BESZÉLŐ SZERKESZTŐSÉGE
Tárgy: Helyreigazítási kérelem
Tisztelt Szerkesztőség!
A Beszélő 2002. áprilisi számában megjelent, Randolph L. Braham által írt – Karsai László, Tibori Szabó Zoltán és Varga László megjegyzéseit tartalmazó – „Magyarország és a Holokauszt – Erőfeszítések a múlt megszépítésére” című cikk több, személyemet sértő valótlan állítást tartalmaz.
Így többek között a cikk az auschwitzi kiállítás kapcsán „Schmidt–Ihász-féle kiállítási forgatókönyvről” beszél. A valós tény ezzel szemben az, hogy én a forgatókönyv három bírálójának egyike voltam, Stark Tamással és Schweitzer József főrabbival együtt.
Ugyancsak minden alapot nélkülöz Randolph L. Braham cikkében Vámos Tibor akadémikus, az Auschwitz Alapítvány kuratórium elnökének azon állítása, mely szerint „…az építkezés megkezdését pedig 1999–2001 folyamán személyesen Schmidt Mária tudta megakadályozni.”
Megdöbbent és egyben felháborít a fenti hamis kijelentés, hiszen sem módomban, sem szándékomban nem állt megakadályozni a Holokauszt Múzeum felépítését.
A cikkben szereplő további, személyemet érintő valótlan állításokra a későbbiek során egy hosszabb tanulmány keretében kívánok reagálni.
Ezúton kérem, hogy jelen válaszlevelemet a következő lapszámban sajtó-helyreigazítás címén közzétenni szíveskedjék.
Budapest, 2002. május 8.
Üdvözlettel:
Dr. Schmidt Mária
főigazgató
TISZTELT FŐIGAZGATÓ ASSZONY!
A cikk állítása szerint Ön az Ihász István által elkészítendő tervezet véleményezésére előzetesen fölkért háromtagú szakértői bizottság tagja volt. A másik két szakértő, Stark Tamás és Schweitzer József elutasító bírálata után a tervezetet a minisztérium illetékesei küldték tovább más, külső szakértőknek, akik egyöntetűen a tervezet ellen foglaltak állást. Az eredetileg fölkért három szakértő közül Schweitzer József közben ki is lépett a testületből. A mi olvasatunkban Braham professzor cikkének a kérdéses részhez kapcsolódó, 18-as lábjegyzetben olvasható „Schmidt–Ihász-féle forgatókönyv” megfogalmazása arra a körülményre utal, hogy a három előzetesen fölkért bíráló, és több utóbb fölkért bíráló közül a tervezetet egyedül Ön vette védelmébe. A cikk ezért hivatkozik ezen a ponton arra az interjúra, amit Ön adott a Magyar Narancs című hetilap 1999. november 4-i számába. Az alábbiakban közöljük a Magyar Narancsnak adott interjújából a kérdéses részt.
„MaNcs: Sok újat tudtam meg az Auschwitz-kiállítás tervezetéből. Például, hogy Magyarország sziget volt, amely tömegestül nyújtott menedéket a francia zsidóknak. Hogy részben azért maradtunk a náci Németország mellett, hogy megóvjuk a magyar zsidóságot.
S. M.: Nem francia, hanem lengyel, szlovák, osztrák zsidóknak, körülbelül 15 ezer főnek. Az utóbbira nem emlékszem, ez hol van leírva?
MaNcs: Pontosan, hogy »megakadályozzuk a magyar zsidóság kiszolgáltatottá válásának és azonnali elszállításának kockázatát«.
S. M.: Melyik tervezetet olvasta?
MaNcs: A kérdéseset. Aztán hogy a ’38–39-es antiszemita törvényeket a náci Németország erőszakolta ki, hogy Eichmannék a magyar kormánytól függetlenül végezték a deportálásokat. De ha ön is olvasta, miért nem reagált?
S. M.: Hogyhogy miért nem reagáltam? Ez egy forgatókönyv-tervezetnek az egyik változata volt.
MaNcs: Botrányos változat.
S. M.: Miért botrányos? Én ezt sem értem. Ha van egy tervezet, amit készítője jóhiszeműen megküld bírálatra a szakértőknek, akkor azt vissza kell küldeni. És legalább addig illik várni a botránnyal, amíg kiderül, hogy a véleményeket nem veszik figyelembe. Nagyon inkorrektnek tartom, hogy egyesek, ahelyett hogy a véleményükkel segítettek volna, vádaskodni kezdtek. Természetesen én is elolvastam, és hozzáfűztem a megjegyzéseimet. Közben feljelentettek, leantiszemitáztak, és elkezdődött egy fesztivál, amivel meghiúsították az egészet. Értetlenül állok az ügy előtt.
MaNcs: Önnek volt kifogásolnivalója?
S. M.: Én is javítottam benne egy csomót. Azért küldte el Ihász István több helyre, hogy megtudjuk, ki mit gondol róla.
MaNcs: De miért olyanra bízták a tervezet elkészítését, aki nem a korszak szakértője?
S. M.: Ihász István a Nemzeti Múzeum XX. századi osztályának vezetője. Kiváló muzeológus. A kritikusok úgy tekintettek a forgatókönyvre, mint egy történelemkönyvre. Olyanokat írtak, hogy nem volt a zsidó szó definiálva. Szeretném látni, hogy Auschwitzban bemegy a kiállítási barakkba egy gyermek, és ahelyett, hogy megrendülne, a zsidó szó definícióját böngészi.
MaNcs: A pontatlansággal volt bajuk. A tervezetben az is benne van, hogy Eichmannék a magyar kormánytól függetlenül deportáltak.
S. M.: Ha idéz, idézzen pontosan. Az tény, hogy Eichmannék a kormánytól függetlenül működtek, zsidókülönítménynek hívták őket, és ők dirigáltak.
