv?


1989–90 fordulóján az állambiztonsági szolgálat már hónapok óta készült a „modellváltásra”: a lengyel minta, a megosztott hatalom lebegett a szemük előtt. A vonatkozó iratok titkossága, esetleges hiánya miatt csak kérdésként fogalmazható meg: önálló életre keltek-e a szolgálatok, vagy a legfelsőbb vezetés tudtával folytatták „játszmáikat”, próbáltak a demokratikus fordulatból „fegyveres összeesküvést” kreálni, s közben mind a demokratikus politikai elittel, mind a társadalom egészével elhitetni, hogy irataik nincsenek, ami volt, az is már a múlté, elenyészett?

Ha összevetjük az NDK-ban, de akár a Lengyelországban történteket a hazai állambiztonsági fejleményekkel, akkor akár valamiféle közös „forgatókönyvet” is felfedezhetnénk. A megtervezett (?) átalakulás lényege az átfestés és a korlátozott átszervezés. Az állambiztonság békésen nemzetbiztonsággá avanzsál, s legfeljebb a belső ellenséggel foglalkozó részlegek kerülhetnek látszólag a diktatúra romjai alá, hiszen a többi „a demokráciákban is bevett tevékenységet folytatott”, de a lényeg, hogy az állambiztonsági szolgálat más néven, némileg eltérő szervezeti felépítéssel megőrizze információs monopóliumát.

Való tény, majd minden ország működtet titkosszolgálatokat, minden országban vitatott demokratikus ellenőrzésük kérdése, a leghatékonyabb formája, de demokráciában nincs arról szó, hogy e szolgálatok jelentenék a rendszer alapját, csak a diktatúrákban, hívják őket Gestapónak, Stasinak, KGB-nek, ÁVH-nak vagy III. Főcsoportfőnökségnek. Nap mint nap behatolnak magánéletünkbe, intim szféránkba, s totálisan védtelenek vagyunk velük szemben. Nem fordulhatunk a nyilvánossághoz, bírósághoz, ha megpróbálnánk (jó esetben), rögvest egy elmegyógyintézetben találnánk magunkat, még barátaink is furcsán néznének ránk: mániás szegény. Voltak persze különbségek Prága, Berlin vagy Budapest között, a Stasi és a III. Főcsoport között, az előbbi brutálisabb, de egyben nyíltabb volt, nem rejtőzött például annyira a keletnémetek elől, mint a mi szerveink előlünk. De szorosra zárták soraikat, együttműködtek, információikat kicserélték, nemcsak ügynökeiket adták át egymásnak, de célszemélyeiket is.

Az iratok kapcsán maga az alapkérdés gyakorlatilag fel sem merült: használhatók-e bármire, s ha igen, akkor mire az államhatalom által korábban törvénytelenül és törvénytelen eszközökkel gyűjtött, felhalmozott információk?

A német (ma már akár cseh, szlovák, bolgár, román (!), de még macedón stb.) állambiztonsági iratok elsődleges funkciója az egykori áldozatok (megfigyeltek) információs kárpótlása, önrendelkezési joga. Ezek a dokumentumok mind az egyén, mind a társadalom számára a saját és a közösségi múlt megismerésének forrásai. Nemcsak s nem elsősorban arról szólnak, ki és hogyan szolgálta ki társai, barátai megfigyelésével a diktatúrát, hanem legalább ennyire, még inkább, az ellenállás bizonyítékai, beleértve azokat, akiknek volt bátorságuk „nemet” mondani a szolgálatnak. Joachim Gauck említette 1998-as budapesti előadásában az NDK „népi rendőrségének” azt a tisztjét, aki bár hivatalból szolgálta a „demokratikus Németországot”, a besúgó szerepét mégsem vállalta, hiszen ha megtenné, hogyan nézhetne elvtársai szemébe.

A vissza-visszatérő dezinformációkkal ellentétben a német bűnüldözők, alkotmányvédők, hírszerzők mindmáig csak nagyon szigorú előfeltételek teljesülése és megfelelő felhatalmazás birtokában tekinthetnek be a Stasi-iratokba, beleértve azokat az iratokat is, amelyek a CIA-től kerültek a Gauck-hivatal birtokába.

Nincs még egy kérdéskör, amelynek kapcsán az elmúlt évtizedben annyiszor merült volna fel az „alkotmányosság”, a „törvényesség” kritériuma, mint az állambiztonsági múlt. Megtanulhattuk, hogy ezek nem konstans fogalmak, nem is a törvények változásainak vannak alávetve, hanem a politikai elit pillanatnyi érdekeinek, beleértve az Alkotmánybíróságot vagy akár az adatvédelmi biztost is. Egy amerikai nem is érti, miről beszélünk, hiszen számára nemcsak az „közérdekű adat”, hogy id. George Bush egykor a CIA igazgatója volt (ezt eleve tudja), hanem az is, mit művel beosztottjával a Fehér Ház ovális termében az Egyesült Államok elnöke (de akár elnökjelöltje, szenátora, képviselője stb.). A tengerentúlon a közérdek egyértelműen elsőbbséget élvez a személyes adatok védelmével szemben, sőt nem is a személyes adatokat védik, hanem a magánéletet, de ha szükséges, azt is alárendelik az információ szabadságának, amely számukra a demokrácia egyik tartóoszlopa.

Az NDK-ban, majd a német egység megteremtését követően a Német Szövetségi Köztársaságban sem az váltott ki vitát, nyilvánosságra lehet-e hozni az ügynök nevét, hanem leginkább az, miként kell védeni a Stasi áldozatait, hiszen a teljes iratnyilvánosság könnyen azzal az eredménnyel járhat, hogy újra meghurcolják azt, aki egykor az állambiztonság látómezejébe került. A német törvény tehát az ő adataikat védi.

Bármennyire eltérő is volt a rendszerváltás menetrendje Budapesten és (a joggal sokszor példaként emlegetett) Berlinben, az állambiztonsági logika ugyanazokat a dezinformációkat szülte itt is, ott is. Bár Budapesten kerültek napvilágra annak bizonyítékai, hogy a diktatúra szolgálata eleve alkalmatlan a demokrácia szolgálatára (jogállami keretek között továbbra is megfigyelte a demokratikus ellenzéki pártokat), a keletnémetek 1990 januárjában, vagyis a magyar állambiztonsági szolgálat lelepleződésének pillanatában nem hagyták magukat félrevezetni, s keresztülvitték a Stasi teljes feloszlatását. Nem a nyugati szolgálatok kedvéért, amint azt nálunk oly sokan és oly szívesen utóbb hangoztatták, hanem saját – még nem egységes – jövőjük érdekében. A német egység ekkor még legfeljebb csak néhány fantaszta fejében fordult meg, s annyi valósult meg belőle, hogy a nyugatra látogató keletnémetek fejenként 50 márkát kaptak ajándékba.

Vannak persze apró jelek, amelyek mégiscsak arra utalnak, hogy a közös forgatókönyv talán nem puszta fantazmagória, s nem egyszerűen arról van szó, hogy az állambiztonság nemzetbiztonsággá való átmeszelésével a szolgálatok átmentésének véletlenül ugyanazt a módját vélték megtalálni Berlinben és Budapesten.

Horn Gyula – ha nem is minden részletre kiterjedően – beszámolt 1989. augusztus 31-i berlini útjáról, amelynek során a tervezett határnyitásról tájékoztatta az NDK vezetőit (már aki nem szenvedett közülük végelgyengülésben, s tárgyalóképesnek bizonyult). „Kis színesként” leírja, hogy egy „kis katonai géppel” repültek, „az ócska, öreg gép több mint két óra alatt tette meg az utat”, s az akkori budapesti NDK-nagykövet diszkréten háttérbe vonult, amíg ő útitársával „társalgott”. (Lakatos Ernő berlini magyar nagykövetet Horn Budapesten hagyta.[2]) Az útitárs személyére több szót nem is veszteget. Eredetileg – írja Horn – Horváth István belügyminisztert invitálta az útra, de az, maga helyett, „illetékes helyettesét” küldte.[3] Ki figyel fel arra (Kenedi Jánoson kívül), hogy évekkel később Horváth József a III/III. egykori csoportfőnöke harmadik (negyedik?) könyvében kifecsegi a titkot: Horn Gyulát Pallagi Ferenc kísérte Berlinbe, s ott tárgyalt a Stasi miniszterével, Erich Mielkével?[4] Aki pedig kíváncsi a két állambiztonsági főnök tárgyalásának tartalmára, az zarándokoljon el Berlinbe, a Gauck-hivatalhoz, mert Budapesten aligha találja meg a nyomát. Kenedi viszont nem véletlenül feltételez kapcsolatot Pallagi látogatása és dr. Horváth József novemberi magabiztossága között, amikor a csoportfőnök arra buzdítja tisztjeit, hogy „minden operatív pozíciónkat meg kell tartani” a hálózati, az »SZT«-tisztek, a Társadalmi, a Hivatalos kapcsolatok révén”. S hogy mire kell e kapcsolatokat használni, azt a tábornok csak tíz évvel később fecsegi ki: „Feltérképeztük (Roszik Gábor) kapcsolatait, életvitelét, munkáját. Minden bizonnyal kínos lett volna egy új politikai mozgalomnak, ha kiderül, hogy az egyik tagja, aki ráadásul pap, milyen pozícióban szeretett szerelmeskedni barátnőjével. Ugyanis ilyen felvételeink is voltak. Szinte minden párt tagjairól szereztünk ilyen vagy ehhez hasonló, a politikai életben kijátszható adatokat.”[5]

Ugyancsak „a szoros együttműködés keretében” panaszkodott a nemrég a Carlos-ügyben elhíresült, III/II-es Varga alezredes[6] 1989 nyarán éppen német kollégáinak, hogy beláthatatlanok a magyarországi változások. Holott ekkor még derűs volt az ég Budapesten a szolgálatok számára, hiszen hiába csatlakozott Magyarország a genfi menekültkonvencióhoz, a határon elkapott NDK-menekülteket gátlás nélkül változatlanul kiadták a Stasinak, s ha ez nem ment, mert sikerült meglépniük, akkor gépkocsijukat. Ez volt az egyik oka, hogy Varga alezredes után alig egy hónappal Pallagi tábornok is Berlinbe látogatott (mint láttuk, éppen Horn Gyula társaságában), hiszen a határ megnyitása után már nemcsak papíron, de a valóságban is be kellett tartanunk a konvenció előírásait. Ez azonban még messze nem jelentette a testvéri együttműködés végét. Az állambiztonsági szolgálat tudta és tűrte, támogatta, hogy a Stasi tisztjei és nem hivatalos munkatársai szállják meg szép hazánkat, hogy jelentsenek nálunk nyaraló (s nyugatiakkal – netán rokonokkal – találkozó vagy nyugatra igyekvő) honfitársaikról, majd olvashattuk az Országos Széchényi Könyvtárban néhány éve megrendezett kiállításon, mit jelentett Berlinbe az „Erich” fn. ügynök az 1989. október 23-i Kossuth téri rendezvényről. S Moszkváról akkor még nem is beszéltünk.

Talán nem véletlen, hogy nem magyar, hanem cseh történészek leltek rá arra a közös, a KGB-től származó irányelvre, mely szerint „befolyásos ügynököket használjanak fel a politikai pártokba való intenzív beszivárogtatás céljára. Kompromittálják legradikálisabb tagjaikat.”[7] Talán nem meglepő az sem, hogy 1989 második felében feltűnő módon megélénkült a szolgálat ügynökforgalma, vagyis az új beszervezések száma, s nemcsak a III/III-nál, hanem a társ-csoportfőnökségeknél is, napi gyakorlattá vált a „bedolgozás”, ami persze korábban is megszokott volt, csak most talán még gyakoribb. Így nem sokkal később a kémelhárítás hívta fel a III/III. figyelmét „Lászlóra”, aki „értékes információkkal rendelkezett” a Fidesz fegyveres készülődéseiről, illetve az SZDSZ behatolási kísérleteiről. Az ügy idő hiányában már nem jutott el a végkifejlethez, s a „László” dosszié csodával határos módon (?) túlélte az iratmegsemmisítéseket, s csendesen pihen a Történeti Hivatalban. (Kutatható.)

Paradox módon (de nagyon is jellemzően) tehát a vonatkozó NDK-iratok sokkal könnyebben hozzáférhetők a magyar kutató számára, mint sajátjaink, maga a folyamat inkább Németországban, az állambiztonság számára sikeres végkifejlet viszont Magyarországon ismerhető meg.

A Duna-gate


1989 nyarán még csak az Ellenzéki Kerekasztal vetette fel az állambiztonsági szolgálat átszervezésének kérdését, ezt akkor mind az MSZMP, mind a Harmadik Oldal „következetesen” elutasította; a szolgálat megszüntetése azonban nem szerepelt az ellenzék követelései között.[8] 1989. szeptember 6-án az illetékes munkabizottság gyakorlatilag vita és érdemi kérdések nélkül tudomásul vette az állambiztonsági miniszterhelyettes meglehetősen semmitmondó tájékoztatását.[9] Ezt követően az állambiztonsági szolgálat kérdése „feljebb” került, nevezetesen a kerekasztal középszintű politikai egyeztető bizottsága elé, ahol szeptember 11-én Tölgyessy Péter, fenntartva az EKA korábbi álláspontját (a szolgálat leválasztását a rendőrségtől), felvetette az átkeresztelés kérdését is.[10]

Maga az állambiztonsági szolgálat természetesen élénk figyelemmel kísérte az ellenzék körében róla kialakult képet, az esetleges koncepciókat. Elégedetten állapította meg, hogy ilyenek gyakorlatilag nem léteznek, s legfeljebb az SZDSZ az, amely szükségesnek ítéli az átalakítást.[11] Az SZDSZ pozícióit viszont lényegesen gyengítette az a tény, hogy minimális információval sem rendelkeztek az állambiztonsági főcsoportfőnökségről. Amikor tehát követelték a szolgálat és a rendőrség szétválasztását, akkor ebben a jogi szabályozást tekintve ugyan részben igazuk volt, nem tudták, nem tudhatták azonban, hogy szervezetileg ez már eleve megtörtént. Maga az állambiztonsági miniszterhelyettes, a III. Főcsoport főnöke, Pallagi Ferenc is igyekezett a tévhitet fenntartani, amikor az említett munkabizottság előtt elmondta, hogy „pillanatnyilag nincs elkülönült állambiztonság és rendőrség, minthogy egységesen mindenki rendőr”.[12] Az MSZMP gyakorlatilag (logikusan) úgy értelmezte az EKA követelését, hogy az ellenzék az állambiztonsági szolgálatot ki akarja vonni a belügyminisztérium hatásköre alól, s így fel sem figyelt Tölgyessynek arra a kompromisszumos javaslatára, mely szerint „elképzelhető olyan megoldás is, hogy a belügyminiszter felügyelete alatt marad továbbra is az államvédelmi rendőrség”.[13] Mindez tökéletesen igazolta Szabó Miklós már korábban megfogalmazott bon mot-ját: „Állítsátok vissza az ÁVH-t – hogy végre látni lehessen.”[14]

A kerekasztal-tárgyalások alapján akár azt a hipotézist is megkockáztathatnánk: a rendszerváltás német-cseh modellje, bár végső soron ugyanúgy a kerekasztal mellett dőlt el, jóval kevésbé rekesztette ki e folyamatból magát a társadalmat, mint Magyarországon, vagy helyenként Lengyelországban. Ebben bizonyára meghatározó szerepe volt a rendszerváltó elit félelmének, '56 véres emlékének, ezt a félelmet maga a társadalom is osztotta, sőt még fokozottabban élte meg. Ma már tudjuk, hogy ezt 1989-ben éppen az állambiztonsági szolgálat gerjesztette s fokozta, majd e félelemre alapozva hirdette meg a „nemzeti megbékélést”.[15] A politika, de tágabban a társadalom szereplői a Piroska és a farkas nyomán valamiféle nagy fülként és szemként képzelték el a szolgálatot, s később sem akartak szembesülni azzal, hogy a valóságban a szervek aktívan alakították életüket, akár legbelsőbb magánügyeiket. A manipuláció és a „bomlasztás” ugyanolyan eminens feladata volt az állambiztonságnak, mint a megfigyelés.[16]

A hiányos dokumentáció mellett a vonatkozó iratokból akár még arra is következtethetnénk, hogy nálunk a szolgálatok 1989 nyarára ellehetetlenültek, a politikai hatalom kifarolt mögülük. Ez azonban nem igaz: aktivitásuk – a zavarok ellenére – egy percre sem hagyott alább, élt és virult, miközben a német Stasi vagy csehszlovák társszerve 1989 késő őszén tehetetlen Gólemként omlott össze. A hiányos iratok persze könnyen vezethetnek teljesen hamis elemzésekhez.[17] A (kelet)németek sem „csináltak forradalmat”, de észnél voltak, nem dőltek be az állambiztonsági maszlagnak, az átfestési kísérletnek, ragaszkodtak az összes kommunista titkosszolgálat felszámolásához, s irataikat társadalmasították. Tehették ezt azért, mert a tárgyalásokat folytató ellenzékiek mögé felsorakozott maga a keletnémet társadalom, előbb megszállta a Stasi épületeit, majd aktivistáik éhségsztrájkkal kényszerítették ki a teljes feloszlatást.

