„A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, s világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?”
Nemes Nagy Ágnes: Tavasz felé
Ezen a tavaszon, 2002 tavaszán kiderült Magyarországon a politikai égbolt. A felragyogó Nap fényében ugyanakkor egy hatalmas árnyék – a vezérkultuszos nacionalista populizmus riasztó árnyéka – rajzolódik ki. Sokunkat megdöbbent – de meg csak azokat lepi, akik nem tudatosították, mi is volt a „kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb” Fidesz-uralom valódi tartalma és történelmi hinterlandja. Tartalma a baloldali eredetű diktatúrát felváltó demokratikus rendszer jobboldali eszmevilágú – ráadásul hazafiaskodó és álvallásos – tekintélyuralmi fél-diktatúrává való átformálása. A történelmi háttér felvázolása már valamivel bővebb kifejtést igényel.
Amikor a szabadság és a demokrácia Napja delelőn van, a diktatórikus populizmus árnyéka eltűnik. Ám amint ez a Nap hanyatlani kezd, az árnyék előbukkan, és a szabadság és demokrácia eszmei kisugárzásának gyengülésével párhuzamosan nő. A tekintélyuralmi populizmus hosszú árnyéka fedi be a politikai tájat akkor is, amikor még csak feljövőben van ez a Nap.
Nézőpont kérdése volna csupán, miért olyan hosszú ma ez az árnyék? A baloldali ideológiájú kádári államszocializmus lágy évtizedeit pozitívan értékelők szemében a külpolitikai erőviszonyok átrendeződése révén lehetővé vált rendszerváltás csupán kiteljesítette az addigra már megindult pozitív folyamatokat. Mivel ők a szabad, demokratikus viszonyokat és a kádárista, illetve reformkommunista baloldaliságot elválaszthatatlannak látják egymástól, a jobboldali populizmus térnyerését a mintegy negyedszázadon át bővülő szabadság és demokrácia dekadenciájának jeleként fogják fel. Akik azonban az államszocializmust annak látják, ami valóban volt: diktatúrának, a rendszerváltást pedig egy lényegében egyfolytában 70 éve tartó – jobb-, majd baloldali – tekintélyuralmi magyar történelmi periódust lezáró korszakváltásnak, tudják, hogy a magyar szabadság és demokrácia még nagyon fiatal, a legalább hét évtizedes tekintélyuralom árnyéka pedig szükségszerűen és mindenekelőtt ezért hosszú.
A jobb- és baloldali diktatórikus rendszerek közötti nagyon is relatív „demokratikus intervallumban”, 1945–47-ben – a jobboldal totális és morális veresége miatt – a tekintélyuralmi populizmusnak csak a baloldali változata lehetett életképes. A fényes szellők szocialista, kommunista és parasztpárti fiatal tömegeinek őszinte, naiv hitét és lelkesedését Rákosiék hideg cinizmussal használták ki. A szovjet megszállás pedig garantálta a baloldali populizmus segítségével kivívott győzelmüket. A bolsevik diktatúra 1989-es bukása után viszont – részleges politikai veresége mellett – a baloldaliság kompromittálódott eszmeileg és erkölcsileg. A populizmus – felejtéssel, elfojtással konzerválódott és hazafias patinával bevont – jobboldali variánsa viszont épp ezért újból virulenssé válhatott. Hasonló folyamat – részben rokon, részben más okokból – egész Európában nyomon követhető, de a társadalmi élet centrumát csak a volt szovjet birodalom országaiban foglalhatta el.
