„»Zenész« beszervezésével és foglalkoztatásával megtettük a kezdeti lépést a szerzetesi gimnáziumok elhárítása területén” – írja az ügynöki hálózat újabb áldozatának beszervezéséről az – alább még részletesen idézendő – jelentés szerzője, pontosan utalva arra is, mennyire meghatározó szerepet játszottak a magyar állambiztonsági szervek (a politikai rendőrség) – az Állami Egyházügyi Hivatal mellett – az 1945 és 1989 közötti időszak egyházpolitikájában.[1] Az alábbi írásban vázlatosan áttekintjük s dokumentumokkal jelezzük: mit jelentett mindez a napi gyakorlatban.
A második világháború után az „egyeduralom megszerzéséért folytatott akciók” – például a Mindszenty-ügy – „sikere” jórészt a kommunista párt által kézben tartott Államvédelmi Osztálynak tulajdonítható, amely kezdetben a kommunista párt, a pártfúzió után pedig az MDP/MSZMP politikáját volt hivatott a gyakorlatban kivitelezni, így vált valóban a „politika rendőrségévé”.[2] Ezen a későbbiek folyamán az államigazgatásban bekövetkezett szervezeti változások mit sem változtattak, az 1956 utáni konszolidáció éveiből származó dokumentumok pedig „egyértelműen azt bizonyítják, hogy az állambiztonsági szolgálatokkal kapcsolatos döntéseket az egyházpolitika terén is pártfórumok hozták, a szolgálatok irányítását és ellenőrzését az MSZMP központi szervei végezték”, és a párt vezetői a „hatalmi pozíciók megőrzése és megszilárdítása érdekében” felhasználták a politikai rendőrséget.[3]
A „klerikális reakció”
„A Vatikán és más nemzetközi egyházi központok a felszabadulás után – hivatalos politikai vonaluknak megfelelően – nyílt ellenállásra, ellenséges tevékenységre uszítottak a népi demokratikus államunkkal szemben” – fogalmaz egy 1972-ből származó dokumentum, amely a klerikális reakció fogalmába ugyan az összes egyház „reakciós” tevékenységét beleértette, annak ellenére, hogy elsősorban a katolikus egyházat tekintették veszélyesnek az államhatalomra nézve. Az egyházi reakció lényegét a továbbiakban így jellemzi: „Abban reménykedtek [ti. a Vatikán és más nemzetközi egyházi központok], hogy a legagresszívebb imperialista erők támogatásával visszaszoríthatják a fejlődés menetét, felszámolhatják a népi demokratikus országokat, megvédhetik az egyházak hatalmi pozícióit. Az egyházak nemzetközi központjai a »felszabadítási« politika legkitartóbb hívei voltak. A magyar felső egyházi vezetés legreakciósabb tagjai híven követték a nemzetközi központoknak ezt a politikai irányvonalát. Nyílt politikai harcot folytattak népi demokratikus államrendünk ellen, és következetesen azon mesterkedtek, hogy a demokratikus erők fejlődését megtörjék, és az egyház politikai és gazdasági hatalmát visszaállítsák.”[4] – Velük, a „klerikális reakcióval” szemben kellett tehát hatékony egyházpolitikát kidolgozni, amelynek végrehajtásáért elsődlegesen az Állami Egyházügyi Hivatal, de mellette több állami szerv is felelt. Ezeket egészítették ki az állambiztonsági szervek – a párt határozatai alapján – az „elhárító operatív munkával”, hogy elősegítsék „az aktív ateista propagandát” is.[5] E tevékenység követelményeit pontosan rögzíti a BM Rendőrtiszti Akadémia Politikai Nyomozó Tanszékének egy 1963-ban keletkezett kiadványa, amely összefoglalja az operatív munka sajátosságait és a politikai rendőrség feladatait,[6] miközben természetesen tevékenységük alapját a párt határozata képezte: „a klerikális reakció vallási köntösbe bújt politikai reakció, és ezért az ellene folyó harc politikai harc.”[7]
Az állambiztonsági szervek feladata tehát elsősorban a klerikális reakció tevékenységének „mélyebb felderítése, dokumentálása, az ellenséges tevékenység megszüntetése” volt.[8] Az egyik fő követelmény: az egyházi reakció ellen „folyó munkánál el kell tudni választani az aktív ellenséges tevékenységet a hivatását végző egyházi személy tevékenységétől”, ugyanis a párt határozata értelmében a „vallási tevékenység ellen elsősorban ideológiai harcot kell folytatni”. A dokumentum elismeri, hogy emellett az elhárító operatív tevékenység az egyházpolitikai munkát végző szervek és intézmények „aktív ateista propagandáját” elő kell hogy segítse. Másként fogalmazva: fő feladat az illegális munka felderítése, dokumentálása és realizálása; az egyházak legális munkájával kapcsolatban pedig az „illetékes párt- és állami szervek tájékoztatása” volt. Ennek érdekében az operatív elhárító munka általánosan használt eszközeit és módszereit az egyházi terület sajátosságaihoz kellett igazítani (l. a keretes listát a 70. oldalon).