A hazai állambiztonsági szolgálat túlélésében kiemelt szerepe volt a magyar közvélemény (és a demokratikus politikai elit) alulinformáltságának. Az állambiztonsági szolgálat valódi természetével csak 1990. január 5-én, a Duna-gate kirobbanásakor szembesülhetett.

1989. december 24-én, az éjféli ökumenikus istentisztelet előtt a Hősök terén Végvári József állambiztonsági őrnagy Roszik Gábor evangélikus lelkésztől kért segítséget, hogy találkozhasson a Fekete Dobozzal.[18] Roszik az istentisztelet után szigorú konspiráció mellett összehozta Lovas Zoltán újságíróval, akinek az őrnagy tömeges iratmegsemmisítésekről számolt be. „Ha az akciót végigviszik, akkor a titkosrendőrség (sic!) átmenti hatalmát, és szó sem lehet semmiféle valódi rendszerváltásról” Az iratok bezúzása pedig azt jelenti, hogy később nem lehet nyomon követni, ki mit és hogyan csinált és csinálhat meg bármikor újra a jövőben is.” Felajánlotta, Lovast és egy kamerát bejuttat az épületbe, hogy mindent filmre vehessen. Az akciót másnapra ígérte.

Elmondása szerint Lovas, kamerát és operatőrt keresve, 25-én délelőtt beszélt Kőszeg Ferenccel, Gazsó L. Ferenccel és Győrffy Miklóssal, majd immáron az operatőrrel kettesben besétáltak az állambiztonsági szolgálat Néphadsereg utcai épületébe, ahol Végvári mintákat mutatott a megsemmisítésre ítélt dokumentumokról. „Láttam – írja Lovas –, hogy valamennyi 1989. október 23-a előtti, illetve kizárólag nyári keltezésű anyag. Ez nem bizonyította a törvénytelenséget.” (Amennyire utólagosan rekonstruálni lehet, Lovasék napi operatív információs jelentéseket láttak, amelyek megsemmisítése szintén nem volt törvénytelen.) Végvári hozott is frissebbet a „páncélból”. „Elképesztő volt. Csak hüledeztünk.”

Mi történhetett itt? Hogy elkerüljük a történészt fenyegető veszélyeket, amikor hiányos (vagy manipulált) iratokat kell értelmeznie, vegyük számba az összes lehetőséget (belekalkulálva az újságíró esetleges túlzásait is):

1. Az őrnagy hihetetlen profizmussal, konspirálva bejuttat két civilt az állambiztonsági szolgálatnak abba a fellegvárába, amelynek még létéről is csak halvány fogalma lehet a normál halandónak, beviszi őket az V. emeletnek abba az egyetlen helyiségébe, amelyet nem hallgatnak le (sic!), s ott átadja nekik filmezésre a (nem elzárt) iratokat. Amelyekről viszont Lovas (joggal) megállapítja, hogy nem olyan izgalmasak. Majd benyúl a „páncélba” (s ezzel rögvest beazonosíthatóvá teszi magát), s hozza azokat, amelyek joggal rengették meg néhány nappal később a még csak születő magyar demokráciát. Profizmus az egyik oldalon, elképesztő amatörizmus percekkel később a másikon. Vagy

2. Végvári József fontoskodik, játssza Rosziknak, Lovasnak a nagy konspirációt, hogy komolyan vegyék, miközben eltökélte, feláldozza magát a rendszerváltás oltárán. De ha így van, miért ad olyan iratokat Lovasnak, amelyekről az újságíró kapásból megállapítja, hogy nem túl értékesek? Vagy

3. Végvári József eszköz főnökei kezében, az ő megbízásukat teljesíti, el kell valamit a közvéleménnyel hitetnie, nevezetesen, hogy nincs irat, megsemmisítették őket. Nincs teljes egészében (vagy egyáltalán nincs) a talán utolsó állambiztonsági játszmába beavatva, s fatális hibát követ el, amikor benyúl a „páncélba”. Vagy

3/a. Az őrnagy pontosan tudja, hogy mi a dolga, kezdettől játssza a konspirációt, Lovas kérése viszont váratlanul éri, rögtönöznie kell, rosszul dönt.

Akár így, akár úgy, éppen ez a mozdulat vált végzetessé.

„Mielőtt nekifogtunk volna az újabb halomnak, JÓB [Végvári] javasolta, hogy nézzük meg a bedarált mennyiséget is, menjünk le a hátsó lépcsőn az épület pincéjébe” A gyér fényben fekete műanyag zsákok álltak, legalább száz darab.[19] Minden zsák szája nyitva, s bennük szürkés papírzúzalék. Az egyiket találomra megemeltem” Lehetett vagy 60 kiló. Ez itt csak a termés kisebb része.”

A Lovas-féle becslés fizikai képtelenség, még a fele, 30 kg is túlzottnak hangzik, de ha feltételesen elfogadjuk, az általa látott zsákokban mintegy 3 tonna papír lehetett, levéltári szempontból elhanyagolható mennyiség, miközben a filmjében mutatott minta-iratok selejtezése törvényes volt, s nem ezek alkotják azokat a hiányokat, amelyekre illetékesek azóta is előszeretettel hivatkoznak.

„Máshol is van – folytatta az őrnagy. És a BM-ben is zúznak, ott van csak a nagyüzem – utalt súgva az őrnagy a Roosevelt téri épületre.” Már öt napja folyik ez a munka. „Ahogy a dolgok beindultak odaát, ezek itt arra használták fel a kavarodást, hogy mindent megsemmisítsenek!”

Közben Lovaséknak az V. emeleten hagyott iratokra már alig jutott idejük, de azért az újságíró konstatálta, „szembeötlő volt, hogy míg nyáron még minden ellenzéki szervezetet figyeltek, addig az október 23. utáni dossziékban már szinte csak kizárólag az SZDSZ és a Fidesz neve jelent meg, valamint különféle egyházi események adatai”.[20]

Lovasék közel kétórányi tartózkodás után kénytelenek távozni, mert jön az őrnagy társa: „a közelbe ment ebédelni”. Ekkor „éles, búgó hang”, két perc múlva az őrnagy közli, „valami jelzést kaptak, s megkettőzték az őrséget az épület körül. Az egyenruhásat és a civilt is. Azonnal menjünk!” (Horváth József szerint neki Végvári utólag jelentette, hogy megkétszerezte az őrséget, de ez – szerinte – nem volt igaz.[21]) Az állambiztonsági őrnagy mindkét zsebében élesre töltött pisztollyal kikíséri vendégeit, s szívélyes búcsút int nekik. Végvári javaslatára a kamerát hátrahagyják, „majd bezárja a páncélba”, a film azonban ekkor már Lovasnál: „mielőbb biztonságba akartam helyezni”.

Lovasban is felébred a gyanú. „Ehhez az egész megfigyelősdihez nem értek. Vajon nem csak etetés az egész? Hiteles mindez?” Hősünk nem mesterkém, remeg a lába, nem érti azt, ami történt, segítségre van szüksége, „találkoznom kell valakivel, akit az elmúlt években macerált a BM, és végignézve a filmet eldöntheti, hogy mennyire komoly az anyag. Márpedig ilyen embert csak egyet ismertem jól, Kőszeg Ferencet.” Közben megnézi a felvételt. „Ott pergett a szemem előtt a bizonyíték, hogy még mindig rendőrállamban élünk, 1989. december 25-én!” S hívja Kőszeget, óvatosan, „az aznapi élmények után ugyanis a legcsekélyebb kétségem sem maradt, hogy Kőszeget lehallgatták”.[22] (Valóban.)

A következő tíz napban – a sajtótájékoztatóig – számos személy, szervezet szerez több-kevesebb tudomást a behatolásról és eredményeiről. Az állambiztonsági szolgálat nem egyszerűen tétlenül nézi (hallgatja pl. Kőszeg telefonját s nyilván lakását is), hanem Horváth József III/III. csoportfőnök állítása szerint mit sem sejt mindebből. Bár ekkor a szolgálat az iratmegsemmisítés mellett „ellenmegfigyeléssel” van elfoglalva, vagyis figyelik, hogy nem figyeli-e valaki (az SZDSZ) őket. Horváth József tábornok például csak utólag, a tv-ből értesül január 5-én este az SZDSZ és a Fidesz aznapi sajtótájékoztatójáról, amikor is a Graffiti moziban Magyar Bálint, Demszky Gábor, Fodor Gábor és Szájer József számoltak be a történtekről.

Létezhet persze minderre egy sokkal kézenfekvőbb magyarázat is, miszerint a szolgálat totálisan alkalmatlan volt feladatai ellátására. Az viszont nem kétséges, hogy Végvári őrnagy ezekben a napokban nem képzelődött, amikor életveszélyes fenyegetésekről, félelmeiről beszélt. „A kollegák között lincshangulat van – számolt be erről hat nappal a sajtótájékoztató után a BRFK egyik főhadnagya –, amit többször is megerősítettek, pl. ilyen kijelentések formájában, kitapossák a belét annak a mocsoknak.”[23]

Kétkoffernyi bizonyíték


Az iratmegsemmisítésről a legpontosabb leírást mindmáig Bajcsi István főhadnagy adta. Január 11-én reggel megszakította az „ellenfigyelést”, magához vett kétkoffernyi bizonyítékot, a Bem rakparton bement egy nyilvános telefonfülkébe, a későbbi viták elkerülése érdekében otthagyta ujjlenyomatát, majd kikereste a telefonkönyvből Kőszeg Ferenc számát, és felhívta. Bemutatkozás nélkül közölte, hogy a szolgálat törvénytelen eljárásairól kíván bizonyítékokat átadni a katonai ügyészségnek, s kérte, hogy legyen jelen ennél az aktusnál.

Bajcsi óvatosabb volt Végvárinál, vigyázott arra, hogy egy pillanatra se maradjon kettesben Kőszeggel, nehogy őt is államtitok-sértéssel vádolhassák. A Fő utcában kisebb pánik tört ki, próbálták őket elhajtani, forduljanak a katonai főügyészhez, de Bajcsi mindaddig nem tágított, amíg telefonon nem beszélt a főügyészség egyik főosztályvezetőjével, majd kellő kísérettel s a konspiráció szabályait betartva átmentek a Markó utcába. Már közel három óra volt, amikor a főhadnagy megkezdte tanúvallomását.

„Az iratmegsemmisítések tulajdonképpen a Budapesti Pártbizottságon folyó hasonló tevékenység nyilvánosságra kerülése után (amit a Fekete Doboz” rögzített, amit a televízióból ismerek) kezdődött meg. Ebben az első megsemmisítési hullámban valójában a már régen selejtezésre érett, és a hatályos belügyi selejtezési utasítás alapján már régen megsemmisítésre ítélt iratok kerültek megsemmisítésre.” Bajcsi alosztályán ez budapesti főiskolák hallgatói és oktatói névsorait jelentette egészen a 70-es évek elejéig visszamenően. Erre Sági József alezredes, alosztályvezető adott utasítást. Majd „szinte már követhetetlen sorrendben és mértékben következtek a minden írásbeliséget nélkülöző, csupán verbális formában közölt utasítások, amelyek” a vezető által legfontosabb iratok megsemmisítésére irányult(ak). Az iratokat úgynevezett darálógépben semmisítettük meg, amely az iratokat kb. 1 mm vékony papírcsíkokra szeleteli.” Bajcsi szerint a BRFK III/III. osztályán mintegy 20 mázsa iratot semmisítettek meg, a teljes iratállomány mintegy hatvan százalékát. „Az újévet követően” azonban megkezdődött „a BRFK III/III. osztályának totális iratmegsemmisítése”, amely a tanúvallomás időpontjában már végéhez közeledett.

A harmincéves operatív tiszt pontosan tisztában volt az iratmegsemmisítések céljával: „„Amennyiben a fent említett anyagok netán a választásokat követően ilyen formában kerülnének, a mostani szóhasználattal élve, az ellenzék kezébe, abból akkor egyértelműen kitűnik, hogy ezek nem csak egyszerűen az ellenzék politikai tevékenységének ellenőrzését dokumentálják, hanem egzakt formában bizonyítják, hogy ez a szervezet valójában a társadalom minden szférájának totális ellenőrzését hajtotta végre.” Megsemmisítették azokat az iratanyagokat, „amelyből egyértelműen és mindennél világosabban kitűnt volna, hogy az ügynöki hálózatot valójában elsősorban nem a terrorcselekmények és más hasonló, valójában nem sok politikai motívumot tartalmazó bűncselekmények felderítésére használták, hanem ezek a személyek elsősorban a gombamód szaporodó alternatív szervezetek, független mozgalmak, majd később politikai pártokká tömörült szervezetek ellenőrzését végezték”.

Magyarán, pro forma lehetett ugyan a feladat a „terrorelhárítás”, de „ez csak azt célozta, hogy ezzel elkendőzzék, illetve elhomályosítsák ezen személyek politikai látókörét, amit bizonyít az is, hogy ezeknek a személyeknek kiutalt jutalmak valójában mindig olyan információkért jártak, amelyek az előbb említett szervezetek törvényes működéséről, tervezett demonstrációiról, politikai taktikáikról, a vezetőségben lévő személyek jellemzéséről, jövőbeni politikai elképzeléseiről szóltak. Elrendelték továbbá minden olyan jellegű anyag megsemmisítését, amelyből megállapítható lenne, hogy valójában az itt működő szolgálat mit is csinált az elmúlt esztendőkben.” Bajcsi tisztában volt azzal, hogy mindez ellentétes a hatályos jogszabályokkal.