MaNcs: A rendes magyar kormánytól függetlenül.
S. M.: Emlékeztetem, hogy Magyarország meg volt szállva. Ne tegyünk már úgy, mintha független lett volna. A Szovjetunióból is csak tanácsadókat küldtek az egyes minisztériumokba, de ne gondoljuk, hogy amit mondtak, azt nem kellett megcsinálni. Nem kell sötétebbre, de világosabbra se festeni a képet. Mindenkinek a saját részét kell vállalnia a felelősségből. Egyébként a végső változat angol, illetve lengyel fordítását az Auschwitzi Múzeum mellett működő nemzetközi testületnek is jóvá kellett volna hagynia. Ami az antiszemitázást illeti, eddig egy konkrétummal se tudták alátámasztani a vádat. Azt gondolom, ha mindenki korrekt ebben az eljárásban, ebből egy nagyon jó kiállítás lehetett volna.” (Az interjút Varró Szilvia készítette.)
Az ügy tisztázása érdekében fölajánljuk, hogy lapunkban tegye közzé az eredeti tervezettel kapcsolatos korabeli szakértői véleményét.
Vámos Tibor akadémikus Ön által kifogásolt kijelentése kapcsán megkerestük Vámos Tibort, a Magyar Auschwitz Alapítvány kuratóriumi elnökét, írásos válaszát az ő engedélyével az alábbiakban közöljük.
Tisztelettel:
A Beszélő szerkesztői
DR. SCHMIDT MÁRIA FŐIGAZGATÓ
Terror Háza
Budapest, 2002. június 3.
Tisztelt Asszonyom!
Megkaptam a Beszélőtől az Ön levelét, és vállaltam azt, hogy a magam állításáról válaszolok.
Mint azt a Braham-cikk 19. lábjegyzete rögzíti, a Holokauszt Múzeum és a Közalapítvány létrehozása az 1999. decemberi megállapodás és sajtóértekezlet után egészen a legutolsó időkig gyakorlatilag alig haladt előre. A végső simítások az alapokmányon már a választási harcok tüzei között történtek. Ha ezt valaki a történelmi elégtétel iránt érzett lelkiismereti lépésen túli motivációkkal is magyarázta, úgy az más, ellenirányú hangok hatásának némi kompenzálását is szolgálta. Ennek ellenére a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának több segítőkész munkatársa jóindulatát nem vonom kétségbe, köszönettel nyugtáztam, és az a reményem, hogy vannak olyan emberek a gyűlöletek által kiásott árkok mindkét oldalán, akik bár egyes kérdésekben különböző nézeteket vallanak, jó ügyekért mégis kezet tudnak fogni egymással.
Amiben tanúskodom az Ön szerepével kapcsolatban, az természetesen nem dokumentált. Azok, akik erről tájékoztattak, telefoni és személyes megbeszélésekre hivatkoztak, és így semmiféle perrendtartásszerű közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésemre, azonban különböző időszakokban egymástól teljesen függetlenül öt magas állású kormánytisztviselő – helyettes államtitkári rangtól fölfelé – hivatkozott arra, hogy Ön személyesen lépett közbe az ügy különböző fordulatainál.
Először egy magas szinten megállapodott kuratórium-listáról mondták, hogy ez „nem megy át”, mert Schmidt Mária „ki volt akadva”. Másodszor Önnek tulajdonították azt az ötletet, hogy a Holokauszt Alapítvány ügye része legyen a zsidó kárpótlásnak, ezzel is demonstrálva, hogy ez nem magyar ügy, hanem a nemzetközi szerződések és nyomások által a magyar kormányra kényszerített engedmény. Igen erős tiltakozásunk segített át bennünket ezen a szomorú holtponton. Minden információ szerint Ön javasolta Rosenfeld úrnak a washingtoni Holokauszt Múzeum képviseletében történő bejegyzését annak ellenére, hogy ezt a múzeummal senki nem egyeztette, viszont Rosenfeld úr Önnel állt korábban kapcsolatban. Több olyan kísérletről tudok, amiben holokauszt-ügyekben alapítványunkat megkerülve igyekezett nálunk működő személyt az Ön tevékenységéhez kapcsolni. Végül a Pelle János által kezdeményezett ellenalapítványt, amelyet a washingtoni nagykövet oly lelkesedéssel támogatott, és mint a magyar kormány által kedvelt társaságot igyekezett a washingtoni Holokauszt Múzeummal legalizálni, szintén az Ön sugallatának tulajdonítják.
Mindez eléggé egybevág az Ön sokszor megnyilvánult nézeteivel, politikai aktivitásával. Az angol erre azt mondja: „strong evidence”. Nehéz lett volna mást feltételezni az említett információk mellett is, mint az illetékes kormány-főtanácsadó mindenható személyét, aki a saját alapítványa és múzeuma részére számunkra alig elképzelhető mértékű állami hozzájárulást szerzett, holott a Terror Háza kezdeményezés későbbi, mint a Holokauszt Múzeumé. Így a világ valamennyi érintett államával szemben különös kontrapunkt jellegű hátrányba kerültünk.
A Holokauszt Múzeum egyébként mondanivalójában, aktuálpolitikai szerepkörben és stílusában nem lesz válasz a Terror Házának kihívására. Nem vad indulatokat, hanem mély történelmi tanulságokat és ennek végső konklúziójaként megbékélést akarunk hirdetni: megbékélést természetesen nem a szörnyűségekkel és nem a máig sem nyugvó gyújtogatókkal, de minden jóindulatú emberrel.
Budapest, 2002. június 3.
Vámos Tibor
a kuratórium elnöke
Magyar Auschwitz Alapítvány
- Visszabeszélő [9]