Részletes instrukciók készültek mindennek a technikájára is. Pl.: „A papnevelő intézetekbe való beépülés mellett az elhárító munkát úgy kell megszervezni:
– hogy a felvételi vizsgák során a vizsgabizottságokon belül ügynökeink is helyet kapjanak, és az egyes jelentkezőket megfelelő formában világosítsák fel arra vonatkozóan, hogy mit várnak tőlük, mint papnövendékektől;
– hogy a teológiákon levő ügynökeink bizonyos időközökben beszélni tudjanak az ott lévő papnövendékekkel, pozitív politikai befolyásolás céljából;
– hogy a felvételi vizsga során a társadalmi, nemzetközi és belpolitikai kérdésekben tájékozottság is a teológiákra való felvétel kritériuma legyen;
– hogy a tanári karban meglévő ügynökeink építsenek ki maguk körül teológusokból álló csoportokat nevelés céljából;
– biztosítani, hogy valamennyi szeminárium kapjon olvasótermet, rádiót, televíziót, a napilapok és helyi újságok hozzáférhetőségének lehetőségét, rendszeres – a békemozgalommal kapcsolatos – előadásokat;
– rendszeresen kutatni kell azokat a problémákat, amelyek a különböző szemináriumokon belül jelentkeznek, a felmerülő problémákat érdekeinknek megfelelően szítani, illetve csökkenteni a szeminaristák tanulásának nehezítése, egysége bomlasztása érdekében;
– ügynökségen keresztül olyan hangulatot teremteni, amivel bizonytalanná lehet tenni a kispapok jövőjét, a papi pályából való kiábrándulás céljából.”[9]
„Ördögi módszerek”
Az ötvenes évek elején a belügyi szervek „az ellenséges (antidemokratikus) kategóriába tartozó személyek” közé sorolták a „főpapokat és az összes felekezetek vezetőit, a szerzetesrendek vezetőit és tagjait”, valamint a „vallási szekták vezetőit és aktív tagjait”, akiket – mozgásuk és tevékenységük figyelemmel kísérése céljából – „operatív nyilvántartásba” vettek.[10] Az ötvenes évek végéig a fő törekvés a „feldolgozás alatt álló személyek letartóztatása” volt, a hatvanas évek elejétől azonban előtérbe került a „normális belpolitikai és nemzetközi helyzetnek” megfelelő „kombináltabb intézkedések” alkalmazása, amelyeket az alábbiakban ismertetünk.
Őrizetbe vétel: „Őrizetbe vételeket eszközlünk akkor, ha feldolgozás alatt álló ellenséges személy vagy csoport rendszerellenes tevékenysége minden kétséget kizáróan dokumentálva van, és ha a párt és kormány politikája ezt lehetővé teszi;”
Bomlasztás: „Bomlasztás alatt” olyan operatív folyamatot értünk, amelynek során a szokásos operatív eszközök és más lehetőségek felhasználásával felderítjük, felkutatjuk a kategórián belüli ellentéteket (elvi, személyi, anyagi pozíciókat stb.), vagy ilyeneket mesterséges úton teremtünk annak érdekében, hogy a kategória erejét lekössük és gyengítsük belső harccal és viszállyal, hogy az ellentétes csoportok felszínre kerüljenek és lelepleződjenek, a reakciós elemek pozícióikból kiszoruljanak, a haladó erők előtérbe kerüljenek és végül” a hívek kiábránduljanak.” A dokumentum szerint a „tervszerű, az egész országban összehangolt” bomlasztás igen eredményes, mert a papság erejének lekötése „sokszor többet ér, mint egy-két pap letartóztatása”.
Egyházfegyelmi eljárás: ehhez a módszerhez általában akkor folyamodtak, amikor valamely ellenséges tevékenységet (pl. hitoktatással kapcsolatos agitáció) az állambiztonsági szervek nehezen tudtak dokumentálni, és a büntetőjogi felelősségre vonás lehetetlen volt, vagy káros lett volna. Ekkor a tevékenységet kifejtő egyházi személy anyagát összegyűjtötték, és az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül az „illetékes felső egyházi vezetés” rendelkezésére bocsátották. Így az ÁEH közvetítésével a papi személyeket az illetékes püspök fegyelmi büntetésben részesítette.[11] Ezek az intézkedések azért is igen hatásosak voltak, mert „magát a püspököket is” be tudták vonni „az ellenséges tevékenységet végző papok megbüntetésébe, s emiatt további ellentétek keletkeztek az egyházban püspökök és papok” között. Az ismertetett dokumentum ezzel kapcsolatban megjegyzi: „E munkának eredményességét és jelentőségét az is bizonyítja, hogy a Vatikánban e módszert »ördögi« módszernek nevezték. Éppen ezért az ilyen irányú intézkedéseinket a jövőben mindinkább alkalmazni kell az egyházon belüli bomlasztás és nézeteltérés szítására, végső soron az egyház gyengítése céljából.” (L. még erről a Katolikus Püspöki Kar körlevelét is a 71. oldalon.[12])
Belügyi szervek, egyetemek, munkahelyi vezetők által történő figyelmeztetés: A figyelmeztetéseket fel tudták használni megfélemlítésre, az információk bővítésére, esetleg ügynöki beszervezésre. A „klerikális szervezkedés során” látókörükbe kerülő nem papi személyek esetében igen hatásos módszer volt a főnökeik általi figyelmeztetés, egyetemről való kizárás.
Az egyházi személyek lejáratása: A belügyi szervek birtokában levő, egyes egyházi személyek „erkölcsi, gazdasági kompromittálására” utaló anyagok tervszerű felhasználása is eredményes módszer volt. Eleinte ezeket „egy-egy személy beszervezésekor” használták fel, később azonban az egyházi személyek lejáratásához alkalmazták. Az elérendő cél: az „egyház erkölcsi hitelének rombolása” által „minél nagyobb számban leválasztani a tömegeket az egyháztól” (főleg fiatalokat), és a „dokumentumokkal kényszeríteni a püspököket arra, hogy az erkölcstelen egyházi személyeket ők távolítsák el az egyháztól”. A homoszexuális, valamint gazdasági ügyekben történő eljárásokat „a BM Gyermekvédelmi, illetve Bűnügyi Osztály leple alatt” végezték.