„Nem nehezményezek azokra – mondta Bajcsi főhadnagy jegyzőkönyvbe –, akik egyéni érdekektől vezérelve most még merik vállalni (a) »besúgó« szerepét, azonban gondolkodjanak azon, hogy hol fognak dolgozni áprilisban. Méltók lehetnek-e arra, hogy egy többpártrendszerű, szabad Magyarországon (a) nemzetbiztonsági szolgálat, illetve (az) alkotmányjogi hivatal munkatársai lehetnek(-e).”

Bajcsi főhadnagy ebben súlyosan tévedett, s éppen ő volt az, aki már nem szolgálhatott a „jogutódoknál”, nem bizonyult erre méltónak. Abban viszont tökéletesen igaza lett, „hogy a megsemmisült anyagok között olyan felbecsülhetetlen kordokumentumok, egy adott intézmény teljes belső életét bemutató anyagok is (voltak), amely a nemzeti örökség része, így azok megsemmisítése rendkívül nagy kárt okozott a történelmi megismerés, a történelmi kutatás és nem kevésbé annak megítélésének, hogy ez a szolgálat az elmúlt évtizedekben mit is csinált, hogyan szolgálta a nemzet ügyét. S nem kevésbé fontosak voltak abból a szempontból, hogy megítélhessük ennek a szolgálatnak a történelmileg betöltött szerepét.”[24]

A végül önmagát leleplező Végvári ellen – Bajcsi főhadnaggyal ellentétben – az ügyészség eljárást indított, s csak kevesen helyezkedtek arra az álláspontra, hogy ennek hiányoznak a törvényes feltételei. Leginkább az ELTE jogi karának egyik docense vitatta az ügyészi vizsgálat jogszerűségét, de érveiről az ügyészség tudomást sem vett. A docens egyébként Györgyi Kálmán volt. A bimbózó demokrácia dicsőségére az ügyészség nemcsak Végvárit, de Lovast és Kőszeget is gyanúsítottként hallgatta ki. Végül vádat már csak az őrnagy ellen emeltek, s a bíróság Végvárit el is marasztalta. Ugyanilyen, a legenyhébb bírói büntetésben részesült az alkotmányos rend alapjait mégiscsak veszélyeztető szolgálat két illetékes vezetője, tábornoka is, Pallagi Ferenc és Horváth József.

Ezzel együtt hullottak „fejek” is, nemcsak a két tábornok, de végül Horváth István belügyminiszter is lemondásra kényszerült, személyes felelőssége azonban (ami nem a személyé, hanem a belügyminiszteré) mindmáig nem tisztázott. Sőt a szolgálat végül kénytelen volt (legalábbis szervként) feláldozni a hírhedt III/III-at, a belső reakció elhárítására hivatott csoportfőnökséget.

Ez a tény könnyen olyan következtetés levonására csábítja a kutatót, hogy mindez része volt a „forgatókönyvnek”: a szolgálat átmentésének ára a III/III. feláldozása volt. Holott valójában inkább épp a Duna-gate kipattanása után vált lehetetlenné az eredeti terv szerinti teljes átmentés, s minden egyes „engedmény” csak a szorító körülmények hatására született meg: így 1990. január-februárban teljesült az ellenzék követelése, „állambiztonság és rendőrség szétválasztása”.

Nem jogutód – rejtőzködő átmentő


A mára már múló emlékké szelídült Duna-gate egyetlen hozadéka tehát – lassan történelmi távlatból nézve – az, hogy a szolgálat a Szabó Miklós-i értelemben, ahogy azt fentebb idéztük, visszavedlett ÁVH-vá, láthatóvá vált. Egyértelmű lett, hogy a rendszerváltás egyik legfontosabb kérdése a szolgálat jövője. Akkor, 1990 elején, úgy tűnt, a közvéleményt felbolygató botrány maga alá temette a teljes szolgálatot, legalábbis Horváth István belügyminisztert lemondásra késztette. Valójában azonban a szolgálatok valódi működése s éppen zajló átmentése teljes egészében rejtve maradt. Az Országgyűlés a közhiedelemmel ellentétben nem az új titkosszolgálatokról hozott törvényt, a kormányrendelet is csak a feladatok ellátásáról beszélt, a lényeget az említett titkos határozat fogalmazta meg: ahogyan a kerekasztal-tárgyalások során a szolgálat még rendőrségként leplezte magát, a csoportfőnökségek most az éppen leleplezett III/III. mögött próbáltak rejtve maradni.

Az állambiztonsági szolgálatok tehát megpróbálták az átalakítást csendben, a nyilvánosság teljes kizárásával lebonyolítani. December 17-én tárgyalt a kormány „a BM szervezetének és vezetése rendjének átalakításáról”, s döntött a III. Főcsoportfőnökség leépítéséről, s a nemzetbiztonsági szolgálatok felállításáról, határidőként 1990. február 28-át adta meg.[25] A határozat másnapján adta egy hónapnyi hezitálás után Pallagi Ferenc csoportfőnök hozzájárulását az iratmegsemmisítésekhez, amit beosztottai egy része már korábban törvényellenesnek minősített. Horváth István belügyminiszter a Duna-gate sajtótájékoztató másnapján zároltatta a – belső biztonsági szolgálatra átkeresztelt – Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség (III/III.) 7. osztályának (jelentőszolgálat, belső elhárítási adattár) iratait, majd január 12-én a teljes szolgálatét,[26] megtiltotta számára „az operatív titkosszolgálati eszközök és módszerek” alkalmazását, s végül január 18-án fel is számolta a teljes belbiztonsági szolgálatot (ez egyben az iratmegsemmisítés utolsó időpontja is).

Három nappal később a kormány a megszüntetett szolgálat egyes feladataival („alkotmányellenes törekvések, terror-, diverziós cselekmények, a különösen fontos állami tisztségeket ellátó személyeket veszélyeztető magatartások felderítése és elhárítása”) a kémelhárítást bízta meg, a katonai elhárítást pedig a BM-ből áthelyezte a HM-hez. Ekkor tárgyalta meg első ízben a „nemzetbiztonsági feladatok ellátásáról” szóló törvényjavaslatot is.[27] Végül az Országgyűlés által 1990. január 25-én elfogadott 1990. évi X. törvény nevének megfelelően mindössze „a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezését” szabályozta átmenetileg, s csak említést tett a „nemzetbiztonsági szolgálatokról”, amelyeknek felügyeletét a miniszterelnök hatáskörébe utalta azzal, hogy „feladatait és működését külön törvény szabályozza”, annak „hatálybalépéséig a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatkörét, szervezetét a Minisztertanács rendeletben szabályozza”.[28]

A kormány február 2-án titkos határozatban létrehozta a Magyar Köztársaság Nemzetbiztonsági Hivatalát, Információs Hivatalát és a Magyar Néphadsereg Katonai Biztonsági Hivatalát,[29] a belügyminiszter pedig megszüntette az állambiztonsági munkát végző teljes főcsoportfőnökséget.[30] Mind a törvény, mind a rendelet[31], mind a titkos kormányhatározat, mind a miniszteri utasítás 1990. február 14-én lépett hatályba. A későbbi híresztelésekkel ellentétben tehát a Németh-kormány az összes csoportfőnökséget s önálló osztályt (a leghírhedtebb, a III/1-es Vizsgálati Osztály már 1989 nyarán kimúlt) felszámolta, s létrehozta az új szolgálatokat – egyúttal azonban intézkedett az állomány átmentéséről is. Semmi sem támasztja tehát alá a „jogutódlás” máig ható elméletét.

Egy – még állampártinak sem nevezhető – kiváló jogász bizonygatta a minap: a jogutódlás nem jogi szabályozás kérdése, hanem annak konstatálása, hogy ezek a „szervek” ugyanazt a feladatot látják el, mint „jogelődeik”. Vagyis nincs cezúra diktatúra és demokrácia titkosszolgálata között, legfeljebb a jogi környezet változott, ami – mellesleg – a magyar demokrácia talán egyik legnagyobb szégyene. A ma működő szolgálatok tehát nem jogutódai az állambiztonsági szolgálat egyik csoportfőnökségének sem.

Iratmozgások, listák, kartonok


A fentiek tükrében értelmezhető Végvári őrnagy partizánakciója is. A Duna-gate-tel foglalkozó történészek mindmáig nem győzik hangsúlyozni: nem zárható ki, hogy Lovas Zoltán korabeli feltételezésének megfelelően az iratmegsemmisítés (még ha kétségkívül volt is ilyen) alapvetően „etetés”: az egyik legutolsó állambiztonsági játszma. Ezt a gyanút nemcsak a még meglévő iratok hozzáférhetetlensége, a töredékes információk támasztják alá, hanem az 1989. december 18-án elrendelt s közel egy hónapig tartó akciót követő (illetve már közben zajló) – mindmáig fel nem tárt – hihetetlen mértékű iratmozgás. A szolgálatok – minden igyekezetük ellenére – képtelenek voltak a rendszerváltásra felkészülni; ezért jutottak arra az elhatározásra, hogy megszabadulnak a múlt örökségétől, korábbi tevékenységük bizonyítékaitól. Emellett azzal voltak elfoglalva, miként épülhetnek be az új, demokratikus szervezetekbe (ezt nem pusztán önszántukból tették, ez volt a velük szemben támasztott „politikai elvárás”). Politikai kombinációkba bocsátkoztak: mivel az MSZMP és az MDF esetleges koalíciójával számoltak, egyre inkább a többi alternatív szervezetre, mindenekelőtt az SZDSZ-re és a Fideszre koncentráltak, s rettegtek attól, hogy ezek beépülnek hozzájuk, „ellenfigyelik” őket. Érzékelték, hogy szűkíteni kellene a megfigyeltek körét, leginkább a leendő koalíció függvényében, de mindezzel együtt nagyon is komótosan láttak hozzá a szennyes tisztításához: szó sem volt arról, hogy a „hálózatot” mentenék.

Az 1995-ös iratfeltáró bizottság kimutatta, hogy az iratmegsemmisítések utáni, 1990. január és április közötti iratmozgások tetemes része nemcsak törvénytelen volt, hanem utólag már nem is rekonstruálható.[32] A legnyugtalanítóbb azonban az, hogy az iratmozgás már akkor követhetetlen volt, s okkal tételezhető fel, hogy az iratok egy részét az állam-, nemzetbiztonsági szervek egyszerűen elvesztették. Így 1990. február 9-én az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztálytól 12 493 db 6-os (hálózati nyilvántartó) kartont, 2166 6/c (hálózati kutató) kartont, 1154 „F” (figyelőztető) kartont, valamint 1405 adatlapot vittek el, ezek azonban sohasem kerültek a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz. 1992-ben Simon Sándor vezérőrnagy, a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója ugyan vizsgálatot rendelt el az ügyben, de ennek eredményéről nincs tudomásunk.[33] Végül 1990. május 31-én az új belügyminiszter szabályozta a vonatkozó személyzeti anyagokba (állományparancsokba) történő betekintést, s az iratokat „zárolta”,[34] de ezt az utasítást is megsértették.

1992. január 17-én a BM és az NBH irattári osztályvezetőinek közös jelentéséből kiderül, hogy a „két szerv közötti átadásokról, a TÜK (titkos ügyiratkezelés) szabályok figyelembe vételével 1990 júniusától 15 db jegyzőkönyv készült, 529 lapszámmal”. A jelentés készítői leszögezik, hogy „természetesen az anyagok átadás-átvétele nem érintette a volt BM III/III. Csoportfőnökség zárolt iratait”[35]. Csakhogy a miniszteri intézkedés nem korlátozódott a III/III-ra, hanem „a BM Adatfeldolgozó Csoportfőnökség állambiztonsági operatív nyilvántartásban lévő lezárt (irattározott) anyagokra” is kiterjedt. S mindebben nem is a miniszteri utasítás durva megszegése a legmegdöbbentőbb, hanem az a tény, hogy a BM-ben, a Dokumentációs Osztály birtokában ekkor már a nyilvántartásoktól s a személyzeti anyagoktól eltekintve kizárólag csak az 1990. február 14. előtt lezárt (irattározott) anyagok voltak, amire az NBH-nak feladatai ellátásához eleve nem is lehetett szüksége.

A BM Adatfeldolgozó Hivatalának Boross Péterhez 1992 októberében írt feljegyzéséből kiderül, hogy 1990. februárban átadták az NBH-nak az Állambiztonsági Főcsoportfőnökség titkos segítőiről vezetett számítógépes nyilvántartás (Egységes Gépi Prioráló Rendszer „H” adattára) mágnesszalagra rögzített adatait. Ez 56 ezer főt érintett. Más forrásból viszont azt is megtudhatjuk, hogy a „H” adattáron kívül átadásra került a „G” adattár is, amely a célszemélyek (megfigyeltek) adatait tartalmazta.[36] A hírszerzésnek adták át 1990 elején az „I” adatbázist, amely a III/I. Csoportfőnökség adattára volt.[37]

Magyarán: a „jogutód” szolgálatok egyszerűen visszaszerezték a diktatúrában kiépített információs monopóliumukat. S ezt mindmáig birtokolják is: Markó György TH-elnök nyilatkozata szerint az általuk őrzött iratoknak mindössze 5 százalékát teszik ki azok, amelyeket már a „jogutód” szolgálatoktól vettek át, holott átadásra kötelezi őket az ügynöktörvény.

De nem elég az ellenőrizetlen iratmozgás, s hogy az „utódszolgálatok” a törvényt megszegve tárolnak adatokat. A titkosszolgálatokról szóló törvény szerint a szolgálatok nem őrizhetnek olyan adatokat (iratokat), amelyeket nem kezelhetnek. Pedig őriznek – s mi garancia van arra, hogy csak őrzik, nem kezelik? 1994-ben a kormányváltást követően derült ki, hogy a szolgálatok mintegy négyszáz olyan személyről szolgáltattak adatokat, akikről nem is rendelkezhettek volna információval. Az illetékes miniszter még attól sem rettent vissza, hogy rokoni szívességből adjon ki magánszemélynek törvénytelenül kezelt adatokat.

Ráadásul Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal első főigazgatója úgy tudja: 1990 első félévében nemcsak kiemeltek kartonokat az ügynöknyilvántartásokból, hanem hamisakat is raktak közéjük, így álltak bosszút azokon, akik nem hagyták magukat zsarolni, vagy más módon beszervezni.[38] Az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságában ugyancsak felmerült, már 1991-ben, hogy „a Duna-gate ügy utáni zavaros időkben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az Irattár az akkori ellenzék valamelyik pártjának a felügyelete alá kerül, kifejezetten a lejáratás szándékával, ellenzéki politikusok nevére töltöttek ki kartonokat”.[39] Volt ugyan, aki a bizottság előtt határozottan cáfolta ezt a feltételezést, amelynek valóságtartalmát akkor (1991-ben) még könnyen tisztázni lehetett volna.