Mit jelent a politika szintjén az, hogy egy eszme vagy irányzat kompromittálódik? Azt, hogy a legaktívabb társadalmi rétegek már nem képesek hinni benne. Ennek következtében rövidebb távon – a passzívabb rétegek támogatásával – arathat ugyan sikereket, középtávon azonban mindenképpen defenzívába szorul. Ez a sors vár a magyar posztszocialista baloldaliságra is. Az utóbbi tíz évben Magyarországon – a szoclib médiaértelmiség szellemi dominanciája dacára – a harminc-negyven évesek, az egyetemista korosztály – sőt, legújabban már a középiskolások – többségét a jobboldali vagy konzervatív politikai eszmék vonzzák. A bolsevizmus idején valóban elnyomott, jogtalanságokat elszenvedett és most állami támogatással helyesen újraélesztett – bár lassan már túlpreferált – egyházi intézményekben, iskolákban, egyetemeken termékeny szívekre hullik még a legprimitívebb és a legszélsőségesebb jobboldali propaganda is. Így egy tudatos PR-taktikával dolgozó, ugyancsak viszonylag fiatal, immár jobboldali politikai csoport, a Fidesz „kövér magja” – egy jóképű és jó képességű, fiatal, futballista politikus-popsztár által megszemélyesítve ezt a kaotikus, de egyértelműen jobboldali eszmevilágot – sok tízezernyi fanatikus fiatal hívőt mozgósíthat privát hatalmi céljai érdekében.
A populizmusok váltógazdaságát csak a demokrácia – benne a politikai váltógazdaság – meggyökerezése számolhatja fel. Ez pedig hosszú távú, keserves folyamat. Segítheti a tartós gazdasági növekedés, a békés külpolitikai viszonylatrendszer, az EU-környezet ösztönző hatása – de a demokrácia iránt elkötelezett aktív társadalmi támogatás hiányában nem lehet sikeres. Amíg az új generációk demokráciába vetett hite nem lesz erősebb a valamelyik szembenálló eszmei-politikai tábor győzelmének egyedül üdvözítő voltába vetett hitnél, a magyar demokrácia törékeny és sebezhető marad. A szabadságba és demokráciába vetett hit megerősítése a magyar szabadelvűek feladata.
Hit és politika tehát – ellentétben az egyházzal és az állammal – nem választható el egymástól. És nem csak a hitnek az a formája, amelyről eddig beszéltünk, és amely csupán a meggyőződés emócióteltebb és vitaképtelenebb változata.
Ahhoz, hogy a szabadság és demokrácia elvei a legfogékonyabb rétegek, a fiatal értelmiségiek, diákok eddiginél sokkal szélesebb köreiben leljenek visszhangra, a szabadelvűségnek le kell számolnia a XIX. századi materializmusra épülő világképhez való ragaszkodással. Ez tudniillik eleve kudarcra kárhoztatja, mert ezen a világképen belül nem lehet a lét alapkérdéseivel analóg komplex kérdéseket megfogalmazni. Márpedig a mai magyar fiatal értelmiségiek spirituális szomjúsága nem magyarázható pusztán a fél évszázados marxista, álmarxista és pozitivista világnézeti böjtös koszt egyoldalúságának ellenhatásával. Hiszen – rendkívüli politikai állapotokat leszámítva – a fiatalság természetes magatartása a létezés legmélyebb titkai felé irányuló nyitottság. Vagyis a valódi hívő magatartás – annak eredeti, nem kasztrált értelmében.
Ezen a teljesség felé irányuló kérdező attitűdön, a magasabb értelemben vett hiten élősködnek a klerikalizmustól a szélsőjobbig terjedő irányzatok. Ezzel él vissza a vezér, amikor „még nem érthető, magasabb értelemre” vezet vissza egy választási vereséget – hogy legközelebb már eme „magasabb ok” mögött választási csalást sejtessen. Az erre a hitre szomjas fiatalok pedig nem szólíthatók meg a régi, programszerűen ateista, pozitivista világképpel. Csak egy olyan, a teljes – a társadalmi, politikai – valóságot és szabadságot is magában foglaló szabadságelvű világképpel, amelyik a marxizmusból is vállalja az abban rejlő szabadságigenlést és szolidaritáseszményt, de nem mond le az élet-halál legnagyobb kérdéseinek feltevéséről és megválaszolási kísérletéről.
Csak ilyen világnézeti tágassággal és igénnyel lehet versenyképes egy, a szabadságot és a demokráciát igenlő és a szegényekkel, elesettekkel aktív szolidaritást vállaló mozgalom ma Magyarországon. Márpedig csak egy ilyen mozgalom megerősödésével és megújulásával lehet a demokratikus tavaszból tartós demokratikus magyar nyár. Csak így érhető el lassan, évek szívós munkájával, hogy visszahúzódjon a populizmus hosszú árnyéka.
- Kultúra [6]