Rendőri felügyelet: a hatvanas évektől egyre ritkábban fordult elő e módszer alkalmazása, és csak akkor folyamodtak hozzá, amikor biztosítottnak látszott a „tömegek pozitív állásfoglalása” a rendőri intézkedésekkel kapcsolatban.[13]
Állami szervek igénybevétele papok áthelyezésével kapcsolatban: Az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül állambiztonsági szempontból „kevésbé veszélyes helyre” áthelyeztek papokat, és ott ellenőrzés alatt tartották őket.
Büntetőeljáráson kívüli adminisztratív intézkedések: rendőrhatósági figyelmeztetés, rendőrhatósági felügyelet vagy kitiltás, kiutazásból történő kizárás, fegyelmi eljárás, becsületbírósági eljárás, szabálysértési eljárás, társadalmi bíróság hatáskörébe átadás, beutazási engedély (vízum) megtagadása, kiutasítás, tartózkodásra jogosító engedély megvonása, lakóhelyről kitiltás, körözés elrendelése.[14] Például 1961-ben született ÁEH-feljegyzés az egyik katolikus segédpüspök politikai okokból történő, működéstől való „visszaszorításával” kapcsolatban: „A Budapesti Főkapitányság az érvényben lévő megfelelő rendelethelyekre hivatkozva állítson ki Budapest területéről való kitiltó végzést, valamint tartózkodási helyéül …-t jelölje ki … püspök részére.”[15]
A legfontosabb eszköz mindezeken felül az ügynöki operatív munka volt, amit jelentőségénél fogva bővebben ismertetünk.
Az ügynöki munka
A Magyar Kommunista Párt (MKP) informátorhálózatában már a II. világháború befejeztével is voltak egyházi személyek. Az állambiztonsági szervek az ügynöki beszervezéseken keresztül tudtak a legeredményesebben dolgozni. Ezzel „állandó támadás” alatt tartották a klerikális reakciót, és jelentősen visszaszorították „ideológiai hatásukat” is. Ügynökjelöltnek olyan papi személyek jöhettek szóba, „akik személyi tulajdonságaiknál és hírszerző lehetőségüknél fogva alkalmasak” voltak az „ellenséges kör bizalmának megnyerésére”. Olyan személyekről volt szó, akik nyugati egyházi központokban és emigrációs körökben „bennfentesek” voltak, illetve vatikáni kapcsolatokkal rendelkeztek, és lehetőségük volt arra, hogy „akár legálisan, hivatalosan, akár mesterségesen megteremtett kombináció útján ismét Nyugatra utazzanak”. Az ötvenes évek elejére kiépült az egyházi személyekből álló ügynökség[16]: hálózatuk beépült az egyházak szervezetének és működésének minden lehetséges területére:
– az egyházak felső vezetése, püspöki kar, püspöki aula (azzal a céllal, hogy „a párt és a kormány illetékes szervei” a hálózatokon „keresztül értesüljenek az egyház felső vezetőinek hangulatáról”, illetve befolyásolni lehessen őket „pozitív politikai állásfoglalásra”);
– papi teológiák tanári kara és a hallgatók;
– egyházi sajtó (a cél az ellenséges tevékenység felderítésén túl a politikai befolyásolás volt);
– azok az egyházi szervezetek, amelyek nyugati egyházi központokkal álltak kapcsolatban;
– a működő tanító rendek (piaristák, bencések, ferencesek, a Debrecenben működő Svetits-féle női rend);
– a jelentősebb feloszlatott férfi és női szerzetesrend tagjai között (pl. „Solidaritas” háziipari szövetkezet);
– határ menti plébániák (a „Nyugaton élő papi emigráció illegális csatorna kiépítése céljából határ menti plébánosokat is igyekszik felhasználni”).
A papi személyek beszervezésénél az általános operatív alapelveken túl nagyon sok sajátos körülményt figyelembe kellett venni, ilyen volt például az ún. lelkiismereti probléma: „Papi személyek beszervezésénél jelentkezni szokott a(z) „ lelkiismereti probléma. Ennek ellensúlyozására minden esetben előre fel kell készülni. A papok a lelkiismereti kérdések alapos ismerői, ismerik azokat a módszereket, amelyek alapján a hívő tömegekre lelkiismereti kényszert tudnak alkalmazni. Éppen ezért a papi beszervezések után az új ügynökök, ha ilyen problémákkal foglalkoznak, azt paptársai nagyon hamar észreveszik, és megkezdik »gyóntatását«. A dekonspiráció lehetőségének meggátlása céljából kötelező szabály: a beszervezés után lehetőleg rövid időn belül, két-három vagy négy nap múlva meg kell tartani az első találkozót. Ez a legkritikusabb időszak a beszervezett személyeknél, ami alatt feltehetően még nem árulta el a beszervezést, és megfelelő találkozó lebonyolításával ezt meg lehet előzni. Fontos az, hogy ez a találkozó őszinte légkörben folyjon le.” Az ilyen és hasonló körülményekre való tekintettel az alábbi módszereket dolgozták ki:
– terhelő, illetőleg kompromittáló adatok használata;
– emberi gyengeségek: anyagi vagy más érdekeltség alapján (a dokumentum szerint „a papi személyek általában anyagiasak, és legtöbb közülük karrierista”);
– papi személyek erkölcsi kompromittálásának elősegítése erkölcstelen életmód miatt beszervezett női ügynökökkel;
– fokozatosság módszerével: „hazafias alapon” az „egyházpolitikai célkitűzések megvalósításához”.