Az ügynökkartonok „becsempészése” időben egybeesett a Németh Miklós-féle lista keletkezésével, amelyet – a fáma szerint – a miniszterelnök átadott utódának, az első demokratikusan megválasztott kormány fejének, Antall Józsefnek. Ma már tudjuk: ez nem fikció, hanem tény. Pallagi Ferenc szerint, s ebben bizonyára igaza is van, az „ügynöklistát” már a szolgálatok összeomlása (pontosabban átszervezése) után, feltehetően 1990 márciusában állították össze.[40] A lista, bár hivatalosan „nem létezett”, önálló életre kelt: „biztos” forrásból ki-ki értesülhetett arról, hogy az egykori ellenzék (azóta részben ellenzéki, részben kormánytényező) politikusai szinte kivétel nélkül „ügynökök” voltak, élükön Antall József miniszterelnökkel – hisz mi más lehetett volna egy (pártállami) múzeumi igazgató. Valójában azonban mindmáig semmi pontosat nem tudunk: egyes verziók szerint mindössze egyoldalas volt, más változat szerint négyszáz nevet tartalmazott. Állítólag Németh Miklós Antall Józsefnek és Kis Jánosnak adta át, Horváth Balázs szerint viszont a néhai miniszterelnökön és rajta kívül Göncz Árpád is kapott egy példányt, aki akkor még nem is volt köztársasági elnök. Horváth ugyan több ízben határozottan kijelentette, hogy a „Németh-lista” teljes mértékben megbízhatatlan, a politikai elitet mégis erősen sokkolta. 1991 nyarán Kónya Imre frakcióvezető a Gellért Szállóban tartott zárt rendezvényen ajánlotta párttársainak, ne firtassák az ügynököket, mert az ő pártjuk a legérintettebb. Addigra, 1990 szeptemberében a szolgálat – egykori? – munkatársai „kiszivárogtatták”, hogy az első szabadon választott parlament tagjai között 50-60 „általuk ismert” ügynök található.[41]

A „lista” mindenesetre nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Országgyűlés végül csak 1994-ben, már közvetlenül a választásokat megelőzően fogadta el az „ügynöktörvényt”.

Szelektív titkosság


A Duna-gate hatására az Országgyűlés 1990. január 31-én bizottságot állított fel egyrészt a titkosszolgálati eszközök igazságügyi miniszteri engedélyezésének ellenőrzésére (erre – legalábbis jelentésük tanúbizonysága szerint – nem került sor), másrészt „a belső biztonsági szolgálat tevékenységének kivizsgálására”. A bizottság, amelynek Tamás Gáspár Miklós és Debreczeni József személyében két prominens ellenzéki tagja is volt, jelentésében ugyan megállapítja, hogy a törvénytelen „állambiztonsági munka egyik területe volt a BM III. (állambiztonsági) főcsoportfőnökségének III. (belső reakcióelhárító) csoportfőnöksége”, végül arra a hamis következtetésre jutott, „hogy a belbiztonsági csoportfőnökség csaknem egész iratanyagát megsemmisítették 1989 decemberében és 1990 januárjának első felében”. Meghallgatások alapján vélelmezték, hogy „megsemmisítésre került mintegy 1400 dosszié”, ugyanakkor nem volt tudomásuk „a számítógépen tárolt adatok sorsáról”, s nyilván arról sem, hogy az állítólag szinte „egészében megsemmisített iratanyag” tetemes része épp a bizottsági vizsgálat idején került ki a belügyminiszter, sőt az Országgyűlés ellenőrzése alól is. Egyszóval: a „jogutód” szolgálatok még a parlamenti vizsgálóbizottság előtt is rejtve maradtak.[42]

Nem járt sokkal különbül fél évvel később a már demokratikusan megválasztott Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága sem, amely eredetileg a Demszky–Hack-féle, majd a kormány által benyújtott átvilágítási törvényjavaslatok „elbírálása céljából” kezdett vizsgálatot. A bizottság 1991. október 9-i jelentése számos ponton túllépte ugyan a korábbi vizsgálóbizottság megállapításait, helyenként mégis felült az állambiztonsági legendáknak. Tényként rögzítette például, hogy „MSZMP tagok… általában csak társadalmi vagy hivatalos kapcsolatként szolgálhatták az állambiztonság ügyét”, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy „a társadalmi és a hivatásos kapcsolatoktól kapott információk mennyisége és minősége sok esetben meghaladta a hálózati személyektől nyerhető információk körét”, s nagyon pontosan meghatározta az „SZT”-tisztek feladatait, merítési bázisát stb. is, olyan mozzanatokat tehát, amelyek 11 évvel később a „Medgyessy-bizottság” számára az újdonság erejével hatottak. A jelentés a korábbi bizottság megállapítására hivatkozva feltételezi, hogy a III/III. teljes iratanyagát megsemmisítették, de jelzi, hogy mégis maradtak fenn a hálózat feltárását segítő iratok, melyek közül „több mint tízezer került a Nemzetbiztonsági Szolgálathoz, illetve a Határőrség Felderítő Osztályához, de az anyag nagyobbik része továbbra is a BM Irattárában található”; továbbá, hogy „az iratmegsemmisítési parancsot vélhetőleg következetesen csak a III/III. Csoportfőnökség osztályain hajtották végre”. Így a volt III/IV-es iratok „túlnyomó többsége jelenleg is a Katonai Biztonsági Hivatalnál található”. Mint 1991. június 19-én Boross Péter belügyminiszter a bizottságnak elmondta: megmaradt a hálózat jutalmazását tanúsító „pénzügyi dokumentáció” is.

Horváth Balázs belügyminiszter 1990. május 25-én leltárba vetette a BM-ben maradt hálózati kartonokat, s mind a 43 983 darabot fémkonténerekbe záratta, amelyeket az ott dolgozók állítása szerint bizottsági meghallgatásukig (1991. február 2.) nem nyitottak ki. „Ez az állítás – hangzik a bizottság jelentésében – nem ellenőrizhető. Ez időpont után bizonyíthatóan legalább egyszer felnyitották a konténereket, amikor a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt elnökségének tagjai feddhetetlenségükre vonatkozó adatok kiszolgálását kérték” – vagyis Boross Péter belügyminiszterként meglehetősen szelektíven értelmezte a titkosságot, hiszen aktívan közreműködött abban, hogy Antall József miniszterelnök eleget tegyen a kisgazdák kérésének, s megvizsgáltatta esetleges „ügynök-múltjukat”. Azaz: maga a belügyminiszter, Boross Péter „használta az ügynöknyilvántartást” – a „borítékosztogatást” követően azonban nem őt, hanem miniszterelnökét vádolták többen a nyilvánosság előtt államtitok megsértésével. A miniszter felszólítására 1991. június 10-én a BM Titokvédelmi Osztályának vezetője készségesen igazolta, hogy „az iratok közül azok, amelyeket a volt állambiztonsági miniszterhelyettes rendelkezése alapján a III/III-as csoportfőnökség feladatkörében minősítettek államtitokká, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – 1989. október 23-án – államtitoktartalmukat elvesztették”.[43] Tehát sem a miniszterelnök, sem az őt kiszolgáló belügyminiszter nem sérthette meg az államtitkot, amikor feltárta Torgyán József „ügynökmúltját”.

A titokvédelmi osztályvezető tehát, miután egyik kezével eleget tett a megrendelő (Boross Péter belügyminiszter) egyik óhajának, s titoktalanította a legfőbb titkokat, másik kezével – a másik megrendelést teljesítendő – rögvest javaslatot tett azok újraminősítésére, azaz visszatitkosítására, aminek a miniszter, habozás nélkül, eleget is tett. A velünk élő állambiztonság szakértői racionalitása és a gyakorlata elkövetett egy „igazi” dilettánsra valló hibát: bár a miniszter „kizárólag” az „ügynöknyilvántartásokat” minősítette „újra” államtitokká, a III/III-as iratok – köztársaság ide, demokrácia oda – mind a mai napig államtitoknak számítanak. (Ami mégsem, az szigorú visszaminősítési eljáráson esett át, s valamennyi egykor szigorúan titkos III/III-as iraton ott díszeleg a Nemzetbiztonsági Hivatal pecsétje, illetékesének aláírása, miszerint a „jogutód” szerv ma már az iratot nem tartja titokra méltónak.)

Horváth Balázs tehát igazán jóindulatú, amikor feltételezi egykori minisztertársáról, hogy azért ragaszkodik az iratok titkosságának feltétel nélküli fenntartásához, mert szerinte „ennek” a Boross Pétert ért »szakmai ártalom« volt az oka. Amikor 1990-ben ő kapta meg államtitkárként a polgári titkosszolgálatok felügyeletét, akkor – az az érzésem – az alá tartozó emberek meggyőzték arról, hogy ennek így kell lennie, ellenkező esetben nagy baj lesz. Magyarán »ledarálták« őt a szolgálatok.”[44] A belügyminiszter mindenesetre a „borítékosztogatás” és az „ügynöknyilvántartások” (újra)titkosítása után szó nélkül együttműködésre utasította munkatársait, amikor „dr. Füzessy Tibor, a polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárcanélküli miniszter (megkereste) a III/III. ügynöklista összeállításával kapcsolatban”: a BM lehetővé tette a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, hogy a már korábban átadott „H” adattárat a szintén 1990-ben átadott számítógépes szervkódokkal a BM Adatfeldolgozó Hivatal Számítóközpontjában „összefuttassák”.

Magyarán: arra tettek közösen kísérletet, hogy megállapítsák, mely állambiztonsági szerv szervezte be a „H” adattárban szereplő mintegy 56 ezer hálózati személyt. A kísérlet csúfos kudarccal járt, hiszen kiderült, hogy a megyei rendőr-főkapitányságok szervkódjai alapján nem állapítható meg, milyen területen, melyik csoportfőnökségnek dolgoztak az általuk foglalkoztatott hálózati személyek: „A feldolgozás eredményeképpen a gépi listán szereplő, körülbelül 56 000 személy közül csak mintegy 400 főt sikerült beazonosítani.”

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy mindmáig alapvetően teljesen tisztázatlan az egykori állambiztonsági szolgálatok iratainak a sorsa. Részletes vizsgálat nélkül nem is fogjuk megtudni, mennyit és mit semmisítettek meg, mi került az „utódszolgálatokhoz”, s mi magántulajdonba. S az sem vigasz, hogy az III. Főcsoportfőnökség vagyonáról, vállalatairól még kevesebbet tudhatunk.

A magyar „zsinórmérték”


Magyarországon 1990-ben terjesztette be Demszky Gábor és Hack Péter az első „ügynöktörvény” javaslatát,[45] s bár az Országgyűlés napirendjére sem tűzte, s maguk az egykori beterjesztők is rég túlléptek rajta, mindmáig ez számít a sorozatosan módosított ügynöktörvény zsinórmértékéül. A nagyon is hiányos ismeretek alapján megfogalmazott javaslat hangsúlyozza: a törvényhozó nem kívánja felelősségre vonni, csupán meg akarja nevezni „a korábbi elnyomás felelőseit”. A felelősök körét azonban indokolatlanul leszűkítette az állambiztonsági szolgálatnak a belső reakció elhárításával foglalkozó részlegeire, pontosabban a III/III. csoportfőnökség „szigorúan titkos” tisztjeire és hálózati személyeire.

Maga a kormány 1991-ben terjesztette be saját törvényjavaslatát,[46] kiterjesztve a hivatalos állományra és a III/III. létrehozása (1971. június) előtti időszakra, valamint a „volt karhatalmistákra” – ám érdemi tárgyalás nélkül vissza is vonta, mert úgy ítélte meg, hogy a törvény elsősorban a kormánypártokat sújtaná. (Boross Péter előszeretettel hivatkozik ismételten arra, hogy a kormány javaslatát a Nemzetbiztonsági Bizottság zúzta szét számtalan módosító indítványával.) Így az első demokratikusan megválasztott Országgyűlés képviselőinek még a megnevezés alól is mentességet adott, miközben a háttérben gátlástalanul „hasznosította” az iratokat.

Az 1994. évi XXIII. ügynöktörvényt az Országgyűlés 1994. március 8-án fogadta el (177 igen szavazattal 12 ellenében, 50 tartózkodás mellett), s április 5-én hirdették ki. Ez négy pontban határozta meg az átvilágítás (ellenőrzés) alá eső kategóriákat, nevezetesen:

1. a volt III/III. (és elődszervei) hivatalos állománya, szigorúan titkos állománya s „ügynökei”,

2. az 1956/57-es karhatalom tagjai,

3. állambiztonsági jelentések címzettjei,

4. nyilaskeresztesek.

Ad 1.
Amíg Demszky Gábor és Hack Péter négy évvel korábbi törvényjavaslatának hiányosságai menthetőek azzal, hogy nem rendelkezhettek megfelelő információval sem az állambiztonság tevékenységéről, sem a rendelkezésre álló nyilvántartásokról és iratokról, addig a kormány 1994-re már alapvetően tisztában volt ezekkel a kérdésekkel.

A kormány tehát az állambiztonsági szolgálattal együttműködők köréből tudatosan hagyta ki a „hivatalos kapcsolatokat”, a „társadalmi kapcsolatokat” és az „alkalmi kapcsolatokat”, holott őket a Nemzetbiztonsági Bizottság – a törvényt előkészíteni hivatott – 1991. október 9-én kelt jelentése már pontosan nevesítette.[47] Kenedi János viszont azt is kimutatta, hogy a Nagy Imre-temetésről a BRFK állambiztonsági részlegéhez beérkezett értékelhető információk 36 százaléka éppen ebből a körből származott.[48]

A törvény szerint „ügynökök” esetében az érintettség akkor áll fenn, ha a következő három feltétel közül legalább kettő teljesül:

– aláírt beszervezési nyilatkozatot,

– adott jelentést,

– részesedett ellenszolgáltatásban.

Ezzel a törvény eleve mentességet adott annak, aki bár több száz jelentést írt, de a másik két feltétel érvényességének egyike sem dokumentálható. S fordítva, a törvény nem kívánta vizsgálni a jelentések tartalmát, hanem automatikusan érintettnek nyilvánította azt, aki naponta jelentett – még akkor is, ha az időjárásról fecsegett, vagy a Népszabadság aznapi vezércikkét mondta fel.

Ad 2.
A „pufajkás” kitétel bár nyilván nem „alkotmányellenes” (legalábbis így határozott 1994. december 24-én az Alkotmánybíróság), de pontosan jelzi a törvény alapvető immoralitását, hiszen bevallottan az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Horn Gyula ellen irányult, s tehette ezt azért, mert Horn addigra már számos esetben beszélt karhatalmista múltjáról. Az Alkotmánybíróság vonatkozó határozata kimondja, hogy „közérdekűnek tekinti azt az adatot is, hogy a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy politikában szerepet vállaló személy 1956–1957-ben karhatalmi alakulatban szolgált. Ezt maga a rendszerváltás ténye, s az 1956. októberi forradalomnak és szabadságharcnak a rendszerváltásban betöltött kulcsszerepe kielégítően indokolja.” Természetesen ez valóban közérdekű adat, de ebből nem következik, hogy érintettjét egyben lemondásra is fel kell szólítani.

Ad 3.
A törvény nem tűzte ki feladatul annak tisztázását, milyen minőségükben kaptak az érintettek tájékoztatást (jelentést) az állambiztonsági szolgálattól. A jelentések vétele azonban nem átvilágítás, nem is törvényi szabályozás kérdése, hanem sokkal inkább a történeti kutatás vagy egy parlamenti vizsgálóbizottság feladata.

