Petőcz András

Nyomtatóbarát változat

Most akkor valami fanyar humorral, finom iróniával kellene megszólalni.

Mert Orbán Ottóról van szó. Márpedig ő nem nagyon tűri a pátoszt, a dagályos mondatokat, a sírás sem illik hozzá.

Valahogy úgy illene megszólalni, hogy nevetni tudjunk. Hogy a dolog másik oldalát lássuk. És ne legyen túlzottan komoly az a megszólalás. Legyen inkább kicsit gúnyos. Játékos mindenképpen. És főleg legyen könnyed.

Mert méltatlan lenne, Orbán Ottóhoz lenne méltatlan, ha most az „ajkunkra fagyna a mosoly”. Ilyesmit le nem írt volna. Még hogy „ajkunkra fagyna”. Na, ne. Ezt azért mégse.

Szóval, az a helyzet, hogy miközben „hugyoztunk a kert végiben”, ahogy Az újság című versben írja, és valóban ott volt „körben a huszadik század”, azt azért meg lehetett tanulni, hogy többnyire „egyet nyersz vesztesz százat / van okod bízni az égiben”. És, ha van okod bízni bármiben is, akkor nem kell mást tenni, mint hogy ne vegyük olyan nagyon komolyan a dolgokat. „Csaklizzunk el” egy látcsövet, ha lehet, és nézzünk bele mindkét végéről, és, ha belenéztünk, azt láthatjuk majd, hogy „ha innen nézed babilon / ha onnan tadzsik és kalmük / lázár ervin meg babilon / és az ő őrült szerelmük // vagyishogy minden relatív”.

És ez jó. Mármint az, hogy minden relatív.

Merthogy a látcső másik végével nézve a dolgokat nem nagyon kell félni semmitől. Ami „nagy”, az összemegy, felfújhatja magát bárki is, ilyen látcső-technikával egércsecsemőnek látszik a legvérespofájúbb óriáspatkány is.

Orbán Ottó többnyire a látcső másik végébe nézett bele.

Számára ez volt a természetes. És kicsinek látta a világot, nem is kicsinek, hanem kisszerűnek. És, ha kisszerű a világ, akkor nem kell félni, akkor lehet nevetni, akkor a borzalmak sem borzalmak többet.

Azt gondolom, hogy Orbán Ottónak, aki olyan „pofátlan” volt, hogy 1936-ban Budapesten mert megszületni, méghozzá a korhoz nem éppen illő pedigrével, nos, neki alapvető túlélési technikája kellett hogy legyen a látcső másik végével való ismerkedés.

És annyira jó, hogy olyan korban élünk, hogy ma is rászorulunk erre a technikára. Így legalább nincs időnk elkényelmesedni. A vicc az egészben az, hogy éppen ebben van az igazi heroizmus. Ahhoz ugyanis nem kevés bátorság szükségeltetik, hogy valaki folytonosan fordítva tartsa a látcsövet.

Ehhez azért kurázsi kell, nem is kevés, sőt, romantikára való hajlam, lánglélek és minden egyéb, sőt, megkockáztatom, hogy „ott essem el én a harc mezején”-gondolkodás, lendület kell, Petőfi lendülete. Mert a tiszta romantika humorral van átitatva, a legjobbjaink úgy hullanak el, ugyanis, hogy közben azt mondják magukban, szarok bele az egészbe, jöhetnek a zúgó paripák. Nagypofájúakról meg meg lehet írni A helység kalapácsát.

Orbán Ottó folyton fordítva tartotta a látcsövet, újból és újból ironizált a kisszerűségen, közben pedig romantikus volt, nagyon is.

És heroikus volt minden egyes nap.

És most valami olyasmi közhelyet kellene leírni, hogy „mert szerette az életet”.

A fenét. Nem az életet szerette, hanem azt, hogy normálisan, jó hangulatban éljen, minden körülmények között. Hogy akkor is megigyon egy pohár bort, amikor olyannyira nem tudja koordinálni a saját kézmozdulatát, hogy a szájáig sem tudja felemelni a poharat. Hogy akkor is társaságba menjen, amikor a beszéd sem könnyű, amikor csak ül, egyedül, és éppen csak figyeli az eseményeket. Amikor csak jelen van.

Ha valaki látta csak kiszállni is az autóból, ha csak egyszer valaki látta elindulni, az tudja, miről beszélek. Ahogy csak azért is „lendületet vett”, ahogy az első lábmozdulatig eljutott, ahogy akarta, hogy menjen, ahogy akarta, hogy jelen legyen, ahogy nem érdekelte semmilyen ellenerő, kifürkészhetetlen akadály, eltérő égi akarat, ki tudja, mi.

Tartása volt, akaratereje volt.

Azt mi nem tudjuk, hogy mi mindent kellett legyőznie ahhoz, hogy néhány lépést tegyen. Talán a tekintetéből lehetett látni, a szeméből. És a remegést lehetett látni, ahogy a testéből, belülről, ki tudja, honnan, elindul valami folyamat. Valami nagy koncentráció kellett egy mozdulat megtételéhez.

„Egyik oldaláról a másikra fordul, él, hogy az egyik kötetének címét idézzem. Közben pedig pontos és szikrázó humorú szövegek, prózák, versek születtek. Az utóbbi két évtized legszínvonalasabb prózái, versei.

Ismertem őt, amióta az (irodalmi) eszemet tudom. És bármikor megkereshettem. És mindig számíthattam rá.

És miközben alig lehetett vele beszélgetni, aközben nagyon is vidámak voltak ezek a beszélgetések.

Most valami más kezdődik. Orbán Ottó új élete.

Elképzelem az utolsó mozdulatait. Ahogy a szigligeti alkotóházban, ahol utolsó napjait töltötte, megpróbál elindulni. És ez az indulás már túlságosan sok energiát követelt. A megerőltetéstől megállt a szíve.

Látom magam előtt, ahogy kicsit keserű-mosollyal elbúcsúzik. Mintha azt mondaná, bocs, ez most nem igazán jött össze.

• Kultúra