Hogy mindez miként érvényesült a beszervezések napi gyakorlatában, arra az alábbiakban két jellegzetes példát ismertetünk:
„»Szerzetes« fn. [fedőnevű] személy igen jó kapcsolatokkal rendelkezett ellenséges tevékenységet végző papi személyekkel, illetve szerzetesekkel. Jó kapcsolatai voltak egyes felső egyházi vezetőkhöz is. »Szerzetes« beszervezését célszerűnek láttuk, mivel azonnal tud tájékoztatni bennünket az ellenséges személyek konkrét tevékenységéről. Személyére politikai terhelő adattal rendelkeztünk, amit azonban nem tartottunk elegendőnek beszervezéséhez. Tudtuk azt, hogy női kapcsolatokkal rendelkezik. Operatív kombináció során végrehajtottuk az egyik női ügynökünk »Szerzetes« mellé történő bevezetését, és az ügynöknő helyes magatartása és jó munkája alapján sikerült »Szerzetes« szexuális életét technika és fotó formájában dokumentálni. A politikai és erkölcsi terhelő, illetve kompromittáló adatok mellett ismertük azt, hogy »Szerzetes« papi könyvek ellopásával, értékes kódexek árusításával is foglalkozik. Az egyik ilyen értékes könyvet Bécsbe kívánta kijuttatni és értékesíteni. Az ügynöknőn keresztül bevezettünk egy operatív munkást, akit az ügynöknő mint hajós bátyját mutatott be »Szerzetes«-nek, és mint olyan embert, aki hajlandó a könyvet részére kijuttatni. »Szerzetes« megbízott az ügynöknőben és az operatív munkásban is, így átadta továbbításra a lopott könyvet. A meghívást névtelen bejelentés alapján »saját érdekében« konspirált körülmények között hajtottuk végre. »Szerzetes«-t sikerült politikai, erkölcsi és gazdasági kérdésekben őszinteségre bírni, ami egyik fontos biztosítéka volt beszervezésének. A velünk való együttműködést vállalta, mert félt attól, hogy kitudódik erkölcstelen élete, illetve az, hogy a saját paptársait lopta meg. Az ügynök ma már ellenőrzöttnek tekinthető, és igen értékes felderítő jellegű munkát végez részünkre jelenleg is.”
„»Tatai« személyének beszervezésével azon célból foglalkoztunk, hogy mint lojálisan gondolkozó személy, környezetét, ahol meglehetősen sok reakciós, ellenséges beállítottságú dolgozott, pozitív irányba befolyásolja. Emellett »Tatai«-t mint perspektivikus személyt tartjuk nyilván. Elképzelésünk az, hogy bizonyos idő után, ő legyen az adott egyházmegye vezetője. A vele való foglalkozást politikai kérdések megbeszélésével kezdtük. Tudtuk azt, hogy egyetért rendszerünk főbb politikai célkitűzéseivel, elítéli mindazokat a papokat, akik konkrét rendszerellenes tevékenységet folytatnak. Beszélgetéseinket reprezentatív környezetben folytattuk, s két-három találkozó után »tanácsot« kértünk tőle ahhoz, hogy milyen formában tudna pozitív hatást gyakorolni környezetére. Beszéltünk arról is, hogy kik azok a személyek, akikre bizton támaszkodhat. Az ilyen irányú kérdésekkel nagy kedvvel foglalkozott. Ennek tudatában megkértük őt, hogy írja le részünkre, kik azok, akikre támaszkodhat, illetve azok, akik ellenséges érzülettel vannak rendszerünkkel szemben. Amikor kérésünknek eleget tett, a következő alkalomra olyan tervet dolgoztattunk ki vele, hogy hogyan és milyen módon tudná megtisztítani környezetét. Mivel a jelölt lojális magatartása mellett karrierista is volt, kérdéseinkből, illetve vonalvezetésünkből érezte, hogy töretlen pályafutása biztosítva lesz, ha részünkre információt, illetve segítséget nyújt. Ezért a későbbiek folyamán már ő maga jött javaslatokkal és elgondolásokkal az egyházmegye vezetőségében meghúzódó reakciós papok kiszorítása céljából. A vele való beszélgetések, »tervezgetések« biztosították részünkre, hogy nyilatkozat nélkül is és anélkül, hogy konkrét ajánlatot tettünk volna részére a velünk való titkos együttműködésre – megfelelően dolgozott és ma is minden esetben számíthatunk munkájára. Természetesen »Tatai«-nak nincs lehetősége arra, hogy ügynöki bizalmas nyomozást végezzen részünkre, mégis szükséges és célszerű volt beszervezése, mert mint korábban is említettük, nemcsak olyan ügynökökre van szükségünk, akik az ellenséges körökben tudnak dolgozni, hanem olyanokra is, akik a részünkre megfelelő egyházpolitikai elképzeléseinket tudják elősegíteni. A lojálisan gondolkodó személyeket tehát csak abban az esetben szabad beszervezni, ha az konkrét politikai cél megvalósítása érdekében történik.”[17]
Békekonferencia, szerzetesi hálózat
Az állambiztonsági szervek a beszervezett egyházi személyek köréből ún. „társadalmi” kapcsolatokat is fönntartottak, sőt ez sok esetben hatékonyabbnak bizonyult: a papok ezt a fajta kapcsolatot inkább vállalták, mint az ügynöki beszervezést. Annak ellenére, hogy az elhárítás során elsősorban a katolikus egyházra összpontosítottak, a politikai rendőrségnek minden egyházban és el nem ismert vallási közösségben (szektában), egyházi szervezetben – a felső vezetéstől kezdve az alsópapságig – voltak ügynökeik, illetve „társadalmi” kapcsolataik. Az alábbiakban két területet – a Keresztyén Békekonferencia és az egyházi gimnáziumok területét – mutatom be részletesebben, amelyek a beszervezések, az ügynöki munka szempontjából igen tanulságosak:
A Keresztyén Békekonferencia (KBK) prágai székhellyel 1958-ban jött létre azzal a céllal, hogy „mozgósítsa a keresztyén békeerőket” a „szocializmus táborának és a Béke Világtanács célkitűzéseinek támogatására”.[18] A KBK felállításával azt kívánták elérni, hogy legyen egy nemzetközi egyházi szervezet, amely a „szocialista országok külpolitikája eszközévé és szócsövévé válik”, s ezáltal „hatékony ellenszereként léphet fel” a Vatikán, valamint az Egyházak Világtanácsa (EVT) „antikommunista” tevékenységének.[19] Nyilvánvaló volt, hogy a KBK eredményes munkát csak „céltudatos politikai irányítás” mellett végezhet.[20] A politikai irányítás „kényes részét” az állambiztonsági szervek végezték el, amiről a hatvanas évek első feléből származó dokumentumokból alkothatunk képet:
„A nagygyűlés politikai vezetésének és irányításának biztosítására szolgálnak a következők: Az 1200 résztvevőből csak 700 személynek lesz teljes szavazati és szólási joga. A 700 személyből a paritás biztosítása érdekében 350 a szocialista országok egyházainak képviselője lesz. A másik 350 nyugati személyből legalább 175 régebbről ismert, az eddigi munkában részt vevő személy. Így a túlnyomó többség véleménye és állásfoglalása már biztosított. Az esetleges ellenállás és viták csak olyan kisebbség részéről jöhetnek, amely nem lépheti túl a kereteket. A 200 megfigyelő, vendég és szakértő nem szavazhat, és nem vehet részt a vitában csak engedéllyel, illetve felkérésre. Továbbá a mintegy 200 főnyi személyzet (tolmács, leíró, szervező) teljes egészében a mi megbízható embereinkből áll. A megfigyelők és a szavazati joggal bírók természetesen befolyásolhatják a hangulatot, nem hivatalos beszélgetésekkel, de ezeknek megelőzésére főként a tekintélyesebb nyugati delegációkat a csehszlovák, szovjet és magyar delegációk felosztják maguk között befolyásolás, megfigyelés szempontjából. Az egyes csoportok vezetése általunk ismert, kipróbált, szilárd álláspontú emberek kezében lesz. Megfelelő információs szolgálat révén – a szervező személyzet útján – állandó tájékozódás történik a résztvevők hangulatáról, kezdeményezéseiről és az egyes hangadók szerepéről.”[21]
A Keresztyén Békekonferencia hatékony politikai működéséhez elengedhetetlen volt a jól megszervezett ügynöki hálózat. „Intézkedési terv. Budapest, 1965. május hó 5-én. (…) A KBK-ban és annak különböző bizottságaiban ügynökségünk nagy része valamilyen formában érdekelve van. Biztosítani kívánjuk, hogy ezek a személyek állandósuljanak, mert csak így lesznek képesek kapcsolatok kiszélesítésére. Az állandó változtatás gátolja hírszerző lehetőségeik kibontakozását. Ennek érdekében a különböző szakbizottságok megbeszéléseire ezeket a személyeket utaztatjuk, illetve kiválasztjuk azokat a személyeket, akik e feladatnak megfelelnek.”[22] „Szolgálati jegy! (…) A Prágai Keresztyén Békekonferencia II. Béke-Világgyűlésének operatív biztosításában alosztályunk 1964. június 26-tól július 5-ig 18 fős ügynökséget foglalkoztatott. A találkozási költségekre igénybe vett összeg 3.000.-, azaz háromezer cseh korona…”[23]
Az ügynöki hálózatba való beszervezések talán legmegdöbbentőbb területe a fiatal korosztály megcélozása, az egyházi, különösen a katolikus gimnáziumok voltak. Erről átfogó képet az „Egyházi gimnáziumokban végzett beszervezések tapasztalatai”-ról 1967-ben született állambiztonsági dokumentum alapján kaphatunk.[24] A szocializmus idején Magyarországon 8 katolikus gimnázium működött, a tanulói létszám iskolai évben vizsgálva átlagosan 300 fő volt gimnáziumonként, ennek körülbelül fele volt internátusban elhelyezve. A hatvanas évek közepéig az egyházi gimnáziumokban a felderítő-elhárító munka a „rendi ügynökségen” keresztül folyt. A „szerzetesi hálózat” által nyert információk azonban elsősorban a rendi tevékenységre irányultak, és a „gimnáziumban folyó belső életről, a tanárok és diákok viszonyáról, a kisebb-nagyobb ellenséges megnyilvánulásokról és egyéb olyan dolgokról, amelyeket belső bomlasztásra” lehet felhasználni, csak ritkán és kivételes esetben szereztek tudomást az állambiztonsági szervek. Ezért az egyházi gimnáziumok területén folyó elhárító munka megfelelő fejlesztése céljából a hatvanas évek közepétől a „tanuló fiatalok közül ügynöki, informátori tevékenységre alkalmas személyek beszervezését”, „társadalmi kapcsolatok” kiépítését kezdték el. Az e területen való elhárító munka fontosságára a dokumentum a következőképpen világít rá: „A néhány éves szigorú rendi nevelés az itt tanuló fiatalokban komoly idealista talajt teremt. A végzett növendékek a társadalmi élet szinte valamennyi területén helyezkednek el, kiváltképpen pedig az intellektuális területeket hálózzák be. Túlnyomó többségükben az egyház támaszának lehet őket tekinteni, de nem kevés azoknak a száma, akik az egyházi reakció bázisát képezik. (...) Tapasztalataink szerint az idealista nevelés, az ellenséges nézetek hatása következtében az itt tanuló fiatalok könnyebben kerülnek szembe a szocialista rendszerrel” Ezért igen komoly belső elhárítási feladat a tanító rendek által kézben tartott középiskolák területén az elhárító és felderítő munka megszervezése. Ezt követően pedig az ellenséges törekvések, konkrét tevékenységek felfedése, megelőzése és megszakítása az adott operatív helyzettől függően.”