Ad 4.
A Nyilaskeresztes Párt tagjainak megnevezése mellett egyetlen racionális érv sem szólt, csak arra szolgált, hogy a karhatalmistákat beleerőltethessék a törvénybe, holott nem feltétlenül a törvényhozónak kell arra a kérdésre válaszolnia, hogy mi egy nyilas párttagság a Szálasira tett eskühöz stb. képest.

A négy kategória közül tehát mindössze kettő volt következetesen értelmezhető: az ügynök, valamint az állambiztonsági jelentések olvasója. A két végpont – mondhatnánk. A többit – az összes köztes lépcsőfokot – leplezze továbbra is a múlt köde, az államtitok sűrű homálya. Leginkább éppen maga a szolgálat maradhatott továbbra is rejtve. Nem volt cél sem a múlt (a diktatúra), sem a jelen politikusainak (stb.) „áttetszhetősége” (ahogy egykor az Alkotmánybíróság fogalmazott), hanem csupán a valódi szankciók nélküli, puszta megbélyegzés. Kezdetét vette az össznépi maszatolás. Azok ott lent (az „ügynökök”) zsarolás áldozatainak szerepében tetszeleghettek, feledve és feledtetve, hogy a nyolcvanas években már az ún. ügynökök több mint 90 százaléka „hazafias alapon” működött együtt a szolgálatokkal. Ők (egykor és most is) fent, a jelentések olvasói pedig nárcisztikusan arra hivatkoznak, hogy munkájuk során nem használták a jelentéseket, nem is olvasták őket. Holott azért kapták, hogy olvassák és hasznosítsák.

Mindkét önmentő érvelés a kádári diktatúra természetrajzát hivatott leplezni: a társadalom felét zsarolták, a másik fele pedig technokrataként, kényszerűen működött együtt: „vonakodó csatlósok” voltunk valamennyien, nincs mit egymás szemére vetnünk” Mindez nem alkotmányjogi s nem is politikai érvelés, így a valódi vitát (természetesen) sokkal inkább az átvilágítandók köre váltotta ki, hiszen a törvény megsértette a jogegyenlőség elvét, s nem leplezte, hogy kiemelten kíván lesújtani az újságírókra, mellőzve ennél sokkal „fontosabb tisztségeket”. Az Alkotmánybíróság eddigi történetének talán legveretesebb határozatát hozta, amikor felülbírálta az ügynöktörvényt (34/1994. [VI. 24.] AB határozat). Legnagyobb érdeme, hogy indítvány nélkül is kimondta: az Országgyűlés alkotmányos mulasztást követett el, amikor nem szabályozta az egykor megfigyeltek információs önrendelkezési jogát.

A törvény (bár ezer sebből vérzett) legnagyobb képmutatása az volt, hogy miközben nem egyszerűen nyilvános, hanem közérdekű adatnak minősítette a politikai közszereplők állambiztonsági múltjára vonatkozó információkat, „lemondás” esetére kibúvót biztosított: egyenesen titkosított minden olyan adatot, amely az állambiztonsági együttműködésre utalhat. S itt és most, nem kegyeletsértésként, hanem puszta gondolati játékként engedtessék meg az a feltételezés, hogy Antall József, az első demokratikusan megválasztott miniszterelnök fennakadt volna a már halála után megfogalmazott törvény szűrőjén. Antall Józsefnek nem adatott meg az a lehetőség, hogy kibújjon alóla, hogy posztjáról lemondva, mentességet nyerjen: vele ellentétben már valamennyi, a törvény hatályba lépését követő utódját megillette ez a „jog”. Hol van itt a „jogegyenlőség”?

E gondolatmenetet persze még tovább csűrhetnénk, csavarhatnánk, bár követése így sem könnyű, egy „alkotmányjogi” csavarról azonban még kénytelenek vagyunk szólni.

A tudomány (és a tudományos megismerés) szabadságát Magyarországon is az alkotmány szavatolja: léteznek – nagyon szűk – korlátai, pl. az államtitok, de ennek kritériumait szintén törvény szabályozza. A személyes adatok védelme azonban nem lehet akadály: a felkent kutató jogosult személyes adatokat megismerni, s ha „tudományos eredményeinek bemutatásához szükséges”, közzé is tenni. Ezt nem akadályozhatja az sem, hogy a „tudomány eredményeinek bemutatásához szükséges” személy lemondott-e tisztségéről vagy sem. Ezzel szemben az inkriminált törvény 23. §-a nem a személyes adatok, hanem az államtitok védelmére vonatkozó szabályok alá helyezi a szűrőn fennakadt személyt, vagyis megfelelő alkotmányos indok nélkül korlátozza a tudományos kutatás szabadságát. Az a személy viszont, aki nem töltött be olyan tisztséget, amelyet a törvény nevesít, s így arról le sem mondhat – akár még a miniszterelnökkel is ellentétben – nem rendelkezik ilyen „védelemmel”.

Nem hiszem, hogy az ilyen szabályozás „alkotmányos” – azt viszont, hogy mélységesen immorális, nagyon is pontosan tudom.

Bármennyire is ellentmondásos tehát az Alkotmánybíróság kivonatosan ismertetett határozata, alapjaiban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Magyarországon is érvényesüljenek az UNESCO állásfoglalásában megfogalmazott kollektív és egyéni jogok, az etikai normák. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert mind a törvényhozó, mind maga az Alkotmánybíróság is folyamatosan távolodik ettől a lehetőségtől, s helyette egyre inkább a pártpolitika kénye-kedve szerint működik.

„Az én kutyám…, a te kutyád…”

Bár az Alkotmánybíróság az információs önrendelkezés szabályozásának hiányát alkotmányellenesnek nyilvánította, s kötelezte a törvényhozót, hogy ezt 1995. szeptember 30-áig számolja fel, az Országgyűlés ennek csak 1996. július 31-i hatállyal tett eleget. (Ekkor már Magyarországon is ismert volt az UNESCO állásfoglalása.)

Az SZDSZ négyéves koalíciós kormányzása során e törvénnyel szenvedte el, ha nem is a leglátványosabb, de legsúlyosabb vereségét. Emberjogi követeléseiből szinte semmit nem tudott érvényesíteni. Egyrészt törvényerőre emelkedett az „ügynök” totális titkosítása, holott ezt az Alkotmánybíróság eleve alkotmányellenesnek minősítette. Másrészt mivel az információs önrendelkezési jogot összekapcsolta az átvilágítással (mind az átvilágítás, mind az információszabadság csak a III/III-ra terjedt ki), megfosztotta mindazokat ezen jog gyakorlásától, akikről nem a III/III., hanem valamelyik társszerve gyűjtött adatokat. Kőszeg Ferenc esetében például ez a Napi Operatív Információs Jelentésekben található állambiztonsági információk több mint 10 százalékát jelentette, Demszky Gábornál megközelítette a 20, Haraszti Miklósnál pedig a 30 százalékot.[49] (Egyébként az eleve nehezen magyarázható meg, miként lehet „jogszerű” a Harasztiról – és társairól – gyűjtött információ közel harmada).

Az Alkotmánybíróság újabb, most már 1999-es határozatában a „jogállamisággal ellentétes tevékenység” meghatározásakor egyértelműen megerősítette a politika prioritását, s ezzel a politikusok kisded játszmáinak rendelte alá olyan alkotmányos alapjogok gyakorlását, mint az információs önrendelkezési jog vagy a tudomány szabadsága. A törvénymódosítás legszemérmetlenebbül éppen az „ügynökök” titkosításánál negligálta az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatát, amit most már az AB sem hagyhatott teljesen szó nélkül, s 23/1999. (VI. 30.) határozatával (vagyis éppen hároméves késéssel) hatályon kívül helyezte a szóban forgó korlátozást. Továbbra is fenntartotta azonban a nyilvánosságra hozatal tilalmát.

Ezzel most már nemcsak az Országgyűlés, hanem az alkotmány legfőbb őre maga is belecsúszott az alkotmánysértés állapotába: alapjaiban nyirbálta meg a tudomány szabadságát, amely nyilvánosság nélkül egyszerűen nem is létezik. Ellentmondott annak a korábbi határozatának is, mely szerint „a közelmúlt feltárásában” az információszabadság élvez elsőbbséget”, a formális jog felől közelítve pedig szentesítette, hogy a törvényhozó „feles” törvénnyel felülírjon egy „kétharmadost”. Az utóbbiak körébe tartozó adatvédelmi törvény (38. §) ugyanis pontosan meghatározza, hogy a tudomány képviselője mikor hozhat nyilvánosságra személyes adatot: „ha az érintett abba beleegyezett, vagy az a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatásához szükséges.”

2000-ben az Országgyűlés (most már mintegy menetrendszerűen) ismét módosította az ügynöktörvényt, vagyis tovább folytatódott az „én kutyám…, a te kutyád…” játék. Az átvilágítandók közé visszakerültek az előző ciklusban kihagyott újságírók, igaz, ehhez módosítani kellett az addig hatályos törvény azon kitételét is, hogy az átvilágítás 2000. június 30-ával lezárul, az új terminus kitolódott 2004. június 30-ára.[50]

Az Országgyűlés a 2001. évi XLVII. törvénnyel tette fel a koronát addig sem éppen áldásos tevékenységére. A jogászi dilettantizmus érzékeltetésére két példát említenénk (egy kisebbet, de annál humorosabbat, s egy lényegit):

A levéltári törvény szerint közlevéltárakból irat csak az illetékes (ma a nemzeti kulturális örökség) miniszter engedélyével vihető külföldre. Ezt az ügynöktörvény a Történeti Hivatal esetében törölte. Feltételezzük – jó szándékunk bizonyítékaként –, hogy eleve tiltani akarta bármely vonatkozó irat külföldre vitelét, ezt azonban elfelejtette kimondani, így a hatályos törvény szerint ezek az iratok a miniszter engedélye nélkül is nyugodtan bárhová kivihetők!

Az 1996-as törvény – meglehetősen pongyola fogalmazással – arra kötelezte a szolgálatokat, hogy adják át a Történeti Hivatalnak a III. Főcsoportfőnökség (és jogelődei) azon iratait, amelyek „törvényben meghatározott feladataik ellátásához nem szükségesek”, miközben a „nem szükséges” kitételt a törvény hatályba lépésének (1996. július 31.) napjához kötötte (legyünk pontosak: az 1996-as törvény kimondta, vannak adatok, amelyeket a szolgálatok nem kezelhetnek – ez szelídült később számukra „nem szükségessé”). A 2001. évi módosítás nem hogy nem számolta fel ezt a pontatlan fogalmazást, hanem most már meg is nevezte a fenti dátumot. Magyarán: nem kötelezte a szolgálatokat arra, hogy átadják azokat a III-as iratokat, amelyekre az előző törvény hatályba lépését követően már nem lehetett szükségük. Csakhogy a titkosszolgálatokról szóló törvény szerint a szolgálatok nem őrizhetnek olyan információkat, amelyeket nem kezelhetnek (amelyekre törvényben meghatározott feladataik ellátásához nincs szükség), ezeket – ha nem adandók át levéltárnak – meg kell semmisíteniük. Félreértés ne essék, állambiztonsági iratokról van szó! A törvény a fenti körbe nem eső iratok esetében – ha a levéltár mégis átvette őket – 30 évre semmiféle kutatást nem engedélyez.

Továbbá a jogalkotó ugyan helyesen érzékelte, hogy az ún. szenzitív adatok (egészségi állapotra, szexuális szokásokra stb. vonatkozó adatok) 90 éves kutatási korlátja esetleg túl szigorú, de nem az időhatárt szállította le, hanem szándékosan kiskaput nyitott, mondván: ezek az adatok kutathatók, ha „a történelmi események bemutatásához szükségesek”. Ki dönti el azonban, hogy szükségesek vagy sem? A tudomány képviselője nem teheti, hiszen még nem ismeri ezeket az adatokat, dönt tehát helyette a levéltáros. Ez azonban nemcsak az UNESCO korábban ismertetett etikai szabályainak mond súlyosan ellent, hanem még a magyar Alkotmánybíróság szerint is alapjaiban és alkotmányellenesen korlátozza a tudomány szabadságát. A 34/1994. (VI. 24.) AB határozat éppen ilyen esetekre mondja ki, hogy tudományos kérdések eldöntésére kizárólag a tudomány képviselői (s nem a levéltár) jogosult, s van-e annál tudományosabb kérdés, mint az, hogy mi szükséges „a történelmi események bemutatásához”?

A valódi botrány azonban a törvény lényege: a módosítással a Történeti Hivatal a működő titkosszolgálatok szaklevéltárává avanzsált (vagy inkább süllyedt). A demokrácia tizenegyedik évében a szolgálatok gyakorlatilag visszakapták azokat az iratokat, amelyektől egyszer már sikerült – a demokrácia valódi dicsőségére – megfosztani őket. Abban aztán már végképp nincs semmi meglepő, hogy a jogot e változáshoz kellett igazítani, s ennek megfelelően az eredeti javaslat még 150 éves kutatási korlátozást is tartalmazott.

A lusztrációra tehát szinte képtelenség „alkotmányos” megoldást találni: zsákutca, eleve a mindenkori hatalom politikai döntésének a függvénye. De ha az UNESCO állásfoglalásából indulunk ki, nem is ez a feladat: hanem egyszerűen érvényesíteni kell(ene) mindenki számára azokat a jogokat, amelyeket a (magyar) alkotmány biztosít. A megfigyeltnek az információs önrendelkezési jogot, a kutatónak a tudomány szabadságát, a nyilvánosságnak pedig az információszabadságot.

Orbán-ügy, Demszky-ügy, Medgyessy-ügy


A megfelelő törvényi szabályozás hiánya, az ellenőrizhetetlenné vált zsarolási adatbankok következtében a rendszerváltást követő bő évtizedet szinte ciklikusan kísérték végig egyes kiszemelt politikusok leleplezései; az 1991-es Antall-borítékok csak nyitányát jelentették e sornak. Az 1998-as választások előtt három külföldi hírügynökség is megkapta – feladó nélkül – Orbán Viktor állítólagos „6”-os (ügynök) kartonjának egyik oldalát. Ezt – a hazai sajtó szokásaival ellentétben – egyikük sem hozta nyilvánosságra, hiszen első látásra is nyilvánvaló volt, a másolat használhatatlan. Amikor egy évvel később, 1999 májusában egy sajtótájékoztatón elhangzott, miféle manipulációk folynak az állambiztonsági iratokkal, s példaként Orbán esete hangzott el, a sajtó egy része még mindig nem a manipulációk feltárását tartotta szükségesnek, hanem találgatásokba bonyolódott, valóban „ügynök volt-e” a miniszterelnök.

Az újabb manipulációs kísérletek ellen Demszky Gábor emelte fel a leghatározottabban a hangját, de nem állíthatjuk bizonyossággal, hogy erre válaszul közölte volna 1999 szeptemberében (a néhai miniszterelnök által ügynökként megnevezett) Csurka István a Demszkyt „kompromittáló” iratokat. Bár a vonatkozó állambiztonsági iratot a Magyar Fórum nem fakszimilében közölte, hitelességéhez nem férhetett kétség. Ez volt tehát az első alkalom, amikor a nyilvános zsarolás tárgyát az állambiztonsági irattárak egyikéből juttatták ki. Egyértelműen törvénysértés történt, az ügyészség azonban mégis megtagadta a nyomozást, s az iratőrzőknél sem folytattak az ügyben semmiféle vizsgálatot (vagy ha mégis, akkor elfelejtették erről a nyilvánosságot tájékoztatni), így Csurka nyugodtan állíthatta, hogy az inkriminált iratot az 1994-es választások előtt juttatták el hozzá a Belügyminisztériumból. A sajtót most sem az foglalkoztatta, miként juthatnak ki állambiztonsági iratok (valósak vagy hamisak), hanem megint csak megalapozatlan feltételezéseken rágódott. Demszky nem számíthatott a politikai osztály szolidaritására sem, sőt Kövér László – Csurkát dicsérve – a parlament előtt szólította fel a főpolgármestert, hogy „tisztázza magát”.

Hiába hívták fel szakértők mindkét eset kapcsán a figyelmet arra, hogy megfelelő törvényi szabályozás és vizsgálatok nélkül a zsarolási adatbank akár fel is robbanhat, a politikai elit elsöprő többsége változatlanul a rendezetlen viszonyok fenntartásában volt érdekelt. Így csak őket érhette váratlanul, amikor a Magyar Nemzet Medgyessy Péter „SZT”-tiszti múltjának egyértelmű bizonyítékát tárta olvasói elé. A közvéleményt joggal izgatta az a kérdés is, hogy miért is nem a választási kampányban állt elő a Magyar Nemzet (a Fidesz) a Medgyessyt kompromittáló irattal, de csak azért, mert a sajtó „elfelejtette” felidézni, hogy ifj. Hegedűs Lóránt már 2001. november 6-án számon kérte Demeter Ervin titkosszolgálatokat felügyelő miniszteren Medgyessy „SZT”-tiszti múltját. A miniszter válasza persze sokkal árulkodóbb, mint maga a kérdés. Demeter ugyanis azt felelte: nincs módja felvilágosítást adni.[51] Mondhatta volna, hogy ilyen válaszra törvény nem hatalmazza fel, hogy nem tudja, s nem is tudhatja, hiszen minden ilyen adat államtitok, de nem: neki „nem állt módjában” a válaszadás. Azt sugallta – ma már tudjuk, okkal –, hogy „nem zörög a haraszt, ha…”, s nemcsak a MIÉP-es képviselő, de ő is hallotta a „szélfuvallatot”. Ma már viszont joggal tehetjük fel az egykori képviselőnek és a miniszternek a kérdést, honnan is tetszettek tudni – na jó, sejteni –, hiszen a bizonyítékok egy 1994. augusztus 4-e óta lezárt borítékban aludták jól megérdemelt álmukat az NBH főigazgatójának irattárában?

A „Medgyessy-ügy” volt az első, amikor az ügyészség már vizsgálatot indított, de az államtitok megsértésének gyanúját gyorsan ejtette, miután a Nemzetbiztonsági Hivatal hivatalosan bejelentette: a közölt irat nem államtitok, hiszen hiányzik róla a minősítés felülvizsgálata, amelynek határideje 1996. június 30-án lejárt. Az NBH mélyen hallgatott arról, hogy az általa – a törvény előírásainak megfelelően – felülvizsgált iratokon nemcsak a titkos minősítés fenntartását, hanem megszüntetését is jelezni szokta, vagyis kézenfekvőnek tűnik, hogy az iratot még a felülvizsgálat előtt kijutatták, feltehetően megint csak a Belügyminisztériumból. Elméletileg az NBH érintettsége sem zárható ki teljesen, hiszen sohasem tájékoztatták a közvéleményt arról, menyit vizsgáltak felül az általuk őrzött iratok közül, s milyen eredménnyel.

Legalább ennyire figyelemreméltóak az ügy kísérőjelenségei is. A Magyar Nemzet közlését követően mind a BM, mind az NBH közölte, nem rendelkeznek a miniszterelnökről irattal. Egyáltalán nem volt megalapozatlan Markó Györgynek az a kioktató nyilatkozata, miszerint ő öt perc alatt megtalálná az inkriminált iratot. Súlyosabb azonban az NBH esete, hiszen ott nem köztisztviselők totális alkalmatlanságáról van szó, hanem államtitkot tartalmazó köziratok alapjaiban szabálytalan kezeléséről. Már maga az a tény vérlázító, hogy a főigazgatónak külön irattára van, az viszont különösen súlyos mulasztás, hogy az őrzött iratoknak nyoma sincs a hivatalos irattárban. A közvélemény nem kapott arra sem választ, mit keresett Pintér Sándor belügyminiszter Demeter Ervinnel, a titkosszolgálatokat felügyelő miniszterrel karöltve a BM irattárában. Az a magyarázat, hogy ennek nincs jelentősége, hiszen a BM az állambiztonsági iratokat már korábban átadta a Történeti Hivatalnak, egyrészt nem felel meg az igazságnak, másrészt nem is válasz a kérdésre.

Nem volt nehéz megjósolni, hogy a „másik fél tarsolyában” is vannak leleplező iratok. Meglepetést legfeljebb csak azt kelthetett, hogy Boros Imrét 1989-ben szervezték be „SZT”-tisztnek. Az egyetlen lényegi különbség, hogy az NBH – még ha akarná is – a Népszabadságot nehezebben tudja kimosni az államtitok megsértésének gyanújából, mint a Magyar Nemzetet, mivel a Borosról megjelent irat felülvizsgálati határideje nem járt le, így elvben az eredeti titkossá minősítése a közlés idején is érvényben volt.

A miniszterelnök leleplezésének következményei ma még nem láthatók teljességükben. Maga a miniszterelnök első indulatában különböző ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát ígérte, de talán sohasem fogjuk megtudni – hiszen a sajtót nem érdekelte –, mennyiben vezérelte csupán az indulat, s mennyiben megalapozott szakértői tanácsok. Medgyessy Péter gyorsan korrigált, s utóbb radikálisan új „ügynöktörvény” beterjesztését ígérte, immár sürgősséggel. Az idő valóban sürgette, hiszen hasonló szándékát a parlamenti ellenzék is bejelentette. Végül 2002. június 26-án képviselői önálló indítványként nem egy, hanem két törvény került Szili Katalin házelnök asztalára, amelyet a miniszterelnök mellett Lendvai Ildikó, Kuncze Gábor és Mécs Imre jegyzett. A kormány tétovázását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy maga az igazságügy-miniszter, Bárándy Péter fogalmazott meg kételyeket. Így az indítványozók törvényjavaslataikat visszavonták, hogy helyet adjanak az immár az igazságügy-miniszter által beterjesztett törvényjavaslatoknak. Kis János is bírálta a kormányt, egyebek közt a sürgősség miatt: „Az új törvényt a kormány kivételes eljárásban próbálja keresztülverni, noha a kivételes eljárást a szűken technikai jellegű jogszabályokra találták ki, melyek nem igényelnek plenáris vitát.”[52] Időközben azonban a kormány tétovázása miatt maga a sürgősség is technikai kérdéssé vált, hiszen a parlament az előző ülésszakon már nem tárgyalta a javaslatokat. Így utólag azt is eldönthetjük, jót tett-e a halasztás a törvénynek, vagy éppen fordítva, egy sürgős törvényt odázott el.

A törvénytelen „leleplezők” mindenesetre nem is olyan nagyon titkolják céljukat: azt szeretnék demonstrálni, hogy az iratok megnyitása káoszt eredményez, megrengeti az államiság alapjait. 2002 kora nyarán úgy tűnt, hogy – akár egységes politikai akarat mellett – végre Magyarországon is nyugvópontra jut az állambiztonsági múlt, szabályozottá válnak a viszonyok; egy pillanatra a politikai elit túlnyomó többsége – nem alaptalanul – ebben vélte önfenntartó érdekeit felismerni. Ezen érdekeket azonban pillanatok alatt felülírták másféle érdekek, amint kiderült, hogy pl. az egyik törvényjavaslat szerint az Alkotmánybíróság 1994-es határozatának megfelelően az újfajta „átvilágítás” jelentősen kiterjesztené a közvéleményt hivatásszerűen alakítók körét, megszüntetné ugyanakkor az „ügynökbírák” intézményét, a másik törvény pedig hasonlóan kíván eljárni a Történeti Hivatallal. Hamar kiderült, hogy az ellenzék a zengzetes szavak ellenére a kormány javaslatait nem fogja támogatni, s ez a törvény bárminemű foltozgatásával sem érhető el. Az, hogy a törvények elfogadása helyett (azt elodázva?) a politikai elit („egységes akarattal”) inkább két parlamenti bizottság felállításáról döntött, már előrevetíti a törvények sorsát is, hiszen azok elfogadása esetén mindkét bizottság ténykedése értelmetlenné, rossz műszóval: „okafogyottá” vált volna.

A Medgyessy-affér végül nem vált sem alkotmányos, sem kormányválsággá, az ügy kezelésének „fonákságait” azonban nem árt végiggondolni. A Magyar Nemzet többszörös törvénysértéssel nyilvánosságra hozott egy önmagában értelmezhetetlen dokumentumot, amire hivatkozva az ellenzék parlamenti vizsgálóbizottság felállítását követelte. A kormánypártok egy másik bizottság felállításával igyekeztek revánsot venni. Bár az ellenzék mindkét bizottság felállítását megszavazta (mondván különben a kormánypárti képviselők nem szavazták volna meg az övékét), kezdettől fogva ellehetetlenítette a másik bizottság működését, mondván: „kételyeik” voltak az általuk is megszavazott bizottság törvényességét illetően. Rossz (szocialista) nyelvek szerint ezek a kételyek akkor öltöttek markáns formát, amikor – utóbb korrigálásra szoruló – számok szivárogtak ki az előző kormány érintettségéről. A végleges kivonuláshoz végül az adatvédelmi biztos ajánlása adta az ürügyet, egy olyan ajánlás, amely nemcsak morálisan, hanem szakmailag is alapjaiban ingathatja meg az állampolgárnak az adatvédelmi biztosi intézménybe vetett bizalmát.

Báthory Erzsébet esete a szűz leánykákkal


Az adatvédelmi biztos augusztus 6-án kelt ajánlása szerint vizsgálatot folytatott „annak megállapítása érdekében, hogy a hivatkozott OGY-határozat szerinti feladatának ellátása során a bizottság a személyes adatok védelméhez és a közérdekű adatok nyilvánosságához fűződő alkotmányos jogok érvényesülését biztosítani tudja-e”. Majd „a beérkezett indítványok alapján” vizsgálatát az alábbi hat olyan kérdésre terjesztette ki, amelyek közül az első három kérdésben egyszerűen illetéktelen: ezeknek semmi közük a személyes adatok védelméhez és a közérdekű adatok nyilvánosságához.

1. „az OGY-határozatban foglalt személyi kör kérdése;

2. az OGY-határozatban vizsgálandóként meghatározott időszak kérdése;

3. a határozat visszaható hatályának kérdése;

4. a bizottság személyes adatok kezelésére vonatkozó felhatalmazása;

5. a vizsgálat eredményeinek a határozatban előírt nyilvánosságra hozatala;

6. az adatkezelést elrendelő norma jogforrási szintje.”

1. A személyi kör kérdése


A biztos két okból támadja az Országgyűlés határozatát a kijelölt személyi kör kapcsán. Egyrészt azért, mert – szerinte – a határozat nem fogalmaz egyértelműen abban a kérdésben, hogy az 1990. május 2-a után hivatalban lévő kormányok tagjait vagy csak az előbbi időpont után hivatalba lépett kormányok tagjait kívánja-e megvizsgáltatni. Bár a határozat kétségkívül az utóbbiról szól, a kérdés csak az lehet, hogy alkalmazói, vagyis a bizottság számára egyértelmű-e az adott kitétel? Tekintettel arra, hogy mind a határozatot megszavazók, mind a határozat szerint eljárók számára ez hasonlóan egyértelmű volt (a bizottsági jegyzőkönyvek tanúsága szerint ilyen jellegű vita nem zajlott), tekintsük ezt puszta szómágiának.

Az adatvédelmi biztos külön is kitér a jogegyenlőség kérdésére. Hivatkozik az Alkotmánybíróság 1994-es döntésére, mely szerint „a politikai közhatalmat gyakorlók, illetve a politikai közéletben résztvevők csoportjaira” ugyanazokat a kritériumokat kell alkalmazni. „Jogállamban – vonja le ebből a következtetést – nemcsak a kormány tagjai és az államtitkárok tartoznak a politikai közhatalmat gyakorlók, politikai közéletben résztvevők körébe, hanem például az országgyűlési képviselők, polgármesterek vagy települési önkormányzati képviselők is.” Az Alkotmánybíróság vonatkozó határozata 1994-ben egyértelműen kimondta, a jogegyenlőség a személyi kör szűkítésével, de bővítésével is megvalósítható, s így „a kormányok tagjai” mint olyanok nyilvánvalóan eleget tesznek ennek a kritériumnak.

Ráadásul az országgyűlési határozat még átvitt értelemben sem kíván szankciókat alkalmazni, nem szólítja fel az érintetteket lemondásra, pusztán arra vállalkozik, hogy a demokratikusan választott kormányok tagjainak állambiztonsági kapcsolatait megvizsgálja. A jogegyenlőség akkor sérülne, ha ebből a körből bárkit, vagy bármely kormányt, kivonna.

Sokatmondó, ahogy a politikai elit, leginkább a parlamenti ellenzék reagált az adatvédelmi biztos „ajánlására”, hiszen miközben alkotmány- és törvényellenesnek nyilvánították az általuk is megszavazott határozatot, s megtagadták az együttműködést, párttársuk, a korábbi házelnök Áder János a „jogegyenlőségre” hivatkozva javasolta a(z) (ön)vizsgálat (?) kiterjesztését a parlament elnökeire és alelnökeire. Ezzel sérülne azonban csak igazán a jogegyenlőség, hiszen ezzel kilépett a végrehajtó hatalom köréből, s a „vizsgálatot” ki kellene terjeszteni minimum a köztársaság, az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság elnökeire.

2. Az időszak kérdése



Bár az adatvédelmi biztos már az első kérdés kapcsán sejteti, hogy a vizsgálandó személyi kör hivatalba lépésénél legalábbis pongyola az 1990. május 2-i terminus, holott ez markánsan alkotmányos időpont, hasonló „alkotmányosságot” kér számon az állambiztonsági tevékenység kezdő időpontján, a határozatban megnevezett 1945. január 1-jén.

Alkotmányjogászok e probléma „áthidalására” előszeretettel alkalmazzák az 1944. december 21-i időpontot. Ez azt sugallja, hogy a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés, illetve Kormány megalakulása cezúrát jelent az alkotmányosság kérdésében. Történészek (egy része) viszont talán nem megalapozatlanul vitatja a delegálásos rendszerben összehívott nemzetgyűlés s az általa megbízott kormány legitimitását. Más (esetenként ugyanazon) történészek 1944. március 19-ét, vagyis az ország német megszállását tekintik az alkotmányosság szempontjából határkőnek, amire újabb történészek joggal állíthatják, hogy az ezt követően hivatalba lépő kormányok törvényessége legalábbis a nyilas puccsig nem kérdőjelezhető meg.

Amennyiben tehát az adatvédelmi biztoshoz hasonlóan parlamenti képviselők közösségétől (többségétől) várjuk el, hogy megfelelő „alkotmányos” időpontot találjanak az állambiztonsági szolgálat keletkezésére, akkor a választhatóságot régi jól bevált hagyományoknak megfelelően képzettségi minimumhoz kellene kötni. Mindez talán jelzi, hogy a biztos nem egyszerűen túllépte hatáskörét, hanem szerepzavarai miatt olyan kérdésekben kívánja egyértelmű állásfoglalásra késztetni a parlamentet, amelyek nem politikai, hanem tudományos kérdések, s ennek megfelelően a válaszok is sokrétűek.