„Nem vagyok olyan ostoba, hogy mindent meggyónjak”
Vázlatos áttekintésünk lezárásaként az idézett, három bencés diák beszervezésének a tapasztalatait összegző dokumentum egyik megrázó leírása alapján ismertetjük a politikai rendőrség módszereit, a beszervezés lépéseit (személyes megismerés, tanulmányozás, beszervezés előkészítése, beszervezés végrehajtása, kapcsolattartás, foglalkoztatás):
„Ellenőrzési tevékenységünk során tudomásunkra jutott, hogy területünkön lévő szerzetesi gimnázium” 17 éves tanulója ellen erőszakos nemi közösülés címén rendőri szervekhez feljelentés érkezett. (...) A nyomozás kezdetén mi is bekapcsolódtunk az ügybe. (...) A terhelt kihallgatása és az első lépcsőben meghallgatott személyek adatszolgáltatása alapján további személyeket idéztünk be, közöttük »Zenész« fn. jelöltünket is. (...) A megkérdezés során sikerült közvetlen légkört kialakítani, így fesztelenül, értelmesen és értékesen tájékoztatott bennünket a feltett kérdések tekintetében. (...) A rendőrségen történt meghallgatást követően figyelembe véve az internátusi tanulók kimenőidejét, felkerestük azt a cukrászdát, amit »Zenész« megszokott szórakozóhelyeként említett. A véletlenség látszatát keltve összetalálkoztunk »Zenésszel«. (...) Bennünket felismerve hozzánk sietett, s meghívott asztalához. (...) A beszélgetés folyamán »Zenész« váratlanul és közvetlen gyerekes nyíltsággal arról kezdett érdeklődni, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy valaki »detektív« lehessen. Közöltük vele, hogy ez nem egy egyszerű kérdés, ennek megtárgyalására egy másik beszélgetés folyamán fogunk visszatérni. Természetesen azt is megemlítettük, hogy ő mint vallásos fiú, nem lenne jó nyomozó, nem felelne meg a feltételeknek. (...) Egy általunk jobbnak tartott megfelelő helyre hívtuk meg, s ott kezdtünk beszélgetést az előzőekben abbahagyott témával kapcsolatban, a »detektív iskoláról« és a vele kapcsolatban említett kérdésekről. Közölte, hogy őt nagyon érdeklik ezek a témák, azonkívül nagyon szeretne cselgáncsozni, vagy legalább néhány alapvető fogást megtanulni. Válaszul azt mondtuk, lényegében nincs semmi akadálya annak, hogy erről beszéljünk, vagy a továbbiak során ezzel kapcsolatos könyveket, kisregényeket rendelkezésre bocsássunk, esetleg megfelelő körülmények között megtanítsuk néhány fogásra. Csupán neki lenne kellemetlen, ha az elöljárói, nevelői erről tudomást szereznének, rajta vagy más társán keresztül. Ez volt az egyik felvetésünk, a másik pedig az, mivel olyan tényeket is közölnénk vele, ami általában belső használatra szól, meg tudná-e állni, hogy erről környezetének ne beszéljen, figyelemmel arra, hogy rendszeresen elöljárójánál gyón. »Zenész« közölte, neki nem szokása belső magánügyeinek megtárgyalása másokkal, majd azt válaszolta: »ha szerzetesi gimnáziumba is járok, és vallásos nevelésben részesülök, azért nem vagyok olyan ostoba, hogy mindent meggyónjak.« Értékelve az eddig lebonyolított beszélgetéseket, a rá vonatkozó adatainkat, a vele való további foglalkozásra tervet készítettünk. A beszervezés szükségszerűsége nyilvánvaló volt, a személy alkalmasságára vonatkozóan is rendelkeztünk biztató adatokkal. (...) Tanulmányozása során ellenőriztük megbízhatóságát, melynek érdekében több operatív eszközt alkalmaztunk. Családját környezettanulmány útján megismertük. (...) Tanulmányozási időszak alatt kívántuk az érdeklődési körébe tartozó romantikus nyomozótörténeteket tartalmazó regényeket, leírásokat rendelkezésére bocsátani. Ez időszak alatt a várostól távolabb eső helyen szabadban néhány önvédelmi fogás megtanítását is tervbe vettük. Nagyon kihangsúlyoztuk minden esetben a diszkréció fontosságát, mondván, bármilyen érdekes dolgokat is lát vagy hall tőlünk, arról nem szabad beszélnie senkinek, mert beszüntetjük a foglalkozásokat. Olyan légkört alakítottunk ki, mintha nagy szívességet tennénk vele szemben, neki a kapcsolatunkból előnye származik, a tudomására jutó érdekes, bizalmas dolgok elvesztik jelentőségüket, ha arról másnak is beszél” (A) későbbiek során – mivel néhány próbálkozás során ez bevált – motorkerékpáron elszállítottuk szabadba, ahol zavartalanul tárgyalhattunk. Minden egyes alkalommal leplezetlen érdeklődést tanúsított a motorozás és maga a motor iránt. (...) Az ilyen foglalkozásokkal elértük, hogy olyan légkör alakult ki közöttünk, melyben nevezett lényegében teljesen megbízott bennünk, jellemben, szellemi és fizikai tulajdonságokban többet jelentettünk számára, mint az eddig kialakult ismeretségi köre – beleértve a tanárait is. (...) Az »istenített« emberek helyébe mi léptünk, tanárait élettől elszakadt emberekké »léptette« elő. (...) A szabadban lebonyolított találkozók alkalmával minden esetben úgy irányítottuk a beszélgetéseket, hogy maradjon idő operatív szempontból értékes témák megtárgyalására is. A találkozón több adatot