3. Visszaható hatály



Az adatvédelmi biztos – teljesen megalapozottan – leszögezi, hogy „jogszabály a kihirdetését megelőzően nem állapíthat meg kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé”.

Az Országgyűlés határozata nem jogszabály, s kizárólag tagjait kötelezi, ennek megfelelően „kénye-kedve” szerint nyilváníthat bármely cselekményt jogellenessé, viszont e cselekményeket utólag nem szankcionálhatja. A határozat egyébként nem tartalmaz olyan kitételt, amely szerint az állambiztonsági szolgálattal való együttműködés jogellenes lett volna. A visszamenő hatály felvetése tehát egyszerűen értelmetlen és értelmezhetetlen. Azt a tényt pedig, hogy az állambiztonsági tevékenység ellentétben állt a jogállamisággal, nem az Országgyűlés, hanem többek között az Alkotmánybíróság mondta ki. (Éppen az a gond, hogy a törvényhozó ebből mindmáig nem vonta le a megfelelő következtetést.)

Ha abból a közkeletű feltételezésből indulunk ki, mely szerint az állambiztonsági múlt zsarolhatóvá teszi a kormány tagjait, akkor aligha vitatható el az Országgyűlésnek az a joga, hogy akár „visszamenőlegesen” is megbizonyosodjon ilyen veszély lehetőségéről. (Éppen ezért felesleges számon kérni a nem demokratikusan választott kormányok – akár az 1990. május 2-án még ügyvivőként hivatalban lévő kormány – tagjainak érintettségét, hiszen ők aligha hoztak olyan döntést, amely nem „szabad akaratukból” eredt, hanem állambiztonsági múltjukból – akár jelenükből –, őket ezzel nem lehetett zsarolni.) Állampolgárként például jogom van tudni, hogy az Alkotmánybíróság 1994-es határozatával dacolva azért maradt-e az „ügynök” továbbra is államtitok, mert a döntéshozók (egy része) saját bőrét próbálta menteni, vagy „pusztán” nem volt tisztában a jogállamiság kritériumaival, netán más módon zsarolták őket.

A biztos a valóságtól messze rugaszkodva „a nyilvánosságra hozatal szankciójáról” ír, de nem említi, hogy milyen jogszabály, netán országgyűlési határozat tekintené a nyilvánosságra hozatalt (jogi) szankciónak. Ráadásul tökéletesen megfeledkezik arról, hogy ő nem pusztán a személyes adatok védelmének, hanem egy személyben a közérdekű adatok nyilvánosságának is biztosa. Érvelése szerint közérdekű adat nyilvánosságra hozatala alkotmánysértő, ha az adat esetleg (morális vagy politikai értelemben) szankció jellegű.

Nemcsak az adatvédelmi biztos, hanem a vita számos résztvevője kérdőjelezi meg szinte folyamatosan a történettudomány „alkotmányosságát”, sőt magát a (közel)múlt megismerését is. Az állampárti érvelés szerint „múltban élt történelmi, kulturális nagyjaink magánélete nem válhat halálával bárki szabad prédájává, a szenzációhajhászó kíváncsiskodók vadászterületévé”. Félreértés ne essék, itt konkrétan az 1614-ben elhunyt Báthory Erzsébet és bizonyos szűz leánykák esetéről volt szó.

Bármennyire is hihetetlen, a fentiekben (talán az indokoltnál is bővebben) kimerítettük az adatvédelmi biztos valamennyi érvét, amelyet illetéktelenül felsorakoztatott. Marad tehát az a (részben önmagának) feltett három (valójában kettő) kérdés, amelyek esetében legalább a kompetenciája nem vitatható.

4. Személyes adatok kezelése
(és 6.: ennek jogforrása)




Az adatvédelmi biztos szerint személyes adatok kezelésére csak akkor kerülhet sor, ha az adatkezelőt törvény hatalmazta fel, vagy ha abba az érintett előzetesen beleegyezett. Mint tudjuk, maga a név is személyes adat. Az adatvédelmi biztos tehát (nem is olyan hallgatólagosan) arra az álláspontra helyezkedik, hogy törvényi felhatalmazás hiányában parlamenti vizsgálóbizottság személyes adatot (akár csak a személy azonosításához elégséges nevet) nem kezelhet, ha abba a személyes adat birtokosa nem egyezik bele. (E logika szerint parlamenti bizottság nemcsak Tocsik Márta nevét nem kezelheti, de még a mindenkori miniszterelnökét sem.) Holott erre a vizsgálóbizottságokat (valóban) nem törvény, hanem maga az alkotmány hatalmazza fel, amikor kimondja, hogy mindenki köteles a parlamenti vizsgálóbizottságok idézésének eleget tenni, s bármely adatot szolgáltatni. Viszont már az idézhetőség s az adatszolgáltatás eleve feltételezi személyes adatok kezelését.

Az etatizmus egyik megnyilvánulási formája a jogi túlszabályozás, de az is, ha valaki az alkotmányt arra hivatkozva próbálja hatályon kívül helyezni, hogy az nem szabályozta részletesen a parlamenti bizottságok adatkezelését. (S jön, mert jönnie kell az önmagába tekeredő „jogi” bravúr: „Az országgyűlési határozat a Jat. – a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény – értelmében nemcsak, hogy nem törvény, de nem is jogszabály, ezért személyes adatok kezelésére nem is adhat felhatalmazást.”)

Nem kétséges, hogy a parlamenti bizottságoknak ez a jogköre nem korlátlan, vagyis csak célhoz kötött lehet, s nem kezelhet olyan személyes adatot, amelyhez vizsgálatának nincs közvetlenül köze.

Az adatvédelmi biztosnak az az érvelése viszont, miszerint az alkotmány vonatkozó passzusai nem alkalmazhatók, mert a törvényhozó nem szabályozta ennek konkrét módját, már az abszurdon is túlmutat, s magát az alkotmányos rendet teszi kétségessé. Hiszen e logika szerint a parlament akár feles törvénnyel felülírhatja az alkotmányt, vagy ennek hiányában akár el is rugaszkodhat tőle.

5. Az adatok nyilvánossága



Nem lehet vitás, ez az a pont, ahol az adatvédelmi biztos valódi problémát feszeget. Amennyiben a demokratikus kormányok tagjainak az állambiztonsági szolgálattal való együttműködése ellentétes volt a jogállamisággal, akkor ez közérdekű adat, s ennek megfelelően – külön törvényi felhatalmazás nélkül is – nyilvánosságra is hozható. A III/III-as esetében ezt nem is vonja senki kétségbe. A többi csoportfőnökség esetében sem egyszerűen arról van szó, hogy szintén ellentétes volt a jogállamisággal, hanem tevékenységük, konkrét játszmáik, konkrét cselekedeteik, egészen a gyilkosságig, sem lehettek jogállamiak. Elbert Jánost sem a III/III. ölte meg, de akkor ki?

A biztos szerint a bizottság elnöke s egy állampolgár „elsősorban arra kívántak választ kapni, hogy a bizottság a Határozatban előírt kötelezettsége nem ütközik-e alkotmányos akadályokba”. A bizottság nem erre kívánt választ kapni, hiszen valamennyi tagja megszavazta azt a határozatot, amelyet egyébként sem bírálhatott felül. Az adatok nyilvánosságra hozatala volt a kérdés, amelynek megválaszolása során az adatvédelmi biztosnak mérlegelnie kellett volna a személyes adatok védelmének és a közérdekű adatok nyilvánosságának helyenként kényes egyensúlyát, szem előtt tartva, hogy az „alkotmányosság”, a „védelem”, nem jogcím arra, hogy ne derülhessen ki az igazság, hogy miként működött anno a diktatúra s ma az iratok lopkodása.

Észrevételek az Észrevételekről


Hamarosan megszületett egy másik idevágó dokumentum is: 2002. július 9-én Medgyessy Péter levélben kérte fel „a téma legjobb szakértőit”, hogy „tekintsék át a törvényjavaslatokat, és észrevételeikkel, ajánlásaikkal segítsék a törvényalkotást”. A miniszterelnök nyilván nemcsak gesztusnak, hanem egyfajta közmegegyezésre tett kísérletnek szánta, hogy a felkért nyolc közéleti személyiség között szerepelt az Antall-kormány két titokminisztere, Boross Péter és Gálszécsy András is, akik már számos alkalommal kifejtették az elmúlt évtizedben a nyilvánosság előtt, hogy messzemenően, s éppen a lényegét tekintve, nem értenek egyet olyan javaslatokkal, mint amilyeneket most a kormány a parlament elé terjesztett.[53]

A felkérés nyomán megszületett Észrevételek formailag erősen emlékeztetnek az alkotmánybírósági határozatokra: előbb 12 pontos „összefoglalót” adnak, majd 6 pontban fogalmazzák meg – címe szerint – „a törvényalkotás alkotmányos kereteit”, két pontban pedig a „további meggondolásokat”, amelyek a „törvényhozás elvi alapjaival” foglalkoznak, s végül a konkrét törvényjavaslatokhoz fűzött észrevételek zárják a sort. Formai azonosságnak tekinthetjük azt is, hogy a felkértek közül bárki megfogalmazhatott különvéleményt is, ezzel a lehetőséggel élt Hack Péter.[54]

Az Észrevételek ugyanakkor tartalmilag is emlékeztetnek az Alkotmánybíróság határozataira: helyenként nagyon határozottan állást foglalnak az adott megoldások alkotmányosságáról, következetesen mellőzik viszont, hogy fenntartásaik kifejtése mellett maguk tegyenek javaslatot az általuk „alkotmányosnak” vélt módozatra. Ez két szempontból különösen zavaró. Egyrészt, miközben az Észrevételek hangoztatják az elvi megközelítést, valójában kimondottan prakticista módon járnak el, másrészt a két törvényjavaslat kapcsán számos olyan véleményüknek is hangot adnak, amelyek nem oldhatók meg a benyújtott javaslatokkal, a bírálat nem annyira ezeket, mint sok esetben inkább más törvényeket, esetleg magát az alkotmányt érinti.

Az Észrevételek ugyanakkor – nagyon is dicséretes módon – cáfolják az antalli „tetszettek volna forradalmat csinálni” kitételt, leszögezve: „a rendszerváltás politikai szempontból forradalmi változás volt; hogy az új alkotmány az állam, a jog és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be”, s hangsúlyozva: a pártállami rendszer egészében nem volt jogállami, s „a nem-jogállami és a jogállami rendszer különbségét nem lehet viszonylagossá tenni”. A forradalmi változás azonban nem indokolhatja az alkotmányos jogok felfüggesztését, s ez az elv érvényes a rendszerváltó, igazságtételi törvényekre is. Ugyanakkor – állítják a szakértők – „a rendszerváltás tényét még az alkotmányos kereteken belül is egyre kisebb súllyal lehet értékelni, ahogy a rendszerváltás évei egyre távolabbi múltba merülnek”. Az Alkotmánybíróság már 1994-ben tagadta az átvilágítási törvény rendszerváltó jellegét, mondván a rendszerváltás lezárult. (Tegyük mindehhez hozzá, hogy az Észrevételek jogfilozófiai érvelésüket általában nem az alkotmány, nem is a törvények erejéből, hanem az Alkotmánybíróság határozataiból vezetik le).

A valós helyzet ennél azért bonyolultabb: a törvényjavaslatok, különösen az állambiztonsági múlt megismeréséről szóló törvény, a jogállamnak elsősorban a diktatúra áldozataival szemben máig fennálló tartozását próbálja törleszteni. A bennük megfogalmazott alkotmányos elvek (az államélet áttetszhetősége, az információs önrendelkezési jog s az információszabadság) nem a rendkívüli helyzetből, a rendszerváltásból, hanem annak következményéből, a jogállamból erednek. S bár az inkriminált iratokról nem állítható, hogy a múlt megismerésének kizárólagos forrásai, különleges helyértékük azonban vitathatatlan, éppen abban a mértékben, ahogy az állambiztonsági szolgálat sem egy volt a pártállami (vagyis nem jogállami) szervek és intézmények sorában, hanem éppen az, amely a legdurvábban avatkozott be az állampolgárok életébe, s még a többi szervhez és intézményhez képest is sokkal inkább titokban végezte tevékenységét. A diktatúra valódi jellege az állambiztonsági iratok nélkül nem tárható fel.

A szakértők ad hoc testülete elutasítja azt a közkeletű vélekedést, mely szerint a szolgálatok (csoportfőnökségek) némelyikének tevékenysége „a jogállammal összeegyeztethető volt”; s kimondja, hogy bármiféle titkosításuk csak nemzetbiztonsági érdekekből lehet alkotmányos. Semmiféle nemzetbiztonsági érdek nem korlátozhatja azonban „a hivatalban lévő legmagasabb szintű állami vezetők (vonatkozó) múltjának” megismerhetőségét: „a választópolgároknak joguk van megtudni, kire szavaznak”. De mint többször hangoztattuk: ez a jog nem korlátozható csak a jelenre, esetleg a jövőre, hanem az egész demokratikus berendezkedés időszakát át kell fognia. Ezt nemcsak a jogegyenlőség, hanem az információszabadság is megköveteli.

A jelek szerint mind a jogalkotók, mind az alkotmányjogászok számára az átvilágítandók körének a megnevezése okoz megoldhatatlan problémát. Az 1994-es törvény ezt még „egyes fontos tisztségeket betöltő személyeknek” nevezte (ami később a törvény módosításai során „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek” megnevezésre változott), az Alkotmánybíróság viszont több lehetőséget is felvetett: a „közhatalmat gyakorlók”, a „politikai közélet szereplői”, a „közvélemény alakítása”, azaz „közreműködés a népakarat kialakításában”, a „politikai véleményformálók”, a „politikai közvélemény-formálók”. Végül az Alkotmánybíróság határozata szerint ez a kör akkor alkotmányos, ha azokat foglalja magában „akik a jogállamban közhatalmat gyakorolnak, illetve olyan állást töltenek be, amellyel a politikai közvéleményt közvetlenül alakítják”.[55] Az Észrevételek szerint azonban az adatok nyilvánosságra hozatala „csakis a közhatalmat gyakorló tisztviselők és a politikai közélet szereplői” esetében alkotmányos. A Sólyom László vezette bizottság tehát ezzel egyik lényeges elemében eltért a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 1994-es határozatától.

Kulcskérdés: a megfigyeltek jogai


Az Észrevételek szerzői, bár behatóan foglalkoztak azzal, mit jelent az információs önrendelkezési jog a megismeréshez fűződő jogon túl, elegánsan átsiklottak afelett, hogy az eddigi szabályozás, beleértve a hatályos törvényt is – az ügynök totális védelme mellett – meglehetősen széles hozzáférést tett lehetővé az egykor megfigyeltek adataihoz. Magyarországon fel sem merült egy olyan radikális megoldás, holott ez is lehetne alkotmányos, amit az UNESCO állásfoglalása fogalmaz meg: az egykor megfigyelt, az áldozat, az érintett szabályozhatja azt, hogy rajta kívül ki és miként férhet hozzá a róla szóló adatokhoz. Erről neki kell nyilatkoznia, s ennek hiányában nincs semmiféle hozzáférés az adatokhoz. (Magyarán ilyen megengedő nyilatkozat hiányában a levéltár csak akkor tehetné kutathatóvá ezeket az adatokat, ha azok már nem kapcsolhatók össze a konkrét megfigyelt személlyel.)

Ez a jog azonban – a jogbiztonságot természetesen messzemenően garantálva – korlátozható, s akkor a kutatás már nem köthető automatikusan a megfigyelt előzetes hozzájárulásához. Abban az esetben például – amint azt a hatályos törvény is megfogalmazza –, „ha az adat az érintett nyilvános közszereplésére, illetve közéleti, politikai tevékenységére vonatkozik”, s ilyen értelemben nyilvános a „második nyilvánosság” is. Továbbá, amint azt az Alkotmánybíróság többször megismételve leszögezte, „az állami tisztségviselők és más közszereplő politikusok alkotmányosan védett magánszférája (lehet) másokénál (akár) szűkebb”. Éppen ennek a határát kellene megvonnunk, hiszen hiába emlegeti a határozat a magánszférát, ilyen a magyar jogban nincs, csak „különleges személyes adatok vannak”, ami már nem egyszerűen magán-, hanem intimszféra.

A mostani törvényjavaslat e téren egyértelműen szűkíti a megismerés lehetőségeit, s csak azokat a szenzitív adatokat próbálja kutathatóvá tenni, amelyek az üldöztetés, a megfigyelés alapját képezték, hiszen a politikai vélemény is különleges személyes adat. Joggal állapítják meg azonban az Észrevételek, hogy a javaslatban ennek szabályozása pontatlan, következetlen. A törvényjavaslat abból indul ki, hogy mindenki nyilvánosságra hozhatja azokat az adatokat, amelyeket megismerhetett, külön-külön szabályozva a jogosultság kritériumait. A szakértők inkább beszélnének az adatokkal való rendelkezés jogáról, mintsem pl. a nyilvánosságra hozatal jogáról, de ez a lényegen nem változtat semmit. Szerintük azonban különbséget kell tenni a megismerhető és a nyilvánosságra hozható adatok között. A törvényjavaslat tehát éppen fordítva jár el: mindenki számára azokat az adatokat teszi megismerhetővé, amelyeknek nyilvánosságra hozatala is alkotmányos. Ennek két korlátja lehet: egyrészt az államtitok, másrészt más személy személyes adatainak védelme. Ezért a lehető legszűkebbre kívánja korlátozni az államtitkot, illetve a legszélesebben védi a személyes adatokat.

Ideálisnak azt a megoldást tekintjük, amit az UNESCO javasolt, amit a BM Titokvédelmi Osztályának vezetője (bár csak a III/III-as iratok kapcsán) már 1991-ben megfogalmazott, s számos országban (nem csak Németországban, s ott sem az egyesülés után) gyakorlattá vált: az állambiztonsági iratok teljes titoktalanítását, automatikus visszaminősítését. Ezzel szemben az Észrevételek is több ízben hangsúlyozzák, az információs önrendelkezési jog korlátozható nemzetbiztonsági érdekből, vagyis az iratok egy részének titkosítása (minősítésének fenntartása) indokolt.

Az Észrevételek szerint „a kivételek megállapítására megfelelő, garanciális eljárás szükséges. Sérti a jogbiztonságot, hogy a törvényjavaslatok szerint a kivételek feltételeinek meglétét a szolgálatok” állapítják meg szabad mérlegelésükkel.” Ezt a tételt az adatvédelmi biztos is már évekkel korábban megfogalmazta, mindhiába. A levéltár által gyakorolt kontroll, ahogyan azt a törvényjavaslat biztosítja, aligha tekinthető kielégítőnek. S bármennyire is dicséretes, hogy a kivételeket megnevezték, meghatározásuk még mindig túlontúl tág, s alkotmányosan nem minden esetben igazolható.

Igazuk van a szakértőknek abban is, hogy nagyon is képlékeny, ha az irat azért maradhat továbbra is titkos, mert „valami »fenyegetne« vagy másvalami »alaposan feltehető«”, vagy „azon az alapon legyen államtitok, mert szerepel benne bárki, aki 1990 és 2002 között akár egy napig állományban volt állambiztonsági szolgálatnál, (ez) ellentétes az államtitok törvényi fogalmával”. Aligha nevezhető egzakt minősítési kritériumnak „a Magyar Köztársaság alkotmányos érdeke”, holott ez is jogcím a titkosításra. Az információs önrendelkezési jog, a tudományos szabadság és az információszabadság szabályozása esetében azonban az Észrevételek szinte már tendenciózusan félreértik, illetve félremagyarázzák a törvényjavaslat szövegét. „Önálló alkotmányos érvek alapozhatják csak meg, hogy az összes nyílt és titkos munkatárs adatait bárki megismerhesse, és nyilvánosságra hozhassa.” A törvényjavaslat viszont kizárólag a fenti személyi kör „azonosításához szükséges adatokról” beszél, vagyis azokról az adatokról, amelyek az adatvédelmi törvény már említett 19. §-a szerint eleve nyilvános adatok. Egyrészt aligha lehet alkotmányosan különbséget tenni a nyílt és a titkos állomány között, másrészt nehezen védhető, hogy egy nyilvános adat miért nem hozható nyilvánosságra.

Az Észrevételek megfogalmazói is tisztában vannak azzal, hogy az információs önrendelkezési jog nem korlátozható a megismeréshez és például a helyesbítéshez való jogra. Kimondják tehát, hogy a megfigyelt nem „kötelezhető arra, hogy a megismert adatot környezete előtt titokban tartsa. Azonban a korlátlan nyilvánosság, például a média útján való »közhírré tétel« korlátozható”. Ez – enyhén szólva – parttalan, hiszen milyen alkotmányos definíciója lehet a „korlátlan nyilvánosságnak”? A média korlátlan, a Hősök tere nem az?

A szakértők között (bár valamennyien kiválóan képzettek) egyetlenegy, az adott korszakkal foglalkozó történész sem volt. Ha lett volna, az sem mentené etikailag azt, hogy egy ilyen testület a miniszterelnöknek címzett észrevételei ürügyén mintegy kioktat egy egész (tudományos) szakmát. Ráadásul számon kérni a tudományon, hogy miközben megsemmisítették azokat a forrásokat, melyek szakmájának műveléséhez szükségesek, netán – ami megmaradt – titkosították, miért is a megfigyeltek adatait felhasználva próbálja meg rekonstruálni a „tárgyi összefüggéseket, folyamatokat és a nem-jogállami rendszer eddig titokban maradt működésmódját”, az mégiscsak szemérmetlenség, hogy ne mondjuk: egyenesen pimaszság...

Igazság, hamisság


Joggal hangsúlyozza Hack Péter, hogy az eddigi ügynöktörvények következetesen két hamis premisszából indultak ki. „Hamisnak és tarthatatlannak bizonyult az az állítás, hogy a nem-jogállam titkosszolgálatai közül egyedül a III/III-as csoportfőnökség tevékenysége volt nem jogállami tevékenység. Tarthatatlan, hogy az átvilágítást és a múlt megismerésének lehetőségét kizárólag a III/III-as csoportfőnökséggel való együttműködésre és annak irataira korlátozzák, mint ahogyan azt a hatályos jogszabályok teszik.” A másik hamis kiindulópont szerint az állambiztonsági szolgálat hivatásos és nem hivatásos munkatársainak védelme elsőbbséget élvez, mind az áldozatok információs önrendelkezési jogaival, mind a tudományos kutatással, mind – egy hol szűkülő, hol táguló kört leszámítva – az információszabadsággal szemben. Igaza van Hacknak abban is, hogy „a nem-jogállami titkosszolgálatok iratainak sorsát nem lehet úgy rendezni, hogy a volt tisztek és ügynökök érdekeit és a volt áldozatok érdekeit egyenlő mértékben érvényesítsük”. Ezek fenntartása mind alkotmányosan, mind morálisan tarthatatlannak bizonyult, s a kormány törvényjavaslata egyértelműen a hamis kiindulási alapok meghaladását tűzte ki céljául.

A szakértők – mint említettük – elvetették a III. Főcsoportfőnökség egyes csoportfőnökségeinek megkülönböztetését: mindegyiket egységesen „nem-jogállami” jellegűnek minősítették. Ez persze egyáltalán nem olyan új igazság. Az Országgyűlés illetékes bizottsága már 11 éve leszögezte: „A volt állambiztonsági szervezet valamennyi operatív csoportja a parancsuralmi rendszer fenntartását, erősítését szolgálta. Az egyes csoportok hálózatai tevékenységük jellegét tekintve nem különböztek egymástól.” Az alapvetően különböző profilú titkosszolgálatok (hírszerzés, kémelhárítás, belső reakció elhárítás, katonai elhárítás, katonai felderítés, bűnügyi hálózat, fogdaügynökség) között gyakori volt az információcsere, kölcsönösen feldolgozták és továbbították a látókörükbe került, de kollégáik érdeklődésébe illő híreket, adatokat. Így szükség esetén mód nyílhat megvizsgálni a hírszerzés, a kémelhárítás, a katonai felderítő és elhárító szolgálatok, valamint a bűnügyi hálózat tisztjeinek és hálózati személyeinek, továbbá az egykori fogdaügynököknek dokumentumait. Minél szélesebb körű ez a vizsgálat, annál pontosabban megállapítható volna azon személyek köre, akik – egyéb tevékenységük mellett – belpolitikai elnyomó feladatok ellátására alkalmas információkat is nyújtottak.”[56]

Tudták, s mégsem tették.

Jegyzetek


[1] A kutató egyébként rossz alternatívát fogalmazott meg: ugyanis 34 százalék minden állambiztonsági irat nyilvánosságra hozatalát helyeselte.

[2] Lakatos Ernő: Kitépett lapok egy naplóból. Leopárd Kiadó [é. n.], 109. o.

[3] Horn Gyula: Cölöpök. Zenit Könyvek, 1991, 248–250. o.

[4] Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő jelentése a kastélyból. Magvető, 2000, 134. o., illetve dr. Horváth József: A III/III. főnöke voltam. 226–227. o.

[5] Népszava, 2000. január 8. Id. Kenedi 134.

[6] Dunai Péter: Hogy jól élhessek, néha gyilkolnom kell – mondja Carlos, a (polit)terrorista, aki Budapestről robbantott Münchenben, Berlinben. Népszabadság, 2002. július 10.

[7] Kenedi 133.

[8] A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. (Szerk. Bozóki András és tsai) 6. köt. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000, 94–95. dok.

[9] Uo. 104. dok.

[10] A rendszerváltás forgatókönyve. 4. köt. Magvető, [1999], 73. dok. Tölgyessy a Gestapót említette, Nagy Imre (Harmadik Oldal) viszont az ÁVH példájával érvelt a szétválasztás ellen. A vita szeptember 15-én végül „kompromisszummal”, az érdemi döntés elhalasztásával „zárult”, Somogyvári István az MSZP részéről itt reagált az új elnevezés lehetőségére. Uo. 75. dok.

[11] L. erre részletesen Révész Béla: Az Ellenzéki Kerekasztal és az állambiztonsági szervek. In: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. (Szerk. Bozóki András és tsai) 7. köt. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000.

[12] A rendszerváltás forgatókönyve. 6. köt. 104. dok.

[13] A rendszerváltás forgatókönyve. 4. köt. 75. dok.

[14] Kőszeg Ferenc nyomán idézi Révész 457.

[15] Vö. Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv. Október 23. – március 15. – június 16. a Kádár-korszakban. 2. köt. Magvető, Budapest, 1996.

[16] Kenedi könyvének megjelenése után még mindig csak kevesen gondolkoztak el azon, hogy 1989-es állásfoglalásaikban milyen szerepet játszhatott az állambiztonsági manipuláció.

[17] Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Révész 456. o.

[18] A Magyar Televízió egyik éjszakai adásában már egy hónappal korábban leadta a Fekete Doboz felvételét, amely pártiratok megsemmisítéséről tanúskodott.

[19] Végvári József szerint „megközelítette az ezret”. Havas Henrik – Végvári József: A Cég árulója. Szféra Kulturális Szolgáltató Kft., [h. n.], 1990, 118. o.

[20] A szolgálatok számára ezt a „differenciált” megközelítést igazolni látszott az a tény, hogy az MDF nem szólalt meg a Duna-gate kapcsán. Katonai Főügyészség B. 001/1990.

[21] Dr. Horváth József: A III/III. főnöke voltam. Püski – MET Publishing, Budapest, 1998.

[22] Lovas Zoltán: Jöttem, láttam, győztek. Egy ámokfutó riporter kalandjai Berlintől Karabahig. AB-Beszélő Kiadó Kft., Budapest, 1990, 184–230. o.

[23] Katonai Főügyészség B. 001/1990.

[24] Katonai Főügyészség B. 001/1990. „Az egyik kollegám valósággal őrjöngött – mesélte Végvári őrnagy –, mert az illető MSZMP-vezető arra is képtelen volt, hogy a kapott lehallgatási anyagot úgy használja fel, mintha a saját szavait használná.” Havas–Végvári 99. o.

[25] 3358/1989. MT határozat.

[26] BM 10-98/11/1990.

[27] 3028/1990. MT határozat.

[28] 1990. évi X. törvény.

[29] 3039/1990. MT határozat.

[30] 18/1990. (II. 14.) sz. utasítás.

[31] 26/1990. (II. 14.) MT rendelet.

[32] Kenedi János: Ahol nincs szak, szakértőt ne keress! Nyílt levél Mécs Imre képviselő úrnak, a H/434. sz. országgyűlési határozat által kihirdetett bizottság elnökének. Élet és Irodalom, 2002. július 26.

[33] BM 64-16/1992.

[34] BM 1-a-354/1990. „A zárolt anyagokat a BM Személyzeti Csoportfőnökség állományparancs archívumában, elkülönítetten kell tárolni.” Ezek közé tartoznak egyébként azok az iratok, amelyeket a Magyar Nemzet Medgyessy Péterről, a Népszabadság pedig Boros Imréről közölt.

[35] BM 64-13/1992.

[36] BM 40-11-9/7/1990.

[37] BM 67-98-5/1990.

[38] Népszava, 2002. augusztus 10.

[39] Az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának 3236. sz. jelentése. Volt, aki a bizottság előtt határozottan cáfolta ezt a feltételezést.

[40] Kenedi János: Ahol nincs szak”

[41] Kenedi János: K. belügyi” 133–134. o.

[42] 29/1990. (III. 13.) OGY határozat.

[43] L. erre Kenedi: Ahol nincs szak”

[44] „Szörnyű hányinger fogott el.”

[45] T/482. sz. törvényjavaslat.

[46] T/2294. sz. törvényjavaslat.

[47] 3236. sz.

[48] Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő” 47. o. E „kapcsolatok” jellegére l. uo. 51–55. o.

[49] Kenedi János: K. belügyi iratfelmérő” 66. o.

[50] 2000: XCIII. törvény

[51] Kis János: A döntés kockázatai. Élet és Irodalom, 2002. július 5.

[52] Uo.

[53] Részletes észrevételeinket az Észrevételekről l. Élet és Irodalom, 2002. szeptember 13.

[54] Élet és Irodalom, 2002. szeptember 6.

[55] IV/7.3.

[56] Az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának 3236. sz. jelentése.

• Játéktér