szolgáltatott családjára, a családi környezetre, külföldi kapcsolataikra. Anélkül, hogy erre figyelmét külön felhívtuk volna, sok figyelemreméltó és operatív szempontból használható adathoz juttatott bennünket az egyházi gimnázium és a hozzá tartozó internátus belső hivatalos rendjére, a valóságos helyzetre vonatkozóan. (...) A rendszeres kapcsolat és fokozatos bevezetés folyamán »Zenész« kérte segítségünket ifjúkori személyes – és féltve őrzött – problémái megoldásához. Elmondta, hogy ehhez a témához – bár szerinte már égető az ő szempontjából – nem talált olyan barátot és megértő tanárt, akivel őszintén, s a legaprólékosabban megvitathatta volna. Úgy értékeli a köztünk lévő kapcsolatot, hogy mi vagyunk az első olyan emberek, akiknek esetleg naivan hangzó problémáit felvetheti. Mi bátorítottuk, hogy nyugodtan felvethet bármit, tapasztalataink alapján biztos segítséget fogunk nyújtani. (...) A legnagyobb komolysággal, megértéssel hallgattuk előadását, és intelligens lépésnek minősítve annak megbeszélését, igyekeztünk korrekt, használható választ adni, később pedig egy újabb találkozó folyamán nemiséggel foglalkozó ismeretterjesztő könyvet beszereztünk és átadtuk számára. (...) Találkozóink folyamán »Zenész« számtalan esetben panaszkodott arról, hogy az internátusban igen gyenge minőségű az élelmezés, és hazulról kapott zsebpénzét általában a hiány kiegészítésére fordítja. Ezért rendszeresen megkínáltuk édességgel, egy-egy szendviccsel, amit igen jó néven vett részünkről. Anyagi helyzetét ismerve időnként megajándékoztuk mozi- és színházjegyekkel, így lehetőséget teremtettünk számára, hogy egyrészt leányismerőseit is magával vigye, később pedig kívánságunkra egy-egy operatív szempontból érdekes tanulótársát. (...) Éles határvonalat nem lehet vonni a tanulmányozás és a beszervezés előkészítése közé. Lényegében folyamatosan fordítottuk magunk felé a személyt, megnyerve annak bizalmát. (...) Beszervezésre egy délelőtt állt rendelkezésünkre minden zavaró körülmény nélkül. Elsősorban értékeltük kialakult barátságunkat. Megállapítottuk, hogy »Zenész« megnyerte tetszésünket jó modorával, korához képest átlagon felüli intelligenciájával, kitűnő tanulmányi előmenetelével és zenei képzettségével. Igyekezett szerényen reagálni felvetésünkre, azonban szemmel láthatóan jólesett a dicséret, valamint az, hogy felnőttként kezeltük, barátunkká fogadtuk. Összegezve beszéltünk családjáról, körülményeikről, tanulmányi terveiről. Kedvező légkörben tértünk rá a tulajdonképpeni beszervezésre. Általánosságban beszéltünk az állam és egyház közötti megállapodásokról, a szerzetesi gimnáziumokról, azokkal kapcsolatos követelményekről. Felvilágosítottuk ezzel kapcsolatban, majd arról beszéltünk, hogy néhány reakciós tanár nem tartja be az állam által támasztott követelményeket, az engedélyezett vallásos nevelésen túl ellenséges érzületet is belenevelik a felügyeletükre bízott tanulókba. Ezt alkalmanként nyíltan, máskor burkolt formában végzik, esetenként a tanítási időn túl magánórák, lelki beszélgetések során. A tanulók közül többen az ilyen ellenséges kinyilatkozások hatására maguk is ellenséggé válnak, az ifjú éveik alatt kapott nevelés egész életükre kihatással lesz. Nekünk feladatunk ennek meggátlása, a reakciós magatartású személyek felderítése, tevékenységük megszakítása, megtévedt fiatalok helyes útra terelése. Munkánk végzéséhez szükségünk van komoly, intelligens, kellő ítélőképességgel rendelkező személyek véleményére, tájékoztatására, segítségére. Viszont reális véleményt csak olyan személy tud adni, aki maga is a kérdéses társaság tagja, élvezi bizalmukat. Ennek a kapcsolatnak azonban titkosnak kell lenni környezete előtt, mert ellenkező esetben bizalmatlanok lesznek társai az illetővel szemben. (...) Nyíltan vetettük fel »Zenész«-nek, hogy őt az eddigi ismeretség alapján kifejezetten alkalmasnak és megbízhatónak tartjuk az említett követelményeknek, és felkértük, legyen segítségünkre környezete megítélésében. »Zenész« szót kérve közölte, hogy megértette mondanivalónk lényegét, ő is látja néhány elöljárója és társa helytelen magatartását. Felsorolt több tanárt, akik órákon és kötetlen beszélgetéseken reakciós hangnemben nyilatkoznak tanítványaik előtt. (...) Beszélt az internátusban lakók SZER[Szabad Európa]-adás hallgatásáról, pornográf képek internátusi terjesztőiről, egyes tanárok bizalmi embereiről, a prefektusok ellenőrzési módszereiről, tanulóknak érkező levelek felbontásáról stb. Elmondta kirívóbban viselkedő tanárok szokását, megemlítette, hogy egyik tanár rendszeresen együtt fürdik a tanulókkal, és simogatja azokat. (...) Értékelve »Zenész« reagálását, megállapítottuk, hogy nevezett nemcsak megértette a reakciós, rendszerellenes magatartású személyek leleplezésének szükségességét, hanem a maga részéről részt kíván venni azok elleni harcban. Még egyszer nagyon kihangsúlyozva a kapcsolat titkosságát, kértük erre vonatkozóan adjon egy nyilatkozatot, melyben vállalja a rendszeres, titkos együttműködést – hazafias meggondolásból. Nevezett hangoztatva velünk kapcsolatos jó véleményét, elkészítette a titoktartási nyilatkozatot. Ezután került sor operatív eligazítására, kioktatására. (...) Megállapodtunk a fedőnév használatában, ami külön romantikus volt nevezettnek, és tetszett a megnevezés. Kapcsolattartásunkra is konkrét megállapodás történt. »Baráti« témára terelve a szót, bátorítottuk, bármilyen kérésével, problémájával forduljon nyugodtan hozzánk, lehetőségeinkhez mérten igyekszünk azt megfelelően rendezni. Ha barátságunk továbbra is az eddig megkezdett jó mederben folyik, akkor időnként megajándékozzuk egy-egy színház- vagy mozijeggyel, hangversenybérlettel, esetenként némi zsebpénzzel. (...) Nevezett a tájékoztató munkát megszerette, nagy kedvvel végezte és végzi jelenleg is. A személyes szimpátia, valamint a kisebb fokú anyagi érdekeltség (...) »teljesen« hozzánk kötötte. A rendszeres nevelés, a megfelelő hang, megértés következtében felszabadultan, gátlás nélkül, feltétel nélkül szolgáltat adatokat tanáraira és tanulótársaira egyaránt. (...) A megfelelően alkalmazott »baráti légkör«, amelyet »Zenész« fn. ügynökkel kialakítottunk, teljesen feloldotta a közte és köztünk lévő korkülönbséget és a hivatalból eredő távolságot. Úgyannyira, hogy sikerült kihasználni szülei és közte fennálló felszínes, »bizalmatlan« kapcsolatot, tehát lényegében teljesen bizalmába fogadott bennünket, és helyettesíteni tudtuk a szülőket is. »Zenész« beszervezésével és foglalkoztatásával megtettük a kezdeti lépést a szerzetesi gimnáziumok elhárítása területén, illetőleg a tanulók között végzendő elhárító munka megszervezése tekintetében.”[25]
Jegyzetek
[1] L. Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata, 1945–1990. In: A Történeti Hivatal Évkönyve. Budapest, 1999.
[2] Gyarmati György: Ha tied az ÁVO, tied a hatalom” In: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Történeti Hivatal, 2000, 132–133. o.
[3] A rendőrség és a politikai nyomozó szervek funkcióinak és szervezetének rövid áttekintése 1945 és 1956 között. Átszervezések a hatvanas évek elején; Huszár Tibor: A hatalmi gépezet újjáépítése, a represszió túlsúlya, a kiigazítás esélye, 1956–1960. In: Huszár Tibor – Szabó János: Restauráció vagy kiigazítás. A kádári represszió intézményesülése, 1956–1962. Zrínyi Kiadó, 1999, 388–389. o. és 83–84. o.
[4] TH 368/15.
[5] TH 160/2. A klerikális reakció ellenséges tevékenysége népi demokratikus rendünk ellen. Az operatív munka sajátosságai és feladataink ezen a területen. Budapest, 1963.
[6] TH 160/2.
[7] MOL-M-KS-288-5/87.ő.e. A Politikai Bizottság 1958. július 22-ei határozata a vallásos világnézet elleni eszmei harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelőmunka feladatairól.
[8] TH 160/2.
[9] TH 160/2.
[10] A Belügyminisztérium Kollégiumának 1953. december 8-ai ülése. In: A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései 1953–1956. Budapest, Történeti Hivatal, 2001, I. kötet, 411. o.; BM KI 93-11743/1956.
[11] Az ÁEH elnökének, Olt Károlynak levele az egri főegyházmegye apostoli kormányzójához: „Igen Tisztelt Kormányzó Úr! Miklós Imre elnökhelyettes úrral és Madai András csoportvezető úrral folytatott tárgyalás és megállapodás értelmében kérem, hogy Egerben, a volt Irgalmas Rend kápolnáját – amely egyébként állami tulajdont képez – 1961. február 15-ig adja át a Megyei Kórháznak. Ugyancsak Kormányzó Úrral folytatott tárgyalások alapján kérem, hogy … … …-i római katolikus plébánost politikai magatartása miatt papi működéséből legkésőbb 1961. március 1-ig függessze fel. (...) Budapest, 1961. február 2.” Az apostoli kormányzó válasza: „Igen Tisztelt Elnök Úr! 1961. február 2-án kelt nagybecsű értesítését tudomásul vettem. Az Irgalmas Rend volt egri kápolnájában az istentiszteletek tartását beszüntettem, és a kápolnát a lehetőségekhez mérten” e hó folyamán kiürítve fogom a Megyei Kórház rendelkezésére bocsátani. … … …-i lelkészt a lelkipásztorkodásból 1961. évi március hó 1-i hatállyal kiiktattam. Fogadja Elnök Úr teljes tiszteletem nyilvánítását. Eger, 1961. február hó 8-án.” (MOL-XIX-A-21-a-14-1/1961.)
[12] TH 160/2.
[13] TH AB-1974/2.
[14] TH AB-1974/2.
[15] MOL-XIX-A-21-a-15-7/b/1961
[16] Jelentés az államvédelmi szervek hálózati munkájáról. Budapest, 1953. augusztus 31. In: A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései 1953–1956. Budapest, Történeti Hivatal, 2001, I. kötet, 149. o.
[17] TH 160/2.
[18] MOL-XIX-A-21-c-80/1/1958., 80/2/1963.
[19] TH O-13652/1-b.
[20] MOL-XIX-A-21-c-80/13/1969.
[21] TH O-13652/1-b. Feljegyzés a Prágai Keresztyén Békekonferenciáról.
[22] TH O-13652/1-b.
[23] TH O-13652/1-a.
[24] TH 260/49.
[25] TH 260/49.
- Játéktér [8]